Főkép

Fülszöveg:

Celestine North élete mesébe illő: mintaszerű gyerek és nővér, az osztálytársai és a tanárai egyaránt imádják, ráadásul az ország egyik legbefolyásosabb emberének a fiával, az elképesztően sármos Art Crevannel jár. Aztán egy szép napon Celestine meggondolatlanul cselekszik: megszegi a szabályokat, és ezzel örökre megváltoztatja az életét. Akár börtönbe is kerülhet. Megbélyegezhetik, és mindörökre Vétkessé, a társadalomból kitaszítottá válhat.


A népszerű ír bestselleríró, Cecelia Ahern lélegzetelállító debütálása a fiatal felnőtteknek szóló regények világában egy olyan társadalom képét villantja fel, amelyben az engedelmesség a legfontosabb erény, a lázadás pedig a legnagyobb bűn. Ha egy ilyen világban egy fiatal lány kiáll a védtelenekért és az igazságért, azért meg kell fizetnie.

A regény filmes jogait még megjelenése előtt megvette a Warner Brothers, így az Utóirat: Szeretlek és az Ahol a szivárvány véget ér után hamarosan A Vétkes is látható lesz a mozikban.

 

Részlet a regényből:

 

Néha éppen az tesz szabaddá,

amitől a legjobban félsz.

ROBERT TEW

 

1.

 

Én csak az egyértelmű és észszerű dolgokat szeretem. Számomra tényleg minden vagy fekete vagy fehér.

Ezt tudnod kell rólam.

 

2.

 

Soha ne bízz meg olyan emberben, aki kéretlenül az asztalfőre ül más házában.

Ezt nem én mondtam, hanem a nagyapám, Cornelius. Ennek köszönhetően el is távolították az említett asztaltól a lehető legmesszebbre, és egy ideig nem is hívják vissza. Nem is az volt a baj, amit mondott, hanem hogy kinek mondta: Crevan bíró úrnak, az ország egyik legbefolyásosabb emberének, aki – a nagyapám tavalyi megjegyzése ellenére – idén újra helyet foglalt az étkezőnk asztalfőjén a hagyományos Föld napi vendégség alkalmával.

Amikor apa visszatért a konyhából egy frissen bontott vörösboros palackkal, meglepődött, hogy valaki elfoglalta a szokásos ülőhelyét. Láttam az arcán a pillanatnyi döbbenetet, de mivel Crevan bíró úrról volt szó, apu csak megtorpant, egy kis ideig zavartan forgatta az ujjai között a dugóhúzót, és gondolkodott, mitévő legyen, majd megkerülte az asztalt, és szó nélkül leült anyu mellé a vendégnek szánt helyre. Anyu is ideges, látom rajta. Abból tudom, hogy most az átlagosnál is tökéletesebben fest. Egyetlen haja szála sem lóg ki tökéletesen fésült frizurájából, a szőke fürtjei tökéletesen állnak a bonyolult kontyban, amit csak ő tud fonni magának, de közben szinte kicsavarja a vállát, hogy a feje búbját is elérje. A bőre akár a porcelán, szinte ragyog, mintha ő lenne minden tökéletesség legtisztább megtestesülése. A sminkje makulátlan, búzavirágkék ruhája tökéletesen illik a kék szeméhez, a karja pedig tökéletesen feszes.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy anyát, a keresett modellt a legtöbben mindig ilyen szépnek látják. A teste azok után is éppen olyan tökéletes, mint volt, hogy megszült engem és két testvéremet, bár gyanítom – igazából tudom –, hogy a cél érdekében a többséghez hasonlóan külső segítséget is igénybe vesz. Azt, hogy anyának rossz napja vagy hete volt, csak abból tudjuk, hogy pufókabb orcával, teltebb ajkakkal, simább homlokkal vagy kevésbé fáradt szemekkel érkezik haza. Őt az dobja fel, ha megváltoztathatja a külsejét, és igen finnyás a megjelenést illetően. A külsejük alapján ítéli meg az embereket, elég egyszer végigstírölnie valakit, és már meg is van róla a véleménye. Zavarja a nem tökéletes látvány, egy csorba fog, egy toka, egy túlméretezett orr – ennyi elég is, hogy alapvetően ne bízzon meg az illetőben. Ezzel nincs is egyedül, a legtöbben ugyanígy éreznek, még ha nem is vallják be maguknak. Anyu szerint ez olyan, mintha koszosan akarnád eladni az autódat. Pedig csillognia kellene. Szerinte ugyanez vonatkozik az emberekre is: sokat elmond a személyiségükről, ha lusták gondozni a külsejüket. Én is perfekcionista vagyok, de nem a megjelenést illetően – én csak a nyelvhelyességre és az illendő viselkedésre figyelek. Ezzel az őrületbe kergetem a nővéremet, Junipert, aki a legpontatlanabb ember a világon. Bár meg kell hagyni, az ő pontatlansága elég különleges.

Kissé gúnyosan figyelem a családom viselkedését, mert én egy cseppet sem osztozom a feszültségükben. Sőt, igazából jól szórakozom. Crevan bíró úr nekem csak Bosco, a barátom, Art apja. Mindennap megfordulok náluk, voltam velük nyaralni és néhány családi összejövetelen. Jobban ismerem a bíró urat, mint a szüleim. Sőt, ami azt illeti, kevesen ismerik annyira, mint én. Láttam már őt kora reggel kócos hajjal, fogkrémes szájjal, és láttam az éjszaka közepén zokniban és bokszeralsóban kibotorkálni a mosdóba vagy a konyhába egy pohár vízért. Láttam részegen, tátott szájjal, a nadrágjába dugott kézzel, félig ájultan aludni a kanapén. Öntöttem már pattogatott kukoricát az ingébe, és dugtam már az ujját meleg vízbe álmában, hogy bepisiljen. Láttam részegen táncolni és hamisan karaokézni egy bárban, majd később otthon hányni és horkolni. Éreztem már a szellentésének bűzét, és hallottam már sírni. Márpedig nem tudok félni olyasvalakitől, akinek jól ismerem az emberi arcát is.

A családom és az ország többi lakosa szemében azonban ő egy rettegett, tiszteletre és megbecsülésre méltó alak. Olyan lehet, mint a tévés tehetségkutatók egyik zsűritagja, valami eltúlzott képregényfigura, aki élvezi, ha az emberek fújnak rá. Szeretem kifigurázni, Art meg imádja ezt. Hasát fogva fetreng a nevetéstől a padlón, miközben én bíró módba váltok, s Boscóként fel-alá vonulok a szobában, ráncolom a homlokom, szúrósan nézek, és az ujjammal vádlón mutogatok. Bosco szeret színpadiasan rámutatni az előtte álló vádlottra, amikor a kamera is figyeli. Én meg vagyok győződve arról, hogy ez a rémisztő bíró személyisége, bár a munkájában fontos, igazából csak álarc, nem a bíró természetes karaktere. Ja, és hatalmas bombákat tud ugrani a medencébe.

Bosco, azaz Crevan bíró úr, ahogy Arton és rajtam kívül mindenki ismeri, a Vizsgálóbizottság nevű testület legfőbb bírája. A Vizsgálóbizottság, amit a kormány eredetileg csak átmeneti fórumként hozott létre, hogy a nép megismerhesse a vezetői bűneit, mostanára a Vétkesnek nyilvánított személyek felkutatásának állandó eszközévé vált. A Vétkesek átlagos állampolgárok, akik valamilyen erkölcsi vagy etikai vétséget követtek el a társadalom ellen.

Én magam soha nem voltam még vizsgálóbizottsági tárgyaláson, pedig ezek nyilvánosak, és a tévé is közvetíti őket. A vizsgálat igazságos, hiszen nem csak az adott eset tanúit hallgatják meg, de barátok és családtagok is vallanak a gyanúsított személyiségéről. Az Igazság Napján eldöntik a bírák, hogy a gyanúsított Vétkes-e. Ha annak találják, nyilvánosan kihirdetik a vétkét, a bőrébe pedig beleégetik a V jelet az öt lehetséges hely egyikére. A megjelölés helye attól függ, milyen hibát vétettek.

A rossz döntésekért a halántékukra sütik a jelet.

Hazugságért a nyelvüket égetik meg.

Ha megkárosították a társadalmat, a jobb tenyerüket jelölik meg.

Ha hűtlenek voltak a Vizsgálóbizottsághoz, a szívük tájékán a mellkasukat billogozzák meg.

Ha nem illeszkedtek be a társadalomba, a jobb talpukra kerül az égetett V.

A Vétkesek ezenkívül mindig kötelesek viselni a vörös V betűs karszalagot, hogy az emberek bármikor megismerjék őket, és hogy elrettentő példaként szolgáljanak mindenki számára. Nem kerülnek börtönbe, hiszen nem sértettek törvényt, tettük nem illegális, mégis károsnak bizonyul a társadalom számára. Köztünk járhatnak, de a közösség kitaszítja őket. Száműzetnek a társadalomból, és más szabályok vonatkoznak rájuk.

Országunk korábban romlásnak indult, az általános vélemény szerint vezetőink rossz döntései taszították nagy gazdasági válságba. Alapításakor a Vizsgálóbizottság fő célja az volt, hogy a vezetői pozíciókból eltávolítsa a Vétkeseket. Mára sikerül kiszűrni ezeket az embereket, még mielőtt fontos szerepet kaphatnának és bajt okozhatnának. A Vizsgálóbizottság azt kívánja elérni, hogy a közeljövőben egy erkölcsi és etikai szempontból is tökéletes világban élhessünk. Bosco Crevan bíró urat nagyon sokan igazi hősnek tartják.

Art az apjától örökölte megnyerő kinézetét, zabolátlan, göndör, szőke fürtjeivel és pajkos koboldéhoz hasonlóan csillogó kék szemével mindig úgy fest, mint aki valami csínytevésre készül – mert általában valóban arra készül. Közvetlenül velem szemben ül az asztalnál, nekem pedig erőt kell vennem magamon, hogy ne őt bámuljam folyamatosan, miközben legszívesebben ugrándoznék örömömben, hogy ő az enyém. Art szerencsére nem olyan megszállott, mint az apja, tud lazítani és mókázni is, mindig benyög egy-egy vicces megjegyzést, amikor a beszélgetés túl komolyra fordul. És mindig jól időzít. Még Bosco is nevet a vicein. Art számomra a fény, ami beragyogja a legsötétebb zugokat is.

Ezen az áprilisi napon minden évben együtt ünnepeljük a Föld Napját két szomszédunkkal, a Crevan és a Tinder családdal. Juniper és én már kiskorunktól fogva nagyon szerettük ezt az alkalmat, izgatottan számoltunk vissza a naptárban, tervezgettük, mit vegyünk fel, örömmel díszítettük a házat és terítettük az ünnepi asztalt. Az idei év számomra még különlegesebb, mivel ez az első alkalom, hogy Art és én hivatalosan is párként veszünk részt a vacsorán. Nem mintha le akarnám őt tapizni az asztal alatt, vagy ilyesmi, de mégis izgalmasabb, hogy együtt ünnepelhetek a barátommal.

Apu a 24Hír nevű, éjjel-nappal sugárzó tévécsatorna vezetője, a másik, vacsorára hivatalos szomszéd, Bob Tinder pedig a Napi Hírek nevű újság főszerkesztője. Mindkét társaság a Crevan Media tulajdonában áll, szóval a három férfi általában ötvözi a kellemes kikapcsolódást a hasznos üzleti megbeszélésekkel. Tinderék mindig késnek. El sem tudom képzelni, Bob hogyan tudja tartani a megjelenési határidőket, ha egy vacsorára képtelen időben odaérni. Minden évben ez van: egy óráig iszogatunk a nappaliban, majd asztalhoz ülünk, és reméljük, hogy ez valami mágikus módon siettetni fogja őket. Most itt várunk három üres szék társaságában. A harmadik ülőhely Tinderék lányának, egyben az osztálytársamnak, Colleennak a helye.

– Lássunk neki! – jelenti ki váratlanul Bosco. Felnéz a telefonjából, véget vet a jó hangulatú társalgásnak, és hivatalosan kihúzza magát.

– Az étel még bírja – válaszolja anyu, és fogja a borospoharát, amit apu éppen most töltött újra tele neki. – Számítottam rá, hogy később kezdünk enni.

– Jobb, ha nekilátunk – jelenti ki újra Bosco.

– Sietsz valahová? – néz az egyszerre nyugtalannak tűnő apjára kérdőn Art. – Az a rossz abban, ha valaki pontosan érkezik, hogy senki nem látja – folytatja Art mindenkit megnevettetve. – Én már csak tudom, amennyit erre a lányra kellett várnom életemben! – Finoman megböki a lábamat az asztal alatt.

– Nem is igaz – szólok rá. – A pontosság azt jelenti, hogy valaki éppen a kijelölt időben érkezik vagy cselekszik. Te nem pontos vagy, hanem mindig szörnyen korán érkezel.

– Ki korán kel, aranyat lel – veti ellen Art.

– De nem tudja hazavinni, ha elalszik útközben – vágom rá, mire Art kiölti rám a nyelvét.

A kisöcsém, Ewan kuncog, Juniper pedig elhúzza a száját.

Úgy tűnik, Boscót most idegesíti az évődésünk. Közbevág, és erélyesebben közli:

– Summer, Cutter, ideje vacsorázni!

Ezt olyan hangon mondja, hogy mindenkinek torkán akad a nevetés, és persze meglepetten nézünk rá. Ez parancs volt.

– Apu! – szól rá kínosan nevetgélve Art. – Mi vagy te, ételrendőr?

Bosco mereven anyu szemébe néz, ettől egy csapásra feszültség uralkodik el az asztal körül ülőkön. Egyfajta vihar előtti, nehéz, nyomott, fejfájáskeltő csend.

– Nem kellene megvárnunk Bobot és Angelinát? – kérdezi apu.

– És Colleent – teszem hozzá, mire Juniper ismét elhúzza a száját. Utálja, hogy ennyire aprólékosan figyelek minden részletre, de én nem tehetek róla, ilyen vagyok.

– Nem, nem kellene – jelenti ki egyszerűen és határozottan Bosco. Nem fűz hozzá semmi többet.

– Rendben – szól anyu, majd feláll és elindul a konyha felé. Nyugodtan és higgadtan lépked, mintha mi sem történt volna, én pedig ebből tudom, hogy ha rajta múlna, legszívesebben rohanna.

Zavartan Artra pillantok, és látom, hogy ő is érzi a feszültséget, mert a nyelve hegyén már ott van a következő vicce. Mint mindig, amikor kínosan, kényelmetlenül vagy fenyegetve érzi magát. Látom, hogy a szája sarka mosolyra húzódik a következő poén gondolatától, de én már soha nem tudom meg, mi az, mert abban a pillanatban felharsannak a szirénák.

A hosszú, mély, riasztó süvítés átjárja a környéket. Riadtan összerezzenek tőle, a szívem hevesen kalapálni kezd, minden porcikámmal érzem a veszélyt. Ezt a hangot kisgyerek korom óta ismerem. Ez az a hang, aminek a közeledését senki sem akarja hallani. A Vizsgálóbizottság riasztásnak hívja a kocsikból három-öt percig folyamatosan süvítő hangot. Én ugyan nem éltem át háborút, mégis úgy érzem, valami ilyesmiben lehetett része az ostromlott városok lakóinak bombariadó idején. Ez a jel bármelyik pillanatot megzavarhatja, és képes egy csapásra megsemmisíteni minden boldog gondolatot. A sziréna az otthonunkhoz közel hallatszik. Fenyegetően. Egy pillanatra mind megdermedünk az asztal körül. A mindig meggondolatlan és esetlen Juniper ugrik fel elsőként, közben meglöki az asztalt, a poharak megbillennek, a vörösbor vércseppjei a fehér abroszra hullnak. A lány bocsánatot sem kér, nem is áll neki takarítani, azonnal kirohan a szobából. Apu utána.

Anyu megrökönyödve áll, mintha megfagyott volna. Falfehér arccal Boscóra mered, attól tartok, bármelyik pillanatban elájul. Meg sem próbálja megállítani az ajtón kiszaladó Ewant.

A szirénaszó egyre hangosabbá válik, egyre közeledik. Art felugrik az asztal mellől, én pedig követem az előszobán keresztül a kertbe, ahol szorosan egymás mellett állva összegyűlünk. Körülöttünk minden kertben ugyanez történik, a jobb oldali szomszédunk, Miller úr és felesége erősen szorítják egymást, és rémültnek tűnnek, találgatják, hogy melyikünk háza előtt áll majd meg a szirénázó autó. Az utca túloldalán Bob Tinder kilép a háza elé, meglátja aput, egymásra néznek. Van valami jelentőségteljes a tekintetükben, de nem értem, mi az. Először azt hiszem, apu dühös valamiért Bobra, de azután látom, hogy Bob ugyanolyan arckifejezéssel néz vele farkasszemet. Nem tudom, miről van szó, nem értem a helyzetet. Mindenki csak vár. Vajon kiért jönnek?

Art megszorítja a kezemet, biztatni akar, és rám villantja nyerő mosolyát, de az túl kapkodóra és túl bizonytalanra sikerül, és éppen az ellenkező hatást váltja ki belőlem. A szirénák már a fülünkben visítanak, a fejünkben visszhangoznak. A kocsik befordulnak az utcánkba, megérkezik a két fekete kisteherautó, oldalán a virító, vörös V betűvel, hogy mindenki azonnal lássa, kik ők. Az Őrszemek a Vizsgálóbizottság katonái, akik megvédik társadalmunkat a Vétkesektől. Nem a hivatalos rendőrség tagjai, az ő feladatuk az erkölcsi és etikai vétséget elkövetők begyűjtése. A bűnözőket a rendőrök viszik börtönbe, annak semmi köze a Vétkeseket elítélő bírói rendszerhez.

A kocsik tetején villog a megkülönböztető jelzés, a forgó vörös fénycsóvák szinte beragyogják az alkonyodó égboltot, figyelmeztető jelként szolgálnak mindenki számára. A Föld Napját ünneplő családok szorosan egymásba kapaszkodnak, és remélik, hogy nem értük jönnek, remélik, hogy nem közülük szakítanak el valakit. Csak ne az ő családjukat, csak ne őket, csak ne ma este! A két kisteherautó megáll az utca közepén, közvetlenül a mi házunk előtt, én pedig érzem, hogy egész testemben remegni kezdek. A sziréna elhallgat.

– Ne! – suttogom.

– Minket nem vihetnek el! – súgja a fülembe Art. Olyan magabiztosan, olyan nyugodt arccal mondja ezt, hogy elhiszem neki. Hát persze, hogy nem vihetnek el minket, hiszen Crevan bíró úr ott ül az étkezőnkben, a vendégünk. Mi gyakorlatilag érinthetetlenek vagyunk. Ez a gondolat valamelyest enyhíti a félelmemet, most viszont azt a szegény, szerencsétlen embert kezdem el félteni, akiért jöttek. Meglep ez az élmény, mert mindig is meg voltam győződve arról, hogy a Vétkesek rosszak, az Őrszemek pedig az én oldalamon állnak, engem védenek. Csakhogy a dolog ezúttal itt történik az utcánkban, az ajtónk előtt, és ettől valahogy más. Most úgy érzem, mi állunk velük szemben, pedig ez nem logikus, ráadásul veszélyes gondolat. Megborzongok tőle.

A kisteherautók oldalsó ajtaja kinyílik, sípszó harsan, négy Őrszem ugrik az utcára a jellegzetes, vörös mellényben, fekete bakancsban, nadrágban és ingben. Futás közben is fújják a sípjaikat, a hangtól mintha lebénulnék, egyetlen gondolatot sem vagyok képes megfogalmazni, pánik önti el az elmémet. Lehet, hogy éppen ez a sípolás célja. Artnak igaza volt, az Őrszemek nem felénk indulnak, hanem az ellenkező irányba, Tinderék háza felé.

– Ne, ne, ne! – szólal meg apu, hallom a hangjában az elfojtott dühöt.

– Te jó ég! – suttogja Juniper.

Megrökönyödve Artra nézek, várom, hogy reagáljon, de ő csak összeszorított fogakkal, meredten bámul előre. Ekkor veszem észre, hogy anyu és Bosco bíró úr nincsenek velünk. Elengedem Art kezét, és visszarohanok az ajtóhoz.

– Anyu, Bosco, gyertek gyorsan! Tinderékhez mennek!

Anyu futva érkezik, a kontyából közben kibújik egy tincs, és az arcába hullik. Apu ránéz, jelentőségteljes pillantást váltanak. Apu ökölbe szorítja, majd elernyeszti a maga mellé ejtett kezét.

– Nem értem – mondom, miközben az Őrszemek Bob Tinder felé közelítenek. – Mi történik?

– Hallgass, és nézd! – int le Juniper.

Bob mellett a kertben megjelenik a lánya, Colleen, és a két kisöccse, Timothy és Jacob is. Bob a gyerekei elé áll, a testével védi őket, kidülleszti a mellét, mint aki képes szembeszállni az Őrszemekkel. Nem engedi a családját, nem hagyja az otthonát.

– Nem vihetik el a kicsiket! – szólal meg anyu. A hangja mintha nagyon messziről, nagyon mélyről hallatszana, ebből tudom, hogy nagyon is itt van, és pánikba esett.

– Nem fogják – válaszol apu. – Bobért jöttek. Biztos, hogy őt viszik el.

De az Őrszemek elhaladnak a férfi mellett, nem törődnek sem vele, sem a rettegő gyerekeivel, akik közben sírva fakadnak. Egy papírlapot nyomnak Bob képébe, ő megáll, és olvasni kezdi. Az Őrszemek közben behatolnak a házba. Bob hirtelen megérti, mi történik, elhajítja a papírt, és a katonák után rohan. Visszakiált Colleennek, hogy vigyázzon a kicsikre, de ez elég nehéz lesz, mivel mostanra mindkettőn eluralkodik a pánik.

– Megyek, segítek neki – szól Juniper, és el is indulna, de apu elkapja és megszorítja a karját. – Aú! – kiált fel a nővérem.

– Itt maradsz! – mordul rá apu, de olyan hangon, amilyet még soha nem hallottam tőle.

Ekkor sikoltás hallatszik a házból. Angelina Tinder az. Anyu a szája elé kapja a kezét, egy pillanatra lehull róla az álarc.

– Ne! Ne! – visítja Angelina megállás nélkül, mielőtt végül megjelenik az ajtóban. Egy-egy Őrszem tartja két oldalról erősen. Már majdnem felkészült a vacsorára, fekete szaténruhát és gyöngy nyakláncot visel, hajában még ott vannak a csavarók. Az ékköves szandáljában hurcolják el az otthonából. A kisfiúk visítani kezdenek, amikor meglátják, hogy elviszik az anyjukat, odaszaladnak hozzá, megpróbálnak belekapaszkodni, de az Őrszemek visszatartják őket.

– Ne merészeljetek a gyerekeimhez nyúlni! – ordítja Bob, és az Őrszemekre támad, de két nagydarab katona azonnal a földre nyomja és lefogja.

Angelina keservesen zokog, mert elszakítják a kisgyerekeitől. Soha nem hallottam még embert így sírni, nem ismertem korábban ehhez fogható hangot. Elbotlik, az Őrszemek elkapják, ő pedig a letörött sarkú cipőjében végül sántikálva elindul velük.

Bob a földről kiabál utánuk.

– A francba is, legalább hadd menjen méltósággal!

Angelinát beteszik a kocsiba, rázárják a tolóajtót. A sípolás végre elhallgat.

Nem tudtam, hogy egy férfi így tud sírni. Az Őrszemek a földön tartják, halkan, nyugodtan beszélnek hozzá. Ő felhagy a kiabálással, de tovább zokog, a katonák pedig elengedik, eltűnnek a második teherautóban, és elhajtanak.

A szívem vadul kalapál, levegőt is alig kapok. Nem hiszem el, amit az imént láttam.

Várom, hogy a szomszédok a segítségére siessenek, támogassák. Jó lakóközösség vagyunk, sok közös programot szervezünk, mindig támogatjuk egymást. Körülnézek, és csak várok, de az emberek csak távolról figyelik, ahogy Bob felül a füvön, szorosan magához vonja a gyerekeit, és sír. Senki sem mozdul. Meg akarom kérdezni, miért nem, de érzem, hogy buta kérdés lenne, hiszen én sem mozdulok. Képtelen vagyok rávenni magam. Vétkesnek lenni ugyan nem bűncselekmény, de börtönbüntetés is járhat azért, ha valaki segítséget nyújt egy Vétkesnek. És Bob nem Vétkes ugyan, mégsem akar senki sem belekeveredni az ügybe. A szomszéd Miller házaspár sarkon fordul, és visszamegy a házba, aztán a többiek is követik a példájukat. Én tátott szájjal, megrökönyödve bámulok.

– Rohadj meg! – kiált át az utca túloldala felé Bob. Először azt gondolom, csak magában káromkodik, és amikor egyre hangosabban folytatja, eszembe jut, hogy talán a teherautók helyét szidja, de a dühe csak fokozódik, és most már látom, hogy nekünk kiabál. Vajon mi rosszat tettünk?

– Maradjatok itt! – szólal meg apu, és jelentőségteljesen anyura pillant. – Mindenki, befelé! És csak nyugodtan, jó?

Anyu bólint. Az arca kisimult, mintha mi sem történt volna, az álarc újra a helyére került, még a kósza tincs is visszarendeződött a kontyába, pedig nem láttam, hogy megigazította volna…

Amint visszafordulok a ház felé, meglátom Boscót odabent, az ablakban. Karba font kézzel figyeli a jelenetet. Ekkor ébredek rá, hogy Bob őt átkozta meg. Boscót, az Angelinát eltávolító Vizsgálóbizottság vezetőjét.

Ő segíthet, biztos vagyok benne. Ő vezeti a Vétkesek felett ítélkező bírói testületet. Ő majd rendbe hoz mindent, helyreállítja a rendet, minden visszazökken a régi kerékvágásba. A világ újra úgy forog majd, ahogyan kell, és az egésznek lesz újra értelme. Ettől a tudattól megnyugszom, újra rendesen kapok levegőt.

Apu odaér Bobhoz, a kiabálás elhalkul, de a szívet tépő zokogás nem csendesül.