Főkép

Árnyjáró messzire költözik szülőhazájától, hogy végre gyógyírt leljen lelki sebeire. Kydor birodalmában szerez magának földeket, és a fővárostól nem messze, a tengerparton építi fel kastélyát, amely hamarosan híressé válik könyvtárairól és az odalátogató tudósokról. Azonban a Szürke Ember (Kydorban csak ekként ismerik Árnyjárót) itt sem leli nyugalmát. Birtokán, nem messze a tengerparttól található Kuan Hador romvárosa, melyet félelmetes legendák öveznek. Varázslókról, démonokról állat-ember keverék szörnyekről szólnak az ősi fóliánsok. Több ezer éve az emberek diadalt arattak a sötétség erői fölött, és egy dimenziókapun keresztül elűzték őket. Mostanra azonban a kaput lezáró mágia meggyengült, és az ősi gonosz arra készül, hogy lerohanja a világot. Árnyjáró, és egy maroknyi elszánt ember azonban felveszi a kilátástalannak tűnő harcot ezekkel a démoni erőkkel, és megpróbálkoznak világuk megmentésével.

Úgy érzem, Gemmell határozottan fejlődött. Érettebben, kifinomultabban ír. Ez már tapasztalható volt A farkas birodalmában is, de ebben a műben sokkal szembeötlőbb a változás. A stílusa megmarad, csak sokkal színesebbé válik. Árnyjáró most hangsúlyosabb szerepet kap, de nem csak ő a központi figura. Most is feltűnnek mellette jópáran, akik ugyanolyan hősként viselkednek, mint az előző kötetben a lánya, és akár őket is tekinthetnénk főszereplőnek.

Ezen kívül Gemmell fantasy világának újabb részével ismerkedhetünk meg: feltűnnek a keleti kultúrákra épülő szereplők, országok és szokások. Talán azt mondhatnánk, hogy esetleg más írók művei hatására fordult Gemmell a kelet felé – gondolok itt elsősorban Feist-re –, de itt egy eddig még soha nem látott elképezéssel találkozunk.

Az újdonság erejével hat továbbá a sagából eddig hiányzó humor, ami egy kétbalkezes, vicces figurában nyilvánul meg. Üde színfoltot jelent, és megfelelő feszültségoldó hatással rendelkezik. Az pedig mindig jól jön.