Beleolvasó - Sophie Hannah: Kegyetlen

Fülszöveg:

Amber Hewerdine súlyos álmatlanságban szenved. Végső kétségbeesésében a hipnoterápiát választja, és felkeres egy szakembert, hogy kiderítse, mi akadályozza az elalvásban.

Amikor először látogatja meg a terapeutát, a ház előtt egy ismeretlen nővel fut össze. A terápián módosult tudatállapotba kerül, s egymás után a kedves, kegyetlen, kicsit kegyetlen szavakat mondja ki, melyről meggyőződése, hogy az ismeretlen nő jegyzetfüzetében látta, akiről kiderül, hogy ő Charlie Zailer őrmester a helyi rendőrségről. A nő tudja, hogy az említett szavakat a brutálisan meggyilkolt Katharine Allen lakásában látták egy mappára írva. Mivel a rendőrség nem talál egyéb nyomot, Ambert tartóztatják le...

A hősnő nem törődik a zsaruk, a többi szülő és a hipnoterapeuta ellentmondásos viselkedésével, és kitartóan küzd azért, hogy kiderítse az igazságot. Múltjának felderítése során az események végképp vérfagyasztóvá válnak...

Részlet a regényből:

Ha arra kérünk valakit, hogy mesélje el valamelyik emlékét, mondjon el egy történetet: hazudni fog.

Ötéves koromban a babaház mögött összekuporodva bujkáltam. Féltem, hogy megtalál a tanítónő, ugyanakkor tudtam, előbb-utóbb bekövetkezik, s igyekeztem rá felkészülni – ez egy emlék.

S íme, a történet, amivé átformáltam: az első általános iskolában töltött napomon dühös voltam anyámra, amiért vadidegenek között hagyott, egy ismeretlen helyen. Nem futhattam el, mivel jó kislány voltam – a szüleim mindig ezt mondogatták –, de ezúttal olyan hevesen álltam ellene annak, amit rám erőltettek, hogy elhatároztam, tiltakozásul – amennyire csak lehet – eltűnök Mrs. Hill látóköréből. Egy nagy babaház állt a terem egyik sarkában, és amikor senki nem figyelt, a ház és a fal közötti résbe kuporodtam. Nem tudom, meddig rejtőzködtem ott, s hallgattam az osztálytársaim zajongását és Mrs Hillst, amint megpróbált rendet teremteni, de mégis túl sok idő telhetett el, így kezdett kínos lenni a dolog. Ekkor már sajnáltam, hogy elbújtam, de a hirtelen előbukkanás felért volna egy vallomással, és eszem ágában sem volt efféle meggondolatlanságot elkövetni. Tudtam, hogy végül úgyis rám találnak, és komoly büntetést kapok. Egyre jobban féltem, s csöndben sírdogáltam, hogy senki meg ne hallja. Közben meg arra gondoltam: Ne szólj semmit! Ne mozdulj! Még az is lehet, hogy megúszod.

Amikor Mrs. Hill azt mondta a többieknek, üljenek törökülésben a szőnyegre, mert névsorolvasás lesz, pánikba estem. Különös módon, bár korábban nem jártam sem iskolába, sem pedig óvodába, tudtam, mindez mit jelent: egyenként mondja majd a nevünket. Amikor a sajátomat hallom, azt kell mondanom: „Igen, Mrs. Hill!” És teljesen mindegy, hol is vagyok éppen. Eszembe sem jutott csöndben maradni, hiszen ez olyan fokú lázadás lett volna, amire gondolni sem mertem, nemhogy véghezvigyem. Úgyhogy nem mozdultam a rejtekhelyemről. Örök optimista voltam, és sosem adtam fel, amíg nem volt feltétlenül muszáj. Abban bíztam, valami csak elvonja Mrs. Hill figyelmét a névsorolvasósdiról. Mondjuk, berepül egy madár az ablakon, vagy az egyik osztálytársam hirtelen rosszul lesz, és sürgősen kórházba kell szállítani. Netán eszembe jut valami briliáns mentőötlet a következő három másodpercben – valami, ami kihúz a pácból.

De semmiféle csoda nem történt, így amikor Mrs. Hill a nevemet mondta, úgy döntöttem, jobb lesz engedelmeskedni. Nem szóltam semmit, de jól láthatóan felemeltem a kezemet a babaház mögött. Én megtettem, amit kell, elismertem, hogy jelen vagyok, engedelmesen felemeltem a kezemet – gondoltam. Közben csöndben abban bíztam, hogy senki sem veszi észre, és cserébe, amiért így felfedtem magam, ellóghatom az egész napot. Aztán másnap majd pontosan ugyanezt csinálom. De Mrs. Hill rögtön kiszúrta kinyúló karomat, és felszólított, hogy azonnal jöjjek elő a babaház mögül. Később elmondta anyámnak, mit műveltem, s az iskolában és otthon is megbüntettek, de arra már nem emlékszem, hogy miként.

Vajon mennyi a valóságtartalma ennek a történetnek? Gyanítom, elmondtam a nagy részét. Kilencven százalékát talán. S hogy mennyire emlékszem belőle? Alig valamire. Két érzelem, a félelem és a dac keveredett bennem, míg a babaház mögött bujkáltam, majd pedig a rettenetes szégyenérzet és kudarc, amikor elő kellett jönnöm, hogy szembenézzek az osztállyal.

Az a gond ezzel – ami megakadályozza, hogy bizonyos legyek benne –, hogy az aznapi történet negyven éven át annyiszor végigsöpört a bennem élő emlékeken, hogy mára már gyakorlatilag emlékké lényegült. Az igazi emlékek törékenyek. Töredékes látomások, amelyeket könnyedén le lehet dózerolni azzal, hogy elmeséljük a cselekményt, amit persze gondosan megszerkeszt az ember, hogy frappáns legyen. Ha bármi fontos történik velünk, csaknem rögtön eldöntjük, miután átéltük, hogy milyen jelentéssel akarjuk felruházni, és kreálunk köré egy eseménysort, ami hihetővé teszi. A történet határozza meg, mely emléktöredékek felelnek meg a célnak – ezeket stratégiailag helyezi el, mint a színes melltűt a fekete blézer hajtókáján – és félresöpri azokat, amelyek nem hasznosak a számára.

Évekig másként meséltem az iskolában töltött első napom eseményeit. Az én verziómban szemtelen mosollyal bújtam elő a rejtekhelyemről, és abszolút magabiztosan azt mondtam: „Tessék? Nem tettem úgy, mintha nem lennék itt. Feltettem a kezemet, nem igaz? Nem mondták, hogy nem szabad a babaház mögött ülni.”

Egy nap aztán, miközben elmeséltem a fentieket, arra gondoltam: Tényleg ez történt?

Néha le kell rombolnunk a vég nélkül ismételt történeteinket, hogy hozzáférhessünk a valódi emlékeinkhez. Kicsit olyan, mint amikor rétegről rétegre lekaparjuk a festéket a falról. Alatta megtaláljuk a téglákat – foltosan kifakultan, rossz állapotban, mivel sok évig nem tudtak lélegezni.

A valódi emlékeknek nincsen kezdete, közepe, vége. Nincs gyanú, nincs egyértelmű csattanó, és biztosan nincs megszívlelendő erkölcsi tanulság sem. Egyszóval semmi, ami kielégíthetné a hallgatóságot. S a „hallgatóságon” most a mesélőt értem, aki mindig első közönsége a saját történetének.

Mindezt vonatkoztatni lehet 2003 karácsonyára és arra, ami Little Orchardban történt, s ami – mint most már gyanítani lehet – nem emlék, hanem egy történet. Remélhetőleg olyan történet, amit fel lehet használni, hogy előhívjon pár beleágyazott emléket és talán néhány félredobottat is, olyanokat, amelyek nem illenek az általános fősodorba. Kísérletképpen azt feltételezem, legalábbis jelenleg, hogy a Little Orchard-történetben minden részlet hamis.

Egyik sem történt meg valójában, és senki sem ébredt arra karácsony reggelén, hogy a család négy tagja köddé vált.

A Kiadó engedélyével.