Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beleolvasó - Barbara Claypole White: A tökéletes fiú

Fülszöveg:

Amikor Ella egy repülőút alatt rosszul lesz, és kórházba kerül, a családja jól szervezett élete gyökerestül felfordul. A férje ugyanis eddig nem vette ki a részét a gyereknevelésből, most azonban ebben a szerepben is helyt kell állnia. A kissé rendmániás Felix nehezen mutatja ki az érzelmeit, így különösen nagy kihívás elé állítja a feladat, hogy megtalálja a hangot a tizenhét éves fiukkal.
Ráadásul Harry nem is mondható átlagos gimnazistának: a tehetséges és érzékeny kamasznak Tourette-szindrómája miatt nagy odafigyelésre van szüksége.

Az új helyzet mindannyiuk számára jelentős változást hoz: miközben Ella felveszi a harcot a betegséggel, és Harry a felnőtté válás útjára lép, Felixnek szembe kell néznie a múltjával, hogy megtalálja a valódi értékeket az életben. Ha meg akarják menteni a családjukat az összeomlástól, át kell lépniük a saját korlátaikat, és le kell dönteniük a falakat, amelyeket maguk közé emeltek.
 
 
 
 
 
 
Részlet a regényből:

1. fejezet

 

A mögötte lévő sorban az utasok a miatyánkot imádkozták, Ellának azonban nem állt szándékában elszámolni az Úrral, és meghalni sem akart a felhők között. Fontos csatát kell megvívnia lenn, a Földön, miután felveszi a bőröndjét a Raleigh-Durham Nemzetközi Repülőtér poggyászkiadójánál.

A repülőgép megbillent, és egy kisgyerek sírásban tört ki. Ella lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett, pedig ez nem tett jót a gyomorégésének, amely azóta kerülgette, hogy a mobilján megszólalt az értesítő hang, amely Felix SMS-ét jelezte. Pont amikor a légiutas-kísérő felszólította az utasokat az elektronikus eszközök kikapcsolására. A férje tökéletes időzítéssel kézbesített üzenete – Ellának még esélye sem volt a visszavágásra – hadüzenetet jelentett. Még csókot sem küldött az aláírása után.

A mellette ülő fiatalember megszorította a kartámlát.

– Brutális egy utunk van – szólalt meg. – Ön szerint is a sarki örvény miatt?

A gép törzse úgy recsegett, mintha perceken belül millió apró szilánkra készült volna szakadni.

– Akkor is, a repülés… – A szavak bennszorultak Ella torkában, mint a víz egy eldugult lefolyóban; az elméjét elborították a statisztikai adatok, amelyeket a fia félelmének az enyhítésére memorizált. Erőltetetten kilélegzett. – A legbiztonságosabb közlekedési eszköz.

– Ne sértődjön meg – szólalt meg a fiatalember –, de nem azt a benyomást kelti, mint aki vakon hisz a statisztikáknak.

A szívdobbanásai úgy dobogtak a torkában, mint a hangfalakat is megremegtető, sztereóban üvöltetett zene. Bum bum, bum bum, bum bum.

– Gyomorégés. Gyilkos roham. – Ella mosolyogni próbált, de a gyomra úgy háborgott, mint egy forró savval teli katlan.

– Nem szeretnék tolakodónak tűnni – a fickó gyors pillantást vetett a személyzet hívására szolgáló gombra, majd vissza Ellára –, de egészen furcsa színű az arca. Biztos benne, hogy jól érzi magát?

– Csak egy kicsit felkavarodott a gyomrom ettől a… – Ella teátrális mozdulattal hullámvasutat rajzolt a kezével, majd megállt levegőt venni. – Ne aggódjon, nem fogok sugárban hányni.

– Ezt jó tudni, mert velem viszont megtörténhet.

– Egy férfi, aki nem fél attól, hogy a hányásról beszéljen. – Ella a mellkasára szorította az egyik tenyerét. – Bámulatra méltó!

– Elmondaná ezt a nejemnek is? Ő ugyanis menthetetlenül szerencsétlen alaknak tart.

Ella együttérzően hümmögött, amit úgy is lehetett érteni: házastársak, ugyan mit várhat tőlük az ember? Felix mindig azt gondolta róla, hogy ő kettejük helyett is elég erős. Nos, ebben végig tévedett. Tizenhét év házasság után már végleg belefáradt abba, hogy egyedül tartja össze a családot.

Az idegen a vastag, fekete keretes, tisztára Elvis Costelló-s szemüvege mögül figyelte őt. Tisztára olyan volt, mint egy londoni kocsmajelenet szereplője a hetvenes évek végéről. Tisztára olyan volt, mint Felix. Ella az ablak felé fordult, úgy tett, mintha a felhők kialakulása teljesen lekötné a figyelmét. De ennek ellenére bevillant az emlék: meleg, fülledt szombat a londoni metróban; egy pillanatnyi bódulat, majd a bizonyosság, hogy most el fog ájulni; és egy másik idegen egy vastag, fekete keretes szemüvegben. Egy gyönyörű, angol fiatalember, a szemébe hulló hajjal és tétova mosollyal: Felix Fitzwilliam. Ki tudott volna ellenállni ennek a névnek, amelyből méltóság és nemesség áradt? Az ősei – ezt Ella később tudta meg – a Magna Carta aláírói között voltak. Ki tudott volna ellenállni a nyugtalanságnak, amely lézerszerű intenzitással sugárzott abból a hatalmas, kék szemből? Felix kapta el, ő akadályozta meg, hogy Ella elessen, átvitt értelemben is. De ez már a múlt, és a jelenben nem volt helye a nosztalgiának. Nem, azok után nem, hogy Felix ezt írta neki:

 

Beszéltem a Harvard rektorával Harry felvételéről.

 

Ella köhögött, hogy csillapítsa a hányingerét. Tizenhat éve már – a jövő héten lesz tizenhét –, hogy a Harry életét érintő minden döntésért egyedül őt terhelte a felelősség. Ő volt a fiú szószólója és ügyvédje, ő gondoskodott róla, hogy a lelki egyensúlya stabil legyen, ő volt a páncélja és a védelmezője. Ő volt a szülő, aki felvilágosította a tanárokat, és kitalálta a kódszavakat, amelyek hallatára Harry elhagyhatta az osztálytermet, amikor fölös energiákat kellett elégetnie. Mindig ő harcolt a család egészségbiztosítójával a szolgáltatásokért, a gyógyszerekért és az időpontokért. Ő óvta Harry álmát, táplálkozását, stressz-szintjét, és ő kísérte figyelemmel a gyógykezelését. Annyi biztatást és dicséretet adott neki egyedül, amennyi két szülőtől elvárható lett volna. Felix sztahanovista volt, munkamániás kenyérkereső. Mást sem csinált: dolgozott, miközben Ella minden feladatot elvégzett, ami a szülőséggel járt, egészen addig, amíg az összeomlás szélére nem került. Majd egy szép napon Harry kiváló eredménnyel írta meg az SAT-t, az egyetemi felvételi tesztet. És onnantól kezdve Felixnek már nem felelt meg a korábbi szerepe, és hogy háttérbe húzódik. Már nem volt elég az anyósülés a családi autó irányításában. Leakasztotta a szögről a szülői felelősség kocsikulcsát, és újraprogramozta a GPS-t a Harvardra. A Harvardra! Azok után, hogy Ella az Észak-karolinai Egyetemért lobbizott, hogy Harry közel maradhasson mindenhez, ami fontos volt neki, mindenhez, ami a biztonságot jelentette számára. És most az apja kezdte összezavarni az olyasfajta megjegyzéseivel, hogy csak a vesztesek maradnak Észak-Karolinában, és járnak állami egyetemekre.

Én Oxfordban végeztem, Harry. Ennek nagy jelentősége van.

Igen, ha az ember nagy jelentőséget tulajdonít neki.

A kellemetlen érzés, amely Ella torkát és mellkasát szorongatta, most alábbhagyott, de visszatért a düh. Rendben. Táplálni fogja magában, és erőt merít belőle a fáradtság ellen, amely beszivárgott a gondolataiba, a csontjaiba, az izmaiba. Volt már valaha is ennyire kimerült az életben?

Talán le kellene intenie egy légiutas-kísérőt, hogy rendeljen egy Bloody Maryt. Duplát.

Ella fejében a kétségek és a „mi lesz, ha” forgatókönyvek olyan gyorsan szaporodtak, mint egy harcra kész tribble-osztag a Star Trekből: kedves kis szőrös lények, rakétavetőkkel a hátukon. És ha – Katherine tanácsát megfogadva – elköltözne otthonról, amikor Harry egyetemre megy? Minden alkalommal, amikor a legjobb barátnőjével kinyitottak egy üveg cabernet-t, Katherine azzal vádolta Felixet, hogy mindent ellenőrizni akar, és ebben igaza is volt. A kérdés inkább az volt, hogy ő maga képes-e rá? Ő, Ella Fitzwilliam képes-e szétrobbantani a családját, miután olyan keményen harcolt értük, hogy ne veszítsék el az egyensúlyukat a képzeletbeli kötéltáncban, amit egy átlagostól eltérő gyerek felnevelése jelentett? Vagy legalább arra, hogy apró cafatokra tépkedje a férje összes feladatlistáját? Azokat a kis precíz, színkódokkal ellátott feljegyzéseket, amelyekre Felix a tennivalóit írta fel, és amelyekkel az életük felett uralkodó tökéletességet működtette?

Ella gyomra fel-alá liftezett, amikor a gép újra lebukott, de ezúttal olyan lendülettel, hogy a Holly Aiken márkájú válltáska is kisiklott a helyéről, amelyet Ella az előtte lévő ülés alá csúsztatott. A lábával lökte vissza a helyére. Hat hónap telt el, mire Felixnek feltűnt az új táska, és amikor megtudta, hogy Holly Aiken egy raleigh-i divattervező, és Ella nem a helyi bevásárlóközpontban vette leértékeléskor, hosszú kirohanást intézett hozzá a pénzügyi felelőtlenségéről és a gyerek egyetemi tanulmányaira félretett pénzalapról. Erre Ella nyugodt hangon elmagyarázta neki, hogy a táskát az édesapjától kapta ajándékba. Felix azóta sem kért bocsánatot.

– Alig várom, hogy szorosan magamhoz ölelhessem a kislányomat, ha hazaérek – szólalt meg mellette az idegen. Egy apa, aki ölelgeti a gyerekét, és valószínűleg minden egyes, ujjlenyomatokkal összepacsmagolt festményét Van Gogh-i műalkotásnak tartja. Ahogy azt a legtöbb apa tenné. Felixet kivéve. Ő soha nem talált semmi dicséretre méltót Harry korai rajzaiban. Egy apró tökéletlenség, egy kis hiba, és az egész már semmit sem ért.

Ella megrázta a fejét. Lehet, hogy a mozdulat túl erősre sikeredett, mert a fények táncolni kezdtek, elhomályosodtak, és egy fénykoszorúba álltak össze. Újra visszafordult a szomszédja felé, és úgy tűnt neki, mintha a körülötte lévő világ csak pár másodperc késéssel érte volna utol.

– Hány éves a kislánya?

– Három.

– Csodálatos kor.

Harry háromévesen igazi kisfiú volt, tele kirobbanó energiával, egy pillanatra sem állt meg. Az igazat megvallva sokkal élénkebb volt, mint bármelyik másik szülő gyereke, és ha áthívták az egyik kis barátjához játszani, ritkaságszámba ment, ha ezt egy második meghívás is követte. És igen, az is igaz, hogy az óvodában működő szülők és pedagógusok egyesületének az elnöke nyilvánosan megkérdőjelezte Ella gyereknevelési képességeit, amikor Harry az intézmény fagyizással egybekötött év végi ünnepségén nekifutásból felborította az asztalt, ezzel tönkretéve az összes fagylaltot. De hároméves korában Harryt még nem bélyegezték meg és nem taszították ki. Még nem lett belőle „tourette-es gyerek”, akit a kegyetlenebb osztálytársai „Tikkes”-nek csúfoltak.

– Az én fiam már középiskolás, jövőre lesz végzős – mondta Ella. Azt már nem tette hozzá, hogy ha a száznyolcvan centi magas Harry most ott lett volna velük, jobban ficánkolt volna a helyén, mint egy lakásba szorult óvodás egy esős napon. A műanyag ülések érzékzavarokat váltottak ki nála. A rövid távú járatokon lévők zavarták a legjobban, pont, mint ezek. Majd mégis – hiszen hogyan is tudott volna magában tartani egy ilyen információt? – az útitársa felé hajolt.

– Épp most ért el maximális pontszámot két tárgyból is az SAT teszten. Kiválóra értékelték szövegértésből és esszéírásból.

– Elképesztő!

Főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy a neurológiai rendellenessége miatt nehezen viseli a stresszhelyzeteket. Erre még rátesz egy lapáttal a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar, ami csak úgy a vicc kedvéért még benne van a pakliban. Na meg a rángások, amelyek még néhány rendellenesség egyvelegéből fakadnak, nehogy unalmas legyen az élete.

A fickó a karikagyűrűjével babrált.

– Már most rettegek a kamaszévektől.

– Ne rettegjen! Nagyon fogja élvezni. Én mostanában életem legjobb beszélgetéseit folytatom Harryvel – így hívják a fiamat –, ugyanakkor még látom benne a gyermeki kíváncsiságot is, amivel rácsodálkozik a világra. Alig várom, hogy megpillantsam a reptéren.

Ő és Harry? Az életüket összeforrasztották a szivárvány minden színében pompázó speciális nevelési igények. Öt teljes napig távol egymástól! Ilyen sok időt még soha nem töltöttek külön.

– Különleges kis fickó lehet.

– Az, bizony! – Az a két év, amely során a dührohamok alatt megrongálódtak a bútorok, és lyukak keletkeztek a falakban, mit sem számított. A Tourette-szindróma gazdag étlapján szinte bármilyen nyalánkság előfordulhatott. Kár, hogy egy dolog hiányzott róla: a választás lehetősége.

A repülőgép újra stabil pályára állt, és az utasok szinte hallhatóan fellélegeztek, mert újra szöszmötölni kezdtek. Ella szomszédja, a jó családapa újra elővette a Tom Clancy-regényt az előtte lévő ülés zsebéből, és olvasni kezdett. Hamarosan megkezdik a süllyedést a Raleigh–Durham Repülőtérre, és földet érés után Harry csípőre tett kézzel fog rohanni felé, és átöleli a Harry-öleléssel. Mindenkinél jobb volt az ölelésben.

Ella ellazult az ülésében. Lehet, hogy csak egy kis szünetre volt szüksége, távol a családi stressztől. A múlt hét is olyan nagy bűntudatot ébresztett benne. Bűvészmutatvány volt megoldani, hogy egy kis gyermeki szeretetet adhasson az édesapjának a műtéte után, miközben gyötörte az aggodalom, mert a férjére kellett hagynia Harryt. Bár Felixnek gyakorlatilag huszonnégy óránál is kevesebb ideig kellett a felelős szülő szerepét játszania, hiszen Harry a barátjánál, Maxnél aludt, amíg az apja valami kötvénykibocsátáshoz rakott össze valami tájékoztató kiadványt.

Az üzlettársa szerint Felix „kibaszott nagy rocksztár volt abban, hogy összehozzon egy bagázst a kötvényjegyzőkből”. Bagázst. Elképesztő, hogyan veszi át a vállalati pénzügyi világ a szervezett bűnözés nyelvezetét.

Ella mellkasa hirtelen összeszorult, mintha egy barlangszűkületen kellett volna átküzdenie magát. Elakadt a lélegzete.

– Rosszabbodik a gyomorégése? – kérdezte a szomszédja.

Fájdalom nyilallt a lapockái közé, és perzselő forróság formájában végigfutott a melltartója vonalában.

– Aha.

Most már izzad is. Akkor ez nem gyomorégés. Lázas lenne? Megtapintotta a homlokát. Nyirkos. Elkapott valami influenzát?

Ella soha nem betegedett le. Azóta nem, hogy abbahagyta a dohányzást, és mindennap mozgott. Visszafogta a sófogyasztását, figyelt a vérnyomására… és pont a múlt hónapban nézette meg a koleszterinszintjét is. A családja kórtörténete miatt ezekre muszáj volt vigyáznia. Lehet, hogy csak az a rohadt klimax okozza. Az elmúlt napokban Fort Lauderdale-ben is annyit izzadt, hogy az egy rakás középkorú nőnek is elég lett volna.

Nem vagyok beteg. Nem vagyok beteg. Nem vagyok beteg.

Nem betegedhet le. Pont Harry születésnapja előtt és a hétvégi, asheville-i egyetemi nyílt napra tervezett kirándulás előtt nem teheti meg. És ha megfertőzte az édesapja ápolóját is? Vagy az apját? Az apjának folytatnia kell a gyógytornát, hogy felépítse az izomzatát, fellazítsa a hegeket, és megtanulja használni az új térdét. Az apja nem betegedhet le. Ő maga sem betegedhet le.

Felix kikészülne, ha ő lebetegszik. Semmivel sem tud megbirkózni, ami megingathatja a családi élet építőköveit. Basszus, mi van, ha Felixnek kell majd elvinnie Harryt az Észak-karolinai Egyetem asheville-i nyílt napjára? Semmiképpen sem fogja hagyni, hogy ez megtörténjen.

Testhelyzetet váltott, lejjebb csúszott a széken. A műanyag forró és ragadós lett; lehámozta róla a tenyerét. Még csak január volt, de persze ezen az ócskavasnak való gépen benyomták a légkondit. És mintha az oxigén is fogyni kezdett volna. Ella mozdulatlanul ült a helyén, miközben a világ lassított felvételbe siklott át körülötte. A motorok zúgása eltompult. A légiutas-kísérő, aki a turbulencia alatt ülve maradt, most a kezében egy fehér kukászacskóval végigsiklott az ülések közötti folyosón, és begyűjtötte a szemetet. A csuklóján a karperecek úgy csilingeltek, mint a lélekharang kongása.

A végítélet napja.

A hangok távolodtak tőle, ahogy Ella átsiklott az álom világába, de még elgyengült karral kapaszkodott a karfákba, a karja elnehezült, és már nem engedelmeskedett a parancsainak. Már nem uralkodott a testén. A mellkasában a nyomás, mint egy képzeletbeli kártevő, elszívta előle az oxigént, és egyre dagadt és dagadt, aztán ránehezedett, és fojtogatta.

Az állkapcsa vonalában végighasított a fájdalom, mint egy villámcsapás. Kipattant a szeme; minden lélegzetvétel rövid, éles döfésként szúrt belé. A mellkasát satuba szorították. Szorosan, szorosabban, egyre szorosabban.

A szíve elkezdett adrenalint pumpálni, fájdalmat pumpálni, halált pumpálni.

– Nem – suttogta. Nem.

Egy mély hang, egy idegen hangja egy másik világból. Felix?

– Mi a baj?

Fel kell állnia, levegőhöz kell jutnia, ki kell kerülnie innen. Nem tudta kiszabadítani magát. Miért van rajta biztonsági öv? Miért égetik el élve? Ki ez a férfi, aki ilyen erősen szorítja a karját?

Haldoklik, igen, haldoklik. Túl késő már, hogy a többi utassal együtt imádkozza a miatyánkot? Ne, ne. A történelem nem ismételheti meg önmagát. „Pont olyan vagy, mint az anyukád” – mondta neki az apja aznap reggel. Nem, ő annyira igyekezett, hogy ne legyen olyan, mint az édesanyja. Az ő szíve nem állhat le negyvenhét évesen. Ő nem az anyukája, ő nem fog meghalni, és nem hagyja magára a gyerekét. Ő ezt képtelen megtenni. Senki sem szerette úgy Harryt, ahogy ő; senki sem tudta, hogyan kell. Ki fog Harryre vigyázni, ki fogja megvédeni az olyan emberektől, akik hülyék vagy gonoszak vagy mindkettő? Ki fogja megvédeni a saját apjától?

– Nem kapok… levegőt.

Elmosódott körvonalakkal egy férfi közelített felé, majd újra kikerült a képből. Felkapta őt, és már a folyosón voltak, előrementek, az első osztály felé. Felix soha nem tett volna ilyen bátor lépést…

– Kisasszony! – ordította a férfi. – Segítségre van szükségünk.

Valaki kinyúlt felé. Női hangok – ketten vannak. Jó, ez jó. A nők meg fogják érteni: ő nem az anyja. A történelem nem ismételheti meg önmagát. Egy anya és a lánya megoszthatnak egymással egy pár cipőt. De nem kell megosztaniuk egymással a hibás génjeiket; nem kell mindkettőjüknek szívrohamban meghalniuk, még az ötvenedik születésnapjuk előtt.

Egy keskeny, fémburkolatú helyiség – minden a helyén, minden a falakhoz rögzítve. Kivéve őt magát. Lebeg? Nem, valaki a derekánál fogva álló helyzetben tartja.

– Asszonyom! Jól érzi magát? Meg tudja mondani, mi történt?

Odaégett kávé, odaégett kávé szagát érezte. Próbálta eltakarni a száját, próbált nem öklendezni. A kisbaba újra felsírt. Harry! Biztonságban van Harry?

– Szédülök. Nagyon szédülök. Kihagy – beszívott egy kis levegőt – a lélegzetem. Nyomás… a mellkasomban. Fáj az állkapcsom.

– Szerintem már a felszállás óta rosszul van – mondta a jó apa. Most már emlékezett rá.

– Mióta érzi ezeket a tüneteket, asszonyom?

– Egy órája? Talán több is. Hirtelen rosszabbodott.

– Orvosi kezelés alatt áll? Szed valamilyen gyógyszert?

– Nem. – Ella lába megroggyant.

– Vigyük ki az utastérből! Az ajtóhoz, ott több a hely. Egyedül utazik?

– Igen – felelt a jó apa. – Azt hiszem, a fia jön ki elé a reptérre.

Ella testét ismeretlen karok óvatosan leengedték a padlóra.

Valaki orvost hívott a fedélzeti telefonon. Háromszor.

– Asszonyom! Hall engem? Fogyasztott alkoholt?

A feje oldalra billent.

– Nem.

– Hozd az oxigént és a defibrillátort! Hívd a pilótafülkét, szólj nekik, hogy egészségügyi vészhelyzet van! – Majd a hang gyengédebbé vált, szinte angyalivá. – Asszonyom, most felteszek egy oxigénmaszkot.

Műanyag maszk borult az arcára. Furcsa szaga volt.

– Senki sem válaszolt a kérésemre a hangosbemondón – mondta egy nő. A hangjában aggodalom bujkált. Vajon miért? – Mi nem használhatjuk a speciális egészségügyi felszerelést!

– Hívj készenléti szervnél dolgozókat! Egy tűzoltó is jó lesz.

– Korábban vízi mentőként dolgoztam. – Megint a jó apa. Megfogta Ella kezét.

– Tegyük fel a defibrillátort! – szólt az angyal.

Nem halhat meg ezen a koszos műanyag padlószőnyegen, a beletaposott rágógumifoltokat bámulva. Nem halhat meg így, ismeretlenek lábát nézve. Vágyott rá, muszáj volt… meg kell érintenie Harry arcát.

Harry. Nem foglak elhagyni, Harry.

Egy napsugár, majd az édesanyja hangja… egy altatódalt énekelt.

Kérlek, anya! Segíts hazajutnom Harryhez!

Ismeretlen kezek tépték fel a blúzát, hideg ujjak hideg tapaszokat ragasztottak a bőrére.

Azután elsötétült a világ, és már csak egy gépies hang visszhangzott:

– Lépjenek hátrébb! Szívritmus-analízis. Sokkot adok.

 

ekultura.hu - 2017. október 29.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Barbara Claypole White)

A sorozat (Írisz könyvek) további darabjai:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!