Főkép

Fülszöveg:

René főtörzsőrmester szakasza csupa fiatal fiúból áll. Az afganisztáni misszió az első nagy próbatétel az életükben. Indulásuk pillanatában egyikük sem tudja még, hogy a háború egyik legveszélyesebb helyszínére, a Gulisztán-völgy északi bejáratánál lévő Ice Előretolt Műveleti Bázisra készülnek. Egy olyan helyre, ahol nincs más, csak homok, ahol a tűző nap kötőhártya-gyulladást okoz, éjszaka pedig tilos világítani, nehogy ágyútűz célpontjai legyenek. A bázison már várja őket Alessandro Egitto orvos főhadnagy: ő magánéletének pusztító viharából "menekült" ide, a fegyverekkel vívott, igazi háborúba. Az újoncok viszont - köztük az alig húszéves Antonio René szakaszvezető - a hőség, az unalom és a mind valószínűtlenebbnek rémlő háborús fenyegetettség közepette éppenséggel az otthon hagyott, jól ismert életüket rekonstruálják, barátságaikat mélyítik, viszályaikat élezik itt, a sivatagi bázison, mígnem...

A világsikerű első könyv, A prímszámok magánya immár nálunk is népszerű fiatal olasz szerző második regénye megdöbbentő életszerűséggel ábrázolja, milyenek is a mai "új típusú" háborúk.

 

Részlet a regényből:

POR

Ietri számára minden új és érdekes. A helikopterből kémleli az idegen vidéket, a sziklás pusztaságot, melyet itt-ott smaragdzöld mezők szakítanak meg. Magányos teve áll egy emelkedőn, vagy talán dromedár, nem emlékszik pontosan, mi az ábra a púpokkal. Nem gondolta, hogy vadon is élnek dromedárok, azt hitte, csak állatkertben. Szeretné megmutatni a mellette ülő Cedernának, de úgy tűnik, a barátját nem érdekli a táj. A helikopter egy pontját bámulja a napszemüvege sötét lencséje mögül, vagy alszik.

Ietri kiveszi a fülhallgatót. A Cradle of Filth gitárjainak torz harsogását felváltja a légcsavarok nagyon hasonló robaja.

- Lesz kocsma a bázison? - kérdezi a barátjától. Kénytelen kiabálni.

- Nem.

- És edzőterem?

- Az sem.

- Legalább egy pingpongasztal?

- Még mindig nem érted. Lófasz sincs ott, ahová megyünk.

Igaza van. Semmi sincs az Ice bázison, csak por. Fehér, ragadós por, annyi, hogy bokáig belemerül a bakancs. Ha lesöpröd az egyenruháról, kavarog egy kicsit a levegőben, aztán újra megtelepszik ugyanott. Az első gulisztáni estén orrfújás után fekete csík maradt Ietri zsebkendőjén. Másnap földdel kevert vér jött az orrából, így ment egy hétig, aztán megszűnt. Gyorsan hozzászokott a teste a körülményekhez, a fiatal test könnyen alkalmazkodik.

A bázis északnyugati részét jelölték ki a szakasz számára, a kevés vasbeton építmény egyike mellett, melyet még az amerikaiak húztak fel. Egyetlen méretes, üres helyiség, itt-ott bevakolva. Mindenütt graffitik: egy csillagos-sávos lobogó, malacságok és egy dühödt buldog szöges nyakörvvel. A falakban többtucatnyi, lövedékek ütötte lyuk.

- Undormány romhalmaz - jegyzi meg Simoncelli, amikor először bemennek, és már meg is van a kisház neve: Romhalmaz. Itt lesz a főhadiszállásuk.

Gyorsan fölfedezik, hogy ellepik a csótányok. Megbújnak a sarkokban meg a résekben, de időnként előmerészkedik egy-egy felderítő. Fényes, barna páncéljuk baljós hangot ad, ha a bakancsok alatt végzik, vérük fél méterre spriccel.

Szerencsére Passalacqua hozott magával rovarirtó port, beszórja vele a sarkokat. - Tudjátok, hogyan működik? - kérdezi, miközben a doboz alját ütögeti, hogy az utolsó gramm por is kijöjjön belőle. Ha nem lesz elég, ráfáznak, egyesével kell elpusztítaniuk a bestiákat.

Ietri elképzeli, ahogy egy csótány kimászik a Romhalmazból, be a sátorba, föl az ágy lábán, és sétafikál az arcán, amíg ő alszik.

- Olyan szagot áraszt, ami izgalomba hozza a csótányokat. Feromonnak hívják.

- Ferhormon, te marha - javítja ki Cederna.

- Ferhormon, egy kutya. A tüzelő nőstényeik szaga. A csótányok begerjednek, a keresésükre indulnak, de a nőstények helyett mérget találnak.

- Óriási!

- A méregtől aztán kinyúlnak, és másmilyen szaguk lesz, ami megbolondítja a többi csótányt.

- Megbolondítja? - kérdi Ietri.

- Megbolondítja. Fölzabálják egymást.

- Még jó, hogy nem a tálibok csinálják - mondja Cederna. - Képzeld el, mi lenne, ha a gránátok helyett pinaszagot fújnának a bázisra. Nekiállnánk kinyírni egymást.

- Itt van nekünk Zampieri, hogy ferhormont árasszon - mondja Cederna.

- Nem, csak hónaljbűzt áraszt a csaj.

Mindenki röhög. Egyedül Ietri marad komoly.

- Szerinted olyanok vagyunk, mint a csótányok? - kérdezi.

- Mi van?

- Azt mondtad, hogy ha a tálibok pinaszagot fújnának a táborra, kinyírnánk egymást. Mint a csótányok.

Cederna elereszt egy félmosolyt. - Lehet, hogy te megúszod, szüzike. Nem ismered még azt a szagot.

A Charlie - amióta a hatvanhatodik század idegen területre lépett, ezt a háborús fedőnevet használja - hármas szakaszának legelső feladata egy mosókonyha építése. Két mosógépet már tönkretett a homok, ott állnak most a tábor végében az üres fémdobozokkal és egyéb lomokkal teli hordók mellett.

Ietri már órák óta dolgozik, Di Salvóval és négy helyi kőművessel együtt. Vagyis valójában a katonák csak figyelik, nehogy az afgánok hibázzanak. Bár nem egészen világos, mindannyiuk közül ki a legtapasztaltabb az építkezések terén. Az építési terv igencsak felületes, hiányzik a rajzról a falak mérete, így arasszal méricskélnek, az ábrán szereplő téglaszám alapján. Épp csak elmúlt dél, a nap merőlegesen tűz meztelen vállukra.

- Jólesne egy sör - mondja Ietri.

- Az, egy jó hideg sör.

- Citromkarikával az üveg szájában.

- Szeretem szopogatni a citromot a sör után.

Egyenesnek tűnik az épülő fal, legalábbis szemre, mégis van benne valami furcsa. A nyolcadik sor téglánál tartanak, nemsokára létrára lesz szükségük, és nagyon reméli, hogy nem kell elkísérnie az afgánokat a raktárba.

Egyszer csak az afgánok abbahagyják a munkát, leteszik a szerszámokat, fogják a félrerakott gyékényeiket és leterítik őket a földre, az egyetlen árnyékos háromszögbe. Letérdelnek.

- Mi a faszt csinálnak?

- Szerinted?

- Pont most kell imádkozniuk?

Di Salvo megvonja a vállát.

- A muzulmánok folyton imádkoznak. Fundamentalisták.

Ietri kimer egy kanál maltert a vödörből, és rádobja a falra. Elegyengeti a kőműveslapáttal. Őrület, gondolja, és megfordul, nézi, mit csinálnak az afgánok. Mintha tornáznának: leborulnak a földre, fölállnak, megint lekuporodnak, és közben szüntelenül mondják a mondókájukat. Egy pillanatra úgy érzi, kedve lenne közéjük állni.

- Picsába - mondja Di Salvo.

- Picsába, igen - helyesel Ietri.

Leengedik a puskájukat. Ha az afgánok tarthatnak szünetet, akkor nekik is jár egy kis pihenés. Di Salvo megkeresi a cigarettát a nadrágja oldalzsebében, és megkínálja a társát. Nekidőlnek a falnak, a malter még meg sem száradt.

- Azért kellett idejönnünk, hogy mosókonyhát építsünk? Szerinted jól van ez így?

- Nem, egyáltalán nincs jól.

Nem bírja megemészteni. Beígérték neki az amerikai lányokat, de itt nyomuk sincs, megszívatták (húúúú, az amerikai csajok!). Látta őket Heratban, persze, a pár nap alatt, amit ott töltött: katonalányok, a hajuk lófarokba fogva, a mellük kőkemény, úgy néznek ki, mint aki elevenen megnyúzná az embert a priccsen. De aztán elküldték Gulisztánba hülye falakat építeni. Sőt bámulni, ahogy mások falakat építenek. Elképzelhetetlen, hogy volna olyan hely a világon, ahol kevesebb szexuális inger érné.

- Gondolj bele, a szüleink ide jártak füvezni - mondja Di Salvo.

- Hogyhogy füvezni?

- Tudod, a hetvenes évek. A köcsög hippik.

- Ja, igen - feleli Ietri. Valójában nincs igazán képben. Gondolkodik egy kicsit. - Amúgy az enyémek sosem jártak itt. Soha nem mentek sehová. - Az anyja biztosan nem. Az apja akár járhatott is Afganisztánban, ki tudja, lehet, hogy összeállt a tálibokkal, és most együtt aknázzák alá az utakat. Mindig is kiszámíthatatlan alak volt.

- Csak úgy mondtam. Az én szüleim sem mentek sehová. De az ő generációjuk volt. Jól befüveztek, aztán keféltek fűvel-fával, orrvérzésig.

- Király élet - mondja Ietri.

- Ja, király élet. Nem úgy, mint manapság. A mai lányok csak rinyálni tudnak, én-nem-iszom, én-nem-szívok, én-nem-kamatyolok.

Ietri nevet. Igaza van Di Salvónak, a mai lányok nem kamatyolnak.

- Némelyiket nem lehet az esküvő előtt ágyba vinni. Bár ez a helytől is függ.

- Hogyhogy a helytől?

- Venetóban például azonnal dugnak - csettint az ujjaival Di Salvo. - A bellunóiak nem. Délebbre kell menni, oda, ahol egyetemisták vannak. A diáklányok nagy ribancok. Egyszer Padovában egy hét alatt hármat is megfektettem.

Ietri elraktározza az agyában a helyet és a számot. Padova. Három. Ha hazamegy, tuti, hogy elugrik Padovába.

- A diáklányok borotválják, tudtad?

- De miért?

Di Salvo köp egyet, aztán betemeti homokkal.

- Divat. Meg higiénikusabb is.

Ietri tétovázik. Sosem látott még csupasz puncis lányokat, vagyis hogy látott, persze, az interneten, meg a kislányokat a strandon. Nem biztos benne, hogy bejönne neki.

Az afgánok a porba dugják a homlokukat, mintha bele akarnák fúrni a földbe a fejüket. Ösztönösen újra késztetést érez, hogy letérdeljen, és csatlakozzon hozzájuk, hogy kipróbálja, milyen. Di Salvo nyújtózkodik, nyakkörzést végez, ásítozik. Éget a nap.

Ietrinek van napteje a hátizsákjában, de nem tudja, hogyan kenje magára, Di Salvótól meg nem szívesen kérne segítséget. Egy katona nem kenegeti naptejjel a bajtársa hátát.

- Gondolj bele, mekkora buli eljönni ide a csajoddal, amikor nincs háború, fel-alá utazgatni az országban, és szívni a frissen szedett marihuánaleveleket - mondja Di Salvo.

- Jó lenne.

- Csodás lenne!

Közelebb lép Ietrihez.

- Te szívsz?

Ietri hökkenten nézi a cigarettát az ujjai között.

- Nem úgy értem, seggfej. Füvezel?

Bólint.

- Próbáltam párszor.

Di Salvo fél kézzel átkarolja Ietri meztelen vállát. Meglepően hűvös a bőre.

- Ismered Abibot?

- A tolmácsot?

- Őt. Van eladó füve.

- Honnan tudod?

- Hagyjuk. Megkereshetnénk együtt, ha akarod. Felesbe vennénk. Tíz euróért egy ekkora zacskóval kapsz... - Di Salvo egy kört rajzol a levegőbe.

- Megőrültél? Ha rajtakapnak, végünk.

- Mégis ki kapna rajta? Talán Masiero százados szagolgatja a leheletedet?

- Nem - ismeri el Ietri.

- Ez nem olyan anyag, amilyet otthon vehetsz. Ez természetes... állati jó! Di Salvo szorosabban öleli Ietri nyakát, és odahajol a füléhez. A lehelete alig melegebb a levegőnél. - Figyelj, Abibnak van egy kis faszobra a sátrában, tudod, olyan törzsi szoborféleség, nagy fejjel, szögletes testtel és hatalmas szemekkel. Régi darab, a nagyapjától kapta. Elmesélte az egész sztorit, de be voltam szíva és nem emlékszem. Mindegy. Szóval, bámul rád a szobor a hatalmas, sárga szemeivel, és legutóbb, amikor Abibnál szívtam, néztem a szobrot, ő meg engem, és hirtelen BUMM!, mintha fejbe vágtak volna, rádöbbentem, hogy a szobor a halál! A halállal néztem szembe!

- A halállal?

- Bizony, a halállal. De nem olyan ám, mint amilyennek elképzelnéd. Nem volt dühös. Halál nyugodt volt, kicsit se félelmetes. Hogy is mondjam... közömbös volt. Egyáltalán nem törődött velem. Csak bámult, és annyi.

- Honnan tudod, hogy a halál volt? Abib mondta?

- Tudtam, és kész. Vagy nem is, később esett le, miután kijöttem a sátorból. Teli voltam energiával, valami egészen újfajta energiával. Nyoma sem volt a szívást követő szokásos kábaságnak. Tiszta volt a fejem, vágott az agyam. Szembenéztem a halállal, és istenien éreztem magam. Aztán meg, figyelj, megyek el a lobogó előtt, tudod, a főtoronynál. Lengedezett, mert fújt egy kicsit a szél, és én... nem is tudom, hogy magyarázzam el. Én éreztem a zászló lobogását, érted? Nem csak észrevettem, hogy a szél lengeti a zászlót, hanem tényleg éreztem. Én voltam a szél, és én voltam a zászló.

- A szél?

Di Salvo leveszi a karját Ietri nyakából.

- Most azt gondolod, hogy úgy beszélek, mint egy köcsög hippi?

- Nem. Nem hiszem - feleli Ietri zavarodottan.

- Egyszóval nem szomorúság volt vagy boldogság. Mert azok csak... darabkák. Az egész részei. De én az egészet éreztem, egyben az egészet. A zászlót, a szelet, mindent.

- Nem értem, mi köze a szobornak meg a halálnak a zászlóhoz.

- Nagyon is sok. - Di Salvo a szakállát vakargatja. - Úgy nézel rám, mintha hippis faszságokat beszélnék.

- Nem. Folytasd.

-Vége. Ennyi, érted? Valami megnyílt bennem.

- Megvilágosodás - mondja Ietri.

- Nem tudom, megvilágosodás-e.

- Szerintem megvilágosodás.

- Mondom, hogy fogalmam sincs, mi a fasz volt. Az, ami. Csak arra akartalak rávezetni, hogy Abib cucca más. Másképp érzed magad tőle. Érzed a dolgokat. - Hirtelen sértődötté vált a hangja. - Akkor jössz, vagy nem?

Ietrit nemigen érdekli a kábítószer, de nem akarja letörni a társát.

- Talán.

Közben az afgánok összetekerték a gyékényeket, és újra munkához láttak. Ritkán szólalnak meg, ha mégis, Ietrinek úgy tűnik, veszekszenek. Ránéz az órájára, húsz perc múlva egy. Ha igyekszik, még elkerülheti a sort az ebédlőben.