Főkép

Fülszöveg:

1793-ban járunk. Morten Falck, az ambiciózus fiatalember súlyos döntést hoz: ahelyett, hogy a civilizált Dániában maradna, és menyasszonyával egy nyugodt vidéki falu lelkésze lenne, elhagyja a lányt, és Grönland szigetére utazik missziós tevékenységet folytatni.
A keresztény hitre tért grönlandiak lázonganak, vezetőjük Habakuk, a próféta. Habakuk feleségének látomásait követve a Végtelen-fjordba költöznek, ahol virágzó telepet hoznak létre. Falck azt az utasítást kapja feljebbvalóitól, hogy térítse jobb belátásra az eretnekeket - ha kell, erőszakkal. Eközben felbukkan egy rejtélyes asszony, aki a szomszéd telep baljós titkokkal övezett misszionáriusától érkezett, s a helyi nők ösztönösen gyűlölni kezdik.
Morten Falck dán és grönlandi asszonyok, vezetők, barátok, kötelességek között őrlődik, s emellett megpróbál önmaga és az egyház mércéinek is megfelelni. A lehetetlen vállalás hamar tragédiákba torkollik...

Leine felkavaróan szuggesztív, a legapróbb részletekig hiteles műve lenyűgöző szereplőgárdát mozgatva járja körül az én és a külvilág kapcsolatának kérdését, olyan helyszínt és időt választva, mely a végletekig élezi a problémát.

 

Részlet a regényből:

Harmadik parancsolat

 

A KOVÁCSOLTVAS KAPU (1788)

 

A harmadik parancsolat, ahogy a családfő

érthetően megtaníthatja háza népének:

„Megemlékezzél az Úr napjáról, hogy megszenteljed azt.”

Azaz: Istent féljük és szeressük:

Igéjét és annak hirdetését meg ne vessük,

hanem szentnek tartsuk,

örömest hallgassuk és tanuljuk.

 

Néhány évvel azután, hogy az országba érkezett, Haldora Kragstedt elhatározza, hogy veteményeskertet alakít ki. Korábban már említette a tervét a férjének, de az hitetlenkedve felnevetett.

– Veteményest? Miért nem mindjárt búzamezőt vagy gyümölcsöst?

Aztán a feleségére nézett, és észbe kapott.

– De hát kedvesem, veteményest? Gyere velem, mutatok neked valamit.

Magával vitte, az asszony a ház előtt várakozott, amíg ő lement a raktárba, és hozott egy hegyes végű lapátot. A felesége felé nyújtotta.

– Mit csináljak vele?

– Áss egy lyukat – mondta Kragstedt. – A veteményesedhez. – Nevetett. – Na, ne nézz már így, majd én megcsinálom.

Felemelte a lapátot, és belevágta a földbe. Fémes csattanás hallatszott. Felállt a lapát szélére, és teljes testsúlyával megpróbálta a földbe vájni. A lapát néhány hüvelyknyit lesüllyedt. Kragstedt felbillentette, kifordított egy kis tőzeget, és megismételte a mozdulatsort.

Ugyanaz történt.

– Nézd – mondta. – Mit látsz? – Egy kicsit hátralépett.

– Követ – felelte az asszony.

– Nem, nem követ. Sziklát. A grönlandi sziklaalapot. Hogyan akarsz káposztát termeszteni egy olyan országban, ahol még egy hullát is csak nagy nehézségek árán lehet eltemetni?

– A pusztaságot művelni kell – erősködött az asszony. – Vagy nem ezt tesszük?

– Mi?

– Igen, mi, fehér emberek. Nem ez a célja az egésznek? – Fejével könnyedén a raktárak felé intett.

– A sziklák megművelését eddig még a fehér embereknek sem sikerült megoldaniuk.

– Akkor rendelnünk kell jó dán humuszos földet.

– Elment az eszed?

– Még nem. De ne felejtsd el, kedves férjem, hogy nő vagyok. Az a feladatom, hogy kicsíráztassam és neveljem a dolgokat. – Megsimogatta a hasát, s közben lágy, mégis kioktató hangon beszélt, amitől a férje mindig lelkiismeret-furdalást érzett, és elhallgatott.

– Amíg nincs gyermekem, akiről gondoskodhatnék, más elfoglaltság után kell néznem. Különben megőrülök.

És most, majdnem két esztendővel az idézett beszélgetés után még mindig nincs gyermeke. A humuszos föld azonban megérkezett. A Der Frühling hozta néhány zacskó vetőmaggal együtt. Amint a fagyos föld fölenged, a jóságos kádár kiás pár tucat köbrőf tőzeget, és a lyukat megtölti a humusszal. Ő pedig ott áll a férfi mellett, a nagy, négyzet alakú veteményes szélén. A boldogságtól hevesen ver a szíve. Még a kádár is meghatódik.

– Idehoztunk egy keveset a hazai földből – mondja.

– Igen – feleli az asszony –, zászlórudat kellene emelnünk.

– Majd megkérem az ácsot, hogy készítsen egyet – ígéri a kádár. – Felhúzzuk a zászlót, és énekelünk.

– És figyeljük, ahogy kikel a káposzta.

Falck misszionárius lép hozzájuk.

– Vagy úgy – láthatóan nagy hatással van rá a látvány. Aztán hozza a Bibliáját meg a szenteltvizet, és megáldja a földet.

– Gondosan kerítse be, madame Kragstedt – javasolja –, nehogy a tehenem letapossa a növényeket. Másrészről viszont hasznára is lehet, elláthatja trágyával, amiért megeheti a zöld leveleket, így semmi sem megy veszendőbe, így tartozik össze és alkot egészet a marha meg a mező.

Az asszony a magokat a tiszteletessel veti el. Kukoricát, cukorrépát, zellert, sárgarépát, fehérrépát, fejes káposztát és karalábét. Aztán megöntözik az ágyást, és egy darabig áhítattal szemlélik. Kragstedt asszony élvezi, ahogy a ragacsos föld a kezére tapad, és az izmaiban lerakódik a fáradtság.

Másnap megkéri az ácsot, hogy csináljon kerítést. Estére már el is készül.

– Szeretné, ha lefesteném, madame?

Igen, a madame szeretné.

Az ács meghajol. Megígéri, hogy a lehető leghamarabb nekilát a zászlórúdnak is.

– Évek óta nem éreztem magam ilyen boldognak – vallja be az asszony a tiszteletesnek a szobában.

– Megtalálta a hivatását, nagyságos asszony – mosolyog a lelkész.

– Odahaza, a Køge-öbölben volt egy veteményesünk. Valószínűleg ezért ébrednek most ilyen érzések bennem. – Fáj az állkapcsa, majdnem elsírja magát. Aztán nem tartja vissza a könnyeket, a tiszteletes csak elvisel egy kis szipogást. Érzi, ahogy arcát felhevítik a könnycseppek. Egy zsebkendővel nevetve letörli őket.

A lelkész tanulmányozza. Lábfejét billegetve kortyolja az italát.

– Honvágya van, nagyságos asszony – jegyzi meg.

– Már csak egy dolog hiányzik. Egy kapu.

– Kapu? A veteményesben?

Odahaza a patikus otthonában a veteményesnek kovácsoltvas kapuja volt.

– Maga szerint készít nekem egyet a kovács?

– Hiszen ez a munkája – feleli Falck.

– Kovácsoltvas kapu? – csodálkozik Niels Hammer, a kovács.

– Mire kell asszonyomnak ilyesmi?

– Kinyitni és becsukni. Amikor bemegyek és kijövök.

– Hát persze, tudom, mire való. De miért nem kér fakaput? Ez az ország nem bővelkedik a vasban.

A jól rajzoló Falck segítségével részletes ábrát készít a kapuról. Stilizált szőlővessző fonja körül a család monogramját és jelmondatát.

A kovács szemügyre veszi a rajzot. Fújtat.

– Tudom, hogy bonyolult minta – jegyzi meg Haldora. – Gondolja, hogy meghaladja a képességeit, Hammer úr?

A kovács megint fúj egyet. Aztán nekilát a kapunak, s közben azért morog, mert értelmetlennek tartja a kitűnő minőségű norvég vasat egy kapuhoz felhasználni, ráadásul olyanhoz, mely a semmit a semmivel köti össze a pusztaságban.

– Megszelídítjük a vadont – magyarázza Haldora.

– Hát persze, de ahhoz azért több kell egy kis humusznál meg vasnál.

 

Kragstedt asszony mindennap ellátogat a kovácsműhelybe, hogy ellenőrizze, hogy halad a munka. Leül az üllőre, és figyeli, ahogy a felül meztelen, bőrkötényes kovács üti a vasat, a salak pedig szerteszét fröcsköl. Érdeklődve kérdezi, miből áll a munkája, mire a kovács kelletlenül magyaráz: hordóabroncsot, szegeket, fogantyú kat, szerelvényeket és zsanérokat készít, vödröket és edényeket, amelyeket ki kell kalapálni; fegyvereket javít, golyókat önt, a szalonnafüstölő számtalan vas alkatrészét tartja karban. – Többek között – mondja, miközben gonoszul hunyorog az asszonyra. – És én készítettem azt a súlyos láncot is, amelyre a szerencsétlen Krogh tiszteletes fölkötötte magát. S ha ez még nem elég, akkor kovácsoltvas kaput készítek asszonyomnak, hogy ki-be járkálhasson a pusztaságban, és becsukhassa maga mögött.

Haldora elneveti magát. A kovács meglendíti kalapácsát. A madame megborzong a gondolatra, hogy ez az ember a telep hóhéra is, aki megkorbácsolja vagy izzó fogóval csipkedi az engedetleneket, legrosszabb esetben levágja a tagjaikat, vagy elválasztja a lelküket a testüktől. Nem mintha látta volna ebben a szerepkörben. Férje, a telep vezetője türelmes parancsnok, általában békés megoldást keres a problémákra.

A kovács megpróbál alkudozni vele, hogy egyszerűsítsék le egy kicsit a mintát, de ő mosolyogva ragaszkodik hozzá, hogy a kapu pontosan olyan legyen, mint a rajzon. Ha megpróbálja becsapni, azt rögtön észreveszi, és akkor nem áll meg a lábán, fenyegeti meg felemelt ujjal, gúnyos hangon, ami láthatóan végtelenül idegesíti a kovácsot, ő viszont jól szórakozik. Szeret a műhelyben lenni, belélegzi a kovácstűzben megpuhított, hajlítható és karamellszerűen nyújtható vas kesernyés szagát, kedveli a víz sistergését, amikor a vasat edzik, a tüzet, az imbolygó árnyékokat, szereti nézni a kovács izzó vas fölé hajló alakját.

– Mit jelentenek ezek a betűk középen? – tudakolja a kovács.

– Semper felix. Mindig boldog, latinul.

– Vagy úgy. És minden betűnek meg kell lennie, annak ellenére, hogy csak asszonyom és a tiszteletes érti őket?

– Igen, hiánytalanul, Hammer.

A férfi meg a kalapács meg a vas meg a tűz. A hőség szinte elviselhetetlen, amikor a kovácstűzhely fedele kinyílik, mégsem fordítja el az arcát. A szeme szinte beszippantja a tüzet, a lángok megperzselnek valamit a bensőjében, aminek meg kell perzselődnie. Tisztában van vele, hogy nem illik ilyen hosszú ideig itt tartózkodnia. Mégis nehezen szakad el a helytől, különben is figyelemmel kell kísérnie a konok kovács munkáját. A férje, Kragstedt képviselő a nyári évszak nagy részét utazgatással tölti. Amennyire tudja, most éppen Holsteinsborg-ban, a gazdag, északi szomszéd telepen van. Az az álma, hogy a sukkertoppeni körzetben is létrehozza az ottanihoz hasonló bálnavadászpáholyt, szerinte dúsgazdagok lennének, ha sikerülne. Rengeteget foglalkozik az üggyel. Az asszony azon gondolkodik, vajon mit szól majd, ha meglátja a veteményesét. Alig várja, hogy megmutathassa neki, és reméli, férje hazatéréséig elkészül a kapu, és néhány mag ki is csírázik. Nem lehetetlen. Ismert, hogy a régi északiak gabonát meg zöldséget is termesztettek az ország déli részén, és háziállatokat is tartottak, igaz, mélyen bent a melegebb fjordokban. Viszont nem volt valódi dán humuszuk.

Morten Falck is elutazott. Az egyetlen, akivel valamirevaló társalgást folytathat, Carl Dorph, a kádár. Ő azonban erősen vallásos, és állandóan negédesen jámbor ömlengésben tör ki, és arra panaszkodik, hogy még mindig nem érkezett meg a királyi engedély, hogy feleségül vehesse azt a bennszülött asszonyt, akivel együtt él, és aki egyben gyermekei anyja. Kragstedt asszony megígéri neki, hogy ha megérkezik a férje, szól az érdekében, talán ő tehet valamit. Aztán lesétál a kovácshoz, és letelepszik. A kovács éppen a fújtatóval bíbelődik. Kancsalít. Hátizmai kidomborodnak az izzadságtól olajosan fénylő bőr alatt.

Kragstedt asszony távozik. Felsétál a veteményeshez, mely egyelőre semmi jelét nem mutatja az életnek. Aztán hazamegy, leül a szalonban az ablaknál, és olvasni kezdi az egyik regényt, melyet Falck könyvtárából kapott kölcsön. Előkeresi az írószerszámait, és lejegyez pár dolgot, amit meg akar vitatni a lelkésszel, ha az majd hazatér. Jó barátságban vannak, úgy érzi, a férfi kicsit bele is szeretett. Kiolvassa a szeméből, amikor ajtót nyit neki, és a tiszteletes belép a szalonba. Előbb vagy utóbb, valószínűleg a következő télen, meg fogják csókolni egymást, és egy kis fájdalmat is okoznak egymásnak, persze nem nagyobbat, mint amennyi megengedett változatosságot hoz az egyhangúságba. Szórakoztatja, amikor arról képzeleg, hogyan is történik majd mindez, és mit fognak mondani egymásnak. Pálinkát tölt a férfinak, amitől az levetkőzi a gátlásait, sietve, kissé zavartan magához húzza és megcsókolja. Így! Ő ellöki magától, felháborodik. Falckot bűntudat gyötri. Eljátsszák a szerepeiket. Ő pedig újra odatartja a száját. Falck, mintegy véletlenül, végigsimítja a keblét. Ő megfogja a kezet, és a mellére szorítja, a kéz kicsit belemarkol a mellbe, amitől apró szúrások sugároznak szét a testében felfelé, lefelé, be a női vágy sötét gócpontjába. De a lelkész megérti. És megszabadítja a szégyentől.

Na, elég a képzelgésből! Figyelmét visszatereli a regényhez. Nem sokkal később megjelenik az új szobalánya. Fogalma sincs, mit kezdjen vele a nap kellős közepén, azon kívül, hogy a katekizmust szokták olvasgatni. Kragstedt ötlete volt, hogy szobalányként alkalmazzák Sofi e mellett, aki az állandó segítségük a ház körül; tulajdonképpen ölebként, akinek az a feladata, hogy szórakoztassa, amikor az ura távol van. Még nem szokta meg teljesen a jelenlétét. Ma azzal üti el az időt, hogy felolvas egy kicsit a regényből a lánynak, aki zárkózott arccal ül mellette, és természetesen egy szót sem ért az egészből. Később megkéri, hogy lazítsa meg a míderét, és segítsen neki levetkőzni. Aztán nyugovóra tér. Emlékezteti magát, hogy másnap meg kell kérdeznie a lánytól a nevét, meg hogy van-e családja. Falck tiszteletes ajánlotta. Ő mossa a lelkész ruháit, takarít a nappalijában, amivel gyorsan végez, s az idő többi részében a monopóliumvezető és felesége rendelkezésére áll, de nem moshat és nem takaríthat, mert akkor megsértené Sofi e felségterületét, és Sofi e szemmel láthatóan nem kedveli. Cselédnép, gondolja, semmivel sem könnyebb velük, mint odahaza Køge-ben, a patikusházban. Biztos még a néger rabszolgák is okoznak fejtörést és kínokat az uruknak.

 

A Kiadó engedélyével.