Főkép

Fülszöveg:

Az ember jobb, ha óvatos, amikor olyan városban kell egy titokzatos gyilkos nyomába erednie, mint Bulikov. Mert itt a világ teljesen más szabályok szerint működik. Amikor a város isteneit elpusztították, uralmukat megdöntötték, imádatukat betiltották, a valóság szövete darabokra hasadt Bulikovban. A lépcsők azóta a semmibe vezetnek, a sikátorok a múltba nyíló átjárókká váltak, az utcákon a bűnözők nyomtalanul eltűnnek.

 

Shara Thivanit hivatalosan diplomataként küldte ide az elnyomó birodalom. Valójában viszont országa egyik legjobb kéme, akinek most egy gyilkost kell kézre kerítenie. Ahogy a nyomozás egyre súlyosabb titkokat tár fel, úgy rajzolódnak ki fokozatosan Shara előtt egy sötét összeesküvés körvonalai. A nő hamarosan gyanakodni kezd, hogy a szörnyű város uralkodói talán nem is haltak meg – és Bulikov kegyetlen uralma könnyen visszatérhet.

 

 

Részlet a regényből:

És Olvosz szólott: „Miért cselekedtetek így, gyermekeim? Miért gomolyog füst az égbolton? Miért háborúskodtok messzi földeken, miért ontotok vért idegen tájakon?”

Mire azok így feleltek: „Megáldottál bennünket, igaz népedet, és mi örvendeztünk, és boldogság áradt szét szívünkben. Azonban látá a mi népünk, hogy élnek olyanok, akik nem a te híveid, és nem hajolnak meg akaratod előtt, készakarva dacolnak véled. Nem nyitják meg fülüket éneked előtt, nyelvük nem forgatja meg szavaidat. A sziklákhoz csaptuk hát testüket, leromboltuk házaikat, vérüket vettük, és széjjelszórtuk őket a szélrózsa minden irányába, és láttuk, hogy ez így helyes. Hisz a te néped vagyunk. Áldásod szállt a fejünkre. Téged szolgálunk, ezért mi vagyunk az igazak. Nem ezt mondottad-é minékünk?”

És Olvosz hallgatott.

A vörös lótusz könyve, IV. rész, 13:51–13:59

 

A feketeleves

 

– Összefoglalva tehát, úgy vélem – szónokol Vaszilij Jaroszláv –, jelen esetben az a kérdés, hogy bizonyítható-e a szándékosság fennállása. Tisztában vagyok vele, hogy a tisztelt bíróság esetleg nem osztja az álláspontomat... ez a törvényszék az ítéletek meghozatalánál tudvalevőleg sosem az alperes szándékait, hanem a cselekedetei kihatását veszi figyelembe... de azt azért maguk sem gondolhatják komolyan, hogy ilyen tetemes bírságot rójanak ki egy becsületes, szerény kereskedőre gondatlan károkozásért. Már csak azért sem, mert az okozott kár, hogy is mondjam... elméleti síkon mozog.

Feszült csend telepszik a tárgyalóteremre, csak egy kósza köhögés töri meg, visszhangot verve a falak között. Az ablakon túl az égen vonuló felhők vetette árnyékok Bulikov falain kergetőznek.

Turjin Mulaghesh kormányzó elfojt egy sóhajt, és az órájára pillant. Ha még hat percig így folytatja, gondolja, rekordot döntünk.

– A kormányzó asszony is hallotta a tanúvallomásokat – folytatja Jaroszláv. – A barátaimat, a szomszédaimat, az alkalmazottaimat, a rokonaimat, a... a hitelezőimet. A közeli ismerőseimet, csupa olyan embert, akiknek semmi okuk hazudni. És egytől egyig hangot adtak annak, hogy az ellenem felhozott vád csupán véletlen egybeesés műve!

Mulaghesh jobbra sandít a bírói pulpituson. A főügyész, Dzsindash módfelett gondterhelt arckifejezéssel rajzolgat, a saját kezét skicceli fel a külügyminisztérium hivatalos levélpapírjára. A balján ülő férfi, Trúnyi – a diplomáciai testület elnöke, azaz a nagykövet – leplezetlen érdeklődéssel legelteti a szemét egy dús keblű hölgyön a hallgatóság első sorában. A mellette lévő szék a pulpitus túlsó végén üresen áll; máskor dr. Efrem Pangyüi vendégprofesszor szokott helyet foglalni rajta, ám a látogatóban lévő tudós az utóbbi időben egyre ritkábban vett részt a törvényszéki üléseken. Őszintén szólva Mulaghesh cseppet sem bánja, hogy a professzor távol maradt. A jelenléte – nemcsak a tárgyalóteremben, hanem az egész nyamvadt országban – így is éppen elég fejfájást okoz neki.

– Követelem, hogy a bíróság térjen észhez! – Szavait nyomatékosítandó Jaroszláv gyors egymásutánban kétszer az asztalra csap.

Muszáj végre kerítenem valakit, füstölög Mulaghesh, aki levezeti helyettem ezeket a vásári komédiákat. Ám azt is tudja: álmodik a nyomor. A Kontinens fővárosának, Bulikovnak a polisz kormányzójaként munkaköri kötelessége minden egyes tárgyaláson személyesen elnökölni, függetlenül attól, hogy ilyen apró-cseprő ügyekben kell-e döntést hozni.

– Mindannyian hallották, ami itt elhangzott, és be kell látniuk, hogy amikor kitettem a boltom elé a cégért, akkor eszembe sem jutott, hogy... olyan lesz, amilyen.

A hallgatóság soraiban moraj fut végig, ahogy Jaroszláv a kényes témát kerülgeti. Trúnyi a szakállát cirógatva előrehajol, mert az első sorban ülő lány keresztbe teszi a lábát. Dzsindash a körmét színezi a kezét ábrázoló rajzon. Mulaghesh azon kapja magát, hogy megint azt kívánja, bárcsak másképp tervezték volna meg a polisz tárgyalótermét. A csarnok csupasz és barátságtalan, egy ilyen helyre a haditörvényszék való, nem pedig polgári peres ügyek. A teremben szigorúan el van különítve a résztvevők két nagy csoportja: a bulikoviak és a Kontinens lakói – a megszállt nemzet polgárai – a korlát mögött kapnak helyet, míg a szajpúriak – a megszálló haderő képviselői – a pulpitusról tornyosulnak a leigázottak fölé. (Más kérdés, meddig nevezhetjük magunkat megszállóknak,lévén hogy közel hetvenöt éve rendezkedtünk be ezen a vidéken, morfondírozik Mulaghesh. Vajon mikor nyerjük el a polgárjogot?) A bíróság épülete olyan zord, hogy a Kontinens lakói alighanem el sem tudják képzelni, hogy halálos ítéleten kívül más is születhet odabent. Mulaghesh egyszer hivatalos kérvényt nyújtott be a tárgyalóterem átalakítására. „Legalább ezt a megosztottságot enyhítsük valahogy! – szorgalmazta. – Nekünk úgyis barna a bőrünk, a Kontinens lakói meg hófehérek. Semmi szükség korlátokra, anélkül is meg tudjuk különböztetni magunkat egymástól.” A szajpúri külügyminisztérium mindössze egyetlen változtatást eszközölt: hét és fél centivel megemelte a bírói pulpitust.

Jaroszláv közben összeszedi minden bátorságát.

Most ugrik a majom a vízbe, gondolja Mulaghesh.

A férfi tisztán és érthetően kijelenti:

– Soha nem állt szándékomban a cégéremmel valamely istenségre hivatkozni... sem az égieket, sem más isteni lényt nem kívántam megidézni vele!

A teremben susmorgás támad, mely halk zsongássá terebélyesedik. Mulaghesht és a pulpituson trónoló szajpúriakat nem különösebben hatja meg a vádlott drámai nyilatkozata.

– Nem hiszem el! – motyogja Dzsindash – Igazán tudhatnák már, hogy ugyanez történik minden egyes Világi Rendeletekkel kapcsolatos tárgyaláson...

– Halkabban! – pisszegi le Mulaghesh.

A nagy nyilvánosság előtt büntetlenül elkövetett törvénysértés felbátorítja Jaroszlávot.

– Úgy bizony! – húzza ki magát. – Nekem... eszem ágában sem volt behódolni valamelyik istenség előtt! Semmit nem tudok róluk, fogalmam sincs, kifélék-mifélék voltak...

Mulaghesh alig bírja megállni, hogy ne forgassa a szemét. A Kontinens összes lakója rendelkezik valamennyi ismerettel az istenségekről. Aki az ellenkezőjét állítja, az ennyi erővel azt is megpróbálhatná elhitetni velük, hogy gőze sincs, nedves-e az eső.

– ...vagyis nem tudhattam, hogy a kalapszalonom elé kifüggesztett cégér sajnálatos módon, véletlenül az egyik istenség jelképére hajaz!

Szünet. Mulaghesh felkapja a fejét, mivel észreveszi, hogy Jaroszláv elhallgatott.

– Befejezte, Jaroszláv úr? – kérdi.

A férfi habozik.

– Ööö... hogy befejeztem-e? Igen. Igen, azt hiszem, befejeztem.

– Köszönöm. Helyet foglalhat.

Dzsindash, a főügyész felkel a székéből, megkerüli a pulpitust, majd elővesz egy kinagyított fényképet. A fotón kézzel festett cégér látható, az alábbi felirattal: JAROSZLÁV KALAPJAI. A felirat alatt méretes szimbólum díszeleg: egyenes vonal, mely lefelé tekeredő kunkorban végződik, és épp csak annyi változtatást eszközöltek rajta, hogy egy kalap karimájára emlékeztessen.

Dzsindash sarkon pördül, és szembenéz a hallgatósággal.

– Ez a maga cégére, Jaroszláv úr?

– Ööö... igen – hebeg Jaroszláv.

– Köszönöm. – Dzsindash körbehordozza a fényképet az emelvény, a nézők, az összes jelenlévő szeme előtt. – Véssék az eszükbe, hogy Jaroszláv úr megerősítette: ez az a cégér... ez itt, a kezemben... amit a boltja elé függesztett.

Trúnyi elmélyülten bólogat, mintha valami egészen elmés meglátással gazdagodott volna. A Kontinens lakói zsibongva fészkelődnek. Dzsindash peckesen az aktatáskájához lépdel, akár a nagy mutatványra készülő bűvész. De gyűlölöm, hogy ezt a ripacskodó kis vakarékot éppen Bulikovba helyezték, dühöng magában Mulaghesh. Az ügyész közben elővesz egy nagy nyomatot, amely egy hasonló szimbólumot ábrázol: egyenes, kunkorodó vonal. Ezt viszont úgy rajzolták meg, hogy a vonalat mintha sűrű, csavarodó kúszónövények fonnák körbe – még apró levelek is sarjadnak a kunkoros végéből.

A nézők egy emberként szisszennek fel az ábra láttán. Néhányan önkéntelenül felemelik a kezüket, hogy rituális mozdulatokat végezzenek, de aztán észbe kapnak, és emlékeztetik magukat, hol is vannak. Még maga Jaroszláv is összerezzen.

Trúnyi gúnyosan felhorkant.

– Még hogy semmit nem tud az istenekről...

– Ha a mélyen tisztelt dr. Efrem Pangyüi a körünkben lenne – mutat Dzsindash az üres székre Trúnyi mellett –, minden bizonnyal seperc alatt megállapítaná, hogy ez a szent jelkép egy istenséghez... oppardon, néhai istenséghez tartozik...

Az egész közönség felbolydul; Mulaghesh megfogadja, hogy a pökhendi Dzsindasht jutalmul mihamarabb áthelyezteti egy zord, barátságtalan vidékre, ahol hemzsegnek a patkányok.

Dzsindash zavartalanul folytatja a monológját.

– És ez az isten nem más, mint Ahanász. A kérdéses szimbólum a Kontinens lakóinak hite szerint nagy arányú bőséggel, termékenységgel és életerővel bír. Egy kalapárus esetében ez valami olyasmit sugall, még ha csak áttételesen is, hogy a fejfedői ugyanilyen tulajdonságokkal ruházzák fel a viselőjüket. Jaroszláv úr pénzügyi tanácsadói eskü alatt vallották, hogy nagyságrendekkel nyereségesebb lett a vállalkozása, miután kitette a cégért az üzlethelyisége elé. Jaroszláv úr ágálhat ez ellen kedvére, a tények magukért beszélnek. Számszerűsítve, a negyedéves jövedelme huszonhárom százalékkal növekedett! – Dzsindash leteszi az asztalra a nyomatot, és bal kézzel két, jobbjával pedig három ujját mutatja. – Hu-szon-há-rom százalékkal.

–A teringettét! – fakad ki Trúnyi.

Mulaghesh nem bírja tovább, a kezébe temeti az arcát szégyenében. Nem lett volna szabad leszerelnem.

– Honnan... – fortyan fel Jaroszláv.

– Már megbocsásson, Jaroszláv úr, de tudtommal enyém a szó! – szakítja félbe Dzsindash. – Köszönöm. Akkor folytatnám! A szajpúri parlament által 1650-ben elfogadott Világi Rendeletek kimondják, hogy a Kontinens területén semmi szín alatt, még csak jelzés szinten sem szabad említést tenni az istenségekről. Mindegy, hogy valaki a bajsza alatt mormolja el egy istenség nevét, vagy vérvörös betűkkel pingálja a hegyoldalra, ugyanúgy törvénysértést követ el. Aki megemlékezik az istenekről – akármilyen formában is tegye –, megszegi a Világi Rendeleteket, s ezzel komoly büntetést von magára. Az pedig, hogy Jaroszláv úr komoly anyagi hasznot élvez a dologból, arra enged következtetni, hogy tudatosan, előre megfontolt szándékból...

– Szemenszedett hazugság! – sivítja Jaroszláv.

– ...tette ki a vallásos tartalmú cégért. Az most mellékes, hogy a szimbólum senkire és semmire nem fejthette volna ki a hatását, hiszen az istenség, akire vonatkozott, már nem él. A lényeg, hogy Jaroszláv úr elismerte az istenség létét, így köteles kifizetni a rendeletekben foglalt bírságot... – Dzsindash ellenőrzi a jegyzeteit. – Vagyis tizenötezer drékelt.

A nézők megint mocorogni kezdenek, a fokozódó zsivaj betölti a termet.

Jaroszláv köpni-nyelni nem tud.

– Nem lehet... nem tehetik...

Dzsindash visszaül a pulpitusra. Önelégült mosolyt villant Mulagheshre. A kormányzó alaposan fontolóra veszi, ne törölje-e le az öklével a vigyort a képéről.

Mulaghesh azt kívánja, bárcsak mellőzhetné a sok páváskodást és színjátékot. Általában úgy félévente kerül egy-egy Világi Rendeletekkel kapcsolatos eset a bíróság elé: a VR-hez fűződő jogsértések túlnyomó többségénél tárgyaláson kívüli megegyezés születik, Mulaghesh hivatala elrendezi az ügyet a vádlottal. Csupán elvétve fordul elő, hogy valakiben van akkora elbizakodottság, vagy érez annyi jogos felháborodást, hogy perre vigye a dolgot; ilyenkor aztán nevetségesen nagy hűhó kerekedik a tárgyalásból.

A kormányzó szétnéz a zsúfolásig megtelt tárgyalóteremben; hátul még állnak is, mintha nem egy fárasztó helyhatósági eljárást jöttek volna megtekinteni, hanem egy látványos színielőadást. Valójában persze nem is a tárgyalás érdekli őket, gondolja Mulaghesh. Oldalvást sandít a pulpituson, majd Efrem Pangyüi üres székén állapodik meg a tekintete. Arra az emberre kíváncsiak, aki csak a bajt hozta rám...

Ha viszont egy VR-t sértő ügy mégis eljut a bíróságra, akkor szinte kivétel nélkül mindig elmarasztaló ítélet születik. Mulaghesh úgy emlékszik, hogy két évtizedes poliszkormányzói ciklusa alatt mindössze három vádlottat mentett fel. Mindig bűnösnek találjuk a vádlottat, ugyanis a törvény előírja, hogy meg kell büntetnünk őket, csak azért, mert a szokásaikat követik.

Megköszörüli a torkát.

– A vád visszavonult. Önt megilleti a viszontválasz, Jaroszláv úr! Ha kívánja, most élhet ezzel a jogával.

– De... ez nem igazság! – méltatlankodik Jaroszláv. – Maguk milyen alapon beszélhetnek szabadon a jelképeinkről, a mi vallási szimbólumainkról, miközben nekünk meg van tiltva?

– A kormányzati negyed jogilag szajpúri felségterületen található. – Dzsindash széles mozdulattal körbemutat a terem falai között. – A Világi Rendeletek ránk nem vonatkoznak, csak a Kontinens területén belül érvényesek.

–Hát ez... ez már mindennek a teteje! Ez már minden határon túlmegy... egyenesen... szentségtörés! – Haragjában kihúzza magát.

A tárgyalóteremre síri csend telepszik. Valamennyi szempár Jaroszlávra szegeződik.

Na, remek, morogja magában Mulaghesh. Egy újabb tiltakozó...

– Nincs joguk így bánni velünk! – folytatja Jaroszláv. – Elhordják a házainkból a szakrális műalkotásokat, kifosztják és lerabolják a könyvtárainkat, letartóztatják a honfitársainkat, akiknek csak annyi a bűnük, hogy kiejtenek a szájukon egy nevet...

– Nem azért vagyunk itt, hogy megvitassuk a törvényeket, vagy a történelmen rugózzunk – mondja Dzsindash.–Nekünk viszont mindez életbevágó! A Világi Rendeletek értelmében nem ismerhetjük meg a saját történelmünket. Soha nem láthattam a jelképet, amit az előbb mutattak, és ami... ami...

– A maga istenségének, Ahanásznak a jelképe – fejezte be helyette Dzsindash.

Mulaghesh észrevette, hogy ketten is ott vannak a teremben Bulikov város-atyái közül – ők a Kontinens lakóinak választott képviselői –, és izzó haraggal merednek Dzsindashra.

– Úgy van! – vágja rá Jaroszláv. – Mindent megtagadtak tőlünk! A saját istennőnket! A miénk volt!

A nézők hátralesnek a törvényszolgákra, arra számítva, hogy rohamot indítanak, és álltó helyében lekaszabolják Jaroszlávot.

– Meg sem próbálja cáfolni a vádakat, igaz? – jegyzi meg Trúnyi.

– Maguk... maguk hagyták, hogy az az ember... – Azzal Jaroszláv dr. Efrem Pangyüi üres széke felé bök. – ...átlépje az országunk határait, elolvassa a történelemkönyveinket, a történeteinket, a legendáinkat... mindazt, amihez mi nem férhetünk hozzá! Amiről semmit nem tudunk!

Mulaghesh elhúzza a száját. Sejtette, hogy előbb-utóbb ide lyukadnak ki.

A kormányzó nagyon is tisztában van azzal, hogy történelmi léptékkel mérve a Szajpúr által kiépített nagyhatalmi hegemónia még csak gyerekcipőben jár. A nagy háború előtt Szajpúr több száz éven keresztül a Kontinens gyarmata volt – természetesen az istenségek hajtották uralmuk alá –, és ez a tény még élénken élt a bulikoviak zömének emlékezetében. Mi más oka lehet, hogy a városatyák úgy hivatkoznak a jelenlegi állapotokra – no persze, csak zárt ajtók mögött –, hogy „a gazdák görnyednek a szolgák rabigája alatt”?

Óriási felelőtlenség és ostobaság volt tehát a külügyminisztérium részéről figyelmen kívül hagyni a térségben kialakult feszültséget, és lehetőséget biztosítani a köztiszteletben álló dr. Pangyüinek, hogy Bulikovba látogasson, és kutathassa a Kontinens történetét, miközben a Kontinens lakóinak törvény tiltja a saját történelmük tanulmányozását. Mulaghesh figyelmeztette is a minisztériumot, hogy ezzel a döntéssel felkorbácsolják az indulatokat Bulikovban, és bizony beigazolódtak a félelmei. A professzor elvileg a béke és a kölcsönös megértés zászlaja alatt érkezett a városba, ám a bulikovi tartózkodása sok mindent példázott, csak ezt nem: a kormányzónak meggyűlt a baja a különféle tüntetésekkel, fenyegetésekkel, sőt, egyszer tettlegességig fajultak a dolgok: valaki megdobta kővel dr. Pangyüit, ám elvétette a dobást, és véletlenül állcsúcson vágott vele egy rendőrtisztet.

– Az az ember – szegezte Jaroszláv a mutatóujját az üres székre – sértés Bulikovra és az egész Kontinensre nézve! Megtestesül benne Szajpúrnak a Kontinenssel szemben tanúsított mélységes megvetése!

– Na, álljon meg a menet! – fortyan fel Trúnyi. – Ez azért mégiscsak túlzás egy kicsit...

– A jó doktor olyan anyagokat olvashat el, amiket rajta kívül senki más nem vehet a kezébe! – kiabálja Jaroszláv. – Elolvashatja mindazt, amit az apáink vagy a nagyapáink vetettek papírra!

– Engedélyt kapott rá a külügyminisztériumtól – közli Dzsindash. – Követségi feladatokat lát el. Különben is, rég eltértünk a tárgy...

– Maguk nyerték meg a háborút, de ez nem jelenti azt, hogy azt csinálnak, amit akarnak! – vág vissza Jaroszláv. – És attól még, hogy vereséget szenvedtünk, nem hagyjuk, hogy elvegyenek tőlünk mindent, ami fontos a számunkra!

– Ez az, adj nekik, Vaszilij! – rikkant valaki a terem hátsó feléből.

Mulaghesh az asztalra koppint a kalapácsával, mire a hangzavar egyből elcsitul.

–Javítson ki, ha tévedek, Jaroszláv úr – sóhajt elcsigázottan –, de úgy veszem ki a szavaiból, hogy a viszontválasza végére ért.

– Én... én... nem ismerem el ennek a bíróságnak a joghatóságát! – krákogja rekedten.

– Jegyzőkönyvbe vettük. Trúnyi elnök úr, mi az ítélet?

– Ó, bűnös! – feleli Trúnyi. – Abszolút bűnös. Az nem kifejezés.

A közönség tekintete Mulagheshre vándorol. Jaroszláv a fejét rázza, és némán tátogja: „Ne!”

Muszáj rágyújtanom, gondolja Mulaghesh.

– Jaroszláv úr! – szólal meg. – Ha a vádemeléskor nem tagadta volna a bűnösségét, akkor enyhébb bírságot szabtunk volna ki. Ön azonban a bíróság javaslata, illetve a személyes jó tanácsom ellenére ragaszkodott hozzá, hogy perre vigye az ügyet. Bizonyára nem szorul magyarázatra, hogy Dzsindash főügyész súlyosan terhelő bizonyítékokat vezetett elő magára nézve. Továbbá egyetértek az ügyész úrral. Nem az a dolgunk, hogy történelemleckét adjunk egymásnak, pusztán a jelenre gyakorolt hatásukat kell szem előtt tartanunk. Ilyenformán sajnálattal kell közölnöm, hogy nincs más választásom...

A tárgyalóterem ajtaja hangos döndüléssel kivágódik. Hetvenkét fej fordul egyszerre arrafelé.

Alacsony szajpúri tisztviselő áll a küszöbön. Ideges, láthatóan fel van dúlva. Mulaghesh felismeri a fickót: a hogyishívják az, valami Pitrij, a követségről... Trúnyi egyik csicskása...

Pitrij nagyot nyel, és remegő lábakkal a bírói pulpitus felé botorkál a padsorokat elválasztó folyosón.

– Parancsoljon! – mondja Mulaghesh. – Van valami sürgős közlendője, amiért megszakította a tárgyalás menetét?

Pitrij felé nyújtja a kezét: egy összehajtogatott üzenetet szorongat. Mula-ghesh elveszi a papírlapot, szétbontja, majd elolvassa a szöveget:

 

EFREM PANGYÜIT HOLTAN TALÁLTÁK AZ IRODÁJÁBAN A BULIKOV EGYETEMEN.

A JELEK IDEGENKEZŰSÉGRE VALLANAK.

 

Mulaghesh felemeli a tekintetét, és rádöbben, hogy a teremben lévők mind őt bámulják.

Az ördögbe ezzel a nyavalyás tárgyalással! – gondolja. – Ezek után végképp nincs semmi jelentősége.

A kormányzó megköszörüli a torkát.

– Jaroszláv úr... olyan eseményekről értesültem, melyek fényében kénytelen vagyok hátrébb rangsorolni a maga ügyét a fontossági listán.

– Tessék? – rökönyödik meg Dzsindash és Trúnyi.

– He? – vonja össze a szemöldökét Jaroszláv.

– Kijelenthetjük-e, Jaroszláv úr, hogy megtanulta a leckét? – kérdi Mulaghesh.

Két kontinenslakó surran be a tárgyalóterem ajtaján. A tömegben kiszúrják a barátaikat, és súgnak valamit a fülükbe. Kisvártatva futótűzként söpör végig a hír a hallgatóság soraiban. – Meggyilkolták? – szalad ki az egyikük száján hangosan.

– Mármint... milyen leckét? – kérdez vissza Jaroszláv.

– Nem kertelek, Jaroszláv úr! – közli Mulaghesh. – Van-e annyi sütnivalója, hogy a jövőben nem fog közszemlére tenni nyilvánvaló módon isteni eredetű jelképeket a vásárlók becsábítása érdekében?

– Mit jelentsen ez? – súgja oda Dzsindash. Mulaghesh odacsúsztatja neki az üzenetet; a férfi gyorsan átfutja, aztán kifut az arcából a vér. – Te jó ég! A tenger vigye el...!

– Agyonverték...! – hallatszik a közönségből.

Mostanra Bulikov összes lakója tudomást szerezhetett róla, gondolja Mulaghesh.

– Nekem... van – feleli Jaroszláv. – Mármint... nem fogom.

Közben Trúnyi is elolvasta az üzenetet. Elkerekedik a szeme, és dr. Pangyüi üres székére mered, mint aki arra számít, hogy egyszer csak ott terem a professzor hullája.

– Helyes válasz – nyugtázza Mulaghesh. Az asztalra csap a kalapácsával. – A rám ruházott hatalomnál fogva ezúttal eltekintek a tiszteletre méltó Trúnyi elnök úr véleményétől, és ejtem a vádakat. Szabadon távozhat.

– Valóban? Elmehetek? – álmélkodik Jaroszláv.

– El – bólint Mulaghesh. – És ha lehet egy javaslatom: tüstént gyakorolja is a távozáshoz való jogát!

A lármás tömegben teljes fejetlenség uralkodik. Valaki túlharsogja a zsivajt: – Meghalt! Vége van, mint a botnak! Vivát, vivát! Ó, de édes a győzelem!

Dzsindash belesüpped a székébe, mint akinek kitépték a gerincoszlopát.

– Most mihez kezdünk? – kérdi Trúnyi.

Egy újabb hang kerekedik felül a közönségben: – Nem! Nem! Vajon kit küldenek ezután?

Rögtön megkapja a választ: – Nem mindegy?

– Hát nem értitek? – sápítozik az iménti hang. – Újra le fognak rohanni minket! Kezdődik elölről a megszállás! Most jön a feketeleves!

Mulaghesh arrébb tolja a kalapácsát, és jólesően rágyújt egy szivarkára.

 

***

 

Vajon hogy csinálják, tűnődik Pitrij. Hogyan érezheti magát bárki is normálisnak Bulikov városában a szó valamennyi értelmében, miközben a városfal mellett üldögél, vagy egyáltalán csak ott él a közvetlen közelségében, látótávolságra tőle, magas ablakokból, leeresztett zsalugáterek vagy behúzott függönyök mögül kémlelve kifelé? Pitrij igyekszik elterelni róla a figyelmét. Az órájára sandít, amely öt percet késik, és egyre lassabban ketyeg. A körmeit nézegeti – viszonylag ápolt mindegyik, kivéve a kisujját, melynek körömágya nem kis bosszúságára folyton berepedezik. A végén már az állomásfőnökre téved a tekintete, aki meredt szemmel bámulja. Aztán egy ponton túl nem bírja tovább, és mégis-csak vet egy óvatos pillantást balra, kelet felé, oda, ahol a megrendítő fehér falak várakoznak...

A városfal sima, csupasz és tejfehér. Sehol egy repedés, pedig már ezer éve áll. Pitrij meg sem kísérel ellátni a tetejéig: az vagy kétszáz méterrel feljebb a szmogtengerbe vész.

A szmogból kicsapódó kosz örökösen megtelepszik Bulikov falainak peremén. Olyan, mintha vonzanák a szürkeséget, mintha nem is egy várost öveznének, hanem egy roppant alagutat zárnának közre, amely az égből ereszkedik alá, és nem engedi kiszökni a levegőt.

A tudat, hogy ez az irracionális félelem szinte egy az egyben megfelel a valóságnak, egy cseppet sem vigasztalja Pitrijt.

Újfent megnézi, mennyi az idő, majd számolgatni kezd. Vajon késik a vonat? Késhetnek-e egyáltalán az ilyen rendhagyó utasokat szállító vonatok? Talán elfelejtették értesíteni a mozdonyvezetőt – bárki is legyen az –, hogy a sürgöny tisztán és világosan a hajnali három órát jelölte meg érkezési időpontnak, és nem gondolt bele, hogy számos magas beosztású hivatalnok ugyancsak komolyan veszi a titkos találka lebonyolítását? Mondjuk, az is lehet, hogy senkit sem érdekel, hogy a vonat elé menesztett egyfős fogadóbizottság korgó gyomorral, dideregve, szorongva várakozik a fehér falak tövében, és gyakorlatilag teljes halálfélelemben állja az állomásfőnök fakókék tekintetét.

Pitrij felnyög. Ha a pályaudvar peronján érné a halál, és leperegne a szeme előtt az egész élete, mielőtt kilehelné a lelkét, az a film nagy valószínűséggel unalomba fulladna. Hajdan arról álmodozott, hogy a szajpúri nagykövetségen betöltött állása majd csupa izgalmat és különleges élményt tartogat számára, és soha nem látott, egzotikus helyekre repíti (ahol persze egzotikus nőkkel ismerkedhet majd meg). Ehhez képest az ideje nagy részét a várakozás tette ki. A nagykövetség igazgatóhelyettesének személyi asszisztenseként megtanult változatos monotóniával elébe nézni az egyhangúnak ígérkező eseményeknek, és a csigalassúsággal vánszorgó percmutató megfigyelését is tökélyre fejlesz-tette. Hamar megállapította, hogy a személyi titkárok elsődleges feladata a hivatali munkanapok idegőrlő babra-munkáinak átvállalása a főnökeiktől.

Pitrij megint az órájára néz. Talán még húsz perc. A lehelete elvegyül a párával. A tenger vigye el ezt a borzalmas munkát!

Megfordul a fejében, hogy talán kérelmezhetné az áthelyezését. Tulajdonképpen bőven van lehetőség az országban egy szajpúri számára: a Kontinenst négy körzetre lehet osztani, amelyeket egy-egy regionális kormányzó irányít; egy szinttel lejjebb helyezkednek el a hierarchiában a poliszkormányzók, akik a Kontinens városi agglomerációi felett bábáskodnak; végezetül pedig ott vannak a követségek, amik... nos, őszintén szólva, Pitrijnek csak ködös sejtései vannak arra nézvést, hogy mire is terjed ki a hatalmuk. Az biztos, hogy kulturális ügyekben járnak el, ez pedig azzal jár, hogy estélyeket tartanak.

Az állomásfőnök kidugja a fejét az irodájából, és a peron széléhez battyog. Menet közben hátrapillant Pitrijre. A fiatal titkár mosolyogva biccent. Az állomásfőnök szemügyre veszi Pitrij fejkendőjét, kurta, fekete szakállát, kétszer a levegőbe szimatol – „salótaszagot érzek” –, aztán sanda szemmel méregetve megfordul, és visszasétál az irodájába, mintegy némán figyelmeztetve: Tudom, hogy idekint sündörögsz, eszedbe ne jusson meglovasítani valamit! Mintha lenne mit ellopni egy kihalt vasúti pályaudvarról.

Gyűlölnek minket, gondolja Pitrij. Persze nincs ebben semmi meglepő. Pitrij még nem dolgozik régóta a követségen, de ez idő alatt kénytelen volt megbarátkozni a gondolattal, hogy közutálatnak örvendenek. Arra kérjük őket, hogy borítsanak fátylat a múltra. De vajon képesek-e rá? Képes lehet-e rá bárki, beleértve magunkat is?

Pitrij még így is alábecsülte a helyiek gyűlöletének valódi természetét. Akkor fogta fel csak igazán, amikor megérkezett Bulikovba, és megpillantotta a csupasz falakat meg az üres kirakatokat, az eltávolított képek és faragványok helyén maradt kereteket és felületeket; saját szemével látta, hogy a bulikoviak hogyan tüntetnek tétova semmittevésükkel... Talán nem tudatosan tették, de mintha tudták volna, hogy a hódolatukat kellene kifejezniük, és mivel ezt nem tehették, tanácstalanul ténferegtek ide-oda. A városban csavarogva olyan tereken vagy zsákutcáknál lyukadt ki, amelyek egykor vallási kegyhelyek voltak – csodaszép szobor emelkedett a közepükön vagy tömjénfüstbe burkolózó oltár, és ahol most a magányos padok és lámpaoszlopok céltalansága szinte üvöltött.

Szajpúrban az az általános vélekedés, hogy a Világi Rendeletek életbelépése óta eltelt hetvenöt évben minden várakozást felülmúló sikerrel fékezték meg és nevelték át a Kontinens zúgolódásra hajlamos lakóit. Pitrijben viszont bulikovi tartózkodása alatt egyre erősödött az az érzés, hogy a rendeletek látszólag ugyan megoldottak minden problémát – végtére is tagadhatatlan, hogy Bulikovban egy lélek sem dicsőíti, említi meg, vagy hozza szóba az istenségeket semmilyen formában, vagy ha mégis, akkor csak zárt ajtók mögött –, valójában csődöt mondtak.

A város mindent tud. A város nem felejt. A múlt mélyen a csontjaiba ivódott, bár jelenleg csak néma hallgatásával beszél a lakóihoz.

Pitrij vacogva áll a hidegben.

Maga sem tudja eldönteni, hol lenne szívesebben: a pályaudvaron, vagy a követségen, amely dr. Efrem Pangyüi meggyilkolását követően felbolydult méhkassá változott. A távírógépek úgy okádták magukból az üzeneteket, akár a záróra után rókázó részeg kocsmatöltelék az olcsó bort. A telefonok szüntelenül berregtek. A titkárnők egyik irodából a másikba rohangáltak, és vadul szúrták fel cetlijeiket az íróasztalon lévő tüskékre, mintha karóba akarták volna húzni a rájuk írtakat.

Majd egyszer csak befutott egy távirat, melynek láttán mindenki elhallgatott. Az üzenet így szólt:

 

THIVANI K-ATT MENESZTVE BULIKOVBA STOP

ÉRKEZÉS MOROV PÁLYAUDVARRA 3:00 STOP VTS512

 

Az üzenet végén szereplő kód egyértelműen arra utalt, hogy nem a polisz-kormányzó bocsátotta ki, hanem a regionális hivatal, márpedig egyedül ők tudnak közvetlen, azonnali kapcsolatot létesíteni Szajpúrral a Kontinens területén. A kommunikációs osztály titkára ennélfogva vészterhes hangon kijelentette, hogy a táviratot akár át is irányíthatták a Déltengeren túlról, egyenesen a Külügyminisztériumból.

Heves vita támadt arról, hogy kit is küldjenek ki ez elé a Thivani nevezetű egyén elé, akit bizonyára a professzor halála miatt menesztettek a városba, gyors és rettenetes megtorlást helyezve kilátásba. Hiszen dr. Efrem Pangyüi Szajpúr legragyogóbb koponyái és legnagyobb becsben tartott alakjai közé tartozott, nem igaz? És diplomáciai minőségében minden idők egyik legnagyobb tudományos kutatását akarta elvégezni, ugye? Viszonylag hamar eldőlt tehát, hogy a fiatal, lelkes, vidám természetű Pitrij a legalkalmasabb ember a feladatra – már csak azért is, mert a döntés meghozatalának pillanatában nem tartózkodott a teremben.

A kódolt megfogalmazás azonban némi megütközést keltett a hivatali dolgozókban. A K-ATT rövidítés ugyanis a „kultúrattasét” takarta. Miért küldenek hozzájuk egy kultúrattasét? Nem ők a minisztérium legalantasabb kasztja? A többségük frissen végzett egyetemista, még a fenekükön a tojáshéj, csak azért veszik fel őket, mert két, három vagy négy nyelven beszélnek, és gyakran egészségtelen mértékű vonzalmat táplálnak más országok kultúrája és történelme iránt, amit az urbánus szajpúriak visszataszítónak találnak. A kultúrattasék nem sok vizet zavarnak, fogadásokon és gálákon vesznek részt, de ott is csak dísznek vannak. Miért egy ilyen jelentéktelen tisztviselőre bízzák az elmúlt évtized legsúlyosabb diplomáciai válságának megoldását?

– Mi van, ha nincs is semmi köze a botrányhoz? – gondolkozott Pitrij hangosan a nagykövetségen. – Talán csak véletlen egybeesés.

– Badarság, tuti nem véletlen – vágta rá Nyigyajin, a követség kommunikációs osztályának igazgatóhelyettese. – A távirat alig néhány órával az után érkezett, hogy hírt adtunk a professzor haláláról. Ez a válaszlépésük.