Főkép

Aki olvasott akár csak egyetlen, a rovarokkal foglalkozó Shadowrun regényt, tisztában van az efféle totemek gonosz természetével. A borítón látható méretes hangyaféleség, valamint a nem természetes fénnyel ragyogó tőr már adja is az első tippet: az árnyvadászoknak ezúttal efféle szellemekkel kell pofozkodnia.

Na ez a feltevés hamar megdől, mivel hangyák csupán a felvezető (moziszerű) akciójelenetben szerepelnek, amikor is nincs más feladatuk, mint hogy megnehezítsék a jóképű mágus, Karom dolgát. Bár nem járnak sikerrel, jóképű hősünk (higgyünk a borítónak) alapos letolást kap társaitól, amikor azok némi késéssel befutnak a helyszínre. Szó szót követ, és a bepöccent Karom távozik. Alig várja már az otthon nyugalmát és békéjét, ahol majd átgondolja, mi is történt, és főként azt, amiért úgy felhúzta magát.


Nos, ebből a tervéből nem lesz semmi, mivel a lakásban már várja egy szemrevaló leányzó, aki nem csupán kérdéseket, hanem egy jókora pisztolyt is hozott magával. A tétova ismerkedésnek egy, az ablakon berepülő gránát vet véget, amit néhány nehézfiú követ.

A sikeres menekülés után Karom szembetalálja magát a múltjával, ami valamiképpen összefügg a jelenével, valamint a jövőjével is – bár ez utóbbi nem ígérkezik hosszúnak (lévén a jakuza is feltűnik a színen).

Meglátásom szerint ez a regény jobban sikerült, mint Stephen Kenson előző műve, a Technobábel. Díszítésként megtalálható benne a Felébredt Világ céges változásainak ismertetése, egy mágus élete – gondolkodásmódjától kezdve a rituálékig –, miközben az egészet úgymond a hátán hordozza egy érdekes történet. A félreértések végett megemlítem: Karom árnyvadászata non-profit jellegű, jobbító vállalkozás – és mint ilyen, ritkaságnak számít a lepukkant jövőben.

Részlet a regényből