Főkép

Fülszöveg:

Valami ősi, sötét erő támadt fel, és vadászik áldozataira. A halál oka, hol balesetnek, hol öngyilkosságnak tűnik, de akit célba vett a gonosz, az pontosan tudja, hogy közeleg a vég. Ideig-óráig el lehet bújni, lehet menekülni, de előbb vagy utóbb utolér...

Charlie Parker, az Arctalan gyilkosok és az A Fehér út főhőse visszatér gyermekkorának közegébe. Ki akarja deríteni, miért ölt meg két kamaszt az apja, és miért lett utána öngyilkos. Ráadásul szembe kell azzal is néznie, hogy nem vér szerinti gyermeke szüleinek. Hogy megoldja a rejtélyt, sorra járja apja régi rendőrtársait, és ahogy halad előre fokról-fokra helyükre kerülne a puzzle darabkái.

John Connolly a tőle megszokott, aprólékos gonddal építi fel a cselekmény mentét, ami egyfelől a klasszikus magánnyomozó krimik hagyományait követi, másfelől viszont a huszadik századi élő amerikai miszticizmusra támaszkodik. Connolly atmoszférateremtő erejének köszönhetően mindez egy hihető, egységes történetet alkot, amiben minden apró rezdülésnek szerepe van, és amit egy pillanatra sem képes letenni az ember. Sok jó szerző van a könyvpiacon, de Connolly az egyetlen, aki a hétköznapok eseményeibe ágyazva képes megfoghatóvá varázsolni az apokaliptikus erők sötét világát.

Charlie Parker elveszetten bolyong ebben a nagyon is kézzelfogható és mégis homályos, fenyegetően gomolygó világban, ahol az igazság sosem a megoldás, csak egy újabb lépcső, és egyetlen dolog képes megváltást kínálni, és az a szerelem.

 

Részlet a regényből:

Az ajtó belülről zárva volt. Jimmy hátrébb lépett, kétszer belerúgott, míg a zár engedett, és kinyílt az ajtó, és megcsapta őket a hideg levegő. Caroline Carr egy gurulós hordágyon feküdt, fejét és vállát párnák támasztották. A hálóingének eleje vörösben úszott, de még életben volt. A szoba kihűlt, mert nyitva állt az ablak.

– Hívj orvost! – üvöltött Will, de Jimmy már segítségért kiáltott.

Will Caroline-hoz lépett, és megpróbálta átölelni, azonban a lány görcsösen összerándult. A férfi a lány hasán és mellkasán tátongó sebekre meredt. Penge, gondolta; valaki pengét használt ellene, aztán a gyermek ellen. Nem, nem valaki, hanem az a nő, aki végignézte a teherautó kerekei alá esett szeretője halálát. Caroline felé fordította a tekintetét. A lány megragadta Will ingét, vére foltot hagyott az anyagon.

Szaladtak a nővérek és az orvosok. Elhúzták onnan, kitessékelték a helyiségből, de még látta, hogy a lány visszahanyatlik a párnákra, és mozdulatlanul fekszik. Will tudta, hogy meghalt.

A gyerek túlélte. Kivágták a halott anyja méhéből. A penge fél centire kerülte el a fejét.

Amíg megszületett, Will és Jimmy elindult, hogy elkapja a nőt, aki megölte Caroline Carrt.

Abban a pillanatban, amikor kiléptek a kórházból, meghallották, hogy valaki beindítja a motort, és egy pillanattal később egy fekete Buick lőtt ki a parkolóból tőlük balra, és készült rákanyarodni a Gerritsen Avenue-ra. Az utcai lámpa megvilágította a nő arcát, ahogy feléjük pillantott. Will reagált elsőként, három lövést adott le, amikor az asszony eltekerte a kormányt, és balra fordult, nem jobbra, így nem kellett elhaladnia előttük. Az első lövés kitörte a vezető melletti ablakot, a második és a harmadik az ajtót találta el. A Buick felgyorsult és elhúzott, miközben Will negyedszere is lőtt, és futott utána, Jimmy pedig a kocsijukhoz szaladt. A Buick mintha megingott volna, aztán jobbra tartott. Beleütközött a lutheránus templom előtt a járdaszegélybe, aztán fölment a járdára, majd megállt a templom kerítésénél.

Will rohant, Jimmy beérte. Ahogy közelebb értek a kocsihoz, az ajtaja kinyílt, és előtámolygott a nő; láthatóan megsérült. Egy pillantást vetett rájuk, a kezében tartotta a kést. Will nem tétovázott. Holtan akarta látni. Újból tüzelt. A golyó a kocsi motorháztetejére pattant, de addigra a nő már elmozdult, és a bal lábát húzva otthagyta a kocsit. Bartlett felé fordult, az üldözői gyorsan a nyomába eredtek. Amint befordultak a sarkon, a nő mintha megdermedt volna az utcalámpa alatt, a feje elfordult, a szája nyitva. Will célzott, de a nő még sebesülten is túl gyors volt. Jobbra botorkált a Canton Court kis utcán.

– Elkapjuk – mondta Jimmy. – Az zsákutca. Csak az öböl van odalenn.

Megálltak, amikor elérték a Canton utcát, aztán összenéztek és bólintottak. Magasra tartott fegyverrel beléptek a két ház közötti sötét részre, amely az öbölhöz vezetett.

A nő háttal állt a partnak, a holdfény megvilágította. A kést még a kezében fogta. A kabátja kissé nagy volt rá, az ujja a második ujjpercéig lógott, de nem addig, hogy eltakarja a pengét.

– Tedd le – mondta Jimmy, de nem a nőhöz beszélt, még nem. Tekintetét a nőre szegezte, és a tenyerét Will revolverének meleg csövére tette, majd gyöngéden lehajtotta. – Ne. Will. Ne tedd.

A nő megfordította a pengét, és Jimmy úgy látta, mintha Caroline vére még rajta lett volna.

– Vége van – szólt a nő. Meglepően lágy és kedves volt a hangja, de a szeme két obszidiándarab a sápadt arcában.

– Így igaz – mondta Jimmy. – Most dobja el a kést.

– Nem számít, mit csinálnak velem – mondta a nő. – Kívül állok a törvényeiken.

Leejtette a kést, de ugyanakkor a bal keze is mozdult: a kabátja ujja alatt egy kis pisztolyt lehetett látni.

Jimmy ölte meg. Kétszer lőtt rá. Egy pillanatig még állva maradt az asszony, azután hátratántorodott a Shell Bank Creek hideg vízébe.

 

A gyilkost nem tudták azonosítani. A kórház recepciósa megerősítette, hogy ugyanaz a nő, aki Caroline Carr nővérének mondta magát. A hamis virginiai jogosítványt Ann Carr névre kiállítva megtalálták a kabátja zsebében, kevés készpénzzel együtt. Az ujjlenyomata sehol nem volt megtalálható, és senki nem került elő, aki azonosíthatta volna, bár a fényképét közzétették a hírműsorokban és az újságokban is.

A tragédia napján számtalan zsaru érkezett. Elárasztották a klinikát. Lezárták Bartlettet. Távoltartották a sajtót, a kíváncsiskodókat, a megriadt betegeket és a hozzátartozóikat.

Közben a kórház hátsó részében összeült pár ember. A kórház igazgatója, Caroline Carr kezelőorvosa és a vele foglalkozó bába; a New York-i rendőrség jogi ügyekért felelős rendőrfőnök-helyettese és egy negyven körüli kistermetű, csöndes ember, Epstein rabbi. Will Parker és Jimmy Gallagher kint vártak, ücsörögtek a kemény műanyag székeken, és nem szóltak egymáshoz. Jimmy kivételével csak egyetlen ember fejezte ki Willnek a részvétét a történtek miatt: a recepciós. Míg várakoztak, leguggolt elé, és megfogta a férfi kezét.

– Sajnálom – mondta. – Valamennyien sajnáljuk.

Will némán bólintott.

– Nem tudom… – kezdte a nő, aztán elhallgatott. – Nem, tudom, hogy ez segít-e, de nem szeretné látni a fiát?

Egy üvegfalú helyiséghez vezette Willt, és egy apró babára mutatott, aki két másik között aludt.

– Ő a fia – mondta.

 

Pár perccel később behívták őket a megbeszélésre. A jelenlévők bemutatkoztak, kivéve egy öltönyös férfit, aki követte a két zsarut a helyiségbe, és alaposan szemügyre vette Willt. Epstein rabbi Will felé fordult, és azt suttogta: „Sajnálom.”

Will nem felelt.

Végül Frank Mancuso, a rendőrfőnök helyettese törte meg a csöndet.

– Azt mondják, maga az apa – fordult Willhez.

– Én vagyok.

– Micsoda zűrzavar – szólt Mancuso együttérzéssel. – Tisztáznunk kell a történteket. Figyelnek rám?

Will és Jimmy egyszerre bólintott.

– A gyermek meghalt – jelentette ki Mancuso.

– Tessék? – hökkent meg Will.

– A gyermek meghalt. Pár óráig élt, de a kés érintette az anyaméhben. Úgy – az órájára nézett – két perccel ezelőtt halt meg.

– Miről beszél? – kérdezte Will. – Most láttam.

– És most már halott.

Will felpattant, ki akart rohanni, de Epstein megragadta a karját.

– Várjon, Mr. Parker. A gyermeke él és jól van, de csak az ebben a szobában lévők tudhatnak erről. Őt már elvitték.

– Hová?

– Biztonságos helyre.

– Miért? Ő a fiam. Tudni akarom, hol van.

– Gondolja meg, Mr. Parker – mondta Epstein. – Gondolja át.

Will egy pillanatig hallgatott. Amikor megszólalt, csak ennyit mondott:

– Feltételezik, hogy valaki eljön a gyerekért.

– Véleményünk szerint fennáll a lehetősége. Nem szabad megtudniuk, hogy életben maradt.

– De ők meghaltak. A férfi is és a nő is. Láttam mindkettőt meghalni.

Epstein félrepillantott.

– Lehetnek mások is – mondta, és Will, minden szomorúsága ellenére, jó zsaru lévén a zűrzavar közepette is azon töprengett, hogy mit titkol a rabbi.

– Kik mások? Kik ezek az emberek?

– Próbáljuk kideríteni – mondta Epstein. – De időbe kerül.

– Rendben. És közben mi lesz a fiammal?

– Elhelyezzük egy családnál – mondta Mancuso. – Csak ennyit kell tudnia.

– Nem – ellenkezett Will. – Nem csak ennyit. Ő az én fiam.

Markuso elvicsorodott.

– Nem figyel rám, biztos úr. Nincs fia. És ha nem nyugszik ebbe bele, akkor a karrierjére is keresztet vethet.

– El kell engednie – szólt Epstein csöndesen. – Ha a fiaként szereti, el kell engednie.

Will a fal mellett álló ismeretlen férfira nézett.

– Maga kicsoda? – kérdezte Will. – Mi köze mindehhez?

A férfi nem válaszolt, és meg sem rezdült, Will dühét tapasztalva.

– Egy barátom – mondta Epstein. – Ez legyen most elég.

Újból Marcuso vett át a szót.

– Nem leszek ilyen jóindulatú, amennyiben az itt történtek kitudódnak.

Will nagyot nyelt.

– Igen. Megértettem.

– Igen, uram – mondta Marcuso.

– Igen, uram – ismételte Will.

– És maga? – fordította figyelmét Jimmy Gallagherre.

– Én vele tartok – jelentette ki Jimmy. – Bármit mond, az úgy van.

A többiek összenéztek. Véget ért a találkozó.

– Menjen haza – tanácsolta Marcuso Willnek. – Menjen haza a feleségéhez.

Amikor újból elmentek az üvegfalú helyiség előtt, már üres volt a kiságy, és a recepciós arca még szomorúbb lett, amikor elhaladtak az asztala mellett. A nyomok eltüntetése elkezdődött. Anélkül, hogy kifejezte volna részvétét a férfinak, aki egyetlen éjszaka elveszítette a gyermekét és gyermeke anyját, csak a fejét csóválta, és nézte, ahogy eltűnik az éjszakában.