Főkép

Fülszöveg:

Stephen Overtree százados épp egy meredek sziklaösvényen kaptat felfelé a festői szépségű devoni partvidéken. Megbízhatatlan bátyját, Wesley-t keresi, hogy rábírja, térjen végre haza, és legidősebb gyermekként igazgassa a családi birtokot. Helyette azonban csak egy lányt talál a sziklaszirten állva, aki furcsán ismerősnek tűnik számára...


A különös szépségű, ám naiv Sophie Dupont-t tehetetlen dühe vezette a meredély szélére. Nem elég, hogy megbízott egy férfiban, aki aztán összetörte a szívét, de faképnél is hagyta őt - ráadásul várandósan. Kétségbeejtő helyzetéből Stephen Overtree kínál neki kiutat, aki, miután rájön, hogy Sophie a fivére gyermekét hordja a szíve alatt, felajánlja a lánynak, hogy feleségül veszi. Sophie, hogy elkerülje a botrányt, igent mond az ajánlatra. Vajon megbánja hirtelen elhatározását, amikor újra felbukkan Wesley, és a bocsánatáért esedezik? Vajon a gyermeke apja és a férje iránt érzett egyre növekvő vonzalom között őrlődve rálelhet a boldogságra?

Julie Klassen magával ragadó történetében egy kilátástalan helyzetből menekülő fiatal nő és egy szigorú katona egymáshoz vezető útjáról olvashatnak a történelmi romantika rajongói.

 

 

 

 

Részlet a regényből:

Első fejezet

 1815. március

Anglia, Devonshire

 

Bosszantó művészek, morogta magában Stephen Marshall Overtree százados, miközben az ismeretlen városka kikötőjében kószálva megnézett minden kirakatot. A kezében lévő, gyűrött papírra pillantva ismét elolvasta a bátyja sebtében odafirkantott üzenetét:

 

Kibérelek egy házat, akárcsak tavaly, bár még nem tudom, hogy melyiket. Ha a szükség úgy hozza, írhatsz nekem Mr. Claude Dupont-nak címezve a devoni Lynmouthba. De kétségtelen, hogy boldogulsz nélkülem is, Marsh. Mint mindig.

 

Stephen visszagyűrte a zsebébe az üzenetet, és tovább nézegette az épületeket, amelyek mellett elhaladt: egy kocsma, a kikötőmester irodái, egy dohány- és egy almaborárus. Aztán megakadt a szeme egy ízléses feliraton:

 

CLAUDE DUPONT

Festő – Királyi Művészeti Akadémia

~

Portrék és helyi tájképek rendelésre.

Az idelátogató művészek tanítása és ellátása.

Érdeklődni odabent.

 

Stephen megpróbálta lenyomni az ajtókilincset, de a zár nem engedett. A kezét a szeméhez emelve bekukucskált az üvegen. Bent, a félhomályban egy festőállványt, bekeretezett tájképeket és a polcokon festőkellékeket látott, de máskülönben egy lelket sem.

Visszanyelt egy káromkodást. Hogyan is tudna „érdeklődni odabent”, ha az az átkozott ajtó zárva van? Még délután öt óra sincs. Mikor tart nyitva ez az ember? Stephen halkan újabb, nem éppen hízelgő megjegyzést tett a művészekre.

A szeme sarkából észrevette, hogy egy ápolatlan nő lép ki a kocsmából, hogy kiöntsön egy vödör vizet.

– Wesley Overtreet keresem. Látta errefelé? – kiáltott oda neki.

– Csak nem arra a jóképű Adóniszra gondol? Nem, uram – kacsintott rá a nő. – Legalábbis ma semmi esetre sem.

– Tudja, hol szállt meg?

– Azt hiszem, az egyik házban ott, a hegyoldalban, de nem tudnám megmondani, melyikben.

– Na és Mr. Dupont-nal mi a helyzet? – Stephen a zárt ajtó felé intett.

– Mr. Dupont most nincs itt, uram, de a lányát alig negyedórája láttam elhaladni erre. Fogadni mernék, hogy a völgybe ment most is, mint mindennap ilyentájt. – A sétány egy pontjára mutatott, ahonnan egy ösvény vezetett felfelé a hegyoldalban, mielőtt eltűnt szem elől. – Csak kövesse azt az utat, amíg tart. Nem lehet eltévedni.

– Köszönöm.

Stephen még egy pillanatig mozdulatlanul állt ott, és a hegyre pillantott – nádfedeles kunyhók és előkelőbb házak bújtak meg az erdő borította lejtőkön, Lynmouth testvérvárosa, Lynton pedig fent, a hegytetőn terült el. Lehet, hogy a kocsiban kellett volna maradnia, hogy azzal kaptasson föl ezen a majd egy kilométeres úton a hegyre. Felsóhajtott. Most már túl késő.

Végigsétált a tengerparti sétányon, aztán elindult felfelé az ösvényen a szárazföld belseje felé. Most már örült annak, hogy magával hozta a sétapálcáját, amelyben egy vékony kard volt ügyesen elrejtve. Sosem lehet tudni, hogy az ember mikor találkozik útonállókkal, ő pedig jobb szerette, ha mindig van nála fegyver. A katonai kiképzés mély nyomot hagyott benne.

Ahogy felfelé haladt a meredek lejtőn, egyre nehezebben kapott levegőt. Azt hitte, ennél azért edzettebb. A tétlenségben eltelt hónap, amelyet az ezredétől távol töltött anélkül, hogy gyakorlatoztatta volna őket, máris éreztette a hatását. Lesz pár keresetlen szava Wesley-hez, ha megtalálja. Stephennek az ezredénél lenne a helye, ahelyett hogy Wes kötelességeit teljesítse a fivére helyett otthon, és őt hajkurássza itt.

Felfelé haladt a fák között, aztán kijutott egy tisztásra, ahol a sziklás út nyugat felé kanyarodott a sziklafal oldalát követve, magasan a mélykék és szürke színben játszó Bristol-csatorna felett. A meredek lejtőt kiszáradt fűtarló, csenevész rekettyés és itt-ott egy-egy elgörbült facsemete borította, vajmi kevés ahhoz, hogy megtartson egy embert. Ha valaki megcsúszna itt, azonnal száz-­százötven métert zuhanna a hideg tengerbe. Stephen gyomra görcsbe rándult a gondolatra.

Idős dajkája legutóbbi kijelentése visszhangzott a fejében: „Nem éri meg, hogy meglássa az örökségét...” Még mindig érezte dajkája erős kézszorítását, és látta a komor fényt a szemében.

Stephen megborzongott, hátralépett a sziklafal szélétől, és folytatta az útját.

Egy tengeri madár vijjogását hallva felnézett. Sirályok szálltak a magasban, a süvítő szél felfelé repítette őket. Fekete-fehér alkák és szürke szárnyú, háromujjú csüllők fészkeltek a kiálló sziklák között.

Már tíz-tizenöt perce sétált, és a fiatal nő nyomát se látta maga előtt. Remélte, hogy nem vétett el egy kanyart valahol. Ahogy továbbhaladt, úgy tűnt, mintha csökkent volna a hőmérséklet. Bár a tavasz korábban köszöntött be a délnyugati parton, a csatorna felől fújó csípős, jeges északi szél még mindig a tél szorításában tartotta a területet.

A szemébe húzta a kalapja karimáját, és felhajtotta a nagykabátja gallérját. Alig két hét múlva ismét felcseréli civil öltözékét az egyenruhára, visszatér a katonai szolgálatba, hogy a nagyapja büszke lehessen rá. De először meg kell találnia Wesley-t, és haza kell küldenie. Mivel Humphries nyugdíjba ment, kellett valaki, aki segít a papának felügyelni a birtokot. Az apja nem örvendett a legjobb egészségi állapotnak, és szüksége volt egy hozzáértő képviselőre, aki helyette gondoskodik arról, hogy a birtok bérlői jól érezzék magukat, a munkások pedig végezzék a dolgukat. A Brit Hadsereg századosaként értelemszerűen lett ez a szerep Stephené. De az eltávozása hamarosan véget ér, akár száműzetésben van Napóleon, akár nem.

A birtok ügyeinek intézését a bátyjára kellett volna bíznia, de Wesley ismét délre utazott a télre, édesanyjuk könyörgése ellenére. Mindig ragaszkodott hozzá, hogy a művészete legyen az első. A gyakorlati, hétköznapi ügyeket inkább másokra hagyta.

Az egyik kanyar után Stephen észrevett egy kiugró szirtet – sziklák halmozódtak egymásra, mint valami várorom –, ahonnan akadálytalanul bele lehet zuhanni a lent örvénylő árba. A lába elé pillantott, hogy biztos talajra lépjen, de a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes, így ismét felnézett.

Mély levegőt vett. A magasban, a szakadék szélén egy alak állt hullámzó szoknyában, szélfútta köpenyben és mélyen a szemébe húzott szalmakalapban. Az egyik cipője egy hatalmas kő és a sziklaszirt közé ékelődve már túl is nyúlt a peremén. Mit művel ez a bolond?

A nő térdre esett, és kinyújtotta kesztyűs kezét... Megpróbál elérni valamit, vagy arra készül, hogy leugorjon a szirtről? Azt tervezi tán, hogy kárt tesz magában?

Ki-kihagyó szívveréssel Stephen előresietett. – Álljon meg! Ne tegye!

Úgy tűnt, mintha a nő a zúgó szélben nem hallaná őt. Stephen az oromra ugorva látta, hogy az alak egy tüskés bokorba akadt papírt igyekszik elérni.

– Lépjen hátrébb! Majd én visszahozom önnek.

– Ne! – kiáltotta a nő. – Ne!

Stephen a nő tiltakozását a testi épségéért érzett aggodalomnak tudta be, kinyújtotta hát a sétapálcáját, hogy elérje a papirost, és felhúzza a lejtőn. Lehajolt, és az egyik sarkánál fogva felkapta a vastag, téglalap alakú papírt – egy festményt. Elakadt a lélegzete.

Megfordult, hogy a szemébe húzott kalap alatt meglássa a nő könnyáztatta arcát. Ismét a festményre pillantott, és döbbenten eszmélt rá, hogy az előtte álló nő tökéletes képmását tartja a kezében – egy nőét, akit felismert, mivel a portréját egy éven keresztül magával hordta a gyakorlatozás és a harcok során, és talán túl sokat is nézegette a tábortüzek fényénél.

Egy szélroham hátrafújta a főkötőt a nő fejéről, a szalag a torkához tapadt, maga a fejfedő pedig a hátának verődött. A szél belekapott a hullámos, szőke hajtincsekbe, amelyek a nő sovány, szögletes arca körül örvénylettek. Szomorú, kékesszürke szempár hunyorgott a nap kihunyó fényében.

– Maga... az – bökte ki a férfi.

– Tessék? – A nő összevonta a szemöldökét. – Találkoztunk már?

Stephen megköszörülte a torkát, és kihúzta magát.

– Nem. Ez... a portré... hasonlít magára. – Felemelte a képet, és a stílusából egyértelműen megállapíthatta, hogy a bátyja műve.

Ahelyett hogy köszönetet mondott volna, a nő arca eltorzult.

– Miért tette ezt? Éppen megpróbáltam megszabadulni tőle, hadd vigye a szél messzire. Hadd tüntesse el!

– Miért?

– Adja vissza! – követelte a nő kinyújtott kézzel.

– Csak akkor, ha megígéri, hogy nem teszi tönkre.

A nő összeszorította az ajkát. – Ki maga?

– Stephen Overtree százados. – Azzal átnyújtotta a nőnek a papírt. – Maga pedig bizonyára Miss Dupont. Azt hiszem, ismeri a bátyámat.

A nő rámeredt, aztán elfordította a tekintetét.

– A maga családjától bérel egy kis házat. Megálltam a műteremnél, de zárva találtam. Meg tudná mondani, hol keressem?

– A maga helyében én nem vesződnék ezzel – felelte a nő. – A bátyja elment. Itáliába hajózott, hogy tökéletes múzsát találjon magának. Dulcineát vagy Mona Lisát... – A nő pislogott, mert ismét könny szökött a szemébe, megfordította a festményt, így láthatóvá vált az a néhány sor, amelyet a bátyja firkantott oda.

Stephen olvasni kezdte:

 

Kedves Miss Dupont!

 

Az olasz házaspár, akikkel találkoztunk, meghívott, hogy utazzak el velük a szülőföldjükre, hogy megoszthassák velem a villájukat és a festékeiket, szívem legnagyobb örömére. Egy pillanat alatt döntöttem, mert nem tudtam ellenállni. Tudja, mennyire szeretem Itáliát! Még ebben az órában útra kelünk.

Tudom, hogy személyesen kellett volna búcsút vennem öntől. Kerestem, de nem találtam. Szerencsére, mivel ön is művész, megért engem, és belátja, hogy követnem kell a múzsámat és a szenvedélyemet. Meg kell ragadnom ezt a lehetőséget, mielőtt elúszik az árral.

Gyönyörű évszakot töltöttünk együtt, maga meg én, és mindig szeretettel emlékszem majd önre.

 

Arrivederci,

W. D. O.

 

A mennykő csapjon belé!, dühöngött magában Stephen. Most hogyan küldhetné haza a bátyját?

– Nem hagyott meg egy címet, ahová a leveleit továbbíthatná? – kérdezte. – Vagy nem említett legalább egy kikötőt vagy várost?

A nő a fejét rázta.

– Nekem nem. Azt hiszem, hogy az az olasz házaspár nápolyi, de lehet, hogy tévedek.

– Keith hadnagy is vele ment?

– Carlton Keithre gondol? Feltételezem, hogy igen. Úgy tűnt, mindenhová együtt mennek.

Stephen bólintott.

– Nem tudja véletlenül, hogy a bátyám minden holmiját magával vitte-e? – Azért tette fel ezt a kérdést, hogy rájöjjön, Wesley-nek vajon szándékában áll-e visszatérni Lynmouthba.

A nő ismét a fejét rázta.

– Amikor ma reggel benéztem hozzá, meglepődve láttam, hogy sok festményét, sőt még a télikabátját is itt hagyta.

– Az apjának nem említette a bátyám, hogy azt tervezi, elutazik?

– Az apámtól rendeltek egy portrét, ezért visszatért Bathba. Azt hittük, a bátyja azt tervezi, hogy itt tölti a tavaszt is. Ezért... lepődtem meg annyira... amikor ezt az üzenetet megkaptam.

Vajon csupán ezért volt ennyire meglepődve? Stephen úgy vélte, hogy nem. A nő könnyei és Wesley mentegetőző levele árulkodó volt. Miss Dupont beleszeretett a fivérébe. Kétségtelen, hogy a bátyja minden vonzerejét bevetette, hogy elbűvölje, aztán otthagyta, amikor ráunt. Talán Wesley is szerette a nőt egy ideig. Vagy legalábbis csodálta. Vajon meddig jutott vele? Vajon Wes nem csak a szívét törte össze? Ahogy erre gondolt, rémület hasított belé.

– Megnézhetném a házat? – kérdezte Stephen.

A nő hátravetette a fejét. – Miért?

– Szeretnék körülnézni... hátha találok valamit, amiből megtudhatom, hogy pontosan hová ment a bátyám. Meg kell próbálnom valahogy üzenni neki Itáliába.

– Ó... – A nő elhallgatott, ahogy elmerült a gondolataiban, majd gyorsan folytatta: – Esetleg megkérdezhetné a kikötőmestert, hátha tudja, hová tartott a hajó.

– Ezt fogom tenni. Köszönöm. Ennek ellenére szeretném megnézni a házat.

A nő az ajkába harapott, tétovázni látszott.

– Nem... hinném, hogy Bitty volt már ott, hogy rendet tegyen. Talán, ha ön...

– Nem számít. Sürget az idő, úgyhogy ha most megnézhetném...

A nő mély lélegzetet vett. – Rendben.

Miss Dupont olyan fürge és magabiztos léptekkel mászott le a szirtről, mint egy csitri, pedig látszott rajta, hogy már a húszas évei elején jár.

A hegyfok túloldalán lévő ösvény felé intett. Nem arra, amerről Stephen jött.

– Ez a rövidebb út – magyarázta.

Stephen hozzá igazította a lépteit, és úgy érezte magát a karcsú alak mellett, mint egy izomkolosszus.

Miss Dupont a testvérvárosok közül a magasabban fekvő Lynton felé vette az irányt. Elhaladtak a kovácsműhely, a béristálló és egy régi templom mellett, aztán egy ideig egy macskaköves úton lépdeltek lefelé a hegyről. Ott három fehérre meszelt házikó simult a hegyoldalba, kilátással Lynmouth kikötőjére és a mögötte csillogó csatornára. Az első háznál Miss Dupont leakasztotta az övére tűzött láncot, és a kulcsok közt keresgélt, amíg megtalálta a megfelelőt. Kinyitotta az ajtót, és belépett.

Stephent meglepte, hogy a fiatal nő szemmel látható magabiztossággal megy be egy agglegény házába, holott a beszédmodora és a viselkedése úrinőre vallott. Követte őt, és az illendőség kedvéért nyitva hagyta az ajtót. Körbesétált az egyágyas szobában, és észrevette, hogy hozzá hasonlóan a nő is szemügyre veszi a helyiséget, mintha keresne valamit. Vajon van itt valami, amit nem szabadna látnia? A szobában egy művész felszerelései hevertek szanaszét: egy festőállvány, használt festékestégelyek, vásznak és vázlatfüzetek. Egy asztal, székek és egy egyszerű kályha húzódott meg az egyik fal mentén, a másiknál pedig egy vetetlen ágy. A nő tekintete rávillant, aztán gyorsan másfelé nézett.

Miss Dupont felkapott egy csipkekesztyűt az egyik szék karfájáról, és megpróbálta eltüntetni a kabátujjában.

– Biztosan akkor hagytam el, amikor korábban benéztem... – mondta halkan, amikor észrevette, hogy a férfi őt nézi.

Stephen tekintete a nő által viselt, ugyanolyan kesztyűre siklott, de nem szólt semmit. Helyette átvizsgálta a falnak támasztott festményeket, és átlapozta az asztalon lévő vázlatfüzetet. Ugyanaz az ismerős arc nézett vissza rá – különféle arckifejezésekkel. Eleinte ünnepélyes, aztán egyre magabiztosabb, a szégyenlős félmosoly idővel ragyogó, őszinte mosollyá teljesedett ki. A ruházata is változott – a szemérmes, nyakat takaró csipkét mélyebb dekoltázs váltotta fel, végül meztelen válla is kivillant.

Miss Dupont elpirult, és a férfi mellett átnyúlva becsukta a vázlatfüzetet.

– Igen, többször is modellt ültem neki. – Védekezően, kissé élesebb hangnemben folytatta: – Nagyon ragaszkodott ehhez. Előtte sohasem tettem ilyet... még az apámnak sem álltam modellt... És meglehetősen kényelmetlenül éreztem magam közben. De sejtheti, hogy egy ilyen isten háta mögötti helyen a bátyja rendkívül kevés modell közül választhatott.

Stephen elfojtott egy sóhajt, émelyegni kezdett. Ó, igen! Túlságosan is messzire mentek. És Wesley ennek a lánynak nem csak a szívét törte össze. Ráadásul, ha nem tévedett, egy egyébként ártatlan lányét.

– Keith hadnagy is itt lakott? – kérdezte.

– Igen. Felajánlottuk neki, hogy hozunk ide egy másik ágyat, de azt mondta, inkább a hálózsákját választja. – A nő körülnézett a szobában. – Nem látom itt. Valószínűleg magával vitte.

Ez Keithre vall, gondolta Stephen.

– Feltételezem, hogy a bátyám nem intézkedett arra nézvést, hogy elraktározzák a holmiját, és nem fizetett elég bérleti díjat ahhoz, hogy fenntartsák neki ezt a házat, amíg vissza nem tér.

– Nem. Csak a hónap végéig fizette ki a lakbért.

Stephen magában számolni kezdett. Egy tengeri út Itáliába az időjárástól és a széljárástól függően három-három hétig tarthat oda-vissza, arról nem is beszélve, hogy nem tudhatta, Wesley mennyi időt szándékozik ott festegetéssel tölteni. Vajon mire gondolhatott Keith, amikor hagyta elmenni? Egyetlen szó nélkül? Vagy éppen most érkezik postán egy levél Overtree Hallba?

– Össze kell csomagolnom a holmiját, hogy valahogy hazaszállíttassam – sóhajtott fel Stephen.

A nő elgondolkodva bólintott. – Talán van egy erre alkalmas ládánk a műteremben. Jöjjön! Megkérem a papa segédjét, hogy segítsen önnek.

– Köszönöm.

Miss Dupont felajánlotta neki, hogy használhatja a házat éjszakára, hisz a bátyja már kifizette. Stephen udvariasan visszautasította, mert már foglalt magának egy szobát a Rising Sun fogadóban, ahol meleg vacsora várta.

Intett a nőnek, hogy menjen előre. – Visszakísérem.

A nap lassan lenyugodott, ahogy a kanyargó ösvényen lesétáltak Lynmouthba.

– Tudja – kezdte a nő –, a bátyja sohasem említette, hogy van egy Stephen nevű testvére. Csak egy Marsh nevűről beszélt mindig. Egy emberevő óriásról.

Stephen savanyú képet vágott, bár tudta, hogy így szembetűnőbbé válik a sebhely az arcán, és valóban leginkább egy emberevő óriásra hasonlít.

– A második keresztnevem Marshall – magyarázta. – A bátyám Marshnak hív. Ez egyike azoknak a beceneveknek, amelyeket számomra tartogat. Beleértve a Fekete századost is.

– Ó, sajnálom, én...

– Nem számít. Találó a személyleírás.

Amikor megérkeztek a kikötő közelében lévő műteremhez, Miss Dupont egy másik kulcsot használt, hogy kinyissa az ajtót. Rosszallóan nézett körül a homályos, csendbe burkolózó helyiségben.

– Maurice-nak az a kötelessége, hogy égve hagyja a lámpákat, az ajtót pedig nyitva legalább öt óráig. Úgy tűnik, már órákkal ezelőtt elment.

– Maga itt lakik? – kérdezte Stephen.

– Van egy házunk Bathban, de amikor itt vagyunk, akkor az emeleti lakásban lakunk. Bár most, hogy apám elment, Mrs. Thruptonnél, az egyik szomszédomnál tartózkodom.

A férfi olvasott a sorok között.

– Az apja segédje egy fiatal fiú, vagy... házas?

– Egyik sem.

– Ó! – Stephen bólintott, és érthetetlen módon megkönnyebbült, amiért Miss Dupont mégiscsak ad a jó hírére.

Egy húsz év körüli férfi cammogott le a lépcsőn, csak harisnya volt a lábán. Nadrágot, gyűrött inget és mellényt viselt, de kabátot nem. Kócos volt, mintha épp most bújt volna ki az ágyból.

– Hoztál nekem vacsorát? – kérdezte a nőtől. – Éhen halok.

– Attól tartok, hogy neked kell gondoskodnod magadról – válaszolta a nő, és letette a kalapját meg a kesztyűjét.

– Ő meg ki? – A fiatalember szemtelenül felszegte az állát.

– Overtree százados, Mr. Overtree öccse. Százados, ő itt Maurice O’Dell, az apám segédje.

– Még egy Overtree? Milyen szerencsés napom van – mondta gúnyosan. – Ez meg mit akar?

– Egyszerűen el akarja szállíttatni a bátyja holmiját, amit a kis házban hagyott. Szeretném, ha segítenél neki.

– Hallottam, hogy... elment – jegyezte meg O’Dell. – Jó, hogy megszabadultunk tőle, ha engem kérdezel.

– Nem kérdeztelek – mondta Miss Dupont hűvösen.

Stephen végigmérte a fiatalembert, mintha a vetélytársa lenne. Alig volt magasabb Miss Dupont-nál, bár zömökebbnek tűnt. Feltűnően sötét szeméről és pisze orráról a századosnak egy rakoncátlan mopszli jutott az eszébe, amely megugat egy nagyobb kutyát.

O’Dell vastag ajkát lebiggyesztve Stephenhöz fordult.

– Nem csupán segéd vagyok, hanem családtag is. Claude Dupont unokaöccse.

– Házasságkötés révén, igen – tisztázta a nő. – Az apám feleségül vette Maurice nagynénjét néhány évvel ezelőtt.

– Nem fogok örökké rézmetszeteket készíteni – jelentette ki O’Dell. – Magam is művész vagyok. Egy nap még híres leszek. Csak várja ki.

– Sajnos nincs annyi időm – mondta Stephen szárazon. – Most pedig lenne szíves venni a fáradságot, és kerítene nekem egy ládát, valamint megadná a helyi fuvarozótársaság címét...?

– Sok ládánk van a raktárban – mondta Miss Dupont. – Mau­rice, kérlek, intézd el, hogy a legnagyobbat átszállítsák az első házba.

– Rendben van, de azt ne várd tőlem, hogy segítsek bepakolni annak a piperkőcnek az itt hagyott holmiját.

– Akkor kérlek, ügyelj a festőműhelyre délelőtt, amíg én bepakolok. Hány órakor találkozzunk? – fordult Stephenhöz.

– Korán kelő vagyok. Mondjuk nyolckor... vagy legyen inkább kilenc?

– Nyolckor jó lesz. Akkor holnap reggel!

Stephen habozott. – Jó helyen... van itt, vagy elkísérjem a szomszédjához, akit említett?

– Egyedül is boldogulok. De köszönöm.