Főkép

Fülszöveg:

Igazi kuriózumot vehet a kezébe az olvasó: Szilvási Lajos eddig kiadatlan, az író hagyatékában rejtőző regényét.

A 80-as évek elején Szilvási - saját korában játszódó népszerű regényei után - egy új, nagyszabású munkába kezdett: a Jegenyék című történelmi sorozatba. A Gazda a kulcs e regényciklushoz.


A történet eleje az 1980-as években játszódik, majd egy hosszabb visszatekintést olvashatunk a szereplőkről és az őseikről. Az előzmények bemutatása adhatta az ötletet a szerzőnek: nem kellene itt abbahagynia, erre egy hosszabb sorozatot lehet építeni... A bojnyik, A jackman, A kísértet és A vincellér című kötetekben megírta a Jegenye család 19. századi életének és a korszak fontos szereplőinek a történetét. A Gazdát pedig félrerakta, hogy majd akkor vegye újra elő, amikor a sorozat időben odaér. A teljes sorozatot sajnos már nem írhatta meg, A Gazda viszont most - bő 30 évvel megírása után - végre az olvasók kezébe kerülhet.

 

Részlet a regényből:

 

„Csönd van, miként a dolgok kezdetén szokott lenni, de függöny, leplező e csönd…”

Mark Brunner

1

 

Füstös felhőket, szakadozott szélű, porszürke páraponyvákat hajtott Horkahídvég fölött a lusta légjárás. A gőzarany napkorong, mint egy tovasikló tányér, tehetetlenül tűnt el mögöttük.

A klasszicista kastély álmosan állt az ápolt francia park közepén. Fövenysárga falsíkjai, lépcsőkkel szegélyezett portikuszának karcsú ión oszlopai, oromdíszének szögletes faragásai, alacsony timpanonjának féldomború címer-oroszlánjai megfakultak a falu fölött áramló árnyéktól.

Száz lépésnyire a kastély portikuszának oszlopsora előtt, pontosan az épület homlokzatának és a tágas parknak a közös főtengelyében, a nyírott puszpáng-sövénnyel körbeültetett ovális gyepágy közepén kecses kehely – zöldmárvány szökőkút – szórta szorgosan a magasba színtelen vizét. Amióta odafönt az egymásra gyülemlő felhők takarásában bujkált a nap, a porladtan visszahulló, gyöngyösen alápermetező vízcseppek ernyős ködéből eltűnt a fátyolfinom szivárvány.

A szökőkutat kerítő pázsit ováljától jobbra is, balra is arányosan terpeszkedő, négyzetes gyepágyakon tétova pávák kerülgették a kurtára kaszált fűszőnyegek közepében bokros borvörös rózsagruppokat. Az egykedvű nagy madarak hosszú farktollain a kék tükörfoltok fényüket vesztették, elfeketedtek a híg homályban.

Százötven esztendeje, 1832-ben, amikor Horkahídvég határában kimérték a leendő park és kastély helyét, gróf Majláth Frigyes úgy parancsolta (kedvenc pejcsődörének nyergéből), hogy az épület földszintes legyen. A divatos bécsi Architekt, akit az aulikus arisztokrata kengyelfutóval rendelt magához a császárvárosból a messzi Horkahídvégre, első indulatában nagy lélegzetet vett, hogy határozottan kinyilvánítsa tiltakozását – értésére adja a pattogó szavú magyar mágnásnak, hogy ő, Bartholomäus von Kühlbach, nevéhez-híréhez méltatlannak tartja egy ordinär kisnemesi kúria építésére pazarolni drága idejét –, de mielőtt szóra nyitotta volna száját, idejében megfordult fejében a baljós sejtés, hogy ez a szénszemű, gőgös gróf netán még arra az infámiára is képes, hogy őt deresre húzassa, így hát – rövid töprengés után, amivel e kiszolgáltatott helyzetben is tartozott önérzetének – megfontoltan tudomásul vette a környék kegyurának kívánságát, s higgadtan rábólintott a legalázatosabb ellentmondást is eleve kizáró főrendi parancsra: „Das Schlösslein, Eure Hochgeborene, wird nach Euren Angaben auferbaut!…”

Másfél esztendő múltán azonban, mire a kastély felépült, Bartholomäus von Kühlbach kénytelen volt – józan belátással, minden korábbi kétségét revideálva – őszintén elismerni, hogy szerény alkotása, a Horka-megyei uradalmait megszemlélni érkező Majláth grófnak (és utódainak)) ideiglenes hajlékul szolgálni hivatott Schlösslein: remekmű a maga nemében. Éppen abból a modest mértéktartásból adódóan, hogy a homlokzatot nem magasította emelet, a földszintes épület – a két oldalszárnnyal, amelyek U-alaprajzúvá formálták – közvetlenül, barátságosan, nyugodt méltósággal illeszkedett bele a körülötte mérsékelten mesterséges miliőbe, illetve a távolabb oly szelíd természeti környezetbe: a legkevésbé se hivalkodó díszkert, a court d’honneur mértani pontossággal megtervezett (és kipróbált kertész által gondozott) keretébe, s az architektonikus francia parkot szinte szervesen folytató, kétfelé ívesen terjeszkedő tölgyerdő karéjos ölelésébe.

A XX. század első évtizedének végén gróf Majláth Frigyes – e keresztnév negyedik viselője, az építtető mágnás dédunokája, aki meggyőződéses híve és példás hirdetője volt a technikai haladásnak – bizonyos, nem jelentéktelen átalakításokat rendelt el a kastély belsejében: bevezettette a villamos áramot, s egyúttal vízvezetéket is kapott a ház, illetve az egyidejűleg épülő fürdőszobák és angol-vécék is rendre elkészültek, mire feltöltődött folyóvízzel a falakban lapuló csövek rendszere. A korszerűsítés (IV.) Frigyes fiának, a fiatalon elhalt gróf Majláth Gedeonnak az idejében folytatódott: 1920-ban kiépítették a kastély központi fűtését, amelynek csőhálózatát a bal oldalszárny pincéjébe telepített kazánok táplálták gőzzel.

A második világháború alatt – 1942 tavaszától 1945 elejéig – katonai célokat szolgált a Horkahídvégi kastély: végtagcsonkolt sebesültek vegetáltak benne, reménytelen állapotú hadirokkantak, akiknek csak elenyésző hányada bizonyult alkalmasnak arra, hogy elbocsátása után művégtaggal próbáljon visszabotorkálni a hajdani közegbe, ahonnan nem is oly régen a frontra vezényelték. Az özvegy grófné – született báró Pátray-Dahlheim Emerencia –, aki 1943 nyarán temette el urát, Frigyes grófot (e keresztnév ötödik viselőjét), s akit leküzdhetetlen rosszullét fogott el minden zárt térben, ahol sok ember volt együtt – még a tömjén­illatos templomokban, így a budapesti Szent István bazilikában is), egyszer se látogatott el Horkahídvégre attól fogva, hogy hadirokkantak utókezelésére engedte át a Vöröskeresztnek a kastélyt. Egyetlen gyermekével, az akkor tizenöt esztendős László gróffal 1944 kora őszén el is hagyta az országot, és előbb Tirolban élő anyaági (Dahlheim) rokonainál vendégeskedett néhány hónapig, ezután átmenetileg Svájcban időzött, majd – miután bizonyos számára előnytelen kamatszámítási manipulációkból adódó nézeteltérések miatt likvidálta kapcsolatát a Majláth grófok bizalmát évtizedek óta élvező zürichi pénzintézettel, s azonnal az egyik legtekintélyesebb londoni bankházra ruházta a két világháború között külföldön értékálló, sőt értékükben növekvő értékpapírokba fektetett Majláth-vagyon további kezelésének jogát – végérvényesen Angliában telepedett (ahol szintén éltek rokonai), hogy felserdült fia Oxfordban, ahol apja is éveket töltött, kezdhesse meg és folytassa egyetemi tanulmányait.

A látszólag energikus, valójában azonban szakadatlanul a szorongásai ellen küzdő özvegy grófné nem sejthette, hogy bölcsnek hitt lépésével, amire féltve féltett fia jövőjét megalapozandó határozta el magát, voltaképpen végzetesen tévedett, szinte önkezével ásta meg László gróf sírját: az 1949-ben tizenkilenc éves, néha erőltetetten duhaj, de általában mindenkihez kedves (és ezért közkedvelt) ifjú arisztokrata június első péntekén nyitott sportkocsijában éppen anyját meglátogatni indult el Oxfordból Londonba, amikor beteljesedett a sorsa. Útközben, huszonegy mérföldnyire a fővárostól, frontálisan ütközött egy távolsági autóbusszal. A mentőorvos – amint ez másnap, szombaton egész sor londoni napilapban olvasható volt – meggyőződéssel állította, hogy a szomorú véget ért young Oxford man egy pillanatig sem szenvedett: az ütközés oly iszonyú erejű volt, hogy a szerencsétlen fiatalember azonnal életét vesztette… Anyjának, aki László gróf halálát hosszú időn át csak ésszel fogta fel, lélekben azonban sokáig tagadta a tragédiát, mindössze néhány fényképe maradt imádott fiáról. Az egyetlen festményt, amely ötéves korában készült gróf Majláth Lászlóról, az özvegy elveszettnek hitte: bizonyos volt benne, hogy amint egész Magyarországot, úgy a három Majláth-kastélyt, köztük a horkahídvégit is, a földdel tették egyenlővé az ázsiai paraszthordák, a vörösök seregei, s a rombadöntött klasszicista épületben a pusztítás martaléka lett a barokk hangulatú, Gainsborough Kék fiú című képének erős hatására valló egészalakos-életnagyságú portré is, amit ő festetett azzal a Jonas Kramer nevű osztrák portretistával, akiből hiányzott ugyan az egyéni invenció, ám akitől az élethű ábrázolás és a tökéletes ecsetkezelés, a pasztózus technika mesteri alkalmazásának képességét egyetlen műítész sem vitatta el. A fiát vigasztalanul gyászoló özvegy grófné nem tudhatta, hogy az ötéves Lászlót ábrázó olajfestménv a háború végén nem semmisült meg a horkahídvégi kastélyban: magában az épületben rengeteg kárt tettek azok a napok-hetek, berendezése is tönkrement, bútorzatának is nyoma veszett, de egyetlen tárgyat, a kis gróf csinos portréját – szinte hihetetlen módon – a frontkatonák is, mások is helyén hagyták, senki se akasztotta vagy rántotta le a korábban a grófné hálószobájául szolgáló helyiség faláról – háborítatlanul függve maradt a court d’honneur megtiport ágyásaira néző két ablak között, elfeledetten, porlepetten, megfoltosodottan – mintha sírástól lett volna maszatos a sápadt gyermekarc –, sajátos bizonyítékául annak a valószínűtlen igazságnak, hogy amint a latin mondás tartja: sunt lacrimae rerum, a tárgyaknak is vannak könnyeik.

Az 1945-os esztendő tavaszától – miután végre Horkahídvégen is áthengeredett a front – sokáig élettelen épület volt a tönkretett, széttaposott, haldokló park közepén a kastély: mind a negyvenhat ablaka vakon meredt a világba, nehéz zsalugátereit, faragott ajtószárnyait letépték és eltüzelték a didergő katonák, akik az elmúlt hónapokban falai között húzódtak födél alá egy-két éjszakára. Ami az egymást gyorsan követő-váltó alakulatok mindig zaklatott távozása után egyáltalán maradt a termekben-szobákban, az esetleg még célszerűen használható, jobbára azonban inkább csak tűzre való bútordarabokat a horkahídvégi Majláth-uradalom két közeli majorjából, Paula-pusztáról és Antalszállásról szőrmentén szertebóklászó béresnép hordta haza a nyirkos-penészes cselédházakba: ennyi volt az ő egész hadizsákmányuk a négyéves nagy világégésből.

Ennekutána hónapokon át csak a gyakorta oly szilaj upormenti szél járt ki-be a kifosztott kastély üres ablakain-ajtain: végig-huzatolt a hosszú folyosókon, pajkosan pásztázott széltébe-hosszába a halott helyiségekben, dühösen fölkavarta a tépett parkettán a puhán ülepedő port, kíváncsian beleszagolt a kazettás vagy boltíves mennyezetek szögleteiben sorakozó fecskefészkekbe, és bosszúsan belehuhogott a visszhangos ebédlő márványkeretes kandallójának kormos kürtőjébe.

Csak a következő esztendő elején – miután az alig néhány hete kikiáltott Magyar Köztársaság földművelésügyi kormányzata állami gazdaság megszervezését rendelte el a horkahídvégi volt Majláth-uradalomnak a földreform befejeztével is kiosztatlan maradt 6431 katasztrális holdnyi szántó- és legelőterületén (és a termőföldekhez csatlakozó tekintélyes erdőbirtokon) csak 1946 tavaszán, szinte a teljes megsemmisülését megelőző tizenkettedik órában került újra felelős emberek kezébe az akkor már jóformán menthetetlennek ítélt klasszicista kastély. Újjáépítése hamarosan elkezdődött ugyan, ám tucatnyi okból – nem utolsósorban amiatt, hogy az 1946 és 1970 közötti huszonnégy év alatt tizenegy igazgató váltotta egymást az egyre terebélyesedő Horkahídvégi Állami Gazdaság élén – oly lassan haladt, hogy negyedszázad elteltével, 1970-ben fejeződött be, miután – a két és fél évtizedes munkálkodás megkoronázásaként – az állami műemlékvédelem jóvoltából restaurált „sánc”, a francia parkot övező nyerstégla-kerítés kapunyílásában helyére került a két remekbe kalapált lándzsás kovácsolt-vas kapuszárny is.

 

2

 

Mintha a felhők ülepedő árnyékával érkezett volna, ütött-kopott motorkerékpár kanyarodott be a park sarkig tárt kapuján. Rekedt ropogása beleütközött a kastély homlokzatába, visszapattogott  falsíkokról, s mint tehetetlen búzatáblák sűrű sörényét a jégverés, földre terítette az esendő csöndet, ami a garázda hangzápor rohama előtt is védtelenül lebegett a levegőben, az ártatlan pázsitszőnyegek, a törpe puszpángsövények és a terjedelmes gyepágyakat egymástól elválasztó, puha kavicsréteggel takart utak szelíd szőke szalagjai fölött.

Pattanásos képű, csimbókos üstökű, csupa-csont siheder görnyedt a hangoskodó jármű nyergében. Odakormányozta a vedlett kétkerekűt az oszlopsor lépcsőihez, letette fél lábát a kavicsra, lomha lendítéssel átdobta a másikat a nyereg fölött, s miután tunyán kiegyenesedett, odaállította a legalsó lépcső mellé az olajkoszos masinát. Ám, mint aki attól tart, és bizonyára tapasztalatból, hogy nem sikerül majd újra életre keltenie a vén motort, nem kapcsolta ki a gyújtást, még a portikusz fölső lépcsőjéről is visszasandított a kehes járgányra, fenyegetéssel a két apró szemében, s mordult is egyet, tömény utálattal:

– Fölgyútalak, ha leállsz!

Szakadt tornacipőjében, aminek a gumitalpa is vásott volt, hangtalan léptekkel lötyögött végig a hűvös folyosó szinte síkosra fényesített kőpadlóján. De mintha éppen a maga mozgásának a nesztelensége zavarta volna, füttyentett egyet, mielőtt megállt a folyosó derékszögű fordulójában, hogy majd ott kopogjon az erős tölgyajtón, aminek a kilincsét tizenkét esztendeje ugyanazok az iparművészek kovácsolták, akik a kastélypark kétszárnyú kapuját is. A kurta füttyentés megcsúszott a csöndtől is síkos kőpadlón, s – mintegy ijedtében – belelapult valamelyik ablak szögletébe.

A fiú ismerte a járást a kastélyban, megtanulta három év alatt, amióta a postán szolgált, hogy kit melyik ajtó mögött keressen ezen a folyosón. A kastély frontjának helyiségeiben a gazdaság ágazatvezetői, az ő szobáik után a titkárság két ajtaja, aztán Hajdúné a Gazda előszobájában, a sarokszobában maga a Gazda, a keleti oldalszárnyban a kisebb sarzsik, meg az áruforgalmiak és a bérelszámolás, a nyugati szárnyban pedig a terv-csoport és az igazgatói lakás, a Gazda szolgálati lakása, de annak a bejárata már hátul van, a díszudvarból kell oda bemenni.

Megállt az igazgatói iroda ajtaja előtt. Kopogott. Balra, az oldalszárny szobáiban írógépek pattogtak, számológépek csörrentek egyet-egyet, valahol meg két férfihang nevetett, az egyik rekedten, a másik öblösen.

A kopogtatásra erélyes női hang szólalt meg a vastag tölgyajtón belül. Amit mondott – Tessék! –, inkább volt beszólító sürgetés, mint barátságos invitálás.

A suta siheder lenyomta a kilincset, de csak annyit mozdított a nehéz ajtószárnyon, hogy a nyíláson alig-alig fért be a lapos, csontos figurájával. Rántott egyet a fején, félrerázott a homlokából két zsíros hajcsomót.

– Csókolom. – Nyurga lényével sehogyse arányos, mély volt a hangja, szinte kondult egyet a lappadt mellkasában, mielőtt kinyomakodott belőle. – Csak én vagyok.

– Szervusz, Zsiga. Mit hoztál?

A nő, aki az íróasztalnál háttal ült a szoba ablakának, szinte elveszett a behemót bútordarab mögött. Jóformán ránctalan volt a telt, kerek arca, de a feszes, zsírpárnás bőre ugyanúgy árulkodott a koráról, mint a mákosán őszülő ápolt haja. A fiú tudta, hogy Hajdúné ötven éves: a hónap elején tucatnyi táviratot hozott az asszony születésnapjára.

– Sürgöny. A Gazdának… – Előrerántotta keszeg faráról a színevesztett, már csak itt-ott barna, horpadozó postástarisznyát. Előbb a táviratot kotorta ki a fémzáras oldaltáskából. Megnézte, mintegy azonosította, pedig más küldemény nem volt nála, s csak ezután tette le akkurátusan az íróasztal közepére a zöld borítékban lapuló papírt. – Jegenye elvtársnak… – mondta még, szükségtelenül, s mint aki von egyet a vállán, hogy ha már szólt egy fölöslegeset, miért ne mondjon még egyet, gyorsan hozzátette: – Az igazgató elvtársnak.

A lapos oldaltáskából előkerült a gyűrött átvevőkönyv is. Ott nyílt ki, valahol a közepén, ahol a siheder repedt golyóstolla lapult a füzet szamárfüles lapjai között.

– Tessék aláírni.

Hajdúné ránézett a suhanc nagy, csontos kezére.

– Még mindig rágod a körmöd, te gyerek.

A túlméretezett kamaszmancs eltűnt a postástarisznya takarásában.

– Maga mindig csak leégetni akar engemet.

Az asszony határozottan bólintott rá a morgó méltatlankodásra.

– Ameddig le nem teszel erről a csúf szokásodról, mindig bizony. – A saját golyóstollát vette elő sötétkék munkaköpenyének fölső zsebéből. – Megemberelhetnéd már magad… – A köpeny frissen vasalt volt, nyakán szintén friss-fehér, kikeményített piké­gallérral. Akár egy takarosan tartott diáklányé is lehetett volna. – Tíz óra tizenöt… – A golyóstoll fegyelmezett, szép számokat rajzolt az átvevőkönyvbe. – Rendben van.

Hajdúné fölpillantott. El is mosolyodott.

A fiú éppen a balra nyíló, bőrrel párnázott ajtóra sunyított, de mintha egyszerre megérezte volna, hogy rajtakapták, visszarántotta fejét.

Az asszony kerek arcán, ujjnyira a szája két sarkától, jókedvű kis gödrök horpadtak.

– Nincs bent a Gazda. Már jókor reggel kiment Cecilia-majorba.

A suhanc sovány vállában roppant egyet az ízület. A két zsíros, kusza szemöldöke meg összeugrott a homloka alján.

– Ha nincs bent, hát nincs. Sőt nem is kérdeztem én magától, hogy itt van-e…

Hajdúné székestől tolta hátrább magát az íróasztal mögött. Benyúlt a középső fiókba.

– Itt a tízesed, Zsiga. Mintha Jegenye elvtárs adná.

A siheder nem mozdult a pénzért. Előhúzta a postástarisznya alól a mancsát. A rágott körmeit fürkészte.

– A fiáról értesítik benne a Gazdát. – Odamutatott a táviratra, ami még mindig ott hevert az íróasztal közepén. – Kivigyem utána?

Az asszony visszatette a tollát a köpenye fölső zsebébe.

– Nem kell utána vinni. Anélkül is elteheted a tízesedet. – Szája két oldaláról eltűntek a jókedvű gödröcskék. – Az se biztos, hogy még ott érnéd Cecília-majorban…