Főkép

Mielőtt a modern krimi megszületett volna (úgy nagyjából Hammett idején) az olvasók nem csupán Sir Arthur Conan Doyle és Agatha Christie történeteivel szórakoztatták magukat, hanem olyan szerzőt is választhattak, aki bár nem alkotott annyit életében, azért pár klasszikussal hozzájárult a műfajhoz.

Ebben az esetben Gaston Leroux-ra gondolok (1868-1927), akiről kapásból Az operaház fantomja jut az ember eszébe, és némi agymunka szükséges az esetleges egyéb írások beazonosításához (ha ez egyáltalán sikerül). Pedig az utóbbi 60-80 évben legalább fél tucat műve magyarul is megjelent. Ezek között krimik és kalandregények egyaránt megtalálhatóak (Hadrigas, Halál után), de a legjobbak egyértelműen azok, ahol némi horrorisztikus elem is felbukkan. Ebből a szempontból a szóban forgó ikerregénye számít a legjobban sikerültnek (meglátásom szerint), hiszen olyan kérdésekre keressük/várjuk a választ, amelyek minden további nélkül beleférnek bármely mai rémtörténetbe.

Teszem azt, miként lehet valakinek távolról szívni a vérét? Kik azok a vérlelék? Léteznek-e vámpírok? Gyilkosnak nevezhetjük-e azt az embert, aki mások szeme láttára földarabol egy lányt? Elképzelhető-e, hogy Párizsban valaki Frankenstein módszerét felhasználva kísérletezik?

Bénédict Masson tisztes foglalkozása mellett (könyvkötő és papírárusítás) beleszeret a szomszéd lányába, és ennek köszönhetően olyan események részesévé válik, melyeket más, efféle érzelmi töltés nélkül felvértezett halandó szívesen mellőzne életében – és a halála után is. Már persze, akinek van választási lehetősége.

Leroux rémes történetében nem fukarkodik néhány jellegzetesen francia epizodista beiktatásával, akik nem csupán „valóságos” hátteret alkotnak, hanem ha lehet, még jobban kihangsúlyozzák a hajmeresztő részleteket. Ellentétben a Frankensteinnel, ez még ma is olvasható klasszikus.

A szerző életrajza