Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beleolvasó - John Scalzi: Bezárt elmék

Fülszöveg:

Egy hotelszobában ismeretlen férfi holttestére bukkan a rendőrség. A feltételezett gyilkost még a helyszínen elfogják, de ő semmire sem emlékszik. Nem sokkal később újabb bűntény történik. Az esetet a kezdő FBI-ügynök Chris Shane-nek és sokat látott társának kell megoldania.

Hamarosan rájönnek, hogy igen nagy a tét. Az események ugyanis összefüggésben vannak egy frissen beiktatott törvénnyel, amelynek értelmében az USA radikálisan csökkenti a Haden-szindróma által érintett emberek ellátására szánt összegeket. A gyógyíthatatlan betegség több millió amerikait fertőzött meg: az életben maradottak elméje ugyan ép maradt, de elveszítették az uralmat önnön testük felett, így az agyukba ültetett neurális háló segítségével tartják a kapcsolatot a világgal.

Az új törvény nemcsak a lakosság jelentős részét háborítja fel, hanem számos nagyvállalat érdekeit is sérti. A hadenes közösség tiltakozásként tüntetéseket és sztrájkot szervez, mások azonban akár ölni is képesek…

 

John Scalzi futurisztikus politikai thrillere két Vének háborúja-kötet közti szünetben íródott, és kiváló példája annak, hogy a tengerentúl legnépszerűbb sci-fi szerzője az akciódús űroperák világán kívül is képes maradandót alkotni.

 

 

 

Részlet a könyvből:

A Haden-szindróma

 

Haden-szindrómának azoknak a krónikus fizikai és mentális tüneteknek és fogyatékosságoknak az összességét nevezzük, amelyeket eredetileg a „Nagy Nátha”, a közismert, világméretű, influenzaszerű járvány váltott ki. Ebbe a fertőzésbe több mint négyszázmillióan haltak bele világszerte, vagy a kezdeti, influenzaszerű tünetek következtében, vagy a második stádium agyhártyagyulladásra emlékeztető agyi és gerincvelő-gyulladása miatt, vagy a betegség harmadik stádiumának során felmerülő komplikációk következtében, amelyek általában a perifériás idegrendszer teljes bénulását okozták, ezzel „bezárva” az áldozataikat. A Haden-szindróma Margaret Hadenről, az Amerikai Egyesült Államok egy korábbi elnökének

feleségéről kapta a nevét, aki a betegség legközismertebb áldozata volt.

A „Nagy Nátha” konkrét forrása ismeretlen, de első ízben Anglia fővárosában, Londonban diagnosztizálták, majd hasonló diagnózisok születtek New Yorkban, Torontóban, Amszterdamban, Tokióban és Pekingben is, szinte közvetlenül az első felbukkanás után. A tünetek megjelenése előtti hosszú lappangási időszak tette lehetővé a vírus széles körű elterjedését, még a felfedezését megelőzően. Ennek eredményeképpen a vírus 2,75 milliárd embert fertőzött meg világszerte az első hullám során.

A betegség stádiumai minden egyénnél különböző ütemben következtek be, több tényező függvényében, beleértve az egészségügyi állapotot, az életkort, a genetikai örökséget és a relatív környezeti higiéniát. Az első, influenzaszerű stádium volt a leggyakoribb és legkomolyabb, ez okozta a Hadennel összefüggésbe hozható halálesetek háromnegyedét. Ugyanakkor az érintettek hasonló százaléka csak a szindróma első szakaszán esett át. A többiek továbbléptek a betegség második stádiumába, amely felszínesen az agyhártyagyulladásra emlékeztetett, ám ezen túlmenően mély és maradandó változásokat okozott némelyik áldozat agyszerkezetében. A Haden második szakasza, bár kevesebb embert érintett, arányaiban nagyobb halandóságot okozott az érintettek között.

A legtöbben, akik túlélték a Haden második szakaszát, nem szenvedtek maradandó fizikai vagy mentális károsodást, de jelentős részüknél – több mint 1 százalékánál azoknak, akik az első körben elkapták a „Nagy Náthát” – bekövetkezett a „bezáródás”. További 0,25 százalékuknál tapasztaltak mentális károsodást az agyban lezajlott változások következtében, de semmi nyomát nem találták a fizikai képességeik sérülésének. És az emberek még kisebb részénél – nem több mint százezer főnél világszerte – sem fizikai, sem mentális károsodást nem figyeltek meg az agyfelépítésükben bekövetkezett jelentős változások ellenére. Ennek az utolsó kategóriának a tagjaiból, legalábbis némelyikükből, úgynevezett „integrátorok” lettek.

Az Egyesült Államok polgárai közül 4,35 millióan élték át a „bezáródást” a Nagy Nátha eredményeképp, és más fejlett országokban is hasonló százaléka záródott be a népességnek. Ez arra sarkallta az Egyesült Államokat és a szövetségeseit, hogy különítsenek el háromtrillió dollárt a Haden Kutatási Indítványról szóló törvény értelmében arra a Holdra Szállás Programra, amelynek célja, hogy felgyorsítsák az emberi agy működésével kapcsolatos kutatásokat, illetve olyan kezdeményezések és protézisek támogatása, amelyek segítenek a Haden áldozatainak visszaintegrálódni a társadalomba. A HKI-nak köszönhetőek az olyan innovációk, mint a beépített neurális hálók, a személyi szállítóeszközök és a csak hadenesek számára elérhető, Agora néven ismert virtuális gyülekezőhely, huszonnégy hónapon belül megvalósultak, miután Benjamin Haden elnök aláírta az egyezményt.

Noha a HKA jelentős új információkat tárt fel az agyfejlődéssel és agyfelépítéssel kapcsolatban, továbbá hozzájárult több új iparág kialakulásához, amelyek a Haden által érintett egyének szükségleteiről gondoskodnak, némi idő elteltével sokan nehezményezni kezdték, hogy a Hadennel kapcsolatos kutatások túl nagy hangsúlyt kapnak, és hogy a betegség áldozataira fordított intenzív figyelem egy állami támogatásokból élő társadalmi osztályt hozott létre, amely a „bezárt” állapota ellenére komoly előnyöket tudhat magáénak a népesség többi tagjához képest. Ez vezetett ahhoz, hogy David Abrams és Vanda Kettering amerikai szenátorok benyújtottak egy törvényjavaslatot, amely a hadenesek anyagi támogatásának és az őket segítő projekteknek a leépítését kötötte össze egy jelentős adócsökkentéssel. Az Abrams–Kettering törvényjavaslatot első körben nem fogadták el, de utána pár apróbb változtatással ismét benyújtották, és egyszerű többséggel meg is szavazták a Kongresszus mindkét házában.

Annak ellenére, hogy a Haden-szindrómát okozó vírust illetően nagyon komoly kutatásokat folytattak, és szociális higiéniai kezdeményezések jöttek létre a kór terjedésének visszaszorítása érdekében, a betegség megelőzésére és gyógyítására eddig nem találtak megbízható ellenszert. Több mint 20 millió ember fertőződik meg évente világszerte, és az Egyesült Államokban évente 15 000–45 000 ember megy keresztül a bezáródáson. Bár vakcinát még nem sikerült kifejleszteni, a kutatók bizonyos eredményeket mutattak fel a betegség lefutása utáni kezelés terén. Ezeket a terápiákat pillanatnyilag állatokon tesztelik.

(A Haden-szindróma című cikk a GimisPuska.com oldalon)

 

Első fejezet

 

Az első munkanapom egybeesett a Haden-sztrájk első napjával, és – őszintén szólva – ez elég balszerencsés időzítés volt. A felvétel, amelyen besétálok az FBI épületébe, elég sokat szerepelt a Haden-híroldalakon és fórumokon. Ez hiányzott a legkevésbé az első napomon. Két dolog akadályozta meg, hogy az egész Agora felháborodottan nekem essen. Az egyik az, hogy eleve nem minden hadenes támogatta a sztrájkot. A kezdeti részvételt legjobb esetben is legfeljebb szórványosnak lehetett nevezni. Az Agora két nagyon zajos, egymással háborúzó táborra szakadt: a sztrájkolókra, illetve azokra a hadenesekre, akik ezt értelmetlen kezdeményezésnek tartották így, hogy az Abrams–Ketteringet már törvénybe iktatták.

A második ok, hogy az FBI szigorúan véve a rend fenntartásáért felelős szervezet, ez az elsődleges célja. És emiatt valószínűleg kevesebb hadenes nevezett engem mocsoknak, mint egyébként tette volna.

Az agorai felzúdulástól eltekintve az első napomat leginkább a személyzeti osztályon töltöttem, ahol aláírtam a szükséges papírokat, végighallgattam, ahogy agyzsibbasztó alapossággal elmagyarázzák nekem az egészségbiztosításom és a nyugdíjbiztosításom részleteit, megkaptam a fegyveremet, a szoftverfrissítéseimet és a jelvényemet, utána pedig korábban hazamehettem, mert az új partneremnek egy bírósági ügyben kellett tanúskodnia, vagyis a nap hátralévő részében házon kívül tartózkodott, nekem pedig nem tudtak más tennivalót adni. Úgyhogy hazamentem, és nem léptem be az Agorára. Inkább filmeket néztem. Nyugodtan le lehet engem gyávázni.

A második munkanapom sokkal több vérrel kezdődött, mint amire számítottam.

Amikor felsétáltam a Watergate Hotelhez, rögtön megláttam az új partneremet. A hölgy az előcsarnok bejáratától egy kicsit távolabb ácsorgott, és egy elektronikus cigarettát szopogatott. Amikor közelebb értem hozzá, a jelvényében lévő elektronikus chip ontani kezdte róla az információkat a látóterembe. Az Ügynökség ezzel a módszerrel segíti, hogy az ügynökök képben legyenek, ki kicsoda a helyszínen. A partneremen nem volt rajta a szemüvege, így őt nem árasztotta el ugyanilyen adatzuhatag, amikor odasétáltam. De persze elég nagy az esélye, hogy neki nem is volt szüksége ilyesmire. Mindenesetre segítség nélkül megismert.

– Shane ügynök – mondta nekem. Kinyújtotta a kezét.

– Vann ügynök – fogtam meg a kezét.

Utána érdeklődve vártam, hogy mi lesz a következő mondat, ami elhagyja a száját. Mindig tanulságos, hogy mit csinálnak az emberek, amikor először találkoznak velem, azért is, aki vagyok, meg azért is, mert hadenes vagyok. Valami kapcsán mindig megjegyzést tesznek.

Vann nem mondott semmit. Visszahúzta a kezét, és tovább szopogatta a nikotinos rudacskáját.

Nos, rendben. Akkor nekem kell elkezdenem a beszélgetést.

Úgyhogy odabiccentettem a mellettünk álló autó felé. Amelynek a teteje behorpadt egy kis, kétszemélyes kanapé alatt.

– Ez a miénk? – kérdeztem az autó és a kanapé felé intve.

– Érintőlegesen – felelte a partnerem. – Megy nálad a felvétel?

– Mehet, ha szeretnéd – válaszoltam. – Vannak, akik jobban szeretik, ha nem indítom el.

– Én szeretném – válaszolta Vann. – Szolgálatban vagy. Mindent rögzítened kellene.

– Igenis – válaszoltam, és bekapcsoltam a felvevőt. Elkezdtem körbejárni az autót, minden oldalról rögzítettem a járgányt. Az ablakok biztonsági üvege ripityára tört, és néhány szilánk lemorzsolódott róluk. Az autónak diplomatarendszáma volt. Felpillantottam, és nagyjából tíz méterrel odébb egy telefonáló férfit láttam meg, aki mintha örményül kiabált volna valakivel. Kísértésbe estem, hogy lefordíttassam, mit beszél.

Vann nézte, amint dolgozom, de továbbra sem szólt egy szót sem.

Miután befejeztem, felnéztem, és megláttam egy lyukat a szálloda oldalában, hét emelettel feljebb.

– Onnan zuhant ki a kanapé? – kérdeztem.

– Nagy valószínűséggel igen – válaszolta Vann. Kivette a szájából a cigarettát, és bedugta a zakójába.

– Most felmegyünk oda?

– Csak rád vártam – tájékoztatott Vann.

– Elnézést – feleltem, majd ismét felnéztem. – A városi rendőrség már ott van?

Vann bólintott.

– Az ő hálózatukon szúrtuk ki a hívást. A feltételezett elkövető egy integrátor, ami azt jelenti, hogy ez a mi hatáskörünk.

– A rendőrségnek már mondtad ezt? – kérdeztem.

– Rád vártam – ismételte meg Vann.

– Elnézést – mondtam még egyszer. Vann fejével a hotel előcsarnoka felé intett.

Beléptünk, és lifttel felmentünk a hetedikre, ahonnan kidobták a kis kanapét. Vann a kitűzőjére erősítette az FBI-jelvényét. Én a mellkasi kijelzőmbe csúsztattam az enyémet.

A lift ajtaja kinyílt, és egy egyenruhás rendőrnő állt előtte. Felemelte a kezét, hogy ne szálljunk ki. Mindketten a jelvényünkre mutattunk. A rendőrnő elfintorodott, majd átengedett minket, közben pedig a rádiójába suttogott valamit. Mi elindultunk a felé az ajtó felé, amely előtt a rendőrök sorakoztak.

Körülbelül félúton járhattunk, amikor egy nő kidugta a fejét a szobából, körbenézett, észrevett minket, és odatrappolt hozzánk. Én Vannre pillantottam, akinek gúnyos vigyor ült ki az arcára.

– Trinh nyomozó – szólalt meg Vann, amikor a nő odaért hozzánk.

– Nem – válaszolta a nő. – Ez kizárt. Ennek semmi köze magukhoz, Les.

– Én is örülök, hogy látom – felelte Vann. – És téved. Az elkövetőjük egy integrátor. És maga is tudja, hogy ez mit jelent.

– „Minden személyes szállítóeszközhöz vagy integrátorhoz köthető feltételezett bűncselekménnyel kapcsolatban azzal az előfeltételezéssel kell eljárni, hogy szerepet játszhat benne valamilyen államközi tényező” – idéztem az Ügynökség kézikönyvéből.

Trinh rám nézett, savanyú képet vágott, majd látványosan nem válaszolt nekem, hanem Vannhez intézte a szavait. Én elraktároztam magamban ezt a kis személyes közjátékot későbbre.

– Én nem tudok arról, hogy az elkövető integrátor lenne – mondta Trinh Vann-nek.

– Én igen – felelte Vann. – Amikor a helyszínre kiérkező rendőr bejelentette a dolgot, azonosította az elkövetőt. Nicholas Bell az. Bell integrátor. Szerepel az adatbázisunkban. Ami abban a pillanatban jelzett, hogy a kollégájuk rákeresett. – Én a név említésére Vann felé fordítottam a fejem, de ő továbbra is csak Trinht nézte.

– Csak mert ugyanúgy hívják, még nem biztos, hogy integrátor – ellenkezett Trinh.

– Ne már, Trinh – mondta Vann. – Tényleg muszáj ezt csinálnunk a gyerekek előtt? – Beletelt pár pillanatba, amíg ráébredtem, hogy Vann rólam és az egyenruhás rendőrökről beszél. – Maga is tisztában van vele, hogy ez egy olyan farokméregető verseny, amit maga fog elveszíteni. Engedjen be minket, hagyja, hogy tegyük a dolgunkat. Ha kiderül, hogy mindenki, akinek köze van az ügyhöz, Washingtonban volt a bűncselekmény időpontjában, akkor átadjuk, amit kiderítettünk, és leszállunk magukról. Legyünk jófiúk, és játsszuk ezt le barátságosan. De persze lehetek barátságtalan is. Biztosan emlékszik még, hogy az milyen szokott lenni.

Trinh megfordult, és egyetlen szó nélkül visszamasírozott a hotelszobába.

– Hiányát érzem bizonyos háttér-információknak – jegyeztem meg.

– Nagyjából mindent tudsz, amire szükséged lehet – felelte Vann. A 714-es szoba felé tartott. Én követtem.

Egy holttest feküdt a szobában, a padlón, arccal lefelé a szőnyegen, átvágott torokkal. A szőnyeg úszott a vérben. Vérfoltok pöttyözték a falakat, az ágyat és a szobában maradt ülőalkalmatosságot. A helyiségben huzat volt az egész fal szélességére kiterjedő ablakban tátongó lyuknak köszönhetően, amelyet a kis kanapé ütött benne.

Vann a holttestre nézett.

– Tudjuk, hogy ki ez?

– Nincsenek nála papírok – felelte Trinh. – Rajta vagyunk.

Vann körbenézett, mintha keresne valamit.

– Hol van Nicholas Bell? – kérdezte Trinhtől.

Trinh eleresztett egy keskeny mosolyt.

– A kapitányságon – válaszolta. – Az első rendőr, aki kiérkezett a helyszínre, lefegyverezte, és elszállítottuk, mielőtt maguk megérkeztek volna.

– Ki volt az a rendőr? – kérdezte Vann.

– Timmons – válaszolta Trinh. – Most nincs itt.

– Szükségem van a letartóztatás videofelvételére – jelentette ki Vann.

– Én nem…

– Most rögtön, Trinh – mondta Vann. – Tudja a nyilvános címemet. Adja meg Timmonsnak. – Trinh ingerülten elfordult, de elővette a telefonját, és beszélni kezdett rajta.

Vann a szobában lévő egyenruhás rendőrre mutatott.

– Elmozdítottak vagy megérintettek bármit?

– Mi nem – válaszolta a férfi.

Vann bólintott.

– Shane.

– Igen – feleltem.

– Készíts egy térképet – mondta Vann. – Legyen részletes. Figyelj oda az üvegre.

– Rajta vagyok – válaszoltam. Máris felvételi üzemmódban voltam. A helyiség fölé terítettem egy 3D-s rácsot, és mindent bejelöltem rajta, amit láttam, hogy könnyebb legyen azonosítani azokat a részeket, ahol dolgok mögé és alá kell benéznem. Óvatosan végigmentem a szobán, és kitöltöttem a zegzugokat. Amikor az ágyhoz értem, letérdeltem, és bekapcsoltam a fejlámpámat, hogy biztosan meglegyen minden részlet. És mint kiderült, valóban akadt néhány apróság az ágy alatt.

– Egy pohár van idelent – közöltem Vann-nel. – El van törve, és csupa vér. – Felálltam, és a szobában lévő íróasztalra mutattam, amelyen egy pohárkészlet és néhány vizespalack állt. – Az asztal mellett is vannak a földön üvegszilánkok. Arra tippelnék, hogy ez volt a gyilkos fegyver.

– Elkészültél a térképpel? – kérdezte Vann.

– Már majdnem – válaszoltam. Tettem még néhány kört a szobában, hogy kitöltsem a kihagyott foltokat.

– Gondolom, maguk is elkészítették a saját térképüket – mondta Vann Trinhnek.

– Úton van a technikusunk – válaszolta Trinh. – És begyűjtöttük a felvételeket a helyszínelő kollégáktól.

– Szükségem van valamennyire – jelentette ki Vann. – Én is átküldöm majd Shane térképét.

– Kedves – felelte Trinh bosszúsan. – Még valami?

– Egyelőre ennyi – mondta Vann.

– Akkor, ha nem bánják, hagyják el a helyszínt. Nekem lenne még itt dolgom – válaszolta Trinh.

Vann Trinhre mosolygott, és kiment a szobából. Én követtem.

– A fővárosi rendőrség mindig ilyen? – kérdeztem, miközben beléptünk a liftbe.

– Senki nem szereti, ha a szövetségiek megsértik a területüket – magyarázta Vann. – Soha nem szoktak nekünk örülni. A legtöbben azért udvariasabbak. Trinhnek van egy kis problémája.

– Velünk vagy veled? – kérdeztem.

Vann ismét elmosolyodott. Az lift ajtaja kinyílt, az előcsarnokba értünk.

 

A Kiadó engedélyével.


ekultura.hu - 2014. augusztus 28.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!