Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beleolvasó - Gárdonyi Géza: Messze van odáig!

 

Fülszöveg:

Az irodalom történetének hosszú és tarka évszázadai sokféle írót és költőt szültek. Vannak, akiket ismerünk közülük, akadnak, akiket nem, és szép számmal olyanok, akikről azt hisszük, hogy ismerjük őket... Utóbbi csoport izgalmas alakja Gárdonyi Géza is.

Az olvasó hajlamos azt hinni, hogy Gárdonyi csupán az Egri csillagok, A láthatatlan ember és néhány más regény írója, sőt, nagy botoran azt is gondoljuk, hogy regényein keresztül őt magát is kiismerhetjük. Micsoda tévedés! Gárdonyi még kortársai számára is sokszor megfoghatatlan, titokzatos, különc embernek hatott.

Ha ma arra a kalandra vállalkozik az irodalomszerető, hogy mélyebben ereszkedik bele Gárdonyi írói világába, nem hagyhatja olvasatlanul novelláit, melyekből egy csokorra való válogatást éppen most is a kezében tart. Olvassa, ízlelgesse végig valamennyit, hogy igaz, alapos és részletes képet kapjon egy letűnt korszak Magyarországáról; kuncogjon vagy hahotázzon a ma is ismerős karaktereken, helyzeteken, bólogasson a soha nem múló bölcsességeket felismerve, és az utolsó novella végén lássa be, milyen kevéssé ismerte Gárdonyit – és mindeközben fedezze fel az Egri Remete sokszínű humorát!

 

 

 

 

Részlet a regényből:

Kurtán Mihály Egyiptomban

 

Kurtán Pali földesúr. Van az alföldön egy bátyja: a Mihály. Az jeles ember. Volt Egyiptomban is.

Közülünk eddig senki se járt Egyiptomban. Hírből hallottunk róla eleget. Legtöbbször az egyiptomi cigarettákat meg a piramisokat hallottuk emlegetni. A cigarettákat meg is kóstoltuk. Szárazak. A piramisok bizonyára nedvesek.

Mihály úr felől gyakran kérdezősködtünk, hogy milyen ember? Alacsony-e? Magas-e? Szőke-e? Barna-e? Milyen ruhában jár? Szivarozik-e? Vagy pipázik? Beszél-e egyiptusul?

Egy decemberi napon Kurtán Pál a következő telegramot kapta:

 

Vacsorára várjatok. Füstölt malac, kapros csusza, teához arak legyen.

Mihály

 

Estére meg is érkezett.

Gömbölyű, szürke ember volt. Gömbölyű a feje, a potroha, keze, lába, mindene gömbölyű volt. A haja rövidre nyírott és serteszerű; úgy, hogy kefélni lehetett volna a fejével. A szemei aprók és vidámak. Mozgékony szemöldökei valami barátságos jelentőséget adtak minden pillantásának.

A vacsorán ott volt az esperes, a káplánja, a plébános, a jegyző, meg én.

Kurtán Mihály meleg pillantást vetett a füstölt malacra.

– Ezt régen kívántam – mondotta, lassan tagolt és hangsúlyozott szavakkal –, tulajdonképpen ezért is jöttem. Ha érdemes egy ronda nagy hegyért országokon utazni által, hát nem érdemesebb a jó tormás malacért utazni egyet? Boldogtalan nép az, amelyik nem tudja, mi ez. Egyiptomban például hírét sem hallották.

Mindnyájan feléje fordultunk. Tehát Egyiptomban vagyunk.

– No igen – folytatta az érdekes vendég –, én ugyanis ezelőtt tíz évvel Egyiptomban jártam. Az szép ország. Mennyi füge! Meg mennyi kaktusz!

S mikor azt mondta: füge, magasra lebegtette a villáját; s mikor azt mondta: kaktusz, az asztalnál alacsonyabb, terjengős micsodákat jelzett.

– És hogyan került Kurtán úr Egyiptomba? – bátorkodott kérdezni az esperes.

– Hogyan? Elmentem – felelte egy malacbordát széjjelroppantva Kurtán Mihály. – Ez az egyetlen ország érdekelt. Hát van a világon más megnézni való ország is? Avagy volt Jézus Krisztus Párizsban? Bécsben? Gleichenbergben?

Az esperes sietett bizonyítani, hogy Jézus Krisztus csak Egyiptomban járt.

– A feleségem persze nem akart elereszteni – folytatta Kurtán Mihály, gondosan megtormázva a malacot –, pedig csak a Sárosfürdőig való utat vallottam meg neki. Süss, lelkem, mondám, egy kis ferslóg pogácsát; ezzel te mindig remekelsz. Mintha ma történt volna, úgy emlékszem rá. És ő mintha érezte volna, hogy messze megyek, olyat sütött, hogy sose felejtem el. Omlós és illatos elvégre minden pogácsa, de ez több volt az egyszerű konyhai csinálmánynál: valami lírai elem volt benne, valami nem földi finomság, amit csak a költők ihlete szül. Petőfi költeményei kisütve. Ez volt. A szegedi szenátort is megkínáltam vele útközben.

– Mit érez az ember, mikor először lép tengeri hajóra? – kérdezte a káplán, aki nem is óhajtott egyebet nyelni, mint Egyiptomot.

– Bizony – felelt Kurtán Mihály rá se pillantva –, egy kicsit fázogat az ember háta, igen sok a víz, rettenetesen sok. Hogy annyi víz legyen a világon, sose gondoltam. Az embert megborzasztja ennek a látása. Valami gyászos mélaság lepi meg az embert. Nekünk szerencsétlenségünkre el sem oszlott ez a nehéz mélaságunk, mert olasz szakács volt a hajónkon. Utazott ön már olasz szakáccsal? Nem! Szerencséje. Én már utaztam. Az mindent olajjal főz.

És Kurtán Mihály megvetően csapott a levegőbe a tenyerével.

– A tengert szeretném látni – mondotta a jegyző, olyan kerekre meresztve a szemeit, mint a szemüveg.

– Mondom, hogy nagyszerű látvány – felelt rá Kurtán Mihály, magasra emelve bozontos szemöldökét. – Jobbra nézünk: víz. Balra nézünk: víz. Előre nézünk: víz. Hátra nézünk: víz. De nem is néztem soká. Teát kértem és pirított vajas zsemlyét, meg sonkát hozzá. A tenger már akkor háborgásba fogott.

– Háborgott? – kérdezte elhűlve az egész társaság.

– Igen, háborgott – folytatta Kurtán Mihály, letéve a villát –, az nagyszerű valami! A hajó rettenetesen mozog, és az emberek a szalonban ide-oda dőlnek. Meg kell kapaszkodni. Ilyenkor persze folyékony ételek nem szerepelnek az asztalon. Egy kis sült hús, egy korty a palackból, ennyi az egész.

– És mennyiben igaz az a mondás – kérdi a káplán –, hogy aki tengeren jár, megtanul imádkozni?

– Annyiban igaz, hogy teljesen igaz. Mindnyájan azt mondtuk, no, uramisten, most segíts! Én csak bátor ember vagyok, de még az ebédről is elfeledkeztem, annyira féltem. Szerencsére Alexandriába érkeztünk, és ott egypár lágy tojáshoz jutottam. Utána persze lazacot is kaptunk. Az a kitűnő eledel salátával. Hanem az ágy, az valami kín-fészek. Ha az embert nem figyelmeztetik a zanzarákra, akkor ugyan vége van az első éjszakájának. Hogy mi az a zanzara? Hát tengeri szúnyog. Úgy dönög, mintha sírna, oszt úgy csíp, mint a fene.

– És mi igaz a delfinekből? – kérdezte a jegyző, megtörülve a szemüvegét.

– Az emberfejű halakat tetszik érteni? Azokból láttam egyet a panorámában ugyanott. Az borzasztó!

– Csakugyan emberfejük van?

– Olyanforma.

– És az emberevő cápák?

– Azokat is láttam.

– Enni?

– Nem, enni nem láttam őket. Mindnyájan vigyáztunk, hogy el ne essünk.

– Milyen az a Kairó? – kérdezte az esperes.

– Nagyszerű!

– Paloták, múzeumok?

– Minden. Voltam a buláki múzeumban is. Nagyszerű múzeum! Annyi látnivaló van benne, hogy egy hétig is lehetne nézegetni. Csupa halottak meg aranyak. De hogy folytassam: reggel megteáztunk, és én megrendeltem az ebédet: barnalevest tojással, hideg halmajonézt, angol roszbifet és túrós csuszát. Ez utóbbi miatt veszekednem kellett; azt mondták, hogy sose hallották hírét. No – feleltem –, süllyedjen el az egész Egyiptomotok, ha még ezt se tudjátok, hát közönséges kifőtt tészta az, csak túrót tegyetek rá meg tejfölt meg töpörtőt. A töpörtőt a tolmács kihagyta. Bizonyosan nem tudta lefordítani angolra. Hát ők is kihagyták a csuszából. Mondhatom, nem is sikerült. Máskülönben kitűnő konyhájuk van: én egynéhány olyan angol ételhez jutottam, aminőt Budapesten aranyért se lehetne kapni. El is hoztam az étlapokat.

Kurtán Mihály itt bő leírását adta az angol konyha különlegességeinek. Azután így folytatta:

– Hát, mondom, reggel kimentünk a piramisokhoz. Azok nagyszerű építmények: alól hegyesek, felül szélesek, azazhogy fordítva. És roppant magasak.

– A szfinkszet is tetszett látni? – kérdezte a káplán.

– Hogyne: az egy iszonyú nagy kőbarom. Annak az árnyékában ittunk is egyet a pincetokból. Jó bordói bor volt. Egész Egyiptomban nem ittam olyan jóízűt, mint akkor. No, szóltam az útitársamnak, ehhez most csak egy kis jó lúdzsíros pirítós kenyér kellene. De persze nem volt, hát csak anélkül indultunk a nagy Kheopsz-piramisnak. Majdnem félóráig tartott, míg föl tudtunk kepesztetni a tetejére.

– Nehéz a fölmenetel?

– Meghiszem azt. Két arabus húzott fölfelé, egy meg tolt az istenadta. No, el is fáradtak. Minden lépten-nyomon baksist kellett nekik adnom, csakhogy ott ne hagyjanak a piramison. Mondhatom, meg is éheztem, mire a tetejére fölértünk. – Tisztelt arabusok – szóltam hozzájuk –, nem volna valami harapnivalótok? Dehogy volt a nyomorultaknak! Az egyik egy darab fekete rögöt vett elő a tarisznyájából, és azt mondta, hogy kenyér. No, ha kenyér, mondom, edd meg magad, arabus, nekem ugyan nem kell. Aztán leszálltunk, és megnéztük a piramis belsejét is, azután hazamentünk ebédelni. Fájdalom, ez az ebéd nem sikerült. Kalamarét adtak kirántva. Halféle az, de mégse hal. Színre olyan, mint az ostya; rágásra, mint a spongya. Egye meg, aki szereti.

– De hát a piramis belsejéről tessék valamit mondani – könyörgött a káplán. – Mit tetszett ott látni?

– Semmit. Mit is láttam volna? Sötétséget láttam fáklyavilágnál.

 

A Kiadó engedélyével!


ekultura.hu - 2018. július 4.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!