Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beleolvasó - N. K. Jemisin: Az ötödik évszak

Fülszöveg:

Így ér véget a világ... utoljára.

 

Három szörnyű dolog történik egyetlen nap leforgása alatt. A szürke kisvárosi életet élő Essun arra tér haza, hogy férje brutális módon végzett a kisfiukkal, majd elmenekült és erőszakkal magával vitte a lányukat. Eközben a hatalmas Sanze ― az egész világot befolyásoló birodalom, aminek találmányai évezredek óta a civilizáció alapjait képezik ― összedől, mert teljes lakossága egy őrült bosszújának áldozatául esik. S végül, a Rezdületlenként ismert kontinens szívében egy óriási, vöröslő repedés keletkezik, és az általa kiokádott hamu elsötétíti az eget. Egyesek szerint évekre. Mások szerint évszázadokra.

 

Ebben a haldokló és halálos világban Essun mindent meg fog tenni, hogy megmentse a lányát, és bosszút álljon a férjén. Az utolsó tartalékaiból tengődő, napfény, ivóvíz és művelhető termőföld nélkül maradt Rezdületlenben pedig kitörni készül a háború. Egy végső, nagy leszámolás a nemzetek közt, amit nem a hatalomért vagy a földért vívnak majd, hanem a túléléshez szükséges alapvető forrásokért. Essunt viszont nem érdekli, hogy az ismert világ összeomlik körülötte: ő maga fogja puszta kézzel elpusztítani, ha ezt kell tennie a lánya megmentéséért.

 

N. K. Jemisin az utóbbi években hívta fel magára a figyelmet az epikus fantasy olvasók körében különleges világaival és szereplőivel. Kegyelmet nem ismerő történetmesélésével pedig a műfaj rettenhetetlen férfi szerzőit is nem egyszer megszégyenítette. Az ötödik évszak című regénye az eddigi legjobb műve: gyilkosság, árulás és feltépett sebek egy olyan lélegzetelállítóan idegen, de mégis ismerős világban, ahol fegyverként lehet használni a föld erejét, és ahol a halál mindenkit utolér.

 

Részlet a regényből:

ELŐSZÓ

Itt állsz

 

Kezdjük a világvégével. Essünk túl rajta, aztán térjünk át érdekesebb dolgokra. Először is itt az ember saját világának vége. Van valami, amit újra és újra átgondol majd az elkövetkezendő napokban, amikor felidézi, hogyan halt meg a fia, és próbál majd értelmet keresni egy eredendően értelmetlen történésben. Takarót terít Uche összetört, kicsiny testére – a fejét szabadon hagyja, mert Uche fél a sötétben –, és dermedten ül majd mellette, és nem törődik majd azzal, hogy kint éppen véget ér a világ. Benne már vége a világnak, és egyikre sem most kerül sor először. Számára ez már nem jelent újdonságot.

Arra gondol, hogy Uche legalább szabad volt.

És valahányszor összezavarodott és rémült énje képes előállni ezzel a valójában kérdésnek számító kijelentéssel, megkeseredett és kimerült énje válaszol neki:

Nem volt az. Nem igazán. De most már az lesz.

 

*

 

De összefüggésében kell látnod a dolgokat. Induljunk el megint a végtől, mely az egész kontinenst sújtja.

Adott egy föld.

Olyan, mint a többi. Vannak rajta hegyek, fennsíkok, szurdokok, folyótorkolatok, a szokásos. A méretét és a dinamizmusát leszámítva semmi különös. Ez a föld sokat mozgolódik. Zihál, sóhajtozik, meggyűrődik, szellent, ásít és nyel, mint egy ágyban hánykolódó öregember. Az itt élők természetesen Rezdületlennek nevezték el. Ez itt a csendes és keserű irónia földje.

Rezdületlennek voltak más nevei is. Valaha több földdarabból állt. Jelenleg egyetlen hatalmas, összefüggő kontinenst alkot, de a jövőben valamikor újra több részre szakad majd.

Valójában igen rövid időn belül.

A vég először egy nagyvárosra, a világ legrégibb, legnagyobb és legpompásabb városára sújt le. A neve Jumenész, és korábban egy birodalom szíve volt. Még ma is a sok mindennek a központja, bár a birodalom az első virágzása óta némileg meggyengült, mint ahogy az a birodalmakkal történni szokott.

Jumenészt nem a mérete teszi egyedülállóvá. A világnak ezen a részén sok a nagyváros, melyek láncszemekként kapcsolódnak össze, olyanok, mint egy, az Egyenlítő mentén körbefutó koszorú. A világ más részein csak ritkán nőnek városokká a falvak, a városok ritkán fejlődnek nagyvárossá, mert az efféle közösségeket nehéz életben tartani úgy, hogy a föld közben a vesztükre tör… Ám fennállásának huszonhét évszázada során Jumenészben szinte soha nem rengett meg a föld.

Jumenész azért különleges, mert ez az egyetlen hely, ahol az emberek nem a biztonságot tartották szem előtt, amikor építkeztek, nem a kényelem, de még csak nem is a szépség iránti vágy hajtotta őket, hanem a merészség. A város falait mesterien aprólékos mozaikok és domborművek díszítik, melyek az itt élők hosszú és kegyetlen történelmét mesélik el. Az egymáshoz tapadó épületek sorát hatalmas, magas kőtornyok törik meg, melyek felemelt ujjakként merednek az égre. A kézműves lámpásokat a vízenergia modern csodája működteti, kecses hídjait mintha üvegből és vakmerőségből szőtték volna, a házak falárapedig erkélynek nevezett építészeti elemek tapadnak, olyan egyszerű és egyben lélegzetelállító esztelenségek, hogy az írott történelem során korábban még senki sem épített ilyesmit. (De a történelem nagy része íratlan. Ezt ne feledd). Az utcákat nem a könnyen pótolható macskakő borítja, hanem egy sima, egybefüggő és csodálatos anyag, melyet a helyiek aszfaltnakneveznek. Jumenészben még a kunyhók is merészek, mert csak vékony falú kalyibák, melyeket akár egy nagyobb szélvihar is össze tudna dönteni. Ennek ellenére nemzedékek óta ugyanúgy állnak.

Sok magas épület áll a város közepén, ezért talán nem meglepő, hogy közülük az egyik nagyobb és merészebb, mint az összes többi együttvéve: egy hatalmas építmény, melynek alapja egy precízen vésett obszidiántéglákból épült csillagpiramis. A piramis a legstabilabb építészeti alakzat, és ez egy ötszörös piramis, mert miért is ne. És mivel ez itt Jumenész, a csúcsán egy földgömb díszeleg, melynek csiszolt lapjai mintha átlátszó borostyánból készültek volna. Látszólag egyensúlyoz a piramis tetején, holott a szerkezet minden egyes darabja azt a célt szolgálja, hogy a helyén tartsa. Ingatagnak tűnik, és ez a lényeg.

A Fekete Csillagnál gyűlnek össze a birodalom vezetői, hogy ellássák vezetői teendőiket. A borostyángömbben tartják az uralkodót, gondos és tökéletes őrizetben. Az uralkodó előkelő kétségbeeséssel rója aranyszínű termeit, teszi, amit mondanak neki, és rettegi a napot, amikor az urai úgy döntenek majd, hogy a lánya jobban mutatna a kirakatban, mint ő.

Amúgy ezek közül a helyek és emberek közül egyik sem számít. Csak azért beszélek róluk, hogy legyen hol elhelyezni a történetet.

Ám van itt egy férfi, aki nagyon is számít.

Magad elé képzelheted, hogy néz ki. Még azt is kitalálhatod, mire gondol. Lehet, hogy tévedsz, hogy mindez puszta feltételezés, mégis van benne némi valószínűség. Annak alapján, amit később tesz majd, ebben a pillanatban csupán néhány dolog járhat a fejében.

Egy dombon áll, nem messze a Fekete Csillag obszidiánfalaitól. Innen szinte az egész városra rálát, érzi a füstjének szagát, elmerül a zsivajában. Egy csapat fiatal nő sétál odalent, az egyik aszfaltúton, a domb ugyanis a város népszerű parkjában emelkedik. (Legyen zöldföld a falakon belül, tanácsolja a kőkrónika, de a legtöbb közösségben hüvelyeseket és más talajgazdagító növényeket ültetnek az ugaron hagyott földbe. Jumenész az egyetlen hely, ahol a zöldföld a szépség szolgálatában áll.) Az egyik nő mond valamit, mire a többiek felnevetnek, hangjukat egy lenge szellő a férfihoz sodorja. Behunyja a szemét, megízleli a nevetés elmosódó tremolóját és a lépteik elhaló rezgéseit, melyek úgy verődnek vissza a szenziájáról, mint a pillangó szárnycsapásai. A város mind a hétmillió lakosát nem képes szenzelni – ezt ne feledd; tehetséges, de nem ennyire. Ám a többségüket igen, ők ott vannak. Itt vannak. Nagy levegőt vesz, és eggyé válik a földdel. Ők pedig rálépnek az idegszálaira, hangjuktól az égnek merednek a bőrén lévő apró pihék, lélegzetük hullámokat ver a levegőben, melyet a tüdejébe szív. Rajta léteznek. Benne léteznek.

De ő tudja, hogy nem tartozik közéjük, és nem is fog soha.

– Tudtad, hogy az első kőkrónikát szó szerint kőbe vésték? – teszi fel a kérdést mellékesen. – Tehát nem lehet az aktuális politikai áramlatok vagy az épp uralkodó gondolkodásmód szerint megváltoztatni. És nem is kopik el.

– Tudtam – felel a társa.

– Hát persze. Mindig elfelejtem, talán még ott is voltál, amikor készült – sóhajt fel, és szemével addig követi a nőket, amíg eltűnnek. – Téged bátran szerethetlek. Nem fogsz becsapni. Nem fogsz meghalni. És előre tudom, mindez mibe kerül majd.

A társa nem felel. A férfi nem igazán várt választ, de valahol mégis reménykedett benne. Olyan magányos.

De a reménynek semmi jelentősége, mint ahogy sok más érzésnek sincs, melyekről tudja, hogy csak kétségbe ejtenék, ha újra eltűnődne rajtuk. Ezt jól átgondolta. Túl van már azon, hogy elbizonytalanodjon.

– A parancsokat kőbe vésik – mondja széttárt karokkal.

Képzeld el, hogy az arca már fáj a mosolygástól. Órák óta mosolyog: összeszorított fogakkal, felhúzott ajkakkal, szemeit összeráncolva, hogy a szarkalábait is látni lehessen. Külön művészet úgy mosolyogni, hogy mások számára hihetőnek tűnjön. Soha nem szabad kihagyni a szemeket, máskülönben az emberek tudni fogják, hogy utálod őket.

– A kőbe vésett szavak megmásíthatatlanok.

Szavait különösebben nem címezte senkinek, de áll mellette egy nő – vagyis afféle. A női nemhez való hasonlatossága csak felszínes, puszta udvariasság. A rajta lévő bő ruha valójában nem szövetből készült. Egyszerűen úgy formálta merev lényének egy részét, hogy az megfeleljen azon törékeny, halandó lények ízlésének, akik között most jár. Az érzékcsalódásnak köszönhetően messziről nézve egészen úgy fest, mint egy mozdulatlanul álló nő. Legalábbis egy pillanatig. Közelebbről azonban bárki észrevenné, hogy a bőre fehér porcelán, és ez nem hasonlat. Csodaszép szobor lenne belőle, még ha a helyi ízlés könyörtelenül élethűnek ítélné is. A legtöbb jumenészi jobb szereti a nyers valóságot a finomkodó absztrakt műveknél.

Ahogy a férfi felé fordul – lassan, mert a kőfalók általában lassan mozognak a föld fölött –, mozdulata a művészi szépségen túlra, valami egészen más világba helyezi őt. A férfi már hozzászokott ehhez, ennek ellenére nem néz a nőre. Nem szeretné, ha látható ellenszenve megmérgezné ezt a pillanatot.

– Mihez fogsz kezdeni – kérdezi a nőt –, ha vége? Előjön a fajtád a kőtörmelék közül, és átveszi tőlünk a világot?

– Nem.

– Miért nem?

– Nemigen érdekel bennünket az ilyesmi. Egyébként is itt lesztek még.

A férfi tudja, hogy a nő az összes emberre utal. Ti. A te fajtád. Az emberiség. Gyakran kezeli úgy a férfit, mintha az az egész faját képviselné. A férfi is így bánik ővele.

– Nagyon biztos vagy a dolgodban.

A nő nem felel. A kőfalók többnyire nem veszik a fáradságot arra, hogy a nyilvánvalóról beszéljenek. A férfi örül, mert a nő beszéde irritálja, nem rezgeti meg úgy a levegőt, mint az emberi hang. Nem tudja, ez hogyan lehetséges.

Nem érdekli, hogy lehetséges, de azt akarja, hogy most csendben maradjon.

Azt akarja, hogy minden elcsendesedjen.

– Legyen vége – mondja. – Kérlek.

Aztán előre nyúl. Tökéletes pontossággal irányítja a mozdulatait, hála mindannak az agymosásnak, hátba szúrásnak és kegyetlenségnek, melyet a világtól kapott. És hála az összes érzéknek, melyet a mesterei oltottak belé az erőszak, a kényszer és az egyáltalán nem természetes kiválasztódás nemzedékei során. Ujjai széttárulnak és rángatóznak, miközben pár visszaverődő pontot érez a tudatának térképén: a rabszolgatársait. Nem tudja felszabadítani őket, a szó szoros értelmében nem. Korábban már megpróbálta, de kudarcot vallott. Ám szenvedésüket egy város önhittségének táplálásánál és egy birodalom megfélemlítésénél nagyobb ügy szolgálatába állíthatja.

Ezért mélyre nyúl, és megragadja a város zümmögő, kopogó, nyüzsgő, rezonáló és fodrozódó mérhetetlenségét, az ez alatt lévő csendesebb kőzetréteget és a még mélyebben fekvő háborgó, felkavarodó hőséget és nyomást. Aztán még nagyobb területet fog át, és megmarkolja a hatalmas földköpenyt, azt az elcsúsztatható kirakót, melyen a kontinens nyugszik.

Végül felfelé nyújtózkodik. Erőért.

Képzeletben mindent a kezébe vesz: a kőzetréteget, a magmát, az embereket és az erőt. Mindent. Mindent a kezében tart. Nincs egyedül. A Föld vele van. Aztán összetöri az egészet.

 

*

 

Itt van Rezdületlen, mely még a jobb napokon sem hű a nevéhez.

Most pedig hullámzik és reng a kataklizma nyomán. Egy vonal szeli ketté, mely durván kelet–nyugat irányban húzódik, és túl egyenes, már-már tetszetős a maga leplezetlen természetellenességében. A Föld egyenlítőjét kettéhasító vonal kiindulópontja Jumenész városa.

A törés mély és nyers, a bolygó elevenébe vág. Magma bugyog fel a nyomában frissen, ragyogóan, vöröslőn. A Föld ért az öngyógyításhoz.

Földtani szempontból nézve ez a seb gyorsan behegesedik, majd a megtisztító óceán tör be a repedésbe, és kettévágja Rezdületlent. De amíg ez tart, addig a seb nemcsak hőséggel, hanem gázokkal és szemcsés, sötét hamuval gennyedzik, ami pár héten belül elég lesz ahhoz, hogy Rezdületlen nagy részén ne lehessen látni az eget. Mindenhol kipusztulnak a növények, emiatt éhen halnak a növényevő állatok, majd végül a húsevők is. Korán és kemény hideggel köszönt be a tél, és hosszú-hosszú ideig tart. Véget fog érni, természetesen, mint az összes tél, és akkor a Föld visszatér majd régi önmagához. A végén.

A végén.

Rezdületlen emberei állandó készültségben élik az életüket. Falakat építettek, kutakat ástak, elraktározták az élelmet – könnyedén átvészelnek öt, tíz vagy akár huszonöt évet is egy nap nélküli világban.

A végén ebben az esetben pár ezer évet fog jelenteni. Nézd, már kezdenek is szétterjedni a hamufelhők.

 

*

 

Miközben a kontinens, a bolygó szintjén mozgunk, figyelembe kell vennünk az obeliszkeket is, melyek minden földi dolog fölött lebegnek.

Kezdetben, amikor megépítették és használták az obeliszkeket, akkor még más nevük volt, de ma senki sem emlékszik már sem erre, sem e hatalmas oszlopok rendeltetésére. Rezdületlenben nagyon törékenyek az emlékek. Manapság valójában már nemigen törődik senki az obeliszkekkel, bár óriásiak, csoda szépek és kissé rémisztőek is: hatalmas kristályszilánkok a felhők között, melyek lassan forognak, megfoghatatlan útvonalak mentén sodródnak, és olykor elhomályosodnak, mintha nem is lennének igazán valóságosak – bár az is lehet, hogy ez csak a fény játéka. (Nem az.) Nyilvánvaló, hogy az obeliszkek egyáltalán nem természetes képződmények.

Ugyanennyire nyilvánvaló az is, hogy jelentéktelenek. Félelmetesek, de hiábavalóak: csak a Földapa fáradhatatlan erőfeszítései által sikeresen elpusztított egyik civilizáció sírköveként szolgálnak. Sok hasonló kőhalom létezik szerte a világban: pár tucat semmibe vezető híd, ezernyi romváros, milliónyi emlékmű olyan hősök vagy istenek tiszteletére, akikre már senki sem emlékszik. A Rezdületlenre manapság jellemző szemlélet szerint az efféle dolgokban nincs semmi csodálatra méltó. A régi építmények alkotói gyengék voltak, és mint ilyenek, sorsuk az elkerülhetetlen halál lett. Még terhelőbb rájuk nézve az, hogy kudarcot vallottak. Azok a leginkább, akik az obeliszkeket építették.

Ám az obeliszkek léteznek, és szerepet játszanak a világ végében, ezért fontos róluk szót ejteni.

 

*

 

Térjünk vissza a személyes világvégéhez. Muszáj követni az eredeti tervet, haha. Említettem egy nőt, akinek meghalt a fia. Szerencsére nem volt ott Jumenész ben, különben ez egy nagyon rövid történet lenne. És te sem léteznél.

Egy Tirimónak nevezett városban él. Rezdületlenben a városok a köz, avagy a közösség egy formáját jelentik, de ami a közöket illeti, Tirimó aligha számít olyan nagynak, hogy méltó lehetne a városi címre. A hasonló völgyben helyezkedik el a Tirimasz-hegység lábánál. A legközelebbi vízforrást egy időszakos patak jelenti, melyet a helyiek Kis-Tirikának neveznek. Egy olyan nyelven, mely már csak nyelvi töredékekben él, az eatiri „csendes”-t jelent. Tirimó az Egyenlítő csillogó, rengésmentes városaitól messze található, ezért az itteni emberek az elkerülhetetlen földmozgásokat szem előtt tartva építkeznek. Itt nincsenek művészien kidolgozott tornyok vagy párkányok, csak fából és olcsó helyi barna téglából épített falak, melyek faragott kőből készült alapon állnak. Nincsenek aszfaltutak, csak földutakkal átszelt füves lejtők, és mindössze néhány ilyen ösvényt fedtek le fapallóval, vagy burkoltak macskakővel. Tirimó békés hely, bár a jumenészi világkatasztrófa hamarosan szeizmikus hullámokat indít el dél felé, hogy a földdel tegye egyenlővé az egész régiót.

Van ebben a városban egy ház, ugyanolyan, mint bármelyik másik. Az egyik lejtőn áll, és alig több egy földbe ásott lyuknál, melyet agyaggal és téglával erősítettek meg, hogy a falai ellenálljanak a nedvességnek, a teteje pedig cédrusfából és gyeptéglából készült. Jumenész finnyás lakói csak nevetnek (nevettek) az efféle primitív lyukakon, ha egyáltalán méltóztatnak (méltóztattak) beszélni ilyesmiről, de a tirimóiak számára a földben élni egyszerre ésszerű és egyszerű. Nyáron hűt, télen fűt, és egyaránt ellenáll a rengéseknek és viharoknak is.

A nőt Essunnak hívják. Negyvenkét éves. Épp olyan, mint a középvidéki nők többsége: magas, egyenes hátú és hosszú nyakú, csípője elég széles, hogy könynyedén világra hozzon két gyereket, mellei pedig elég nagyok, hogy szoptatni is tudja őket, emellett nagy és fürge kezei vannak. Látszatra erős és jól táplált. Az efféle dolgok sokat számítanak Rezdületlenben. Haja összetekeredett, kötélszerű tincsekben öleli körül az arcát. A fekete, ám a végüknél barnába hajló loknik körülbelül olyan vastagok lehetnek, mint a kisujja. Bőre egyes vélemények szerint ronda okkersárga, mások szerint pedig az olajzöld egy csúf, halvány árnyalatában játszik. A jumenésziek korcs középvidékinek nevezik (nevezték) a hozzá hasonló embereket, akikben elegendő sanza vér csordogál ahhoz, hogy látsszon is rajtuk, de kevés ahhoz, hogy büszkélkedhessenek vele.

A fiú az ő fia volt. Uchénak hívták, nemsokára hároméves lett volna. A viszonylag aprócska termetű, de koraérett fiúnak nagy szeme és turcsi orra volt, mindig édes mosoly ült az arcán. Nem szűkölködött azokban a vonásokban, melyekkel az embergyerekek becsempészik magukat a szüleik szívébe, elvégre ez a faj a célszerűség irányába fejlődött tovább. Egészséges és értelmes volt, és még ma is élnie kellene.

Ez a földbe vájt odú volt az otthonuk. Meghitt és csendes, itt gyűlt össze az egész család beszélgetni, enni, játszani, összebújni vagy csiklandozni egymást.

A nő szerette itt szoptatni Uchét. Úgy gondolja, talán itt is fogant meg a fia. És itt verte őt halálra az apja.

 

*

 

És most az utolsó részlet, hogy legyen hova helyezned a történetet: egy nappal később járunk, a Tirimót körbeölelő völgyben. Ekkorra a világkatasztrófa első lökéshullámai már áthaladtak ezen a területen, bár később lesznek még utórengések.

A völgy legészakibb pontján minden romokban hever: kettéhasadt fák, ledőlt sziklafalak és egybefüggő porfüggöny, melyet nem oszlatott szét a Rezdületlen, kissé kénes levegő. Semmi sem maradt meg ott, ahonnan a kezdeti rezgéshullám kiindult: az a fajta rengés volt, mely mindent darabjaira ráz, majd a darabokat apró kövekké őrli. Tetemek is vannak: kis állatok, melyek nem tudtak elszaladni, szarvasok és más nagyobb vadak, melyek haboztak menekülni, és összezúzta őket a kőtörmelék. Pár ember is áldozatul esett, akiknek szerencsétlenségükre épp azon a napon kellett a kereskedelmi úton haladniuk.

Idáig jutottak a tirimói felderítők, hogy számba vegyék a pusztítást, de nem másztak át a törmeléken. Csak az út épen maradt részéről, hosszúszemen keresztül vették szemügyre a környéket. Csodálkoztak azon, hogy a völgy többi része – a Tirimót minden irányban körülvevő szinte tökéletes kör, melynek vonala a városhatártól pár kilométerre húzódik – sértetlen maradt. Vagyis igazából nem is csodálkoztak, nem ez a pontos kifejezés. Zord nyugtalansággal néztek egymásra, mert mindenki tudja, mit jelent az ilyen nyilvánvaló szerencse. Keressétek a kör közepét, figyelmeztet a kőkrónika. Tirimóban van valahol egy rogga.

Rémisztő gondolat. De még rémisztőbbek az északról érkező jelek és a tény, hogy Tirimó közfőnöke arra utasította őket, hogy visszafelé hozzanak magukkal annyit a frissebb elhullott állatok közül, amennyit csak tudnak. A még nem rothadó húst ki lehet szárítani, a bundát és az irhát le lehet nyúzni, és ki lehet készíteni. Jobb mindenre felkészülni.

A felderítők végül továbbállnak, gondolataikat lekötötte, hogy mindenre felkészüljenek. Ha nem ezen tűnődnek, talán észrevették volna azt a tárgyat, mely egy frissiben lehasadt szikla lábánál, feltűnés nélkül bújik meg egy oldalra dőlt bütykösfenyő és a szétrepedt sziklafalak között. Mérete és formája miatt igazán szemet szúrhatott volna: hosszúkás, vese alakú, márványos kalcedon, sötét szürkészöld színű, és határozottan eltér a körülötte szétszóródott, halványabb homokkőtől. Ha a felderítők a közelébe mennek, észrevették volna, hogy mellmagasságig ér, és csaknem olyan hosszú, mint az emberi test. Ha megérintik, talán elkápráztatta volna őket a tárgy tömörsége. Látszatra is nagy súllyal bír, a szaga vasra emlékeztet, de rozsda és vér is keveredik belé.

Meglepődtek volna azon, hogy meleg tapintása van.

Ám senki sincs ott, amikor a tárgy halkan felnyög, majd, mintha csak elfűrészelték volna, szépen kettéhasad a hosszabb tengelye mentén. Eközben hangos szisszenéssel szökik ki belőle a hő és a sok nagy nyomású gáz, ami miatt a közelben lévő, életben maradt erdei állatok azonnal elrejtőzködnek. Egy röpke pillanatig tartó villanással fény áramlik ki a repedésből. Kissé olyan, mintha láng, kissé mintha folyadék lenne. Nyomában égett üveg keletkezik a kő talpazata körül. Ezután a tárgy sokáig mozdulatlan marad. Hűl.

Eltelik pár nap.

Egy idő után belülről széttolja valami, pár lépést botorkál, aztán a földre rogy.

Eltelik egy újabb nap.

Most, hogy lehűlt és széthasadt, szabálytalan, tejfehér és vérvörös kristályokból álló kéreg látható a tárgy belső felületén. Halvány kis tócsák csillognak a két fél üregének alján, bár a geódában összegyűlt folyadék nagy része már beszivárgott a talajba.

A test arccal lefelé, mezítelenül fekszik a kövek között. Bőre száraz, és még mindig zihál a nagy erőlködéstől. Ám fokozatosan sikerül feltápászkodnia. Minden mozdulata jól megfontolt és nagyon-nagyon lassú. Sokáig tart ez a művelet. Miután felállt, odatámolyog (lassan) a geódához, és nekidől, hogy össze ne essen. Ekképpen megtámasztva magát lehajol (lassan), és benyúl az üregbe. Hirtelen, éles mozdulattal letöri egy piros kristály hegyét. Kis darab, akkora lehet, mint egy szőlőszem, és egyenetlen, mint a törött üveg.

A fiú – valami olyasforma – a szájába veszi a kristályt, és rágni kezd. Mindez nagy zajjal jár: csikorgás és zörgés visszhangzik a tisztáson. Pár perccel később nyel egyet. Majd fékezhetetlenül remegni kezd. Két karjával átöleli magát, és csendesen nyöszörög, mintha csak most döbbent volna rá arra, milyen szörnyű, hogy nincs rajta ruha és fázik.

Erőt vesz magán, és visszanyeri az önuralmát. Benyúl a geódába – most már gyorsabban mozog –, és még több kristályt tör le belőle, amit aztán kis halomba rak a tárgy tetején. A vaskos, tompa kristálydarabok úgy morzsolódnak az ujjai között, mint a cukor, holott igazából annál sokkal-sokkal keményebbek. De valójában ő nem is gyerek, tehát ez nem okoz számára nehézséget.

Végül imbolyogva talpra áll, a keze tele van tejszínű, véres kövekkel. Libabőrős lesz egy hirtelen jött, erős széllökéstől. Megborzong, ezúttal gyorsan és szaggatottan, mint egy felhúzható bábu. Ezután végignéz magán, a homlokát ráncolja. Egyre egyenletesebbek, egyre ritmusosabbak lesznek a mozdulatai, miközben összpontosít. Egyre emberibb lesz. És mintegy nyomatékosítva ezt, bólint egyet, talán elégedettségében.

Ezután megfordul, és elindul Tirimó felé.

 

*

 

Emlékezned kell arra, hogy egy történet vége csupán egy másik kezdetét jelenti. Végül is megesett már ilyesmi korábban is. Az emberek meghalnak. A régi rend megszűnik. Új társadalmak születnek. Hazugság, ha azt mondjuk, vége a világnak, hisz a bolygónak semmi baja.

De így lesz vége a világnak.

Így lesz vége a világnak.

Így lesz vége a világnak.

Utoljára.


ekultura.hu - 2016. június 9.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!