Főkép

Minden évben fellángol a Facebookon – hol máshol? – egy mini kulturális forradalom. Már tavaly is kaptam felkéréseket versek megosztására, mint ahogyan idén is részem volt több jelölésben. Ennek ellenére nem veszek részt a játékban, hiszen mindenféle megkeresés nélkül is felhatalmazva érzem magam versek közzétételére – mégis előszeretettel olvasom az ismerőseim válaszposztjait, mert úgy hiszem, a személyes kedvencünk erősen árulkodik rólunk. Mivel én József Attilát és Radnóti Miklóst szeretem a leginkább, mindenki levonhatja az ebből a tényből származó következtetéseit, ugyanakkor sok esetben olvasom azt is: „Nincs kedvencem.”; „Nem szeretem a verseket.”; „Az irodalomtanárom örökre elvette tőlük a kedvem.”

 

Tudom, hogy ezt a témát már érintettem korábban, és távol álljon tőlem, hogy szegény irodalomtanárokon verjem el a port, de különösen így az iskolakezdés idején gyakran elgondolkodom azokon a dolgokon, amiket nem tanított meg soha egyetlen tanárom sem. Nem tanítottak meg szeretni a könyveket, viszont elérték, hogy irtózzam a versektől, és majdnem a történelemtől is elvették a kedvem. Kevés híja volt, hogy a kedvenc tantárgyaim örökre elszökjenek a szemem elől, csak mivel a reáltantárgyakhoz semmi érzékem nem volt, és a bátyám a maga öt év fórjával csodamód tudott inspirálni, kibírtam nyolcadikig, amikor egy kreatív, érdekes gondolatokat magáénak tudó irodalom-tanárnő érkezett, a középiskolában pedig fantasztikus tanárok jutottak, akik mindannyian megpróbálták helyrehozni a károkat. Nem győzök hálásnak lenni a sornak, mert soha senki számára nincs késő.

 

Albert Victor Samain (1858-1900) francia nemzetiségű költő, író. A szimbolizmus irányvonalát követette, ám mint ilyen alkotó, nem tartják kimagasló tehetségnek, de az élete nehézségei elől kifinomult képzeletéhez menekült, ami miatt még Charles Baudelaire-hez is hasonlították.

 

Talán a vers ritmusa tette, de már az első versszakok is egy buja és meghitt légyottot jutattak eszembe, azaz az ezt követő csendes és elégedett pihegést. Távolról beszűrődik a világ élettel teli, lüktető zaja, zongora szól, nevetés, vidám hangok mindenfelől, csakhogy szerelmeseink alig hallják. Kizárólag egymásra figyelnek, majd lassan, közösen veszik számba együttlétük bizonyítékait, miközben a vérük közösen dalol és veri az ütemet.

 

Albert Samain: Meghitt muzsika

 

Arany keretben
Alig rebben
Álmosan ingva, az órainga.

S révedezünk mi,
Tévedezünk mi,
Csend csodataván, céltalan ringva.

Zongora-húr zsong,
Aléltan búsong
A végső akkord, s egyre lágyabb

S lelkünkre hullván
- Enyhe hullám -
bomló gyürűkben bánattá bágyad.

A tikkadt szőnyegen
Bús-betegen
Egy megtört rózsa, a halált várja

S halkan kél s dússá
S isteni bússá
Nő bennünk is a halál vágya.

S nézd, ott az ágy van,
S emeli lágyan,
Mint ünnepi sátrat, mennyezetét

S nagy, komor teste
Olyan ma este
Mint egy mélázó isten és setét:

Csókjainkról mereng -
Míg remegve leng
A légben párfömöd, a szűz-buján kevert:

Ó, rontó ital üdve!
Fínoman szűrve
Virágból, mely öled hevén hevert!

Áttetszőn fénylik
Szemed s örvénylik
Mélabús mélye, zöld szakadék

S mélyén beteg zsarát
Rezgeti sugarát
Halódva s példázva a bús szenvedélyt.

Így jó! - veled!
Mindent feled
A szív: időt, bút, kínokat, szeretve!

Ujjamon át,
Míg szorítva fon át,
Csorduljon szerelmem minden kis eredbe!

Így, így egekbe
Lágyan lebegve!
A kaján és csúf föld semmivé lett!

Így, mit se tudva,
Révbe se futva,
Ó egyetlen és muzsikás Élet!

Ne szólj, ne szólj!
Vagy legyen oly
Halk szód, mint a szív titkos óhaja,

Mely úgy hal el,
Mint hópehely-
Párnán egy angyal égi sóhaja...

 

(Fordította: Tóth Árpád)