Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beleolvasó - Gárdonyi Géza: A nyugalom édes kenyerén - Füveskönyv

Fülszöveg:

„Bármid van, amire azt mondod, enyém, ne feledd hozzágondolni: kölcsönkaptam.
Mert mindenedet az élettől kaptad s mindenedet vissza kell adnod.”

Az Egri csillagok népszerű szerzőjének életműve kincsestára a bölcsességnek: ebből a gazdag anyagból merített ez a válogatás.
Gárdonyi Géza egy évszázad távolából ma is megfogadható „életmódtanácsokat” nyújt az Olvasónak a munkával, a pihenéssel, az önmagunk felé fordulással kapcsolatosan. A hétköznapi élet helyzeteiből fakadó kérdésekre lehetséges válaszokat, megoldásokat kínál. A kötetben olvasható, lényegre törően megfogalmazott gondolatok, és a szerzőre jellemző, finom ecsetvonásokkal árnyalt történetek többször újraolvashatóak, s a friss olvasatoknak köszönhetően egy más megvilágításban is megfontolhatóvá válnak.

„Legnagyobb ellenségünk a harag. De nem az, amelyik másoknak a szívéből ront reánk. Az ellen védekezhetünk. Hanem a magunk haragja.”

 

Részlet a regényből:

A hajléktól, ahol laktunk, hosszú kőfal nyúlik le a falu első hídjáig. Ez az urasági gyümölcsöskert kerítése a falu kocsiútja felől.

A kőfal mellett, nem tudom, megvan-e még az a terebélyes vadrózsabokor?

Még akkor a kastélyban laktunk, mikor én erre is csavarogva először láttam ezt a bokrot. Teljes virágzásban volt: csupa virág és bimbó.

Még sohase láttam vadrózsát. Hogy ezt a bokrot megpillantottam, megbűvölten állottam meg előtte.

Ember nem járt a tájon. Csend volt körös-körül.

És én állottam bámulva. Először éreztem a poézis leheletét a szívemen, azt a gyönyört, azt a mámort, mikor a végtelen szép, az isteni érintése alatt valami édes borzongás futja át a lelket, s az ember nyílt szemmel álmodik.

Egy tavaszi napon a kőfal mellett jöttem andalogva. A fakadó természet, a napsütés, a korai virágzás, a csend, az egyedülvalóság elbájolt. Gyönyörűséget éreztem a szívemben. Mondhatnám: hangtalan zenét. Megálltam félig lehunyt szemmel, és arra gondoltam, hogy a természetnek azt a szépségét, amely most hat reám, azt a gyönyörűséget, amit most érzek, ki kellene fejeznem, valami módon meg kellene írnom, hogy ne múljon el.

Határozottan emlékszem, hogy ezt gondoltam: meg kellene írnom. De annyira lehetetlennek éreztem ezt ugyanakkor, hogy a második gondolatom ez volt: talán, ha nagy leszek.

Mi volt ez, ha nem egy előbbi életből való gondolat? Hiszen ha láttam is könyveket, nem tudhattam, hogy azok miképpen keletkeznek? Még csak azt se tudhattam abban a korban, hogy az ember leírhatja a gondolatait.

Minthogy az elragadtatásnak ez a perce tisztán megmaradt emlékezetemben, arra is emlékezem, hogy az írás, a le kellene írni, nem mint művészet állott a fogalmaimban, hanem csak mint gondolom-eszköz, hogy ennek a percnek a mámorát szerettem volna megmenteni az elmúlástól.

Tehát nem volt eszemben, hogy író leszek, semmi efféle elhatározás, csak egy gondolat volt az egész, de ez a gondolat oly rendkívüli, mintha éjfél után két órakor látnék az égen átvillanni egy napsugarat.

Mi volt ez?

A reinkarnált lélek megmozdulása?

Ha átgondolom az eddig lefolyt életemet, azt kell látnom, hogy kövek alatt nőtt fű vagyok. Sok idő kellett, míg ki tudtam bújni a levegőre. Körülményeim olyanok voltak, hogy el kellett vesztenem hivatásomnak ösztönszerű tudatát is.

Hajós voltam, akinek harmincöt évig kellett haladnia iránytű nélkül. Csak hányódtam, süllyedeztem, ide-oda terelődtem a folytonos ködben, nem tudva, hova jutok.

De azért mentem, haladtam. Irányozgattam magamat ösztönszerűleg, mint a madár, mikor haza indul térkép nélkül Afrikába. S ma már, mikor odajutottam, hogy biztos utamat felismerve, egyenes irányban haladok tovább, bámulva kérdezem: mi vezérelt? Bennem rejtőző nem földi erő-e, vagy fölöttem lengő, láthatatlan, titkos hatalom?

*

Este minden más. Más az egész világ. Magam se vagyok az, aki reggel voltam. Mintha a földdel megfordulna a szívünk is: másképpen érzek, és másképpen gondolkodok.

Amint így este végigmegyek a falun, látom, hogy a házak meg a kertek is megváltoztak. Éppen akkorák és csak azok, mint reggel, de mondom, megváltoztak. Némelyik szembetűnően előfehérlik a homályból, a másik meg visszahúzódik, elrejtőzik, csak az egy-két vörös ablakszemével bámul kifelé. Olyanok, mintha meg is tudnának mozdulni, ha akarnának.

Az emberek is mások. Az esti homályban szinte lebegnek, mikor járnak. Mikor megállanak, olyanok, mint a fák meg a bokrok, aminthogy a bokor is olyan némelyik, mint az ember.

De a fák is úgy állnak ilyenkor, mintha értelem és akarat szállotta volna meg őket. Rejtelmesek és titkolódzók. Néha mozdulatlanul állanak, mintha várnának valakit. A lombjukat kiterjesztik. Hallani, hogy susognak.

Mit susognak?

Nem érti senki.

Az égen feltünedeznek a csillagok.

Csend van.

A jegenyefák sovány óriásokként emelkednek a magasba. Néha olyanok, mintha az égbe méláznának, máskor olyanok, mintha a környéket figyelnék. A Vargáék kútágasán is a gémfa, mint egy nagy teleszkóp mered a vastag végével az ég felé. Nappal ez nem különös: valaki megmerítette a vödröt és bennhagyta a kútban. De este más: mintha a kút egy kihúzott égnézőn át a magasságot vizsgálná. Íme, a szomszéd almafája is áthajlik hozzá a kerítésen, és susog, talán egész éjjel susog:

– Mit látsz? Látsz valamit?

A Csikék háza előtt megyek el. A pitvarajtón narancsszín világosság árad ki az udvarra. Szőnyegként vonul át a földön s ráterül a szomszéd ház falára is. A falon egy női árnyék mozog ide-oda. A kis Szabó Magda árnyéka az, a tizenhat esztendős anyáé. A szép kis halovány teremtés bizonyára vacsorát készít az urának. Milyen fürge árnyék, milyen hajlékony! Hova lesz ez az árnyék, ha Magda meghal? Eltemetik-e vele együtt? Vagy az ő fölszálló lelkéhez csatlakozik?

A Buruczék háza előtt valaki ül a padon. Nem látom se szemét, se kezét, se lábát, csak egy fehéres hajlott valamit látok, ami feketében végződik lent is, fönt is. Az arc előtt egy tűzpont. Mintha nem is ember volna, hanem valami szörnyeteg. De azért tudom, hogy nem szörnyeteg az, nem is formátlan, hanem a szelíd és szomorú Burucz András.

– Hogy van az asszony?

– Köszönöm a kérdést, mester uram. Bezony már a pipámat se állhatja odabe.

– Miért nem viszi el az orvoshoz?

– Voltam én már ott is, mester uram. De csak magam. Mert azt gondoltam, hogy ha ketten megyünk, hát a doktor kettőről vesz pénzt. Mondok, baj van. Aszongya, öltse ki kend a nyelvét. Kiöltöm a nyelvemet. Megnézi. Aztán leül és sebtibe firkálja a recefet. Doktor úr, mondok, még el se mondtam a bajt, mivelhogy a feleségem küldött. Hát csak rám ripakodik, hogy azt mondja: fogja be kend a száját, jobban tudom én mi a baja, mint a felesége – fizet egy forintot. Hát csak leszúrtam a keserves forintomat, aztán elmentem a patikába, hogy ha már egy forintba kerül a recef, meg is csináltatom. Ott megint fizettem egy forintot és ötvenegy krajcárt, pedig csak akkora kis üveggel, mint a kisujjom. Hát aztán lássa mester uram, ez csak elég drága volt, mégse használt.

Az utcán megjelenik még olykor egy-egy alak. Ha asszony, siető. Ha férfi, ballagó. Vagy a boltba mennek, vagy a kocsmába.

Tóth Antal például bizonyos, hogy a kocsmába megyen. Nem is csoda, hogy ilyenkor megkíván egy korty pályinkát: annyit vesződött a szamarával egész naphosszat, hogy teste-lelke megfáradt belé.

A Miska bojtár azonban a boltba igyekezik. Tíz kilométernyi utat jár meg egy tok gyufáért, vagy egy kurta drótszögért, amivel a Borz János botján meglazult vaskankalékot fogják a pásztortűz mellett fölszögezni. Miska ilyenkor valami édességet is vesz egy krajcáron. Vélni lehet, hogy torkoskodik, pedig hát meg se szagolja azt Miska. Az erdőn túl, a báró birtokán van egy juhászleány: Szanyi Örzse. Annak adja oda. Miska tizenhét esztendős, Örzse tizenöt. Ha Örzse ötven esztendős volna, Miska nem vinne neki cukrot.

Azonban csakhamar becsukják a boltot is.

Az utolsó hazamenő Tóth Antal. Ma valahonnan áldás csöppent neki, mert látom, hogy a két árok között nem igen tud hazairányozódni. Nem hiszem, hogy van még a kerek földön egy másik, akinek az árkok annyi bajt okoznának, mint neki. Nappal a szamár hordja bele a taligával együtt, de lám, este belebotlik ő a szamár nélkül is.

Most éppen szerencséje is, hogy az árokba huppant, mert íme, a bárónak négylovas hintója robog át a falun. A báró maga hajtja a holdvilágos úton a négy pejlovat.

Micsoda nagy úr!

Csupa méltóság és csupa pompa! Pesten járt iskolába. Azt mondják, a lovai is jártak ott iskolába, szóval sok mindenfélét beszélnek. A báró különben is érdekes ember. Valahányszor eljön a templomba, mindenki csak őt nézi: hogyan vet keresztet, hogyan pödri a bajuszát, hogyan ásít, hogyan pattogtatja az ujjait. Felér olyankor a mise akármiféle színi előadással. Hát még mikor elővonja fehér mellényéből a monokliját. Senki se ügyel a papra, minden szem a báróra szegeződik. A báró felvonja a szemöldökét, a száját meg a bal arcába fordítja. A kis kerek üveg ott villog a balszemén. A báró megszegi a nyakát és a leányok felé fordul. Az egész templom belemosolyog az imádságos könyvekbe, sőt egy gyerek a kóruson el is röhhen.

Most, hogy elrobog a négylovas hintóval, szétszáll a csöndesség. Az utcán semmi se mozdul többé, csak olykor hallatszik még egy hang a távolban, egy kutyacsahintás, egy kapunyikorintás. A túlsó soron valaki azt mondja:

Ne Böcce, ne!

Az a kisbornyúnak szól.

Aztán újra csönd és csönd.

Most már a bakteré az egész falu. Az ő messze bőgő hangja figyelmeztet, hogy: tűzre és vízre vigyázzunk. Ha netán akadna olyan együgyű ember, aki azt kérdezné, hogy minek vigyázzunk a mondott elemekre, annak nem kell sokáig töprenkednie, mert Vida Imre hozzáteszi: Hogy károkat ne valljatok!

Voltaképpen nincs is más kötelessége, csak az, hogy az órákat megkiáltsa. Lopástól nem kell tartanunk. Egyetlenegy tolvaj volt csak a faluban: ő. Egy-két éven át becsukogatták, aztán megtették bakternek. A bakter mindenért felelős, ami éjjel elvész. Nem vész el semmi.

Mikor elkiáltja a kilencedik órára írott rigmusokat, megáll a kerítésem előtt, és megnézi, ébren vagyok-e még?

Csillagos estéken nem fekszek le korán. Egy hosszú fenyőfa-lóca van az ajtóm mellett. Arra dőlök le és nézem a csillagokat.

A csillagos ég mindig érdekes látvány. Isten erejének kitárt világa. Tudós emberek abroszt rajzoltak róla, és azt mondták, ennek a csillagnak ez meg ez a neve. Bánja is az a csillag, akár Jupiternek, akár Plútónak hívják idelenn. Hallgat és ragyog és titok marad. Az ég milliárd meg milliárd fényes titokkal van tele. Kinek az országa az a sok világ? Minek van? Vajon, ha meghalunk, melyikben folytatjuk az életet? Melyikben?

 A bakterom rákönyököl a kerítésemre, és elmagyarázza nekem, hogy melyik csillagkép micsoda ott a magasság országában.

– Az a hét csillagos, az a Göncöl táltos szekere. Azon mennek a lelkek a mennyországba. Az a fehér hosszú, az a Tündérek útja. Azon járnak le meg föl a tündérek. Az a pislogó mécs, a Tévelygő juhász, aki nem találja a nyáját. Amott a sok fényes apró csillag a Paradicsomkert. Fölvitte a jóisten, hogy az emberek be ne lopódzanak. Az az erősfényű, mozdulatlan csillag, az az Istenszeme. Éjjel is néz. Meglátja a tolvajt. Az Aranyszemű csillag megint más valami. Azzal egy angyal néz, vagy Szűz Mária, ki tudná ezt jobban?

Azt azonban tisztára meg lehet mondani, hogy hol van a Mennyország határa meg a Mennyország kapuja. Vak, aki azokat nem látja. Ha meghalunk, ott kell bemenni, azon a kapun, és ott lehet lenézni, azon az ablakon. De hát tenger csillag vagyon, hat pap se tudná annak mindnek a nevét. A többi titok marad, csak annyi bizonyos, hogy akkor látjuk meg közelről, amikor befogják a szemünket.

Az óramutató vagy innen van a tízen, vagy túl vagyon rajta. Mindegy az Vida Imrének. Fölballag nyugalmasan a falu dombjára, és ott elbőgi szép értelmesen:

 

Tizet ütött mán az óra.
Elmégy az nyugodalomra.
Nincs fölírva homlokodra:
Mire virradsz föl holnapra.

 

Azzal ő maga is hazabandukol lefeküdni. Minek is maradna fenn! Lopni más úgyse lop. Aki alszik, úgyse hallja a kiáltást. Aki meg nem alszik és kíváncsi, hogy hány is az óra, hát keljen fel és nézze meg.

 

A Kiadó engedélyével!


ekultura.hu - 2018. augusztus 1.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!