Főkép

Fülszöveg:

A bombák egyszer csak ott voltak. Felégettek, romba döntöttek, elpusztítottak mindent. Vagy legalábbis majdnem mindent.
A nukleáris holokauszt túlélői egy újfajta életre próbálnak berendezkedni, miközben a háború utóhatásaként mutáns állatok és emberek tűnnek fel.
Point Reyesben viszonylag normálisan telik az élet. A lányt leszámítva, akinek a testében a saját testvére növekszik. És még beszél is hozzá. Aztán ott van a helyi fokoméliás, a műszaki zseni, aki bármit képes megjavítani. Nem beszélve Dr. Bluthgeldről, a férfiról, akit megbocsáthatatlan bűnei miatt szinte mindenki holtan akar látni.
A Dr. Vérdíj magával ragadó és elgondolkodtató regény egy atomháború sújtotta világról. Szürreális, csata utáni tájkép a pusztulásról és a reményről. Ahogyan csak Philip K. Dick tudja megfesteni nekünk.

 

Részlet a regényből:

A verőfényes, napsárga reggelen Stuart McConchie éppen a járdát söpörte a Modern Televízió Szaküzlet és Szerviz előtt, hallgatta a Shattuck Avenue-n robogó autókat meg az irodákba tartó titkárnők magas sarkúinak kopogását, beszívta egy újabb hét zsongását és finom illatait, üdvözölte az új idő beköszöntét, mely során egy jó eladó nagy dolgokat vihet véghez. A meleg zsemlére és kávéra gondolt, ami amolyan második reggeli lesz, úgy tíz körül. A kuncsaftokra gondolt, akiket rábeszélt, hogy jöjjenek vissza vásárolni, és akik talán mind ma állítanak be, a számlakönyve csurig fog telni, mint az a kupa a Bibliában. Söprögetés közben egy dalt énekelt az új Buddy Greco-albumról, és eltöprengett, milyen is lehet híresnek lenni, világhírű énekesnek, akiért az emberek olyan helyekre fizetnek belépőt, mint Renóban a Harrah, vagy azok a flancos, méregdrága klubok Las Vegasban, amiket ő még ugyan sose látott, de amikről már annyit, de annyit hallott.
Huszonhat éves volt, s bizonyos péntek éjszakákon tíz mérföldet vezetett Berkeleyből a nagy tízsávoson a Sierra-sivatagon keresztül Renóig, ahol játszott és lányokat hajtott fel. Jim Fergesson, a tévébolt tulajdonosa fizetéses és jutalékos alapon alkalmazta, márpedig egy jó eladó igencsak tud szakítani. Ráadásul 1981-et írnak, az üzlet virágzik. Ismét egy olyan év, ami az első naptól gazdasági fellendülést produkál, Amerika egyre nagyobb és erősebb lesz, mindenki többet visz haza.
– Jó reggelt, Stuart – biccentett neki a középkorú ékszerész, Mr. Crody, aki kis üzletébe igyekezett a Shattuck Avenue túloldalán.
Az összes bolt és iroda nyitott, hiszen elmúlt kilenc, és még a pszichiáter Stockstill, a pszichoszomatikus rendellenességek specialistája is megjelent kulccsal a kezében, hogy erre a napra kinyissa igencsak jövedelmező rendelőjét az üvegfalú irodaházban, amit a biztosítótársaság építtetett némi fölös pénzen. Stockstill a parkolóban rakta le külföldi kocsiját, ő megengedhette magának a napi öt dolcsi díjat. És jött Stockstill hosszú lábú titkárnője is, aki magasabb még nála, Stuartnál is egy fejjel. S ahogy seprűjére támaszkodva nézelődött, kiszúrta, hogy az aznapi első dilis már sompolyog is bűntudatosan a pszichiáter rendelője felé.
Ez a dilinyósok világa, merült fel a szemlélődő Stuartban. A pszichiáterek vagyonokat keresnek. Ha nekem kéne pszichiáterhez mennem, gondolta, én a hátsó ajtót használnám. Rám aztán senki ne vigyorogjon. Talán páran ezt csinálják, talán Stockstillnek van egy hátsó ajtaja. A betegebbeknek, vagyis (helyesbített gondolatban) azoknak, akik nem akarják mutogatni magukat; mármint akiknek csak egyszerű gondjuk van, például a Kubában történt rendőri akció miatt rágódnak, akik nem dilisek, csak… aggódnak.
Ő is aggódott, mert még mindig jókora sansza volt rá, hogy besorozzák a seregbe és mehet a kubai frontra, ami most megint állóháborúvá fajult a hegyekben, hiába vetették be az új, kisméretű anti-repeszbombát, ami megtalálta a koszos komcsikat, akármilyen mélyre is ásták be magukat. Személy szerint ő nem hibáztatta az elnököt; nem az elnök hibája, hogy a Kína betartotta a paktumot. Csak éppen a koszos komcsikkal való harcból szinte senki nem jött vissza úgy, hogy el ne kapta volna a vírusos csontvelőgyulladást. Egy harmincéves veterán úgy tér vissza, mint a száz évre kint hagyott múmia… márpedig Stuart McConchie el nem tudta képzelni, hogy utána még egyszer összebírná szedni magát, megint sztereotévét árulna, folytatná viszonteladói karrierjét.
– Reggelt, Stu! – zökkentette ki egy lány hangja. Az alacsony, sötét szemű csaj Edy édességboltjából. – Már most ábrándozol? – Mosolyogva libegett el mellette.
– Á, dehogy – folytatta a söprést kicsit élénkebben.
Az utca túloldalán Stockstill sompolygó páciense – egy borús férfi: fekete haj és szem, világos bőr, jól begubózva a mélyéjszaka színű drabális felöltőbe – megállt rágyújtani és körülnézni. Stuart ki tudta venni a férfi üres arcát, a cikázó szemet és a szájat, főleg a szájat. Össze volt zárva, ám a hús mégis lazán lógott, mintha a feszültség már rég elkoptatta volna a fogazatot meg az állkapcsot, a feszültség maga azonban megmaradt a boldogtalan arcon. Stuart elfordította a tekintetét.
Hát ilyen, merengett, ilyen őrültnek lenni? Elrozsdál az ember, mintha felőrölné a… nem is tudta, micsoda. Az idő vagy a víz, valami, ami ugyan lassú, de sosem áll meg. A pszichiáter pácienseit figyelve látott már ilyesféle elhasználódást, de ennyire előrehaladottat, sőt befejezettet még sosem.
A boltban csörgött a telefon, és Stuart sietett felvenni. Amikor legközelebb kinézett az utcára, a fekete ruhás férfi már eltűnt, a délelőtt visszanyerte élénkségét, a szépség ígéretét és illatát. Stuart borzongva vette fel a seprűjét.
Ismerem azt az embert, mondta magában. Talán láttam a képét, vagy bejött a boltba. Kuncsaft, régi kuncsaft, esetleg Fergesson barátja, vagy egy híresség.
Töprengve söpört tovább.

– Egy csésze kávé? Tea? Kóla? – kínálgatta Stockstill az új páciensét. Elolvasta a kis kártyát, amit Miss Purcell tett az asztalára. – Mr. Tree. Rokona a híres angol irodalmi családnak? Iris Tree, Max Beerbohm…
– Tudja, az nem az igazi nevem – felelte erős akcentussal Mr. Tree, bosszúsan és türelmetlenül. – Akkor jutott eszembe, amikor a titkárnőjével beszéltem.
Stockstill kérdőn nézett páciensére.
– Világhírű vagyok – magyarázta hát Mr. Tree. – Meglep, hogy nem ismer fel. Maga biztos remete vagy még rosszabb. – Remegő kezével végigsimított hosszú, fekete haján. – Ezrek, sőt milliók gyűlölnek, szívesen elpusztítanának. Ezért kell bizonyos lépéseket tennem, például álnevet használni. – Megköszörülte a torkát, és nagyon szívott cigarettájából, amit európai módon tartott: az égő vége befelé nézett, szinte hozzáért a tenyeréhez.
Istenem, persze hogy felismerem, hasított Stockstillbe a gondolat. Ez Bruno Bluthgeld, a pszichiáter. És igaza van, itt, Nyugaton, és persze Keleten is rengetegen szeretnék kitekerni a nyakát az 1972-es tévedéséért. A nagy magasságban történt robbantás rettenetes radioaktív esőjéért, ami elvileg a légynek sem árthatott, legalábbis Bluthgeld előzetes kalkulációi ezt bizonyították.
– Szeretné, ha tudnám, kicsoda? – kérdezte Stockstill. – Vagy maradjunk a „Mr. Tree”-nél? Ahogy ön akarja, nekem mindegy.
– Csak folytassuk – krákogta Mr. Tree.
– Rendben. – Stockstill kényelmesen hátradőlt, s tollával az írótáblára fogatott papírt karcolgatta. – Hallgatom.
– Jelent bármit, ha az ember nem tud felszállni egy közönséges buszra? Úgy értem, egy tucatnyi ismeretlen emberrel? – kérdezte Mr. Tree, feszülten figyelve a doktor arcát.
– Meglehet.
– Úgy érzem, mind engem bámulnak.
– És mi okból tennék?
– Az eltorzult arcom miatt.
Stockstill rutinosan, feltűnés nélkül megvizsgálta páciensét. Középkorú férfit látott, tagbaszakadt, fekete hajú, a borostái alatt szokatlanul fehér bőrű. A férfi szeme körül karikákat látott, a kimerültségtől és feszültségtől, a szemében pedig kétségbeesést. Az orvosnak rossz volt a bőre, ráfért volna egy hajvágás, és egész arcára kiült a belül őt mardosó aggodalom… de nem volt semmi látható „torzulás”. A nyilvánvaló hajszoltságtól eltekintve teljesen hétköznapi arc volt; egy csoportban senki nem figyelne fel rá.
– Látja a foltokat? – kérdezte Mr. Tree rekedten, és arcára meg állára mutatott. – A ronda jeleket, amik miatt kirívok az emberek közül?
– Nem – felelte Stockstill, megkockáztatva az őszinteség-taktikát.
– Pedig ott vannak. Persze a bőr alatt. Az emberek mégis észreveszik és megbámulnak. Nem szállhatok buszra, nem ülhetek be étterembe vagy színházba. Nem mehetek San Franciscóban operába, balettra vagy komolyzenei koncertre, sőt még klubba se, hogy meghallassak egy folkénekest. Ha sikerül is bejutnom, azonnal távoznom kell, annyira bámulnak. És megjegyzéseket tesznek.
– Mondja el, mit mondanak.
Mr. Tree nem felelt.
– Mint mondta, maga világhírű – közelített máshogy Stockstill –, hát nem természetes, hogy az emberek megtárgyalják, ha egy híresség beül közéjük? Nem így volt ez mindig is? És mint arra rámutatott, a maga munkáját ellentmondásosan fogadták… sőt ellenségesen is, hát nem csoda, ha hallani néhány becsmérlő megjegyzést. De aki a nyilvánosság előtt dolgozik…
– Nem erről van szó – vágott közbe Mr. Tree. – Ezzel számolok. Cikkeket írok, szerepelek a tévében, és erre számítok, ezt mind értem. Ennek semmi köze a… magánéletemhez. A legbelsőbb gondolataimhoz. – Stockstill szemébe nézve folytatta: – Olvasnak a gondolataimban, a magánéletemről beszélnek. Részletesen. Bejutnak az elmémbe.
Paranoia sensitiva, diagnosztizált Stockstill, bár néhány teszt azért kell, főleg a Rorschach. Lehet előrehaladott, alattomos skizofrénia, egy életen át fejlődő betegség utolsó fázisa. Vagy…
– Vannak, akik jobban látják a foltokat, és pontosabban tudnak olvasni bennem, vannak, akik kevésbé – folytatta Mr. Tree. – A képességek egész spektrumát észleltem. Van, aki alig van tudatában, mások meg azonnal érzékelik a különbségeim, stigmáim gestaltját. Például ahogy jöttem idefele, egy néger söprögetett az utca túloldalán, és abbahagyta, rám koncentrált, persze ahhoz túl messze volt, hogy gúnyolódjon. Mégis látta. Úgy vettem észre, hogy az alsóbb osztálynál gyakoribb, mint a tanult, kulturáltabb embereknél.
– Vajon ez miért lehet? – jegyzetelt Stockstill.
– Valószínűleg maga is tudja, ha jó szakember. A nő, aki ajánlotta, kivételesen jó orvosnak mondta. – Mr. Tree úgy méregette, mintha ennek a kivételességnek ő még nem látta volna tanújelét.
– Először is szeretnék kapni némi háttér információt. Látom, hogy Bonny Keller ajánlott. Hogy van Bonny? Április óta nem láttam. Ezek szerint a férje otthagyta azt a vidéki általános iskolát?
– Nem azért jöttem, hogy George és Bonny Kellerről beszéljünk – csattant fel Mr. Tree. – Elképesztő nyomás nehezedik rám, doktor. Bármikor úgy dönthetnek, hogy befejezik a dolgot, és végleg elpusztítanak. Ez a zaklatás már olyan régóta megy, hogy… – Elhallgatott. – Bonny szerint beteg vagyok, márpedig az ő véleményére nagyon adok. – Halkan beszélt, alig lehetett hallani. – Úgyhogy megígértem neki, hogy eljövök magához, legalább kipróbálom.
– Kellerék még Marin megyében laknak?
Mr. Tree bólintott.
– Van ott egy nyaralóm – mondta az orvos. – Imádok vitorlázni. Amikor csak tudok, kimegyek a Tomales-öbölbe. Vitorlázott már?
– Nem.
– Kezdjük az elején. Született?
– Budapest, 1934.
Stockstill célirányos kérdésekkel megkezdte páciense élettörténetének tényszerű lejegyzését. Ez elengedhetetlen volt a munkájához: diagnózis, majd, ha lehetséges, gyógyítás. Analízis, aztán terápia. Egy férfi, akit az egész világon ismernek, azt képzeli, hogy idegenek bámulják; ebben az esetben hogyan lehet a valóságot lehámozni a képzelgésről? Mi az a vonatkoztatási rendszer, ami segít megkülönböztetni a kettőt?
Olyan könnyű lenne patológiát találni, morfondírozott Stockstill. Olyan könnyű, és olyan csábító. Egy ennyire gyűlölt ember… Osztom a véleményüket, azokét, akikről Bluthgeld, vagyis Mr. Tree beszél. Hiszen magam is a társadalom része vagyok, azé a civilizációé, amelyet ennek a férfinak a grandiózus, extravagáns számolási hibája végveszélybe sodort. A gyermekeimet – ha lesznek – egy életre megmételyezheti, hogy ez az arrogáns férfi azt hitte magáról, hogy tévedhetetlen.
Ennél azonban többről volt szó. Akkoriban Stockstill érzett valami torzságot a férfiban; nézte a tévéinterjúit, hallgatta a beszédét, olvasta a fantasztikus antikommunista beszédeit, és arra a következtetésre jutott, hogy Bluthgeld mélységesen gyűlöli az embereket, s hogy ez a mély, minden porcikáját átitató gyűlölet készteti valami tudatalatti szinten arra, hogy hibázzon, hogy milliók életét kockáztassa.
Nem csoda, hogy Richard Nixon, az FBI igazgatója olyan hevesen kikelt a „magas tudományos körökben megbújó militáns, amatőr antikommunisták” ellen. Nixon már jóval az 1972-es tragikus hiba előtt felfigyelt rá. A paranoia elemei, valamint a nemcsak hatásköri, de általános nagyzási hóbortja szinte tapintható volt, s az általában röntgenszemű Nixon észre is vette, mint még sokan.
A jelek szerint igazuk volt.
– Azért jöttem Amerikába – mesélte Mr. Tree –, hogy megmeneküljek a kommunista ügynököktől, akik meg akartak ölni. Már akkor rám küldték őket… ahogy a nácik is. Mindenki engem akart elkapni.
– Értem – firkálgatott Stockstill.
– És azóta is egyfolytában, de végül úgyis kudarcot vallanak – jósolta Mr. Tree rekedten, és megint rágyújtott. – Mert Isten mellettem áll. Ő gondoskodik rólam, gyakran beszél is hozzám, megosztja velem bölcsességét, hogy túlélhessem üldözőimet. Jelenleg egy új projekten dolgozom Livermore-ban, melynek eredményei végzetesek lesznek ellenségünkre nézve.
Ellenségünk, gondolta Stockstill. Ki is a mi ellenségünk, ha nem maga, Mr. Tree? Nem maga ül itt és hadovál paranoiás képzelgésekről? Hogyan jutott egyáltalán ebbe a magas posztba? Ki a felelős azért, hogy hatalmat adott magának mások élete felett? És hagyta meg ezt a hatalmat még az 1972-es fiaskó után is? Maga – és ők – a mi ellenségeink.
Az összes félelmünk beigazolódott magáról: maga elmebeteg. Az bizonyítja, hogy itt van. Vagy mégsem? Stockstill gondolatai sebesen pörögtek. Nem, mégsem. Talán alkalmatlanságra kéne hivatkoznom, talán etikátlan tőlem, hogy kezeljem magát. Tekintve, hogy mit érzek. Magával szemben nem tudok távolságtartó, pártatlan lenni, szigorúan tudományosan viselkedni, így aztán az analízisem, a diagnózisom könnyen hibás lehet.
– Miért bámul így rám? – kérdezte Mr. Tree.
– Tessék? – pislogott Stockstill.
– Taszítja a torzságom?
– Nem, dehogy. Nem erről van szó.
– Akkor a gondolataim? Beleolvasott a gondolataimba, és undorító jellegük miatt azt kívánja, bárcsak fel se kerestem volna? – Mr. Tree felpattant és elindult kifelé. – Viszlát.
– Várjon! – szólt utána Stockstill. – Legalább az életrajzi adatokat fejezzük be. Még hozzá sem láttunk.
Mr. Tree megnézte magának. – Bízom Bonny Kellerben. Ismerem a politikai nézeteit, ő nem vesz részt a nemzetközi kommunista összeesküvésben, amely az első adandó alkalommal meg akar ölni.
Visszaült. Immár összeszedte magát, de a testtartása éberségről árulkodott. A pszichiáter tudta, hogy most már egy pillanatra sem fog ellazulni a jelenlétében. Nem nyílik meg, nem tárja fel magát őszintén. Mindvégig gyanakvó marad… és talán joggal, gondolta Stockstill.

Ahogy leparkolt, Jim Fergesson, a Modern Televízió Szaküzlet és Szerviz tulajdonosa látta, hogy eladója, Stuart McConchie az üzlet előtt támaszkodik a seprűn, de nem seper, csak szokás szerint álmodozik, vagy mi az öregördögöt csinál ilyenkor. McConchie tekintetét követve azt kellett látnia, hogy McConchie nem egy lányban vagy egy kocsiban gyönyörködik – Stu szerette a lányokat meg a kocsikat, ami rendben is van –, hanem az orvos rendelője felé nézeget szemben. Ez már nem volt rendben. Mi köze ahhoz McConchie-nak?
– Hé – sietett az üzlete felé Fergesson –, elég ebből. Ha megbetegednél, te szeretnéd, hogy valami tapló téged bámuljon, amikor orvosi segítségért mész?
– Egy fontos fickót láttam bemenni – fordult oda Stuart –, de nem jut eszembe, ki az.
– Csak egy neurotikus figyel más neurotikusokat – szögezte le Fergesson, majd belépett a boltba. A kasszához ment, kinyitotta és feltöltötte apróval.
Na várj csak, amíg meglátod, kit vettem fel tévészerelőnek, gondolta Fergesson, azon lesz majd mit bámulnod.
– Figyelj, McConchie, ismered azt a gyereket, akinek nincs keze-lába, és egy kiskocsin jár? Azt a fokoméliás a szép kis uszonyokkal, ami attól van, hogy az anyja drogozott még a ’60-as években? Aki mindig itt lóg, mert tévészerelő akar lenni?
Stuart erősebben markolta a seprűt: – Felvette.
– Fel. Tegnap, amikor eladni voltál.
– Nem tesz jót az üzletnek – vágta rá McConchie.
– Miért? Senki nem fogja látni, az alagsorban lesz, a szervizben. Különben is illik munkát adni az ilyeneknek. Nem az ő hibájuk, hogy nincs végtagjuk, a németek hibája.
McConchie kis hallgatás után mondta:
– Először engem vett fel, egy négert, most meg egy fokát. Meg kell adni, Fergesson, maga aztán igyekszik jót cselekedni.
Fergessont elfutotta a méreg:
– Nem csak próbálok, hanem teszek is. Én nem csak álmodozok, mint te. Én elhatározom magam, és cselekszek. – Odament kinyitni a széfet. – Hoppy a neve. Ma már jön. Látnod kéne, hogyan dolgozik az elektronikus kezével. A modern tudomány csodája.
– Láttam.
– És nem tetszik?
– Olyan… – Stuart tehetetlenül gesztikulált – természetellenes.
– Nézd – nézett rá csúnyán Fergesson –, eszedbe ne jusson gúnyolódni vele. Ha rajtakaplak téged, vagy bárkit, aki nekem dolgozik, hogy…
– Jó, jó – morogta Stuart.
– Unatkozol, és az unalom nem jó, mert azt jelenti, hogy nem adsz bele mindent, hogy henyélsz, méghozzá az én kontómra. Ha keményen dolgoznál, nem lenne időd támaszkodni a seprűn és az orvoshoz jövő szegény betegeken élcelődni. Megtiltom, hogy bármikor is kiállj a járdára. Ha elkaplak, ki vagy rúgva.
– Az istenért, akkor hogyan jövök-megyek? Hogyan eszek? Hogyan jutok egyáltalán ide? A falon át?
– Jössz és mész, de nem ácsorogsz.
Stuart McConchie bánatosan nézett utána: – A rohadt életbe.
Fergesson azonban rá sem hederített, nekilátott bekapcsolni a képernyőket és készülékeket.

A Kiadó engedélyével.