Főkép

Ugye mindenki emlékszik még az Iliász hajólistájára, amikor Homérosz szinte kincstári alapossággal felsorolja a görög flotta hajóit? Na ez az eljárás jutott eszembe, amikor az első pár oldalon reménytelenül elvesztem a fél oldalasnál is hosszabb, latin nyelvű rövidítésekkel tarkított lábjegyzetek és a másféle gondolkodásmódot sejtető mondatszerkezetek között hemzsegő görög hősnevek útvesztőjében. Aztán fokozatosan tisztul a kép, s kibontakozik a kalüdóni vadkanvadászat mítosza, amelynek során Atalanté, a szűz vadásznő szerelméért küzd Meleagrosz, a kalüdóni király fia, és egy másik harcos, Melanión. Bár a történetben számos magyarázat elhangzik, számtalan homályos pont is marad, ami miatt a teljesség hiányának érzése marad az olvasóban.

Ezek után felüdülés az 1970-es párizsi rész, amelyben egy román származású zsidó költő idézi fel bolyongását a görög partizánok között (miközben Hellász hegyei között éppen a második világháború pusztít), szenvedéseit a német fogolytáborban, majd megmenekülését. A vadkan itt újra felbukkant, hiszen az értelmetlen pusztítást irányító német tiszt (akinek a nevében egyébként szerepel a vadkan szó) akár a kétezer évvel korábbi dúvad reinkarnációjaként is értelmezhető. Vagy ki tudja? Hiszen a vadkan elpusztításán kívül itt is minden állítás megkérdőjelezhető, lényeges momentumok maradnak rejtve előlünk. Meglepő módon a történet mégis kerek; a váratlan befejezés elgondolkodtatja az olvasót, és ezzel egy időben számtalan tétován érlelődő kérdés kezdeményét segíti napvilágra.

Lawrence Norfolk regényét főként azoknak ajánlom tiszta szívvel, akik már szert tettek némi tapasztalatra, s kellőképpen nehéz olvasmányokkal a hátuk mögött élvezni és értékelni tudják majd ezt a cseppet sem szokványos, felkavaró erejű, intellektuális élményt nyújtó könyvet.