Főkép

Az, hogy a könyvet Szerb Antal fordította, többféleképpen is értelmezhető. Első változatban a regény korát kell évtizedekkel visszatuszkolnunk a múltba. Ilyen szempontból nézve csak ámulhatunk, mennyire nem érződik nyelvezetén a por, bár a szereplők viselkedése lényegesen eltér napjaink szappanoperáitól (ez persze csak előny). Másodsorban nyugodtan feltételezhetjük: Szerb Antal fordításra érdemesnek tartotta Wodehouse művét. Ezek után ki az, aki vitatkozna egy ilyen szaktekintéllyel, aki egyaránt otthonosan érezte magát a magyar és a külföldi irodalom történetében?


De talán abban a korban (szól a harmadik elképzelés) még nem volt akkora megosztottság a magasb irodalom és az igényes hétköznapi ponyva vagy lektűr között. Márpedig Wodehouse műveire nehéz lenne rábizonyítani az igénytelenséget, amikor nyelvezetén egyértelműen érződik a választékosság, és az a nyelvi lelemény, amely annyira hiányzik napjaink betűtengerében.

Minden további nélkül szemére vetheti bárki a szerzőnek, hogy történetei megrekednek egy idealizált kor, és nagyjából előre megjósolható cselekmény szintjén, de ugyan kérem, ez kit érdekel? Olyan mintha valaki Agatha Christie szemére vetné Poirot maradiságát, vagy Vavyan Fable nőszemléletű világát. Egy Wodehouse történettől dőreség lenne erkölcsi mondanivalót elvárni (ettől függetlenül azért erről is szólnak), vagy társadalmi tükröt keresni írásaiban (ugyan ki az, aki manapság első kézből származó tapasztalattal rendelkezik az angol arisztokrácia hétköznapjairól?) – a világon élő rajongók csupán szórakozni vágynak olvasás közben.

Ez az elvárás pedig – nehéz lenne tagadni – minden további nélkül teljesül. Márpedig akárhogyan is nézem, ez szép teljesítmény, hiszen ha Georges Simenonhoz nem is mérhető az életmű, azért több tucat regényről van szó (plusz a novellák). Wodehouse mindig képes valami aprósággal egyénivé tenni történeteit (miként mondjuk minden focimeccs eltér egymástól, függetlenül a résztvevők kötött létszámától, az időkorláttól és az érvényes szabályoktól).

Azért időnként szakít kedvenc hőseivel, és a kedvünkért az általa elképzelt Anglia más oldalát is bemutatja. Így kerül sor jelen könyvében egy romantikus lelkületű titkár, egy nincstelen és bohém arisztokrata anyagi és szerelmi kálváriájára, melyben fontos szerepet kap egy értéktelen bánya, valamint jelentéktelen epizodistaként úszkál benne két határozott véleménnyel rendelkező hattyú. Meg persze rokonok, alvilági elemek, hitelezők, szomszédok, forradalmár apa és fia, valamint boldog és boldogtalan szerelmesek – ez utóbbiak létszáma az időjárásnak megfelelően változik.

Egyszóval hamisítatlan Wodehouse regénnyel állunk szemben, s nincs más dolgunk mint derülni azon a szellemes humoron, amely se nem alpári, se nem trágár – de ezek nélkül is kellőképpen élvezetes. Akár az életmű többi darabja.

A szerző életrajza