Főkép

Furcsa változásokat vettem észre önmagamon, s bár ezeknek egy részéről már beszámoltam más bevezetőkben, de az utóbbi hetekben rájöttem, a folyamat korántsem állt le. Újra és újra rá tudok csodálkozni dolgokra, felvonom a szemöldökömet, aztán elkönyvelem a jelenséget természetesnek. Például most olvasom Benyák Zoltántól a Csavargók dalát, és tökéletesen normálisnak tetszik, hogy a kötetben megjelenő egysorosok valójában versek. Nem tudom megmagyarázni miért, mindennel szembe mennek, amit az iskolában tanultam, de akkor is azok.

 

Ha akarnám, sem tudnám megmagyarázni, de talán nem is szükséges. Ugyanis szerintem ez egy ajándék, méghozzá olyan, amit ettől a rovattól kaptam. S ez nem más, mint a határtalan szabadság, hogy semmi nincs kőbe vésve, és mindent szabad, ami nem tilos, viszont ami tilos, azt is megéri kipróbálni. Természetesen szigorúan a költészetben…

 

Gulyás Pál Lajos (1899 – 1944) költő, bölcsészdoktor és tanár. Az angolon és németen kívül, még finnül, ógörögül, izlandi nyelven és románul is olvasott. A finnugor folklór jelentette számára azt az utat, amin véleménye szerint, a népi költőknek haladniuk kellene. Élete végén szoros kapcsolatot ápolt Hamvas Bélával.

 

Míg az ember gyerek, csodálattal néz a szüleire, mintha nem is emberek lennének, hanem csodalények, varázslatos figurák, akik minden rosszat egyetlen mozdulattal semmissé tesznek. Én szilárdan hittem, hogy édesapám képes megoldani minden problémát, és mai napig, csak úgy, mint gyerekként, hozzá fordulok a szétszedett, tönkrement dolgaimmal. Már tudom, hogy nem képes eloszlatni az összes gondom, látom, hogyan öregszik napról napra, miként lesz egyre kisebb és kisebb, de még mindig emlékszem rá, amikor még óriás volt. Ő az én hősöm, örökre.

 

Gulyás Pál: Apám

 

Nyár volt. A délutáni ég szeméből
egy csillogó könnycsepp esett,
utána reszkető zápor porozta
a viruló vidékeket.
Az állomásról egy akácos erdőn
keresztül kellett hazatartani,
de beteg voltam, nagybeteg, s kesergőn
aléltak el testemnek tagjai.
Apám, az én szakállas zord apám
a zúgó fák előtt megállt, és aztán
széles vállát felém hajlítva így szólt:
“Kapaszkodj csak belém, fiacskám!”
És úgy cipelt a záporon keresztül,
mint gyönge lombjukat a nagy sudár fák.
Azóta húsz év telt el és én most is
érzem erős szívének dobbanását.