Főkép

Fülszöveg:

- Miért kapcsolódik kedvelt kirándulóhelyünk, a Normafa a Norma című operához? - Miért és hogyan fordította le Csokonai Vitéz Mihály a Varázsfuvolát?
- Hová tűntek a kasztrált énekesek?
- Hogyan írta meg Rossini 13 nap alatt A sevillai borbélyt?
- Miért bukott meg Enrico Caruso a budapesti operaház színpadán?
- Milyen lehetett az első magyar operabál? 
Baranyi Ferenc Kossuth- és József Attila-díjas költő, író és műfordító zenei ismeretterjesztő műsorai a rádióban és a televízióban igen népszerűek voltak, rengeteg új rajongót szerezve az opera műfajának.
Új kötete sajátos operakalauz, mely különleges szemszögből vizsgálja a témát: hogyan válnak jeles irodalmi alkotások a librettisták közreműködésével zeneművekké. A több mint negyven zeneszerzőt és közel hatvan operát ismertető kötetet anekdoták, eddig ismeretlen történetek színezik, a szerzőtől megszokott hozzáértéssel, ugyanakkor rendkívül szórakoztató stílusban.

 

Részlet a könyvből:

 

Magyarázom a bizonyítványomat,

azaz a csizma asztalra kerülésének története

 

– Ugyan, kapcsold már ki ezt a szörnyű kornyikálást! – förmedtek rám többen is, amikor elcsavartam a közös rádió gombját a déli nótaműsorról, és egy másik adón belefeledkeztem Cso-cso-szán szívszorító áriájába, Toti Dal Monte előadásában. A cég, ahol akkor dolgoztam, „jutalomüdülni” utalt be kistisztviselők és munkásemberek közé. Idegesítette őket az opera.

Évekkel később egy másik üdülőben, amikor már közös televízió szórakoztatta a pihenni vágyókat, ingerülten leszavaztak, amikor operafilmet szerettem volna nézni az akkori kettes csatornán, holott az egyesen futballmeccset lehetett ugyanabban az időben látni.

És még jó néhány esetet említhetnék, amikor közvetlenül tapasztalhattam sokak ellenszenvét az opera műfaja iránt. Rengetegen vannak, akik mindig is távol maradtak az operától, nem térben, hanem tudatban. Úgy érezték, túlságosan előkelő műfaj ez, nem nekik való, szinte félszeggé váltak a dalszínház puszta látásától is.

Igaza volt Kertész Iván barátomnak, a jeles rádiós-zenetudósnak, amikor tréfásan így definiálta az operát: „az operáció kollektív formája, csak itt nem éterrel altatnak, hanem zenével, s nem késsel vágnak fel, hanem ruhával és ékszerrel”.

Igen. Ma is sokan azt hiszik, hogy Ybl Miklós palotájában csak páváskodó, rongyrázó sznobok számára van hely a nézőtéren, mert az opera valamiféle úri passzió.

Én ebbe már ifjan se nyugodtam bele. Egy gondolat gyakorta bántott engemet: miért van az, hogy Itáliában operaáriákat (is) fütyülnek munka közben a borbélylegények és az autószerelők, míg az itteniek türelmetlenül elcsavarják a rádió keresőgombját, amikor ária hangjai érkeznek az éteren át? Elhatároztam, hogy be fogom bizonyítani: bárkivel meg lehet szerettetni az operát, ha nem nagyképű tudálékossággal beszélünk róla.

A zenei ismeretterjesztést már tizenévesen elkezdtem Monoron, ahol a helyi kultúrotthonban meséltem időnként az operákról, a megfelelő részleteket kurblis gramofonon, 78-as fordulatú sellaklemezekről játszva be.

S tekintve, hogy kántor is voltam a helyi kálvinista templomban, kimenetelre sokszor operaáriákat szólaltattam meg a fújtatós orgonán.

Ám lehetőséget nagyobb hatósugarú „missziós tevékenységre” harmincnyolc éves koromban, 1975-ben kaptam, amikor már újságírással kerestem a kenyeremet, és a legismertebb lírikusok között tartottak számon. Egy kora tavaszi napon ugyanis Bánki László, a TV Zenés Színházának vezetője felhívott telefonon és megkért, hogy vállaljam el egy rendszeresen jelentkező operaműsor vezetését a képernyőn. Megörültem és megrémültem. Megörültem, mert mindig is nagy-nagy szerelmem volt az opera: gyermekkoromban, a ceglédi zeneiskola növendékeként operakomponistának készültem, fiatal felnőttként pedig az ország egyik leggazdagabb operalemez-gyűjteményét mondhattam a magaménak. A rémület pedig azért volt, hogy bárki megkérdezheti: hogy kerül a csizma az asztalra? Hogy jön egy lírai költő ahhoz, hogy operaműsort vezessen a televízióban?

Aggályaimat Bánki egyetlen mondattal oszlatta el: „Neked jobban elhiszik a nézők, hogy érdemes megkedvelni az operát, mert te nem belőle élsz.”

Aztán úgy alakult, hogy belőle éltem én is. Státuszba vettek, és munkaköri kötelességem lett a zenei ismeretterjesztés. Az Operabarátok magazinja, a Mesterdallamok és a Szó-zene-kép című sorozatokban szinte lubickoltam. A Televízió Zenés Színháza olykor fordítóként, librettistaként is számíthatott rám.

S hogy valamennyire sikerült talán kikezdenem azt a konok hiedelmet, hogy az opera arisztokratikus műfaj, ékesen bizonyítja a következő eset:

Valamikor, azaz pontosan 1978 őszén filmet forgattunk Apró Attila rendezővel. Pillangókisasszony a Margitszigeten – ez volt a címe. Puccini operájának keresztmetszete volt, haikukkal feldúsítva. A sziget japánkertjében készültek a felvételek. Amikor befejeztük az utómunkálatokat is, bekopogtattam Szinetár Miklós elnökhelyetteshez:

– Főnök – mondtam bátortalanul –, nem lehetne ezt a filmet szombati napon, csúcsidőben sugározni?

– Megőrültél! – képedt el Miklós. – A szombat esti csúcsidő évek óta a krimié, megköveznek a nézők, ha operát kapnak helyette.

– Tegyünk egy kísérletet – makacskodtam. – Vállalom a felelősséget. Kirúghatsz, ha botrány lesz.

– Hát jó – mondta halk beletörődéssel a főnök (akit ma már a legjobb barátaim közé sorolok). – Szerencséd, hogy én is imádom az operát.

És 1979. január 13-án, 20 óra 50-kor lement a műsor, szombat este, csúcsidőben. Mind a nézettségi, mind a tetszési indexe 80 felett volt, ami nagy-nagy sikernek számít. Zuglóban laktam akkor, a „vizavím”, azaz a szemben lakó szomszédom egy idős munkásember volt. Az adás napján becsöngetett:

– Kedves Ferenc, az este megsirattuk Cso-cso-szánt az asszonnyal. Köszönjük ezt a gyönyörű estét. Csak ennyit akartam mondani.

Ez a mondat nekem többet ért sok-sok plecsninél, amit a pályafutásom alatt kaptam.

Most pedig írásban folytathatom azt, amit két évtizeden át verbálisan műveltem a képernyőn. Hajdani műsoraim és eddigi zenei könyveim elemeit is felhasználva egészen egyedi „operakalauzt” szeretnék átnyújtani az olvasóknak, a literatúra felől közelítvén meg a muzsika – hadd legyek elfogult – legcsodálatosabb műfaját.

S talán az operabarátok táborát is sikerül növelnem valamelyest!

 

Tartalom:

Magyarázom a bizonyítványomat, azaz a csizma asztalra kerülésének története

Hat zsemle ára, avagy utam az operához

Az opera kisarjadása és szárba szökkenése – költőt szolgáló muzsikusok, zenészek napszámosává alázott költők

Furcsa vetélkedő – Händel és az olaszok harca Londonban

Az opera buffa megteremtője – Giovanni Battista Pergolesi

A második reformer – Christoph Willibald Gluck

A kasztrált énekesek

Mozart, az operakomponista

Az egyoperás géniusz – Ludwig van Beethoven

A lezser zseni – Gioacchino Rossini

Minőségi termékek szériagyártója – Gaetano Donizetti

A szőke szicíliai – Vincenzo Bellini

Normafa – egy díva története

A szabadság zeneköltője – Giuseppe Verdi

A bolygó muzsikus – Wagner szerelmei

Éneklő élet Hunniában

Szellemidéző interjú egy dívával: az első magyar operabálról

Magyarul zenélő horvát, németül zenélő magyar

Élni és dolgozni a haza becsületéért

A francia nagyopera

Franciák Goethe bűvöletében – Gounod, Thomas és Massenet

Honosított franciák – Offenbach és Lalo

Az Orosz ötök művészete – Balakirev, Borogyin, Kjui, Muszorgszkij és Rimszkij-Korszakov

Puskin mint librettista? – Glinka és Csajkovszkij

A csodagyerek igazgyöngyei – Bizet-operák

„A való az, mi lelkesít” – Mascagni és Leoncavallo

A „második vonal” – Ponchielli, Catalani, Franchetti, Cilea, Giordano és Zandonai

A szerelem zeneköltője – Puccini

Akit nem a keringők tettek királlyá – Richard Strauss

Amerika „nemzeti operája” – Gershwin muzsikája

Ötfokú ezerszínűség – Bartók Béla és Kodály Zoltán

Kurta utószó (tehát nem EPILOGO, hanem EPILOGHETTO)

Felhasznált irodalom

Impresszum