Főkép

Fülszöveg:

Alig pár év telt el Magyarország történetének legbrutálisabb gyilkosságsorozata óta, most mégis egy újabb borzalmas üggyel néz szembe az Országos Rendőr-főkapitányság. Egy fiatal nőt különös kegyetlenséggel gyilkoltak meg a saját otthonában. A holttest jobb lábát levágták, a kiérkező nyomozócsapat pedig tehetetlenül áll az eset előtt.


Az egy éves kényszer-eltávozásból külföldről hazatérő Várnay Benett kénytelen csatlakozni a különítményhez, és a deviáns viselkedéséről elhíresült nyomozó hamar egy szövevényes bűncselekmény-sorozat útvesztőjének kellős közepén találja magát. Nincs gyanúsított, sem indíték, és nem egészen öt nappal az első után történik egy újabb gyilkosság, ami kísértetiesen hasonlít az előzőhöz. Ám a tettes ez alkalommal az áldozat bal lábát vágta le, ráadásul egy üzenetet is hagyott hátra, ami minden kétséget kizár: a fővárosban újra sorozatgyilkos szedi áldozatait. Benett tudja, hogy egyre fogy az idejük a következő gyilkosság megelőzésére, miközben bénítóan hat rá a felismerés: nem lehet a véletlen műve, hogy pont aznap követték el az első gyilkosságot, amikor hazatért.


A régi sebek pedig egyre jobban felszakadnak. Az alvilág ura, akit a drogosok csak Sakálnak hívnak, egyre magabiztosabban birtokába veszi Budapestet, s már a rendőrség sem tud gátat szabni a nagyhatalmú kartell terjeszkedésének.

 

 

Részlet a regényből:

Mély levegő be. Heves szívdobogás. Adrenalin. Szinte hallotta a másodpercmutató halk kattogását, ahogy egy ember hátralévő idejének gyors fogyatkozását jelzi. És meglátta.

 A kanyargós út felső részén megcsillant a barna szempár. A nő apró léptekkel haladt előre az út sáros, lejtős oldalán. Nem siet, futott át a férfi fején. A halál torkában mintha minden és mindenki egy kicsit lelassulna. Aztán megáll, mint egy kazetta, amin beakad a felvétel. Pár pillanattal később, ahogy közelebb ért, kirajzolódott az áramvonalas test is, majd amikor már csak tizenöt méter választotta el őket egymástól, a férfi kibújt a rejtekhelyéül szolgáló növények mögül és tett két gyors lépést a nő irányába. Majd hirtelen, mintha minden felgyorsult volna. Két lendületes szökkenéssel az út közepére ugrott, és amikor már csak pár méternyi távolság maradt köztük, ütésre emelte a fémrudat. Ám az utolsó pillanatban, mielőtt lesújtott volna, a talpa megcsúszott az iszapos talajon és hogy el ne veszítse az egyensúlyát, egy biztosító lépést kellett tennie oldalra.

Másfél másodperc. Mindössze ennyire volt szüksége, hogy visszanyerje a stabilitását és újból megcélozza a nő fejét. Aztán lesújtott.

Andrea látta a sötét árnyat, ahogy kiugrik a fák közül. Egyenesen elé dobbant, majd váratlanul megtorpant. Olyan volt, mint egy kóbor állat, ami lesből várt az áldozatára. A másodperc töredéke alatt lehetőségek sokasága villant át a fején, egy dolgot azonban egyből megérzett. Veszélyben van. Veszélyben az élete. Próbált megállni, olyan gyorsan, ahogyan csak tudott, de a reakciósebessége és a latyakos talaj ellentmondott az akaratának. Amikor már majdnem beleütközött az utat eltorlaszoló testbe, az hirtelen, minden előzmény nélkül oldalra billent szabadon hagyva a mögötte elterülő útszakaszt. A szeme sarkából még látta, hogy egy hosszú fémes tárgyat tart a kezében.

Egy másodperc. Mindössze ennyire volt szüksége, hogy a lendületét kihasználva oldalra vesse magát, a biztonságot nyújtó bozótos irányába. Aztán már csak a csattanást hallotta.

Eltalálta. A férfi ebben teljesen biztos volt, de nem ott és úgy, ahogy szerette volna, s emiatt elöntötte a méreg. Hiszen annyiszor gyakorolta otthon. Annyi fabábút zúzott szét a ház pincéjében. És most mégis megtörtént az, amit mindenképpen szeretett volna elkerülni. Hibázott. Először, de hibázott.

Gyorsan körbepillantott, de sehol nem látott senkit a nőn kívül, aki pár méterrel arrébb repült a fűvel benőtt mélyedés felé. Gyorsan kell cselekednie. Minél gyorsabban.

Határozott léptekkel az összecsuklott nő mellé lépett, majd lehajolt és erősen megmarkolta a nyakát. A kesztyű, habár vékony volt, nehezen engedte át az apró bőrfelületen a test lüktető ritmusát. A nő élt. Eszméletlen volt, de még lélegzett. Megragadta a lábát, majd először egyenesen akarta keresztülhúzni a testet a sűrűbb terület felé, de aztán a domb meredeksége és a magas fű miatt meggondolta magát és a kerülőutat választotta. Fél perc. Nagyjából ennyi idő alatt sikerült elérnie az erdő legsötétebb pontját, ahol kiterítette a nőt. Aztán nekilátott a második menetnek.

Egy apró fénycsóva villant meg Andrea szeme előtt. Először azt hitte, csak álmodik, és még rá is csodálkozott a messzeségben világító teliholdra. Akár egy kisgyerek. Aztán megérkezett a fájdalom. Nagyobb és erősebb volt, mint valaha. És hirtelen eszébe jutott a sötét alak és a mindent elhomályosító vasrúd. Oldalba kapta az ütést. Hallotta a csontok fülsiketítő reccsenését, ahogy földet ért, aztán minden elsötétült előtte. Nem tudta mennyi idő telhetett el, mire újra ki bírta nyitni a szemét, de azt mindjárt látta, hogy a világosság sokkal távolabb került tőle. Érezte a fűszálak harmatos ízét a szájában, miközben a széles lombkoronák sötét felhő módjára zártak össze fölötte. Amint levegőhöz jutott, üvölteni próbált, de a fájdalom elszorította a torkát. Végül egy árva hangot sem tudott kipréselni magából. Igyekezett visszanyerni a lélekjelenlétét, de nem tudta irányítani a gondolatait. Pánikba esett. A szíve őrült gőzmozdony módjára pumpálta a vért a testében, amitől a bordája elviselhetetlen lüktetésbe kezdett. Fogalma sem volt, mi történhetett. Az elméje nem akarta összerakni a képkockákat, de legbelül már az első pillanattól kezdve tudta, hogy valaki bántani akarja őt. A felismerés pedig őrjítően hatott rá.

Résnyire nyitotta a szemeit és próbált valami támpontot keresni, hogy megértse, mi történik. Csupa sár volt körülötte minden, és az egész teste fürdött a latyakban. Két bokor közé volt beékelve, de azon túl nem látott semmit. Aztán hirtelen felfigyelt egy hangra, ami valahonnan a feje mögül érkezett. Mintha halk lépések lennének. Igen, határozottan volt valami mellette, de nem tudta elfordítani a fejét. Talán ha egy kicsit feljebb csúszna, akkor látná, hogy mi az. A bal keze nem működött, akárhogy igyekezett mozgásra bírni. Csak a lábai engedelmeskedtek az akaratának. Ám mielőtt feljebb rúgta volna magát, váratlanul megjelent előtte az árny, ami korábban az útra vetődött. A feje teljesen beleolvadt a sötétbe, mintha nem lett volna arca.  Ahogy végignézett rajta, észrevette, hogy egy hosszú kést tart a kezében és közeledik hozzá.

Andrea nem akart szenvedni... Nem akart meghalni!