Főkép

Fülszöveg:

Ezernégyszázhuszonnyolc. Gabriel de Sceleus látszólag mindent elért, amire csak vágyhatott: hiába lett Cillei Borbála halálos ellensége, Zsigmond király bizalmát élvezve, kancellárjaként és diplomáciája fő szervezőjeként hatalmas vagyonra, befolyásra, előbb püspöki, majd érseki címre tesz szert, és azt suttogják, nem alaptalanul számít a bíborosi kalap elnyerésére sem. Gabriel azonban minden eredményét, minden erőfeszítését hiábavalónak érzi, hiszen nem tudta megszerezni Borbála királynétól azt, amire a legjobban vágyott: Szent László vérereklyéjét.

 

Miközben Gabriel és Borbála a legalattomosabb és legkegyetlenebb eszközöktől sem visszariadva vívja magánháborúját, Zsigmond Galambóc várát ostromolja, az északi országrészt, a királynői birtokokat husziták dúlják, és Velence kitartó diplomáciai erőfeszítéseinek köszönhetően veszélybe kerülni látszik a Zsigmond által hőn áhított német-római császári korona elnyerése is. Az udvart és szinte egész Európát behálózó cselszövések közepette időnként szembekerül egymással a magán- és a közérdek, kényszerű szövetségek születnek halálos ellenségek között, és akár családon belül sem ritkák az árulások.

 

Azonban minderről mit sem tudva Nagyváradon felcseperedik egy göndör, vörösesszőke hajú fiúcska, aki különösen éles eszével és az anyjától, a királynétól tanult alkímiai ismereteivel tűnik ki kortársai közül. Johannes a szigorú anyai parancs ellenére egy nap Pozsonyba szökik Váradról, ahol megakad rajta a nagy hatalmú és rettegett Gabriel de Sceleus kancellár szeme, és inasává fogadja az árvának hitt fiút.

Ám a tehetséges és bátor gyermek titka óhatatlanul lelepleződik, és Gabriel úgy dönt, a fián keresztül áll bosszút az anyán...

 

Bökös Borbála történelmi regénytrilógiájának kiterjedt kutatásokon alapuló, egyedi szemszögből és egyedi hangvételben megírt befejező kötete méltó lezárása a XV. század első harmadának magyar és európai történetét és az amögött rejlő „árnyéktörténelmet” bemutató sorozatnak.

 

Részlet a regényből:

1428. Szent György hava, Galambóc vára

 

Az ég alját bíborba vonta az alkonyat, és a vár egyik tornyában felhangzott a müezzin esti imára hívó éneke. Galambóc erődítményének török védői most megálltak munkájukban, Kelet felé fordultak, majd a földre térdelve és előreborulva dicsőítették Allahot. Ali, a mokány, fekete hajú siheder éppen a lőszerraktárból iramodott ki, hogy a tüzérek jelentését továbbítsa Halil bégnek, amikor meghallotta az érces énekhangot: Allah a leghatalmasabb! Gyertek imádkozni! Megtorpant és körbesandított. Mümtaz, a helyettes várparancsnok azonnal észrevette és szigorúan végigmérte. Ali felsóhajtott, mert belátta, hogy már nem tudja ima előtt elvinni az üzenetet. A többiekkel együtt letérdelt és lesunyta a fejét. Bosszúsan beharapta az ajkát. Most, hogy Mümtaz észrevette, biztosan kikérdezi tőle a tegnap feladott Korán-verseket, de Ali egyiket sem tanulta meg. Már a bőrén érezte gazdája botütéseit, és idegesen fészkelődött. Oldalra pillantott. A vár rác katonái nem imádkoztak együtt a törökökkel, de tiszteletteljesen félrevonultak és csendben maradtak.

A mindenféle népségből összeállt várvédőkön Ali már csöppet sem csodálkozott, hiszen Mümtaztól tudta, hogy amikor a rác erősség török kézre került, a korábban itt szolgáló gyaur vitézek közül számosan úgy döntöttek, inkább a törökök szolgálatába állnak. Sokkal kedvezőbb járadékot kaptak így, mint Brankovics György idejében bármikor, a vár új urai pedig jól bántak velük, és nagyra értékelték a munkájukat. Ellenben ha a magyarok szóba kerültek, a veterán Mümtaz jó adag szitkot és rágalmat szórt rájuk, és kárörvendőn beszélt az ország keresztény királyáról.

– Az a vén bakkecske, az az ostoba Sigismundus addig-addig fösvénykedett – magyarázta a fiúnak –, s egyre csak halogatta, hogy a rácok királyának halála után megvásárolja a várat a magyarok számára, mígnem a rác várkapitány megelégelte a dolgot, és eladta nekünk tizenkétezer aranyért. Most már semmi sem állhat az utunkba, és a szultán szandzsákjai csakhamar terebélyesedni fognak! Allah mellettünk áll!

A bölcs Mümtaz, Zynam bég jobbkeze azonban jobbnak látta hallgatni, ha a szemközti vár szóba került, és mindenki sejtette, hogy az a vén bakkecske, aminek a magyarok urát nevezte, talán nem is olyan ostoba. Alig egy éve, hogy a török megtelepedett Galambócban, a Duna vadregényes kanyarulatának kulcsfontosságú erődítményében, a Luxemburgi máris odavezényelte a csapatait, és hatalmas építkezésbe fogott a túlsó parton. Ali maga nem látta, amint a szemközti dombos, hegyes oldalon mindössze néhány téli hónap leforgása alatt felhúzták a félelmetes várat, hiszen csak rövid ideje szegődött Mümtaz szolgálatába. Ám azok, akik látták, elmesélték neki, hogy irtózatos sürgés-forgás közepette folytak az építkezések a nagy folyó bal partján, és a magyar király lombardiai és génuai építészeket is felfogadott. A falak napról napra, hétről hétre erősödtek, egyre szemtelenebbül emelkedtek az ég felé, és a szandzsákbég jóslata, miszerint a magyaroknak pénz- vagy emberhiány miatt beletörik majd a foguk az egészbe, nem vált be. A magyarok mindenáron vissza akarták szerezni a délvidéki védvonal fölött az ellenőrzést. Hosszú heteken át kígyóztak a nehéz szekerek a magyar vár irányába, egyre csak hordták az építőanyagot és az élelmet, a folyót pedig ellepték a magyar gályák, amelyeken letakart hadi gépek sorakoztak. A törökök tudni vélték, hogy újdonatúj bombardákat és puskákat szállítanak.

A törökök egyre kétségbeesettebben szemlélték az előkészületeket, bár igyekeztek egymás előtt titkolni a félelmeiket. Tavasszal, amikor a fiatal Ali Mümtaz keze alá került, a magyarok ellenerődje, melyet Szentlászóvárának neveztek, már teljesen készen állt. Kihívóan és fenyegetően magasodott előttük, bástyáin hadizászlók lobogtak büszkén. A magyar hadinép feltartóztathatatlan áradatként érkezett a túlsó oldalra. A szultánnak írt jelentések eleinte csak tízezer főről szóltak, s ezek ellen kértek erősítést, ám ahogy a szemközti tábor nőtt, úgy híztak a számok is a Zynam bég által sebtében körmölt üzenetekben. Megérkezett Dan havasalföldi fejedelem több mint hatezer fős serege, aztán Vitold litván herceg csapatai, majd a lengyel és magyar lovasok, gyalogosok. Már csaknem húszezer harcos állt készenlétben. A hírek szerint Zsigmond személyesen irányította az előkészületeket, a közelgő harc egészen megfiatalította.

– Visszavágót akar Nikápolyért – mormogta Mümtaz, ahogy fejcsóválva figyelte a nagy nyüzsgést –, és biztos, hogy tanult abból a vereségből! De Allahra mondom, megbánja minden gyaur kutya, aki szembe mer szállni velünk, igazhitűekkel!

Pedig látszott, a magyar király most alaposan megtervezte a hadjáratot. Ali észrevette, hogy a török védőket nemcsak a szemközti castrum bevehetetlen, vaskos falaitól, a több száz íjásztól fogja el a remegés, hanem leginkább a nagy folyót egyre-másra benépesítő hajóktól. A jó tíz évvel ezelőtt flandriai mesterek által épített dunai flotta az utóbbi hetekben óriási szerepet kapott az ostromban. Először is alaposan megtépázták a törökök hadi hajóit. A Morava folyón feljövő szultáni flottát teljesen szétzilálták, majd átvették az ellenőrzést a Duna Galambóc előtt kanyargó szakasza fölött. A magyar gályák hatalmas előnyhöz juttatták Zsigmond seregét, először is, mert gyors mozgásukkal roppant ügyesen zavarták az ellenséget, másodszor pedig számottevő tüzérséget helyeztek el rajtuk. A törökök elhűlve figyelték, ahogy az ide-oda sikló hajókon olasz és magyar tüzérek serénykednek, aztán nagyon hamar megtapasztalták az ágyúk erejét is. A mendemondák arról, hogy Zsigmond a legkorszerűbb hadigépezeteket fogja bevetni az ostromban, igaznak bizonyultak: a kisebb mozsarakból óránként tíz lövést is leadtak a várra, a nagyobb, immár lőporkamrával rendelkező ostromágyúkból egyet-egyet. A hatás leírhatatlan volt. Az első ágyúgolyók célba találásánál Ali úgy érezte, szétrobban a feje. Éppen az éléskamrabástyából igyekezett az egyik mellvédre, amikor elfütyült a feje mellett egy magyar golyóbis, tőle nem messze becsapódott, és szétszakított egy ágyút, amelyet a török tüzérek éppen tölteni készültek. Egy nehéz bronzszilánk lenyakazta az egyik katonát, és a feje éppen Ali lába elé gurult. A fiú iszonyodva meredt a véres fejre. Egy másik fémtöredék egy rác katona jobb karját vitte le, aki önkívületében felemelte és odébb hajította saját leszakadt végtagját, majd hozzálátott, hogy épen maradt kezével megtömje a már szétroncsolt lövőszerszámot.

Ali körül mintha lelassult volna a világ: a várfal tarajvonala fölött tüzes labdák robbantak és hatalmas lyukak tátongtak az épületek tetején. Jajgatás hallatszott, a sebesültek Allahhoz fohászkodtak a könnyű halálért. A betalált ágyúlövések erejétől kövek fúródtak a földbe és haldoklók vergődtek mindenfelé, akik csodálkozó arccal néztek leszakadt karjuk, lábuk után. Az egyikük ép kezével Ali után kapott, de csak a levegőt markolta: a fiú már eszeveszett iramban rohant a belső udvar védővonala mögé. A magyarok aznap csak a kora esti órákban szüntették be a folyamatos tüzelést, de a törökök éjszakai pihenésre gondolni sem mertek: a friss váltás hozzálátott, hogy a lövőréseket betömő omladékot eltakarítsa.

A Duna hátán sikló, ágyúval felszerelt magyar hajók ellen a török védők semmit sem tehettek. Hiába próbálták megsemmisíteni őket a várágyúkkal, a gyorsan mozgó vízi ütegeket egyszer sem tudták eltalálni.

– Gonosz dzsinnek ezek, nem is emberek! – köpött ki bosszúsan Mümtaz, és csontos kezét ökölbe szorította. – És a legrosszabb közülük a vezetőjük, aki egy nőstény ördög!

Rozgonyiné Szentgyörgyi Cicellének hívták az asszonyt, akinek a nevét a törökök nem tudták kiejteni, és aki mindkét harcoló fél legnagyobb ámulatára egymaga állt a dunai naszádok élére. Az a hír járta, hogy ez a semmitől meg nem rettenő nagyasszony saját vagyonából szerelte fel a naszádjait: ágyút, lőport, puskát hozatott, és embereivel olyan keményen, de igazságosan bánt, hogy nem akadt olyan férfi, aki kétségbe merte vonni a parancsait. Voltak persze gúnyolódók, akik azt hajtogatták, hogy Rozgonyi István elveszítette a józan eszét, amiért hagyja, hogy a felesége ilyen botrányosan viselkedjen, de a temesi ispán csakhamar bebizonyította, hogy őt sem akármilyen fából faragták. A törökök akkor hűltek el igazán, amikor a magyar hídvető mesterek munkához láttak. Rozgonyi István vezetése alatt indult el az első magyar csapat, amely szinte napok alatt hídfőállást épített Galambóctól nem messze, ahonnan majd könnyen elindíthatják az ostromot.

Napközben Rozgonyiné hajói cirkáltak a Dunán. Egyre többször egészen közel merészkedtek a várhoz, és könyörtelen ágyútűz alá vették a falakat. A kényszerű szünetekben, amikor lehűtötték a csöveket, majd újratöltötték a fegyvereket, a hajók magyar legénysége vaskos szitkokat kiabált a várfalak irányába, többnyire törökül. Hiába, gondolta Ali, a káromkodásokat a legkönnyebb megtanulni minden nyelven. A védők nyílzáporral válaszoltak a mocskolódó szavakra, és bosszankodtak, mert a naszádosok ügyesen kitértek előlük, és tovább incselkedtek velük. Alinak ekkor sikerült megpillantania a különös asszonyt: kibomló, vörösesszőke haja lobogott a friss tavaszi szélben, arca felhevült az izgalomtól, ahogy a kormányosait és tüzéreit irányította. Páncélinget viselt, oldalán kardot hordott. Tekintete úgy rebbent az erős, bástyás galambóci erődítményre, mint sólyomé, amely prédájára lecsapni készül. A fiú abban a pillanatban megértette, hogy ez az asszony magának akarja a várat, egyedül csak magának. Ha Sigismundus megnyeri ezt a háborút, jutottak az eszébe gazdája szavai, akkor ezt a nőstény ördögöt és a pipogya férjét fogja itt hagyni határvédőknek! Rozgonyiné olyan ember benyomását keltette, aki nem vetné meg, hogy egy ilyen hatalmas erőd korlátlan úrnője lehessen. Ha pedig nem lehetett az övé vár, szemmel láthatólag attól sem riadt vissza, hogy porig rombolja azt. Ágyúival és kővető gépeivel olyannyira megrongálta a falakat, olyannyira pontosan betalált a vár belsejébe, hogy a bástyák mellvédjei roskadni kezdtek és a török ágyúkat el kellett vontatni, nehogy rájuk omoljon a sok törmelék. A várvédők éjszakákon át azon fáradoztak, hogy csákánnyal, lapáttal, vagy puszta kézzel eltakarítsák a lőrések elől a sok omladékot, de a következő napon a magyar ágyúk megint úgy megszaggatták a falakat, hogy a törökök elölről kezdhették a mellvédek megerősítését. Így teltek a napok, szörnyű halálfélelemben és kilátástalanságban, míg a törökök közül sokan már azt kezdték mondogatni, hogy hiába is várják a felmentő sereget. Murád szultánnak kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy az ő sorsukkal törődjön. Zynam bég persze megbüntette a morgolódókat, de a tények önmagukért beszéltek. A hangulat a várban egyre elkeseredettebbé vált.

Ali, amint a többiekkel együtt a földre borulva mormogta a Korán első versszakát, a Fátihát, arra gondolt, hogy ma este a magyarok talán szünetet tartanak az ostromban. Az előző napok eseményei legalábbis azt mutatták, hogy a vízi ütegek valamivel hátrébb vonultak, hogy segítsék a hídon és dereglyéken átkelő magyar csapatokat. A várvédők, bár rövid időre fellélegezhettek, mégis egyre komorabban szemlélték az előkészületeket. A parton a magyar sereg sátortábort vert, aztán másnap izmos katonákból álló csapatok nagy, faltörő bombardákat kezdtek szállítani az erődítmény alá. Ali sokszor fellopózott az egyik bástya tetejére, és onnan figyelte a csapatok mozgását. Galambóc vára a fűrészfogvonalú védőfalával valóban fenséges látványt nyújthatott a külső szemlélőnek, és annak, aki benne volt, a védelem illúzióját biztosította. A vár környéki hegyes partszakasz nem tűnt alkalmasnak nagyobb sereg elhelyezésére. A tapasztaltabb török katonák azt mondogatták, hogy a keskeny parti utakon vonuló magyar hadinép igencsak lassú lesz, ezért a szandzsákbég várból ki-kicsapó egységei majd alaposan elintézik őket. De a magyarok a lovas vitézek helyett inkább megszámlálhatatlanul sok gyalogost hoztak, akik azonnal hozzáfogtak az ostrom előkészítéséhez, és nyilvánvalóan már a mindent eldöntő rohamra fegyverkeztek. Ali jól látta a magyar tábor kecsesen fellobogózott sátrait, az ostromgépeket vonszoló, markos vitézeket. A frissen kizöldült erdő sűrűjében olykor meg-megvillant egy ezüstös csillámlás, ellenséges kard avagy páncél nyomán, és Ali tátott szájjal bámulta a szemkápráztató látványt. Megszokta, hogy hosszú időt töltsön a bámészkodással, pedig gazdája gyakran tarkón legyintette, amiért elfelejtette elvégezni a rábízott feladatokat. Hiába, odalent egyre érdekesebb dolgok történtek, és a falakon álló őrszemek is hamar észrevették, hogy a magyarok aknafolyosó ásásához készülődnek.

Micsoda kavarodás, zűrzavar támadt a védők között! A rácok már a szökésen törték a fejüket, elárulta őket sunyi ábrázatuk, a törökök pedig azt mormogták, hogy itt a vég.

– Ha beásnak ide alánk – mutogattak a déli bástyára az öregebb katonák –, és robbantanak, akkor leomlik a fal, és szabad utat nyernek! Inkább törjünk ki!

– Nem! – tiltakoztak mások. – Kevesen vagyunk, nem tudunk rajtuk ütni!

Mümtaz csak kínkeservvel tudott rendet teremteni, és azzal nyugtatta az embereit, hogy a szultán serege már közel jár. És valóban: az utóbbi időben mintha megsűrűsödtek volna a bebocsátást kérő futárok, és a szandzsákbég gondterhelt, sápadt arcába is visszaköltözött a szín.

– Több idő kell – mondta, és azonnal hírnököt küldött Zsigmondhoz azzal, hogy kész feladni a várat, csak egyezzenek meg a feltételekről és a vételárról. – Talán nyerünk néhány hetet, ha Allah is úgy akarja! – sóhajtotta.

Úgy tűnt, a magyarok elhitték, hogy a török várkapitány valóban meg akarja adni magát, és elkezdődtek a tárgyalások. A várvédők eközben zavartalanul azon dolgoztak, hogy a bástyákban keletkezett károkat kijavítsák. A magyar csapatok továbbra is átszállingóztak a Galambóc alatti táborba, és nem hagyták abba az ostromgépek vontatását sem.

Ezen a délutánon, az ostrom tizedik napján, különös vendég jött látogatóba a szandzsákbéghez. Az arannyal átszőtt kaftánt és rubinköves turbánt viselő aga a szultán küldötteként érkezett, és Ali látta, amint bevezetik a várkapitány lakosztályába. A fiú tudta, hogy ez az a pillanat, amire olyan régóta várt: eljött az ideje, hogy megtegye azt, amit hosszú ideje tervezett. Ám ahhoz, hogy teljesítse küldetését, be kellett jutnia a szandzsákbéghez. Éppen kapóra jött neki, hogy a tüzérek Halil parancsnokhoz szalasztották egy üzenettel, akiről tudta, hogy a várkapitány mellett lesz valahol, de az esti ima keresztülhúzta a számításait, és most azt kellett kitalálnia, hogyan szabaduljon meg gazdájától, Mümtaztól. Óvatosan hátrébb kúszott az imádkozók között, egészen addig, míg olyan helyre ért, ahol Mümtaz már nem láthatta. Meglapult a fal tövében, majd amikor mindenki végzett Allah dicsőítésével és a védők felegyenesedtek, a fiatal fiú az éléskamrabástya irányába kezdett futni.

Eddig jól ment, gondolta, miközben idegesen hátra-hátrapillantott. Végre elérte a vár belső épületének fogadótermét, ahol szinte azonnal Halil bégbe botlott, és gyorsan át is adta neki az üzenetet. Ebben a pillanatban süvítő hang hallatszott, majd egy hatalmas robbanás következtében megreszkettek a falak.

– Hogy az a… Hát már megint kezdik a gyaurok! – zsörtölődött a bég, és kirohant a teremből.

A várnép felbolydult, mint egy méhkas. Megjelent Zynam bég is, oldalán az idegen agával. Gyors, határozott parancsokat osztogatott, megerősítette az őrséget, és Mümtaz nevét kiáltozta. A fiatal fiú meglapult az ajtó mögött és onnan figyelte az eseményeket. Gazdája futva érkezett, néhány szót mondott az aggódó várparancsnoknak, aki szemmel láthatólag megkönnyebbült. Ezek szerint nem esett túl nagy kár, és valószínűleg nem várható folyamatos ágyútűz, értette meg a leselkedő Ali. A magyaroknak szokásukká vált, hogy naplemente után egy-két hajóval feleveztek a vár közelébe, néhány mozsarat elsütöttek, csak hogy bosszantsák az ellenséget, majd gyorsan odébbálltak.

Ali látta, amint Zynam bég a fogadóterembe tessékeli vendégét, és ijedten hátrébb húzódott. Körbenézett. Ebben a helyiségben csak nagyon ritkán akadt dolga, hiszen legtöbbször a tüzérek mellé osztották be, de a kevés alkalommal, amikor belépett, igyekezett alaposan megjegyezni, mi hol található. A gyékénnyel borított padlóra Zynam bég utasítására szőnyegeket terítettek, és a szoba közepén alacsony asztal állt, körülötte kényelmes ülőpárnákkal. A bég minden vendégét itt fogadta, és lehetőség szerint kiváló lakomával traktálta. Az aga fontos ember lehetett, mert az előre felhordott étkek láttán a fiú szájában összefutott a nyál. Ennyi finomságot együtt még soha életében nem látott. A szoba sarkában még a rác várkapitány által használt szekreter állt, és a bég is ebben tartotta a legfontosabb okiratokat. A vár korábbi urának más szokásait azonban már nem tűrte el oly könnyedén. Ott voltak például a szőtt falikárpitok, amelyek török szemmel nézve gusztustalan jeleneteket ábrázoltak, félig pucér asszonyokat és ifjakat, igaz, némelyik magát Jézust is, ám teljesen csúf, haldokló helyzetben, és mindegyik török katona, aki csak látta őket, megbotránkozott rajtuk. Hangosan méltatlankodtak a gyaur kutyák szokásain, bálványimádóknak nevezték őket. Zynam és Mümtaz azonnal leszedették és összegöngyölték a kárpitokat, majd a szoba jobb sarkába, egy hatalmas utazóláda és széttört faragványok mellé halmozták őket. A falakat fehérre meszelték, csak néhány verset írtak rájuk a Koránból, ezeket viszont arannyal, ezüsttel és a lehető legélénkebb színekkel cifrázták ki. A kárpitokat és a lerontott faragványokat el akarták égetni, de valahogy sosem jutott rá ideje senkinek, és Ali magában hálát adott ezért a mulasztásért. Az összegöngyölt szőttesekből álló kupac mögé ugrott, és ügyesen bebújt a kárpitok alá. Résnyire széthajtogatta a sátorszerűen ráboruló anyagot, így mindent jól látott és hallott.

Zynam bég szívélyes hajlongások kíséretében betessékelte a vendégét, aztán hellyel kínálta.

– Emir aga, szálem alejkum! Remélem, könnyű utad volt és jó híreket hozol!

– Alejkum szálem, Zynam bég – köszönt vissza neki az aga. – Azt hiszem, örülni fogsz, ha meghallgatod a mondandómat!

Mindketten letelepedtek a selyemhuzatú párnákra, és Ali most egészen közelről látta az idegen férfit. Büszke tekintete, egyenes tartása arról árulkodott, magas rangú ember, talán éppen a szultán egyik nagyvezére. Biztosan Murádtól hozott üzenetet! – okoskodott magában a fiú. A férfiak eleinte csak a szokásos udvariaskodó hangnemben társalogtak, aztán nekiláttak a bőséges vacsorának. A bárányragu ellenállhatatlan illata csiklandozta a sarokban rejtőzködő Ali orrát, és a fiú megrémült, mert rádöbbent, hogy gyomrának korgása el találja árulni.

– Biszmillah! – mondta Zynam bég, mielőtt hozzákezdtek volna a második fogáshoz.

Ali észrevette, hogy Emir aga, bár betartja az illemet az étkezésben és a társalgásban is, mégis szerfölött izgatott. Zynam bég szemében nyájasság csillogott, miközben frissítőt töltött vendégének. Ő unta el elsőként a kölcsönös udvariaskodást, és egyenesen a dolgok közepébe vágott:

– Nehéz dolgunk van a magyarokkal – mondta a fejét csóválva. – Láttad, efendi, hogy micsoda ágyúik és puskáik vannak? Az embereimet, ha csak meghallják a bömbölésüket, elfogja a remegés! A mi bombardáink nem tudnak ennyi lövést leadni egyszerre, és a lőporunk is elfogyott!

– Sokan irigylik most a gyaurok királyát, mert ő birtokolja a leghatékonyabb tűzfegyvereket! – bólintott Emir aga. – Igen, láttam az ostromgépeiket is, egészen újak, és hozzáértő olasz zsoldosok kezelik őket. Tudod-e, barátom, hogyan tettek szert a magyarok ilyen technikai előnyre?

Zynam bég érdeklődve közelebb hajolt, furcsa, bágyadt mosoly jelent meg az ajkán.

– Hallottam a mendemondákat arról a bizonyos feltalálóról, Börki Andreasról, aki megharagudott Sigismundusra, és a Signoria szolgálatába állt. Aztán orvul meggyilkolták a szerencsétlent!

Az aga nagyot hörpintett az italából és helyeslően bólogatott:

– Azokat a fegyvereket, amelyeket Sigismundus most használ, korábban ez ifjú mérnök építette jóval azelőtt, hogy elszökött a gyaurok országából. Állítólag azért ölették meg, mert egy olyan különleges fegyvert tervezett a Signoria megrendelésére, ami, ha elkészült volna, rövid idő alatt megsemmisített volna bármilyen hatalmas sereget. És tudod, jeldas, ki ölte meg ezt a feltalálót?

A bég felszisszent.

– Azt pletykálják, a saját gyermekkori jó barátja, az a Gabriel de Sceleus, aki most Sigismundus jobbkeze. Veszedelmes méregkeverő hírében áll. Az a férfi igen művelt és ravasz, és úgy sóvárogja a hatalmat, hogy semmitől sem riad vissza.

A vendég végigsimított ősz szakállán, és kijelentette:

– Bizony, az álnok Gabriel megölte ugyan a barátját, de egy dolgot nem sikerült megszereznie tőle: a szörnyű hadigépezet terveit.

Zynam bég döbbenten meredt az agára.

– Csak nem azt akarod mondani, efendi, hogy a birtokodba jutottak ezek a tervek?

– Bárcsak úgy lenne! – sóhajtott fel az aga. – Ám Börki András élete utolsó hónapjaiban gyanakvóvá vált, és semmit sem vetett papírra. A fegyver titkát magával vitte a sírba. Viszont jóval korábban, még amikor Sigismundus lovagjaként szolgált, rengeteget kísérletezett a tűzfegyverekkel. Olyan ágyúkat és puskákat tervezett, amelyekkel sokkal pontosabban lehet célozni és sokkal többször lehet lőni. Ezen elképzeléseit viszont gondosan lejegyezte, de az új ágyúkat pénzhiány miatt végül nem építették meg. A jegyzetek pedig elvesztek.

Zynam bég összedörzsölte a kezét.

– Ha jól sejtem – suttogta átszellemült arccal –, te megtaláltad ezeket az iratokat!

Az aga büszkén kihúzta magát.

– Ez volt a küldetésem! Maga a szultán bízott meg vele, és Murádnak még sosem kellett csalódnia bennem! Persze ne gondold, hogy könnyű dolgom volt. Fél Itálián és Magyarországon keresztül kellett átutaznom, közben számtalan embert kellett megvesztegetnem!

Elővett egy bőrtokot, kinyitotta, és kivett belőle egy pergamentekercset. Óvatosan kigöngyölte, aztán megmutatta vendéglátójának.

– Ez az! – bökött a rajzokra. – Olaszul és magyarul írták a kísérő magyarázatokat, már csak le kell fordíttatnunk őket. A költségek nem számítanak. A szultán bizonyára minél hamarabb meg fogja kezdeni az új ágyúk öntését, és akkor már a disznópofájú magyarokat is könnyen félresöpörjük!

– Ja Allah! – szakadt ki Zynam bég melléből a sóhaj. – Bárcsak úgy lenne, barátom! De nekünk most ezt az ostromot kell valahogy túlélnünk!

– Nem kell aggódnod – mosolyodott el Emir aga. – Ezzel kapcsolatban is jó hírekkel szolgálhatok! Egyenesen a szultántól kaptam üzenetet, mielőtt ideértem: Murád visszavonta a csapatait Ázsiából, és hatalmas sereggel közeledik a megsegítésetekre. Én magam is itt várom be urunkat, hogy átadhassam neki ezeket a terveket!

– A magasztos Allah segítse igaz hitünk legnagyobb védelmezőjét! – kiáltott fel a bég. – Mikor érnek ide a csapatok?

– Ha minden jól megy, alig egy hónap múlva. Szárazföldön is és a folyón is!

– Hány hajó jön?

– Legalább száz, és jól fel is szerelték őket.

Zynam bég elégedetten hátradőlt.

– Akkor csak annyi a dolgunk, hogy kitartsunk, ahogy eddig is!

– Igen, viszont azt javaslom, tárgyaljatok tovább a fegyverszünetről a gyaurokkal, míg urunk ide nem ér, hadd higgyék csak, hogy fel akarjátok adni a várat. Legalább addig sem támadnak.

– Úgy lesz, ahogy mondod! – hajtotta meg magát Zynam bég, miközben még mindig az ágyúk terveit nézegette tágra nyílt szemmel.

– Szeretném, ha segítenél abban, hogy ezeket a terveket biztos helyre rejtsük! – mondta az aga. – Szolgálataidról természetesen megemlékezem a szultán előtt! – tette hozzá atyáskodó hangon.

– Ez csak természetes! – csillant fel a bég szeme. – Nézd, barátom, itt, ebben a szekreterben van egy láda, abba bezárhatjuk. Ebbe a szobába nem jár senki, és rajtunk kívül senki sem tudja, mi van a ládában. Ha szeretnéd, a szálláshelyedet is itt alakítjuk majd ki, a szomszédos szobában.

Az aga bólintott, összegöngyölte a pergament, majd visszatette a bőrtokba. Aztán felállt, követte Zynam béget, aki készségesen kinyitotta a rác várkapitánytól megörökölt szekrényt, és kivette a mívesen faragott ládikát. A fiú a kárpitok alatt lélegzet-visszafojtva figyelt. A ládában számos papír volt, valószínűleg szultáni parancsok, a bég kinevezése és mindenféle üzenetek. Az aga a láda mélyére, a tekercsek alá süllyesztette a bőrtokot. Zynam bég bezárta és lepecsételte a ládikát, majd a kulcsot odaadta vendégének.

– Most pedig engedd meg, hogy körbevezesselek! – mondta, és széles, szívélyes mozdulattal a várudvarra invitálta a béget.

Amint bezáródott mögöttük az ajtó, a fiú előmászott rejtekhelyéről. Megropogtatta elgémberedett tagjait és odalépett a szekreterhez. Kivette a ládát, feltörte a pecsétet és a zárat. Nem kellett sokáig turkálnia az iratok között, mert a bőrtok egyből a kezébe akadt. Az ajtóra pillantott, fülelt. Közeledő léptek zaja hangzott fel odakint, de el is távolodott. A fiú dühösen vette észre, hogy izzad. Ugyan már, dorgálta magát, hiszen százszor csináltam ilyet! Nem nagy dolog! Csak nyugodtnak kell maradnom! Egy könnyű fémdobozba csúsztatta szerzeményét, amelynek a fedelét ügyesen a helyére kattintotta. Ha bárki megkérdezné, mit visz magával, azt mondja majd, orvosságokkal teli szelencét a gazdájának. A dobozt pedig betette egy vastag bőrbatyuba, melynek a száját jó szorosra húzta.

Mivel Zynam bég távozásukkor bezárta az ajtót, Alinak más menekülési útvonalon kellett gondolkodnia. A teremből kis helyiség nyílt, amelybe mindenféle limlomokat hordtak. A fiú észrevette, hogy ennek a szobának az egyik falába ablakrést vájtak. A nyílás elég magasan volt, de sebtében egymásra rakta a szedett-vedett tárgyakat, felmászott rájuk, így könnyedén elérte. Karcsú, inas testét áthúzta a lyukon, és a fal túlsó oldalán macskaügyességgel a földre ugrott. Ahogy feltápászkodott, azonnal körbekémlelt. Senki sem járt a közelben, és már teljesen beesteledett. Nem vették észre, a fiú kaján vigyorra húzta a száját. Odébb fáradt katonák jöttek-mentek, távolabb őrtüzek égtek, a megtépázott bástyákat kijavító emberek panaszos fújtatását hozta felé a szél. A nyugati kapu irányába indult, igyekezett a falak jótékony takarásában előrehaladni. Így sem tudta elkerülni, hogy ne találkozzon senkivel, de ha a szembejövők észrevették és köszöntek neki, a lehető legtermészetesebb módon visszaköszönt, majd tovább szaporázta lépteit. A legnehezebb rész most következett. Az őrök jól ismerték a fiút, és hozzászoktak, hogy olykor-olykor kisurran a várból, mert a várparancsnoknak gyűjt ezt-azt a közeli erdőben. Az utóbbi időkben kisebb vadakat is sikerült elejtenie.

– Nicsak, Ali! – füttyentett oda neki egyikük, miközben a magasba tartotta a fáklyát. – Hová, hová?

– Allah adjon neked hosszú életet és sok gyermeket! – hajolt meg tisztelettudóan a fiú. – A gazdámat megint köszvény kínozza, gyógynövényeket szedek neki. És megnézem a múltkor kitett csapdáimat is.

– Hát, ha akadna benne egy kövér nyúl… – csettintett a másik őr.

– A fele a tiétek, efendi, mint mindig! – mondta Ali, és megkönnyebbülten látta a fáklyafénynél, hogy az őrök elégedetten összehunyorítanak, aztán intenek, hogy mehet.

A várból kiérve az erdős rész felé vette az irányt, de csak azért, mert nem tudhatta biztosan, a strázsák nem bámulnak-e utána. Amint bejutott a sűrűbe és rátalált az ismerős kis ösvényre, azonnal futásnak eredt, majd jó fertályóra múlva letért róla, és a rengeteg széle felé kanyarodott. Batyuját a derekára kötötte. Bokros, sziklás részre jutott, innen már látszott alant a Duna holdfényben csillogó felszíne. Lejtős, kövekkel borított terepen vezetett az útja, a vár komoran sötétlő falai most már a háta mögött meredeztek. Felpillantott az égre. Felhők vonultak, olykor eltakarták a Holdat, és a fiú magában hálát adott, hogy még észrevétlenebbül haladhat a célja felé.

Hosszú ideig ereszkedett lefelé a meredek talajon, aztán megpihent egy kicsit, letörölte arcáról az izzadságot. A folyót kémlelte, és nemsokára pislákoló fényt vett észre. Az öböl egyik zugában magyar hajók ringtak a vízen, onnan szüremlett a feltehetően fáklyától eredő fény. Ali felegyenesedett és elindult felé. Már nincs sok hátra, gondolta.

Alig haladt előre ötszáz lépésnyit, a táj erősen megváltozott. Jól ismerte a vidéket, tudta, hogy egy-két emelkedőt leszámítva hamarosan könnyebb dolga lesz, mert egy titkos ösvényen leereszkedhet a Duna partjára, éppen oda, ahol a magyar naszádok horgonyoznak. Most azonban még mindig eléggé magasan volt, és egy lapos szikla tetejéről letekintett: a folyó széles ezüstcsíkként, lustán hömpölygött alatta. Ekkor neszezést hallott a közelben. Megdermedt, és nagyon figyelt. Mintha lovak nyerítését hallotta volna a távolból, ám tőle nem messze léptek zaja verte fel a bozótos csendjét.

– Hé, kölyök, mit keresel itt? – szólt hozzá valaki törökül.

Aliban megfagyott a vér. Lassan megfordult, és a felhők közül éppen előbukkanó Hold fényében megpillantott egy csapat fegyverest. Oldalukon könnyű szablyát hordtak. Kezükben íjak, tegezükben nyílvesszők. Akindzsik! – jött rá egyből a fiú, és minden erejével azon volt, hogy palástolja idegességét.

– Allah adjon neked hosszú életet, efendi – felelte gyorsan –, a várból jöttem, hogy gazdámnak, Mümtaz bégnek gyógynövényeket gyűjtsek a fájós lábára!

Hogy a csudába kerültek ezek ide? – töprengett a fiú. A szultán nagyon közel jár, ez biztos egy felderítő osztag lehet. Szörnyű balsejtelem lett rajta úrrá. Látta, hogy a harcosok nem gyújtottak tüzet, ami azt jelentette, ők is rejtőzködnek. Egyszerre megértette, hogy innen, a magaslati részről kémlelik a magyar hajók mozgását.

A férfi, aki megszólította, gyanakodva közelebb lépett hozzá.

– Sosem hallottam a gazdád nevét!

– Pedig kellett volna. Halil bég a parancsnoka!

Az akindzsi megvonta a vállát. A mellette álló harcos, aki a csapat vezetőjének tűnt, viszont mogorván ráförmedt a fiúra:

– És éjnek idején kell mászkálnod?

– Nem tehetek róla, efendi – tárta szét a karját Ali –, talán jöttem volna napközben, amikor a disznópofájú gyaurok elkaphatnak?

Harsány nevetés jött válaszul. A fiú fellélegzett, megpróbált elmosolyodni, de az akindzsik vezetőjének arcára pillantva elfogta a félelem. A férfi egészen közel lépett hozzá, mire Ali önkéntelenül is hátrálni kezdett.

– Mutasd, mi van a zsákodban!

– Csak gyógynövények, efendi, már mondtam!

– Nem hiszek neked!

– Sietnem kell, a gazdám már vár! – A fiú tétován megmozdult.

– Nyisd ki a zsákodat! – ismételte meg fenyegető hangon a férfi.

Ali még egy utolsó kísérletet tett arra, hogy megmeneküljön. A szeme sarkából látta, hogy a harcosok körbe akarják fogni.

– Adok ötven akcsét, ha utamra engedtek! – mondta, és várta, hogy mire alakul a sorsa.

– Úgy? – röhögtek fel szinte egyszerre támadói. – Aztán kitől loptad azt a pénzt, mi? – kérdezte a csapat vezetője. – Megmondom én, mi itt a helyzet: koszos kis tolvaj vagy, esetleg kém, aki most szépen horogra akadt! Add csak ide azt a batyut!

A harcos előrelépett, ki akarta tépni a fiú kezéből az iszákot. A legény fürgén félreszökött, és elhajolt a közelében álló katona felé irányuló ökölcsapása elől. Összeszorította a fogát. Nincs más választásom, gondolta, és az egyik kiugró sziklanyelv felé kezdett rohanni. Nem töprengett sokat. Feliramodott a szikla tetejére, aztán egyből levetette magát a mélybe.

Hatalmas csobbanással érkezett a folyóba. Alámerült a hideg vízben, amely iszonyatosan csípte a szemét. Taposni kezdett, így csakhamar a felszínre bukkant. Levegőt vett.

– Kapjátok el! – hallotta fentről, és a következő pillanatban nyílvesszők surrogtak körülötte.

A fiú ismét lebukott, hogy eltűnjön üldözői szeme elől, és erőteljes mozdulatokkal próbált a magyarok hajója felé úszni a mélyben. Égett a tüdeje, de a halálfélelem hajtotta előre a sötét vízben. Megint a felszínre kellett jönnie levegőért, és hallotta, amint a törökök a magas partvonal mentén harsányan kiabálva követik. Újabb nyílvesszők csapódtak mellette a vízbe. Ali egyre közelebb jutott a magyar naszádokhoz, már az ágyúk körvonalait is ki tudta venni. Kétségbeesetten kiabálni kezdett magyarul:

– Segítsetek! Erre, erre! Segítsetek!

Egy nyílvessző súrolta a vállát, egy másik pedig éppen a halántékánál suhintotta meg, és ettől egy szívdobbanásnyi időre elállt a lélegzete. Az akindzsik gyilkos indulatukban már azzal sem törődtek, hogy a magyarok észreveszik őket: fáklyákat gyújtottak, hogy jobban lássák a menekülőt. Ali evezőcsapások hangját hallotta, majd megpillantotta a felé közeledő hajótömeget. Szúró fájdalmat érzett a tüdejében. Elmerült, de visszaküzdötte magát a felszínre. Karjai, lábai zsibbadtak a hideg víztől, és hirtelen rádöbbent, hogy már nem bír sokáig ellenállni a sodrásnak. Fáklya fénye lobbant, aztán valakik egészen közelről belevilágítottak az arcába.

– Állj! Ki vagy? – kérdezték tőle magyarul.

A fiú látta, hogy a naszádon álló tüzérek kezében puska van és a csöveket ráirányítják.

– Ne lőjetek! – kiáltott fel. – Közétek való vagyok! Húzzatok ki!

– Nézzétek, ez csak egy pogány fattyú! – ordította az egyik. – Török kém!

– Nem igaz! Rozgonyiné embere vagyok! Esküszöm! – bizonygatta vacogva a fiú.

Nyílvesszők fúródtak a hajó testébe, a magyar legények pajzsokat vontak maguk elé. Ekkor vették észre a part mentén futó akindzsiket. Azonnal lőni kezdtek a törökökre. Az egyik tüzér közben ráförmedt a fiúra:

– Mi a neved, kölyök?

– Alinak hívnak.

– Nem éppen magyar név, te pokolfajzat! – A nagydarab férfi felemelte a kardját, és arra készült, hogy lecsapjon rá.

– Elég legyen! – dörrent egy mély hang a bombarda irányából. – Hívjátok ide a nagyasszonyt! Ha ez a fiú valóban Cicelle kémje, akkor bizonyára tudja a jelszót!

Alit egy pillanatra elvakította a fáklyafény és a durrogó puskák tüze, de aztán meglátta az előbbi hang gazdáját. Magas, szikár férfi volt, sötét haja és szakálla még félelmetesebbé tette amúgy is sebhelyekkel borított, szabálytalan arcát. Horgas orra fölött két gyanakvó, fekete szempár ült, tekintetében részvétnek vagy érzelemnek nyomát sem lehetett találni.

– Gyerünk, halljuk azt a jelszót! – ismételte meg a katona szenvtelen hangon.

– Ave, rex Ladislaus! – kiáltotta Ali utolsó erejével, aztán elmerült a vízben.

Olybá tűnt, hogy nem is hosszú minuták, hanem legalább órák teltek el. Szédült, semmit sem látott a víz alatt, és hirtelen kinyitotta a száját, hogy levegőt vegyen. Ahogy lenyelte a vizet, öklendezni kezdett. Itt fogok nyomorultul megfulladni, gondolta elkeseredetten. Egy utolsó, fájdalmas mozdulattal visszarúgta magát a felszín felé és kinyújtotta a kezét. Valaki megragadta és kihúzta. Homályosan érzékelte, hogy a törökök a parton megfutamodtak, mert a magyarok üdvrivalgásban törtek ki. Egyesek élénken vitatkoztak a sorsáról, miközben ő köpködve, hörögve küszködött egy korty levegőért. Tágra nyílt szemmel bámulta, ahogy megmentője, az előző termetes férfi lehajol hozzá, és egy-két jól irányzott ütést mér a mellkasára. A fiú még több vizet adott ki magából, és most már egyenletesen lélegzett. A katona felegyenesedett, és mint aki jól végezte dolgát, összefonta mellén a karját.

– Köszönöm – nyögte Ali, de nem kapott választ.

Ekkor felcsendült egy női hang:

– Hol van az a fiú? Igaz, hogy tudta a jelszót?

Ali felült és körülnézett. A marcona férfiak utat nyitottak a páncélinget viselő asszonynak. Rozgonyiné izgalomtól kipirosodott arccal térdelt a csuromvizes kamasz mellé. Erős, kardforgatáshoz szokott kezét gyöngéden a homlokára tette.

– Hozzatok takarókat! – rendelkezett, majd mosolyogva átölelte a fiút. – Már azt hittem, sosem látunk viszont! Attól féltem, kiderült a titkod, és a bég megölt!

Ali megrázta a fejét:

– Sosem okoznék neked csalódást, úrnőm!

– Ezek szerint megszerezted? – Az asszony kutató tekintettel mérte végig a suhancot, és amikor észrevette nála a bőrbatyut, mohón utána kapott.

– Igen, de elég sokáig voltam a vízben, nem tudom, hogy átázott-e…

Rozgonyiné csendre intette, és gyors, kapkodó mozdulatokkal kinyitotta az iszák száját. Kivette a fémszelencét, letörölgette, majd kipattintotta a fedelét. A bőrtok nem nedvesedett át, a benne tárolt tervrajzokban nem esett kár.

– Ügyes voltál! – dicsérte meg az immár száraz pokrócokba bugyolált fiút az asszony. – A szultánról milyen híreid vannak?

– Már közel jár. Hajókkal és nagy sereggel jön!

– Mennyi időnk van?

– Alig néhány hét.

Rozgonyiné szép arca elkomorodott, kezét ökölbe szorította.

– Jó – mondta végül, és Alira nézett: – Gondoskodom róla, hogy a király megjutalmazzon. Nagy szolgálatot tettél nekünk!

Aztán az embereihez fordult:

– Vissza a táborba! Ezzel a fiúval pedig bánjatok tisztességesen – mondta, miközben Alira mutatott. – Kész szerencse, hogy legalább egyvalakinek a helyén volt az esze! Ha Draco nem kéri tőle a jelszót, ti bizony lepuffantottátok volna!

Egy pisszenés sem hallatszott a naszádon. A gályások ütemesen húzni kezdték az evezőlapátokat, a tüzérek a hajóorrba igyekeztek az ágyúkhoz. Ali csöndesen kuporgott, miközben a part felé haladtak. Lopva a magas férfira pillantott, aki kihúzta a folyóból. Még sosem látta ezt a szenvtelen arcot, ezt a jéghideg, könyörtelen tekintetet. Csak a neve csengett ismerősen, és azon törte a fejét, hol hallotta már korábban. Aztán hirtelen visszaemlékezett a Rozgonyi ispán udvarában hallott pletykákra egy különös, félig magyar, félig lombard férfiról, akit a legkiválóbb tűzmesterként emlegettek. De a mogorva zsoldos nemcsak a bombardákkal kapcsolatos tudományáról volt híres, hanem arról is, hogy Itáliában nem akadt nála kegyetlenebb orgyilkos. És ez a szörnyeteg, ez az emberbőrbe bújtatott farkas évekkel ezelőtt egy nála is gonoszabb ember bérence lett. Gazdája nem más volt, mint a királyi udvar legbefolyásosabb tisztségviselője: Gabriel de Sceleus.

Ali megborzongott a takaró alatt.