Főkép

A háttér

Noha Indyből csak egy van, ezt mindannyian tudjuk, a karakter gyökerei a múltban rejlenek. Mint már említettük volt, a sorozat ötlete a hawaii tengerparton született, ahol Spielberg épp azt panaszolta tanult kollegájának, hogy az Universal nem engedélyezte neki a következő James Bond film rendezését. Erre vetette fel Lucas, hogy csinálhatnának egy igazi, hamisítatlan, a régi időkre emlékeztető filmet. Mindketten Flash Gordon, és Commando Cody kalandjain nőttek fel, mely sorozatok két alappillére a kifejezetten lapos hős, és persze a non-stop akció volt. Lucas ragaszkodott hozzá, hogy egy olyan szériát indítsanak útjára, melynek hasonló hatása lesz a nézőkre.

Indiana Jones külsőleg is a régmúlt hőseinek egyes jellegzetes vonásait viseli: az elnyűtt kalap pl. Humphrey Bogart „Sierra Madre kincse” és Charlton Heston „Secret of the Incas” c. mozijait idézi; Douglas Fairbanks Zorro-sorozata pedig a híres ostor inspirációs bázisa volt. S noha a kosztüm többi része talán nem ennyire jellegzetes, a készítők ezeknél is nagy gondot fordítottak a 20. század eleji kalandfilmek megidézésére. Hiba lenne azonban leragadni a ruhánál, hisz nem csak ez a lényeg, ezek alapján régészünk még nem lógna ki a sablonhősök sorából.

Lucas és Spielberg ugyanis komoly jelentőséget tulajdonított Indy karakterének kidolgozásának is (aki egyébként az előbbi úr nőstény malamutja után kapta a nevét – ő volt Indiana); mindenképp túl akartak lépni „a hős érzelmi világa és háttere nagyjából a kezében levő fegyverben merül ki” c. sekélyes megoldáson. Abban mindketten egyetértettek, hogy Indy régészeti kutatásait egy izgalmas életvitelbe kell beleágyazni. Lucas Bondra hajazó ötletét, miszerint hősünk szmokingban, szöszi bombázók mellett feszítsen éjjelente, a projekt szinte összes résztvevője elutasította (még Spielberg is, aki eredetileg épp Bond-filmet akart rendezni…) Aztán előjött az egyetemi professzor gondolat, így kialakítván egy kettős életet: az egyik pillanatban Indy még a történelmet percre pontosan ismerő bölcsész, a következőben pedig gátlástalan kalandor.

Fontos újítás a korábbi hősökkel ellentétben, hogy régészünk nem sebezhetetlen – sőt. Az összes film végére koszos ruhája cafatokban lóg rajta, tele van horzsolással, sérüléssel (a Frigyládában még meg is lövik). Ennyit az eddigi „mindig be van lőve a haj, s a ruha is makulátlan” imázsról. Az iméntiek is azt a célt szolgálják, hogy a hős ne elérhetetlen, tökéletes figura legyen, sokkal inkább olyasvalaki, akivel a néző könnyebben tud azonosulni. Ebben segít továbbá Indy nőkkel való kapcsolata (mely, annak ellenére, hogy első látásra ideálisnak tűnhet, azért messze nem tökéletes: elég, ha csak a befuccsolt Marion-kapcsolatra gondolunk); a családi problémák (atyjától való korai eltávolodás, mely azért szerencsére a harmadik részben inkább a komikum forrása – hiba is lett volna komolykodó drámai töltetet adni a sorozatnak); és nem utolsósorban a kígyóktól való félelme. Ergo: Indy is csak egy ember.


Harrison Ford részben pont az ilyenek miatt vállalta a szerepet: a Csillagok háborúja-beli karaktere, Han Solo, szintén hasonló fickó, akivel az emberek nagyrésze szívesebben azonosult, mint az Erővel virtuskodó Skywalker-fiúval.

Egy másik, a korábbiaktól eltérő motívum a hős és a gonosz ábrázolása. Mindkét rendező híres tiszta jó-rossz megjelenítéséről (Brody – cápa; Skywalker – Vader); és ez itt is érvényesül: a Frigyládában van ugye Indy, mint az amerikai jófiú, a náci rosszarcúak ellen. Emellett persze az igazi, egyszemélyes ellenség ebben a részben Renee Belloq, a francia régész, Jones vetélytársa. Ugyanazon szakma elhivatott szerelmesei; valójában mindketten ugyanazt akarják, és ráadásul nem is olyan eltérő módszerekkel.


Még ha van is hős, ellenség, a repertoár akkor sem teljes: a hölgyekről sem szabad ám megfeledkezni. Marion a nyafogós, kényes, ügyetlen nő tökéletes ellenpontja: független, feminin személyisége, karakán jelleme egészen egyedi ízt adott a Frigyláda-mozinak. Már a nyitójelenetben az asztal alá issza férfitársait, de később jön bele csak igazán: szinte Indy egyenrangú társaként pofozkodik, lő, menekül; mikor a régész praktikus okokat szem előtt tartva a náci táborban hagyja, ő csak azért is megpróbál segíteni magán.

Végül, tipikusan Indy-re jellemző motívum a „bár végigküzdi a filmet, soha nem kapja meg azt, amit hajszol” vonás. Emlékezzünk csak: a Frigyláda „biztos hely”-re kerül, a Sankara-kövek az aligátorokkal teli folyóban végzik (illetve az egyik a jogos tulajdonoshoz, a falu öregjéhez kerül), a Szent Grál pedig egy szakadékba zuhan a harmadik rész fináléjában. Indy pedig az első két részben jutalmul női társaságot kap (ami, bármily rövid életű legyen, azért nem elhanyagolható ajándék…); a befejező epizódra még ennyi sem marad.

Indiana Jones karakterével Lucas és Spielberg, amellett, hogy bizonyos aspektusokban hű maradt a klasszikus kalandfilmek stílusához, olyan egyedi, utánozhatatlan hőst teremtett, melyet hamar befogadott a közönség, igazolván a szlogent: „Ha a kalandnak nevet adnánk, az mindenképpen Indiana Jones lenne”.


A filmeken túl

Amennyiben egy film sikerrel teljesít az aktuális mezőnyben, magától értetődő, hogy a készítők rögtön rámozdulnak erre, és megpróbálják a legtöbbet kihozni belőle. Ez a sors nem kerülhette el Jones professzort sem: karrierje írott formában folytatódott.

Noha – és ez valószínűleg mindenki számára egyértelmű –, a könyvek jelentőségükben, ismertségükben, népszerűségükben meg sem közelítik a filmeket, azért illik megemlékezni az írások elkövetőiről. Eleve adott a három film, melyek annak rendje s módja szerint papírra is kerültek: a Frigyláda Campbell Black, a Végzet Temploma James Kahn, a Kereszteslovag pedig Rob MacGregor tollából; szerencsére mindhárom megjelent kis hazánkban is. Az előbb említetteken kívül, az ún. „hivatalos” Indy-könyvek szerzői közül talán a leg(el)ismertebb Rob MacGregor: a négy legfontosabb alkotó egyike.


Ő eddig, a Kereszteslovagon kívül hat kalandot követett el (Indiana Jones és a Hét Fágyol, … és a delphi veszedelem, … és az óriások tánca, … és az unikornis öröksége, … és az özönvíz legendája, … és a belső világ); szintén elérhetők a hazai antikváriumokban. Martin Caidin a következő versenyző, aki két könyvvel szállt be az Indy-világba, de ezek közül csak az egyik látott napvilágot Magyarországon: Indiana Jones és az égi kalózok címmel.


Max McCoy-tól, aki 4 kötetet is írt, sajnos itthon egyet sem láthattunk viszont – pedig igen jókat hallani írásairól. Végül, az utolsó hivatalos szerző bizonyos Wolfgang Hohlbein, egy német úr, akitől – és ez már aligha meglepő fordulat – szintén nem olvashattunk semmit magyar nyelven (más témájú könyve már kiadásra került – a szerk.).

A Magyarországon megjelent Indy-könyveket ugyan olvastam, (az érdeklődők antikváriumokban biztos ráakadnak néhányra, én legalábbis gyakran látom a könyveket itt-ott) komoly véleménynyilvánítástól mégis tartózkodnék. Oka ennek egyszerű: túl régen kerültek kezembe, így nem emlékszem sokra belőlük; ami azonban megmaradt, egy félmondatban leírható benyomás: általában kellemes, nem nagyra törő olvasmányok voltak, a rajongók nyugodtan megpróbálkozhatnak velük.

A fentieken kívül még három könyv érinti kis hazánkat: az Ifjú Indiana Jones kalandjai széria első három kötete (a nyolcból): A sakál átka, A halál mezeje, és A szafári nyomozó címekkel. Már csak terjedelmük miatt sem érdemes egetrengetően komoly, mélyenszántó írásokra számítani; de ha ilyen könnyeden állunk hozzájuk (és rendelkezünk némi ismerettséggel az Ifjú Indy-kalandok milyenségét illetően), túl nagy csalódás nem érhet.

Annak ellenére, hogy Magyarországon számomra érthetetlen kiadói koncepciók folytán csak az említett kötetek jelentek meg, kint a kultusz követőinek – mint ahogy az lenni szokott – jobban kijutott az örömből.


Az eddigieken túl ugyanis volt képregény sorozat; a Frigyláda évében indult a Marvel-féle széria, ami a 80-as éveket, később a Dark Horse-féle, ami a 90-es éveket fedte le. Ezeken kívül a Végzet Temploma premiere után nem sokkal jött az első szerepjáték könyv is, elég ötlettel ahhoz, hogy saját kalandokat éljünk át – na persze, kizárólag a fantáziánk keretein belül. Továbbá, az itthon, emlékeim szerint „kaland, játék, kockázat” alcímmel aposztrofált kategóriába tartozó kötetek is megjelentek Indy szülőhazájában, amelyek, a laikusok számára legkönnyebben a „dobj 2-t, fordulj jobbra, lapozz a 90. oldalra” c. összefoglalóval jellemezhetők.


Végül, újabb fájó hiányosságként a magyar piacon, meg kell említeni az Indyvel általánosságban, a filmek készítéséről szóló könyveket is; számomra érthetetlen, ezeknek miért nem lett volna piaca Magyarországon is. Nem kell megveszekedett rajongónak lenni ahhoz, hogy érdekeljen valakit egy ilyen kötet; akár utólag is megpróbálhatták volna pótolni a hiányosságot.

Korunk követelményeinek megfelelően, a papírra kerülés nem volt elég, a mozimágusok gondoltak a fiatalabb korosztályra is: hozzáláttak Indy bemutatásához a számítógépes játékok világában is. Komolyabb Indy-játék-idővonal összeállítása nélkül, csak az – érzésem szerint – legismertebb darabokra szorítkozva három címet említenék meg: Indiana Jones and the Infernal Machine, Indiana Jones and the Emperor’s Tomb, Indiana Jones and the Fate of Atlantis. Nem kronológiai sorrendben említettem őket, tekintve, hogy az első kettő viszonylag friss, amolyan Tomb Raider-jellegű kaland (már, akinek ez mond valamit; igaz, mostmár Croft kisasszonnyal is megismerkedethetett a játékok világában idegenül mozgó néző a mozik segítségével, két alkalommal is, megkérdőjelezhető minőségben – de hát ez már egy másik témakör); hallomásból, személyes tapasztalat híján csak annyival tudnám summázni, hogy a kornak megfelelő grafikával, korrekt történettel, és sajnos idegesítő irányítással ellátott játékok ezek. Szóval Indy a mai PC-piacot meghagyta teltebb, dekoratívabb kolleganőjének; a helyzet fonákja mellesleg az, hogy Lara Croftot bevallottan Jones-ról mintázták – a moziváltozatok Indy szintjén való emlegetése mégis a hét főbűn egyike lehetne.

Ellenben a Fate of Atlantis-ra érdemes több szót áldozni: noha a játék ’92-es születésű, talán sokat elmond népszerűségéről, milyenségéről, ha megemlítjük: sok ember még ma is szívesen belebújik Jones professzor bőrébe e kaland keretein belül.


A készítők ugyanis egy remek, lelkiismeretesen kidolgozott történettel álltak elő, ötletes küldetésekkel (sokak szerint a játékból érdemes lett volna átemelni bizonyos dolgokat egy esetleges negyedik filmhez), mely igencsak közrejátszott a játékosok monitorhoz szögezésében. Emellett a grafikára sem lehetett egy szavunk sem: ismét csak a „kidolgozottság” a kulcsszó; bár mai szemmel azért máshogy nézi az ember, mint tíz évvel ezelőtt, azért még 2004-ben is érezhető, érthető, miért volt ez annyira pazar látvány a 90-es évek elején.


Népszerűsége óriási volt, az egyik, ha nem A legjobban sikerült Indy-játékként emlegetik a mai napig (melynek, egy lelkes rajongókból álló csapat, ezen sorok írásakor is dolgozik a folytatásán, nem hivatalosan, csak kedvtelésből…).

Folytatása következik

A cikk többi része itt olvasható:

Indiana Jones – A kalandfilmek atyja 1. rész
Indiana Jones – A kalandfilmek atyja 3. rész