Főkép

Fülszöveg:

Lángra lobban a világ.
Miután ezernyi lakható új világ felé nyílt meg az út, megkezdődik a naprendszer hatalmi struktúráinak átrendeződése. A Mars lassan elnéptelenedik, míg a külső bolygók nagyobb befolyást próbálnak szerezni maguknak, és hajók tűnnek el sorra, megmagyarázhatatlan módon.
Mindeközben a Rocinante hosszabb időre szárazdokkba kényszerül a lassú zónában és az Iloszon zajlott események miatt, ezért James Holden legénysége a javítások idejére "szabadságolja magát", ki-ki visszatér a saját világába, hogy lezárja a múltja néhány elvarratlan szálát, és ez mindnyájuk számára a túlélésért folytatott keserves küzdelembe torkollik. De nem csak számukra: az emberiség saját végzete felé rohan, mert a múlt bűnei megkövetelik az árukat.
A New York Times bestseller és többszörösen díjnyertes regényciklusból a SyFy csatornán fut a nagy kritikai sikert aratott tévésorozat, a The Expanse.

 

Részlet a regényből:

Prológus: Filip

 

A Callisto két hajógyára egymás mellett helyezkedett el a hold folyamatosan a Jupiter felé forduló féltekéjén. A végtelen égbolton a Nap tűnt a legfényesebb csillagnak, ám a Tejút elnyúló foltja messze túlragyogta. A kráterek ormai mentén végig éles, fehér reflektorok világították meg az épületeket, a rakodógépeket, az állványzatokat. A félkész hajók bordázata széles ívben hajolt a kőpor és jég laza rétege fölé. Két hajógyár, az egyik katonai, a másik civil, az egyik a Földön bejegyzett, a másik marsi illetőségű. Mindkettőt ugyanaz a meteorok elleni pontvédelmi ágyúrendszer óvta, mindkettő kizárólagos célja azoknak a hajóknak az előállítása, amelyek új bolygókra szállítják majd az emberiséget, amikor és ha az iloszi fegyveres viszályok végül rendeződnek.

Mindkettő jóval nagyobb bajban volt, mint sejtették volna.

Filip előrecsusszant, a csapata szorosan a nyomában követte. A szkafander LED-lámpáját előre kivésték, a kerámiaburkolatot addig dörzsölték, amíg nem maradt rajta sima felület, hogy visszaverje a fényt. Még a sisakkijelző fényerejét is oly mértékben levették, hogy szinte észrevehetetlen legyen. A Filip fülében megszólaló hangokat – a hajók közötti kommunikációt, a biztonsági csatornákat, a civil beszélgetéseket – passzív üzemmódra állították. Filip hallgatott, válaszként viszont nem adott le semmit. A hátára erősített célzólézert leállították. Ő és a csapata árnyként mozgott az árnyak között. A látómezeje bal oldalán lévő halvány visszaszámláló átlépte a tizenöt perces határt. Filip a nyitott tenyerével csapkodta a teljes vákuumnál alig sűrűbb levegőt, az övbéliek testbeszédével jelezte, hogy lassan haladjanak tovább. Körülötte a csapat vele tartott.

Magasan felettük, az űrben, túlságosan messze ahhoz, hogy látni lehetett volna őket, a hajógyárat irányító marsi hadihajók pergő, hivatalos hangon adták le utasításaikat. Mivel alaposan megfogyatkozott a flottájuk, mindössze két hajó keringett a hold körül. Valószínűleg csak kettő. Elképzelhetőnek tűnt, hogy több is rejtőzködött a feketeségben, és saját hulladék hőjüket magukhoz ölelve árnyékolták a hajótesteket a radarok elől. Elképzelhetőnek tűnt, ám valószínűtlennek. Az élet pedig, ahogy Filip apja szokta mondani, kockázatos munka.

Tizennégy perc harminc másodperc. Két másodlagos időzítő jelent meg az első mellett, az egyik negyvenöt másodpercről, a másik két percről számlált vissza.

–  Frank Aiken szállítóhajó, dokkolási engedély megadva.

–  Vettem az üzenetet, Carson Lei – válaszolta ismerős morgásával Cyn. Filip szinte maga előtt látta az övbéli mosolyát. – Coyos sabe merre ai sus bebe come leérünk?

Valahol odafent a Frank Aiken észrevehetetlen távolságmérő lézerekkel pásztázta a marsi hajókat ugyanazon a frekvencián, mint amire a Filip hátán lévőt állították. Amikor a marsi kommunikációs tiszt megszólalt, a félelem legcsekélyebb jele sem érződött a hangján.

–  Nem értem, Frank Aiken. Kérem, ismételje meg!

–  Elnézést, bocsánat – nevette el magát Cyn. – Ismernek maguk, derék, finom úriemberek, valami jó helyet, ahol egy szegény övbéli legénység megihatna valamit, miután leértünk a felszínre?

–  Ebben nem segíthetek, Frank Aitken – felelte a marsi. – Tartsák az irányt!

–  Sabez sa. Szilárdan, akár a szikla, egyenesen, mint egy puskagolyó.

Filip csapata elhelyezkedett a kráter gerincének tetején, lenéztek a marsi hadi üzem senkiföldjére; pontosan olyannak bizonyult, amire Filip számított. Kipécézte a raktárépületeket és a készletlerakatokat. A hátáról leemelte a célzólézert, a lábazatát a koszos jégbe nyomta, és bekapcsolta a szerkezetet. A többiek, kellően szélesen szétszóródva ahhoz, hogy egyetlen őr se kerüljön a látómezejükön kívülre, ugyanígy tettek. A lézerek ósdiak voltak, a hozzájuk csatolt követőrendszereket pedig tucatnyi különféle forrásból emelték ki. Mielőtt az első parányi piros LED zöldre váltott volna, a másodlagos időzítők egyike a nullához ért.

A három hangot váltogató biztonsági riasztás a civil csatornán szólalt meg, és egy nő ideges hangja követte.

–  Elszabadult egy rakodólépegető. Az… ó, a francba. A meteorelhárító rendszer felé tart.

Hirtelen pánik és riadalom hangjai zúdultak Filipre a hangszórókból, miközben a kráter peremén vezette csapatát. Áttetsző porpöfetegek szálltak föl mellettük, de nem ültek le, ehelyett ködfelhővé terebélyesedtek szét. A rakodólépegető nem reagált a felülíró kódokra, ehelyett továbbcammogott a senkiföldjén át, bele a meteorelhárító ágyúk széles szemébe, és ha csak pár percre is, de megvakította őket. Négy marsi tengerészgyalogos jött elő a bunkerből, ahogy az eljárási szabályzat előírta. Motoros páncélzatuknak köszönhetően úgy siklottak a felszínen, mintha korcsolyáztak volna. Bármelyikük könnyedén végezhetett volna Filip egész csapatával, és a pillanatnyi szánalomnál komolyabb nem hátráltatta volna őket. Filip elvből gyűlölte az összeset, és külön-külön mindegyiküket. A javítóbrigádok már a sérült rendszer felé siettek. Az egész egy órán belül újra üzemelni fog.

Tizenkét perc negyvenöt másodperc.

Filip megtorpant, hátrapillantott a csapatára. Tíz önkéntes katona, az Öv legjobbjai. Rajta kívül egyikük sem tudta, miért annyira fontos a marsi készletlerakatok lerohanása, sem azt, hogy mihez vezet majd az akció. Mindannyian készek voltak meghalni, ha ő ezt parancsolja nekik, mert az volt, aki. Mert az édesapja az volt, aki. Filip a gyomrában és a torkában érezte ezt. Nem félelmet, büszkeséget. Büszkeség volt.

Tizenkét perc harmincöt másodperc. Harmincnégy. Harminchárom. A lehelyezett lézerek életre keltek, a négy tengerészgyalogost, a kisegítő csapat bunkerét, a peremkerítést, a műhelyeket és a kaszárnyát pásztázták. A marsiak odafordultak, a páncélzatuk olyannyira érzékeny volt, hogy még a láthatatlan sugarak lágy érintésére is felfigyelt. Fordultukban felkapták a fegyverüket. Filip látta, hogy az egyikük felismeri a csapatot, a puskáját a lézerekről feléjük irányította. Feléje.

Visszafojtotta a lélegzetét.

Tizennyolc nappal korábban egy hajó – Filip még csak azt sem tudta, melyik – kemény égetésbe kezdett valahol kint, a Jupiter-rendszerben, tíz, talán tizenöt g-re felgyorsulva. A számítógépek által meghatározott nanoszekundumban a hajó néhány tucat volfrámdarabot lökött ki az anyagtömeg közepén négy darab egyszer használatos, rövid égetésű rakétával és a hozzájuk kapcsolt olcsó, egyfrekvenciás szenzorokkal. Minimális bonyolultságuk miatt szinte még gépezetnek sem lehetett nevezni őket. Nap mint nap hatéves gyerekek építettek jóval összetettebb dolgokat, ám százötven kilométer per szekundumos sebességre felgyorsítva aligha kellett komplexnek lenniük. Csupán annyit kellett megmutatni nekik, hogy hová menjenek.

Mire a jel Filip szeméből a látóidegen át az elsődleges látókéregig jutott, már véget is ért az egész. A tompa puffanásokat, a szétlövellő ejektát a tengerészgyalogosok helyén, a fölöttük rövid ideig fellobbanó két csillag helyén, melyek nemrégiben még hadihajók voltak, már csak azután érzékelte, hogy az ellenség elpusztult. Aktív üzemmódba kapcsolta át a szkafander rádióját.

–  Icsiban – szólalt meg, és büszkeség töltötte el, amiért ennyire nyugodt maradt a hangja.

Együtt, ruganyosan, a lábukat előrecsúsztatgatva lelépdeltek a kráter belső oldalán. A marsi hajógyár álombeli díszletnek hatott, a szétrombolt műhelyekből lángsugarak törtek elő: a gyúlékony gázok tűzként távoztak. Lágy hópelyhek hömpölyögtek a kaszárnya körül, ahogy a kiszökő levegő szétterjedt és megfagyott. A tengerészgyalogosokból semmi sem maradt, a testük darabokra szaggatva szétszóródott. Por és jég felhője töltötte meg a krátert, Filipnek kizárólag a sisakkijelzője mutatta meg a célpontok helyét.

Tíz perc tizenhárom másodperc.

Filip csapata szétvált. Hárman a nyílt terület közepe felé indultak, kellően nagy helyet kerestek ahhoz, hogy széthajtogassák a kiürítéshez használt állványzat fekete szénszálas szerkezetét. Két másik lecsatolta visszarúgásmentes géppisztolyát, készen arra, hogy lelőjön bárkit, aki előjön a törmelékből. Két további ember a fegyverraktárhoz szaladt, hárman pedig vele tartottak a készletlerakatokhoz. Az épület siváran és félelmetesen magasodott elő a porból. A szervizajtók zárva voltak. Egy felborult rakodólépegető feküdt az oldalán, a kezelője halott volt vagy haldokolt. Filip technikai szakértői a bejáratok kezelőpaneléhez léptek, és rásegítőmotoros bontóvassal felfeszítették a burkolatot.

Kilenc perc hét másodperc.

–  Josie! – szólalt meg Filip.

–  Trabajan, sa sa? – reagált nyersen Josie.

–  Tudom, hogy dolgozol – válaszolta Filip. – Ha nem tudjátok kinyitni…

A hatalmas szervizajtók megmoccantak, megrázkódtak, majd felemelkedtek. Josie hátrafordult, és felkattintotta a belső sisakvilágítást, hogy Filip láthassa a barázdált arcra kiülő kifejezést. Beléptek a raktárba. Odabent ívelt kerámia- és acéltornyok álltak hegyeknél is sűrűbb halmokban. Több kilométer hosszú, hajszálvékony vezetékek Filipnél magasabb műanyag orsókra csévélve. Gigászi nyomtatók várakoztak, készen arra, hogy kialakítsák az űrben egymáshoz illeszthető lemezeket, hogy azok körbehatárolják a teret, emberi környezetnek alkalmas, levegővel, vízzel és összetett szerves vegyületekkel teli buborékká álljanak össze. Vészjelző lámpák vibráltak, a tágas teret a katasztrófa hátborzongató izzásával töltötték meg. Filip megindult előre. Nem emlékezett rá, hogy elővette volna a fegyverét, mégis a kezében tartotta. Miral, nem, Josie, épp beszíjazta magát egy rakodóba.

Hét perc.

Az első odaérkező mentő járművek fehér-piros váltófényei villództak a káosz közepette, a világosság egyszerre jött mindenhonnan és sehonnan. Filip végigcsoszogott a hegesztőfelszerelések és fémnyomtatók sorai közt. A hintőpornál is finomabbra őrölt acéllal és kerámiával megtöltött kádak között. A csavart magú foglalatok között. A Naprendszer leggigantikusabb matracának beillő kevlár- és habpáncélrétegek között. A csarnok egyik nyitott sarkában egy teljes szétszerelt Epstein-hajtómű darabjai hevertek, mintha a mindenség legbonyolultabb kirakós játéka lett volna. Filip egyikkel sem törődött.

A levegő nem volt elég sűrű ahhoz, hogy a lövések hangja terjedhessen benne. Alighogy a sisakkijelzője sebesen mozgó tárgyra figyelmeztette Filipet, fényes folt jelent meg a tőle jobbra lévő acélgerendán. Filip lebukott, a teste jóval lassabban közeledett a földhöz a mikrogravitációban, mint égetés mellett tette volna. A marsi meglódult a készletek közötti folyosón. Nem az őrök motoros páncélját viselte, hanem a technikusok által használt külső mechanikus vázat. Filip a tömegközpontra célzott, és a fél tárát kilőtte. A lövedékek fellobbantak, ahogy elhagyták a pisztoly csövét, a saját üzemanyagukat égették, lángnyelveket és vörös-szürke csíkokat húztak a gyér callistói atmoszférában. Négy eltalálta a marsit, szétterülő vércseppek hullottak lassan lefelé fagyott, rőt hópelyhekként. A mechanikus váz azonnal vészüzemmódra kapcsolt, a LED-je komor borostyánsárgára váltott. Valamelyik frekvencián azt közölte a gyár mentőalakulataival, hogy valami rettenetes történt. Értelem nélküli kötelességtudata az adott helyzetben szinte viccesnek hatott.

Miral hangja lágyan simogatta a fülét.

–  Hoy, Filipito! Sa boîte sa palla?

Filipnek némi időbe telt megtalálnia a férfit. A rakodóban volt, feketített szkafandere eggyé vált a hatalmas lépegetővel, mintha egymásnak teremtették volna őket. Kizárólag a Külső Bolygók Szövetségének a korom alatt kirajzolódó, félbevágott kört ábrázoló jelképéből lehetett arra következtetni, hogy Miral nem elhanyagolt külsejű marsi lépegetőirányító. A bádoghengerek, amelyekről korábban mesélt, még mindig a raklapokhoz szíjazva álltak. Egyenként ezerliteresek, összesen négy. Az ívelt felszínen az állt: Nagy sűrűségű rezonanciabevonat. Ez az energiaelnyelő bevonat segített eltüntetni a marsi hadihajókat az érzékelők elől. Lopakodótechnológia. Sikerült rátalálnia. A félelem, amelynek jelenlétéről eddig nem is tudott, egyszerre megszűnt.

–  Igen – felelte Filip. – Ez az.

Négy perc harminchét másodperc.

A rakodólépegető berregése mintha egészen messziről jött volna, a hangot inkább az épület padlója továbbította, mintsem a gyér atmoszféra. Filip és Josie megindult az ajtók felé. A villogó fények erősebbé váltak, és mintha egyfajta irányultságot vettek volna fel. Filip szkafanderrádiója átszűrte magát a jajveszékeléssel és biztonsági riasztásokkal teli frekvenciákon. A marsi hadsereg visszarendelte a mentő járműveket a civil hajógyárból, féltek, hogy a helyszínre érkezők esetleg terroristák vagy álruhás ellenségek. Nem lehetett hibáztatni őket. Más esetben valószínűleg így lett volna. Filip sisakkijelzője felvázolta neki az épületek körvonalait, a félig felállított evakuációs állványzatot, a járműveknek az infravörös tartomány és a Filip szeme számára kivehetetlen fényirányadatok alapján kikalkulált helyzetét. Úgy érezte, mintha egy tervrajzon sétálna keresztül, ahol mindent a peremvonalak határoztak meg, a felületeket pusztán sejteni engedték. Amint rácsoszogott a laza felső rétegre, mély frekvenciájú rengés futott végig a talajon. Talán egy robbanás. Vagy egy épület hosszas, lassú összeomlása ért végül véget. Miral rakodólépegetője jelent meg a nyitott ajtóban, a raktár fényei előtt kirajzolódva. A fogókarjába szorított fekete henger rendeltetésére nem utalt felirat. Filip csoszogva megindult az állványzat felé, és a titkosított csatornára kapcsolt át.

–  Helyzet?

–  Kisebb gondunk akadt – felelte Aaman. Az állványzatnál dolgozott. Filip szájában felgyülemlett a félelem fémes íze.

–  Itt nem létezik ilyen, coyo – jegyezte meg, és igyekezett nyugalmat erőltetni magára. – Mi az?

–  Az ejektában lévő genyó beszennyezte az állványzatot. Kőpor került az illesztékekbe.

Három perc negyven másodperc. Harminckilenc.

–  Odamegyek – jelentette be Filip.

Andrew hangja vágott a szavukba.

–  A fegyverraktárban lőnek ránk, fejeske.

Filip elengedte a füle mellett a kicsinyítő képzőt.

–  Mennyire vészes?

–  Meglehetősen – felelte Andrew. – Chuchu harcképtelen, engem meg eléggé beszorítottak. Elkelne némi segítség.

–  Tarts ki! – utasította Filip, miközben agya vadul kereste a megoldást. A két saját őrük az állványzatnál állt, készen arra, hogy lelőjenek bárkit, aki nem közéjük tartozott. A három építőmunkás egy kapocsvassal bajlódott. Filip átugrott felettük, belekapaszkodott a fekete keretbe. A csövön, morogta Andrew.

Amint meglátta a beragadt összekötő elemet, amelyet fekete kőpor lepett be, egyértelművé vált a probléma. Valódi légkörben elég lett volna erősen ráfújni, hogy kitisztítsák. Erre itt nem volt lehetőség. Aaman eszeveszett tempóban kanalazott egy pengével, egyik apró darabkát a másik után pöccintette ki, próbálta kiüríteni a keskeny, bonyolult csatornákat, ahol a fém egymásba csúszott.

Három perc.

Aaman a helyére emelte a kapocsvasat, és megpróbálta erővel beletuszkolni az illesztékbe. Közel volt hozzá, egészen közel, de amikor rántott rajta, szétjött. Filip látta, hogy a férfi átkozódik, belülről nyálcseppek tapadnak az arclemezéhez. Bárcsak hoztak volna magukkal sűrített levegőt, dühöngött magában Filip…

De hát hoztak.

Kivette a kést Aaman kezéből, és a pengét az űrruha csuklórészébe döfte, ahol az illesztés miatt az a legvékonyabb volt. Éles fájdalom jelezte, hogy egy kicsivel mélyebbre hatolt a kelleténél. Semmi gond. Felvillant a szkafander riasztója, Filip pedig tudomást sem vett róla. Előrehajolt, az űrruháján keletkezett parányi rést az eldugult illesztékhez szorította, a kiszökő levegő szétszórta a port és a jeget. Egyetlen csepp vér csurrant ki, aztán tökéletes karmazsinvörös gömbbé fagyott, és visszapattant az anyagról. Filip hátralépett, és Aaman egymásba csúsztatta az illesztékeket. Most hiába rántott rajta, a helyén maradt. A sérült szkafander eltömte a lyukat, amint Filip kihúzta belőle a kést.

Filip hátrafordult. Miral és Josie már levágta a hengereket a raklapokról, és az egyiket az állványzathoz szíjazták. A villogó vészjelző lámpák egyre halványabban világítottak, a mentő járművek elhaladtak mellettük a homályban és a zűrzavarban. Valószínűleg a fegyverraktárba tartottak, hogy – ha szükséges – megfékezzék a lángokat. Filip ugyanitt tartott volna leginkább a veszélytől, ha nem lett volna tájékozottabb.

–  Fejeske! – szólalt meg vékony, szorongó hangon ismét Andrew. – Itt egyre vészesebb a helyzet.

–  No preoccupes – nyugtatta Filip. – Ge gut.

A két őr egyike a vállára tette a kezét.

–  Akarod, hogy elintézzem? – kérdezte a nő. Odamenjek kimenteni őket?

Filip felemelte az öklét, és finoman ide-oda billentette. Nem. Az őr megdermedt, amikor megértette, mire utal ezzel, és egy pillanatra megfordult Filip fejében, hogy a nő nem engedelmeskedik. Ha így akarja.
A lázadás itt önmagát büntette. Josie a helyére csúsztatta az utolsó hengert, megszorította a szíjakat. Aaman és az emberei a helyére illesztették az utolsó kapocsvasat.

Egy perc húsz másodperc.

–  Fejeske! – ordította Andrew.

–  Sajnálom, Andrew – válaszolta Filip. A pillanatnyi döbbent csendet durvaságok és szitkok özöne követte. Filip másik frekvenciára kapcsolt. A hadihajógyár mentőszolgálatától kevesebb kiáltozást hallott. Egy női hang tiszta, nyugodt németséggel utasításokat osztogatott az olyanok jóformán unott hatékonyságával, akik hozzászoktak a válsághelyzetekhez, a válaszolókra pedig átragadt a profizmusa. Filip az állványzatra mutatott. Chuchu és Andrew halott volt. Még ha nem haltak is meg, halottak voltak. Filip a helyére húzta magát az állványzaton, felerősítette a szíjakat a csuklójára és az ágyéka alá, a mellén keresztbe, aztán a vastag párnázatra fektette a fejét.

Ötvenhét másodperc.

–  Niban! – szólalt meg.

Semmi reakció.

Visszakapcsolt a titkosított rádiócsatornára. Andrew zokogott. Jajveszékelt.

–  Niban! Andale! – üvöltötte Filip.

Az állványzat zökkent egyet, és Filipnek hirtelen megint lett súlya. Négy, vegyi hajtóanyaggal működő rakéta égetése világította meg alatta a talajt, hányta szét az üres raklapokat, és döntötte hanyatt Miral immár üres rakodólépegetőjét. A gyorsulástól Filip lábába gyűlt a vér, a látótere csíkká szűkült. A rádióból érkező hangok halkabbá, távolibbá váltak, a tudata ki-kihagyott. Az űrruhája úgy feszült a combjára, mintha egy óriás szorította volna össze, préselte volna fel belőle a vért. Már kissé tisztább fejjel gondolkodott.

Odalent a kráter elnyúlt porhólyagnak tűnt a hold felszínén. Fények mozogtak benne. A kráter peremén magasodó tornyok korábban elsötétültek, de most vibrálva megint felfénylettek, ahogy a rendszerek újraindultak. A Callisto hajógyárai kóvályogtak, akár egy részeg, vagy mint akit fejbe vertek.

Az időzítőn a visszaszámlálás két másodperchez ért, aztán egyhez.

Nullánál következett be a második csapás. Filip nem látta, ahogy eltalálják a sziklát. Ahogy a volfrámlövedékek esetében megszokott volt, minden emberi szemmel követhetetlen gyorsasággal zajlott, azt viszont látta, hogy a porfelhő ugrik egyet, mintha ráijesztettek volna, aztán a lökéshullám következett, amely olyan erővel terjedt szét, hogy még a szinte nem létező légkörben is látni lehetett.

–  Kapaszkodjatok! – szólalt meg Filip, noha szükségtelenül. Az állványzaton már mindenki kapaszkodott. Sűrűbb légkörben mindannyian a halálukat lelték volna. Itt alig érezték rosszabbnak egy heves viharnál. Aaman felnyögött.

–  Valami gond van? – kérdezte Filip.

–  Pinché szikladarab átlyukasztotta a talpamat – felelte Aaman. – Fáj.

–  Gratia sa, hogy nem a farkadat találta el, coyo – mondta erre Josie.

–  Nem panaszkodom – szabadkozott Aaman. – Nincs panasz.

Az állványzat rakétái kifogytak az üzemanyagból; a gyorsulás keltette gravitáció megszűnt. Alattuk a hajógyárakba eljött a halál. Immár egyetlen lámpa sem világított. Még csak tűz sem égett. Filip a csillagok fényes csíkja felé fordította a tekintetét, a galaxis korongja világította meg mindnyájukat. Az egyik fénylő pont nem a csillagok közé tartozott, hanem a Pella hajtóművéből kilövellő gázsugár volt. A hajó a lázadó legénységért jött. Leszámítva Chuchut. Leszámítva Andrew-t. Filip eltűnődött, miért nem bántja, hogy két emberét is elveszítette. Rögtön az első parancsnoki megbízatása során. Amivel azt kellett bizonyítania, hogy képes levezényelni egy valódi küldetést, amelynek tényleges tétje van, és mindent sikerül megoldania.

Nem akart megszólalni. Talán nem is szólalt meg. Talán csak egy sóhaj hagyta el az ajkát. Miral halkan elnevette magát.

–  A nemjóját neki, Filipito! – szólalt meg az idősebb férfi. Aztán egy pillanattal később hozzátette: – Feliz cumpleaños, sabez?

Filip Inaros köszönésképp felemelte a kezét. Aznap a tizenötödik születésnapja volt.