Főkép

Fülszöveg:

Nem nagy dolog.

Kell pár tucat angyal, egy Teremtő, néhány részeges tengerész, egy velencei kereskedő, egy piránói lány, kell egy nagy tenger, kellenek rá hajók, kell Velence, és kell Piránó, kell Marlon, a régi kópé, és az elrejtett angyallány, Marion.

Összekeverjük, kiöntjük, és készen van az első fejezet. Aztán megint kavarunk rajta, kiöntjük, és készen a második fejezet. Keverünk harmincnyolcszor, és készen van mind a harmincnyolc fejezet.

Nem nagy dolog.

Bárki megcsinálhatja, ha van neki egy akkora tálja, amibe belefér pár tucat angyal, egy Teremtő, néhány részeges matróz, egy nagy tenger, meg Velence...

 

„A legenda szerint a velencei kereskedő olthatatlan szerelemre gyulladt egy szép piránói hajadon iránt, aki türelmetlenül leste, mikor fut be a kikötőbe szerelmesének hajója. A városi szóbeszédre fittyet hányó velencei építtette a kikötőre tekintő palotát, s tétette rá a feliratot: Lassa pur dir - Hadd fecsegjenek.” (Jugoszlávia útikönyv. Bp., 1997, 558. o.)

 

„Hétszáz ékes palota közé

kincstárat vasból rakatott

s a napot akarta ráveretni,

mint óriás, tüzes lakatot.”

 

Részlet a könyvből:

Károlynak lenni és királynak Franciaországban maga volt az istencsapása. Mert egyik sem kerülhette el, még ha hetedik vagy nyolcadik is volt a sorban, hogy ne méricskéljék: na, ez most Nagy Károlyhoz képest mennyivel kisebb. Lehetett valamely Károly hatalmas is akár de, olyanná, mint Nagy Károly, sosem válhatott, mert a valahai elődöt az emlékezés mindig nagyobbá növelte a meglévőnél. Ekként aztán mondhatni szívet szorító, hogy a francia uralkodóház mindig megpróbálkozott egy-egy Károllyal, mintegy áldozatot küldve a történelmi időnek. Bár sokakban felmerült az is, hogy egy Lajos például nem azért hajtja-e Károly nevű fiát a trónra, hogy eztán a kicsinység reá háruljon, s az apa, mint Lajos, kivonhassa magát a Nagy Károllyal való összemérésből.

A nemkároly nevű királyok mindenesetre könnyebb helyzetben voltak, mint a Károlyok, ők bátran nevezhették magukat: Nagy Lajosnak, Nagy Péternek, Nagy Szolimánnak, Nagy Jánosnak, még akkor is, ha különben jelentéktelenek voltak. Mindez persze oda vezetett, hogy az uralkodók körében annyira elszaporodtak a nagyok, hogy inkább kezdett ez kicsit jelenteni, s néha egy-egy Nagy Lajos mellett sokkal hatalmasabbnak látszott mondjuk egy Kis Pipin. Külön zavaró volt, hogy gyakorta egészen mélynövésű királyokat is nagy jelzővel illettek. Végül úgy alakult, ha valaki azt mondta – főként a királyi család körében –: az én gyermekem már nagylány vagy nagyfiú, biztosak lehettünk abban, hogy kislányról és kisfiúról beszél.

A nemkároly királyok ekként megoldották a nagyság kérdését, ám a károly királyoknak mindez nem mehetett ilyen egyszerűen. Örökösen ott volt a belső és külső elvárás, hogy Nagy Károlynál nagyobb uralkodók legyenek, mert a külszem számára csak ekkor látszódhatott egy Károly valóban nagynak. De Első Károlyt fölülmúlni lehetetlenség volt, ezért aztán a jövendő károlyok azzal próbálkoztak, hogy egy-egy jellemvonásukkal magasodjanak legalább fölébe. A második a sorban a Kopasz Károly nevet viselte. Ennek nagysága a fejtetőben rejlett, hogy a kobakján szokatlanul hatalmas pusztaság terebélyesedett. Őt követte a trónon Vastag Károly, aki a szélességben próbálta utolérni nevezetes elődjét, de nagy kövérsége végül ügyetlenségig dagadt, aztán rendesen el is kergették a trónról, bár kicsit erős a kergették kifejezés, mert akkor már a hájasságtól pusztán vánszorogni tudott.

Vastag Károly után háromszáz évig nem mertek a franciák kísérletezni a Károly névvel. 1322-ben is csak azért került Károly nevű a trónra, mert V. Fülöp fiúörökös nélkül pusztult el, s kizárásos alapon öccsére szállt a trón, akit balszerencséjére Károlynak neveztek. Ő volt a negyedik a sorban, és a Szép nevet kapta, mert a szépségben próbált elődjéhez mérhető nagyságra szert tenni. Különben csak külsőleg volt szépnek nevezhető, belül olyan volt a lelke, mint egy kihányt főzelék, mindenkit felakaszthatott, kivált akiknek pénzük volt. Halála után Gonosz Károly, Navarra királya ácsingózott a trónra, de ő csak a négy és feledik Károly lehetett, hiszen királyságát a franciák sosem szentesítették.

Micsoda más világ volt még az! Ha valakit gonosznak neveztek, mindenki tudta, kiről volt szó. Hatodik Fülöp csak annyit mondott: Na, páholjuk el a Gonosz Károlyt - és mindenki tudta, ki ellen kell hadat viselni, s az egyirányú csapás elpusztította az ellenséget. Ha mindez ma történne, a mai Fülöp bizonnyal nagy vereséget szenvedne, mert ha parancsot adna kapitányának, hogy vetjük tönkre a Gonosz Károlyt, az biz visszakérdezne: Melyiket? S ha pontosítás nélkül adná tovább katonáinak a parancsot, azok százfelé futnának a világ minden irányában. De kár ezen keseregnünk, menjünk tovább a számtanban.

Négy és feledik Károly után jött az ötödik: Okos Károly, aki az okosságban próbált szerencsét, de sikertelenül, bizonyítja ezt fia, aki Hatodikként került a károlytrónra, és már csak a számozás különbözteti meg elődeitől, különben talán őrült Károlynak lehetett volna nevezni, mert egészen fiatalon begolyózott, így aztán a francia népség azt gyanította, hogy fia, Hetedik Károly nem is törvényes utód, lehetne őt Zabi Károlynak nevezni esetleg. Zabi Károlyt XI. Lajos követte a trónon, aki a tervezettnél korábban, 1483-ban halt meg, mikor fia, Károly még csak tizenhárom éves volt.

Habár gyermek volt, csúfságra akár egy felnőtt. Háta púpos, lábai rövidek, testalkata gyenge. Minden rossz tulajdonsága megvolt hozzá, hogy ne kerülhessen a franciák trónjára. Mégis odakerült, méghozzá nyolcadikként a Károlyok sorában. S mint testébe a csúfság, lelkébe a reménytelenség volt belevarrva. Nem tudni, honnét vette az erőt, de míg gyámjai a hatalomért küzdöttek, a kis csúfság könyvekből magába szívta az uralkodás művészetét, s amikor az ellenek megfáradtak a küzdésben, kész uralkodóként állt a nép elé. Szövetséget kötött és békét, foglyokat engedett szabadon, s ekként örök hívekhez jutott. Felbontotta eljegyzését Miksa császár húgával, Margittal, és Bretagne-ba rohant, hogy elvegye Miksa császár jegyesét, Anna hercegnőt, akinek révén uralma alá került a tengerparti földség. Miksa persze nem bírta viselni a veszteséget, mármint nem a menyasszonyét, hanem a hozományét, és hadakozni akart volna, de senki nem állt mellé, kénytelen volt megbékélni, s mert saját felszabadult húgát nem vehette feleségül, gyorsan más mátka után koslatott. Teljessé vált a francia föld, akár megnyugodhatott volna Károly, ha valami belső vad erő nem akarta volna kilökni abból a reménytelenségből, amibe a Károlyokat fullasztotta a történelem. S a reménytelenségből való kijutás érzése nem más, mint az a reménytelenség, hogy kijut a reménytelenségből, hogy van egy reménytelenség, amit csak le kell gyűrnie, és máris átjut a nem reménytelenség tájaira. Honnét is tudhatta volna, hogy Nagy Károlyt is csak az emlékezet rántotta ki a reménytelenségből, ő maga azonban mint kis nyomorult pusztult és élt, foglyaként annak az időnek.

A kijutás mint valami gyöngyös kapu épült a király szeme elé, egy tündökletes út, ami mögött szikráznak a napcsillámok, és sellők áztatják nyálukban a férfiakat. Nézett jobbra és balra, előre és hátra: mi mást láthatott volna, mint azt a déli csillogást, amit Itália világított felé, Velencét, a tenger királynőjét.

1494 tavaszán már ott állt a sereg élén, és karját a déli vidékek felé fordította:

- Az ott a miénk lesz!

Sarkantyúját belemélyesztette a dereskanca oldalába, és nekiindult a Délnek.

- Nem az angolokat páholjuk el? - kérdezte az orléans-i herceg.

- De nem ám - válaszolta a király -, nekünk Dél az élet, Észak a halál!

Hah - ennyit se bírt kinyögni az orléans-i herceg, neki már nem volt választása, hűséget esküdött a királynak, mikor az kihozta őt a börtönből, szóval nincs mese, a Dél az neki is az élet.

Mentek serényen egész seregestül. Az itáliai városok úgy hevertek el előttük, mint fizetett szeretők. Alig odaértek, a kapu már nyílott is.

- Gyere, jó megmentőnk - mondogatták a kapuszárnyak, és a király önfeledten kúszott a városok járataiba, még Róma is kaput tárt, s az Angyalvárba menekült pápa is hamar előkászálódott, hogy megbékéljen és szövetséget kössön a franciával.

De mit is keresett itt Károly, kérdezhetnénk, mikor őt más nem fűtötte, mint a tenger királynőjének megszerzése, hogyan keveredett ebbe a hatalmas városba, ahelyett, hogy a királynő sikátoraiban sikongatna? Miként változik meg egy szándék, vagy miként mutatkozik a lentről egyenes járás fölülről kuszának, ki is válaszolhatná meg. Károly úgy érezte, ahhoz, hogy megszerezze a királynőt, először a tanácsosokat, a barátokat és rajongókat kell maga alá gyűrnie - talán válasznak látszik, talán nem, mindenesetre Károly még ekkor, Róma megszerzésekor se rohant vissza Velencébe, csak tovább nótázta magának: Dél az élet, Észak a halál, holott a királynő már éppen északon hevert a háta megett.

Futott tovább, a csapat hadidalba kezdett: akik északon laknak, délnek mennek, akik délen, azok északra, Dél az élet, Észak a halál - nem sejteni, miféle bűvös kór lepte meg őket, mentek a nápolyi trón felé dalolva. Talán az orléans-i herceg, Lajos vette rá az uralkodót, hogy Nápolyt foglalja el, ahol a trón neki amúgy is járt rokoni alapon, vagy a király lett már oly mértékben romlott, hogy udvarhölgyet választott a királyasszony helyett - nem tudni.

A franciák danászása úszott a langymeleg napban: La Vie, La Vie - hogy élet, élet, déli élet, dél az élet, halál, halál, északhalál, önfeledt volt a menet, nem kúszott senkinek ki régi tanulmányai mögül a mondás: Nápolyt látni és meghalni. Kiszökni a történeti idő fogságából, a Károlyok bilincsei közül - erre gondolt a király, és vezette seregét egészen a trónig, ami süteményből volt, mint a mesékben, mézeslapocskákból összeragasztgatva. Az alattvalók, ha trónfosztást akartak, egyszerűen felették a széket, s a nápolyi királynak nem maradt hol ücsörögnie. Mire újabb trónt sütöttek, a régi királyt elzavarták, hogy pihengessen arrébb, más városban, egy fatuskón ülve. Olyan nevezetes volt ez a nápolyi alkotmány, hogy az egész világon híre ment, s bár a süteménytrónt nem tudták megvalósítani sehol sem, a ropogós ostya mindenütt kedvenc étel lett, s ha valaki alattvaló már rettent gyűlölte az ország urát, vásárolt a piacon magának egy rakás ostyát, és bosszúból a hányásig felzabálta, vagy a gyermekeivel feletette. A nápolyi ma is minden királyellenesség szimbóluma, a zsarnokok rettegett étele. És persze arra se lehetett biztatni a szigurancát, hogy foglaljatok le és éljetek fel minden fellelhető nápolyit, mert az sem volt más, mint saját hatalmának megingatása, olyan, mintha azt mondta volna: Gyertek, harapjatok belém.

Károly erre a frissenropogós trónra telepedett, s az édes sütemény oly nagyon fellágyította a fenekét s a gerinccsatornán keresztül az egész agyát, hogy végül teljesen megfeledkezett arról, kik is segítették ehhez az uralomhoz: ropogott ott a va- lagával, ropogott, osztogatta a zsíros állásokat a cimboráknak, azok meg fosztogatták a zsírt az állásokból, hogy már csak sovány, girhes tehenek maradtak, s a sovány, girhes tehenek meg elkezdtek bőgni éhségükben, s hallották, hogy itt is, ott is bőgnek a tehenek: te is bőgsz, Milánó, te is bőgsz, Róma, te is bőgsz, Velence, bizony mind bőgtek, persze Velence csak azért, nehogy kimaradjon. Na, ez a sok bőgés lett végül a Károly-ellenes szövetség.

Mire a király észbe kapott, a trónjának már hűlt morzsalékait sem találta, az utolsó falatot egy élelmes hangya cipelte a palota kövezetén, a feldühödött Károly arra még rátaposott, de több gonoszságot nem végezhetett, mert rögvest futnia kellett fölfelé északnak.

Bizony-bizony a királynőnek lőttek, meg Itáliának is lőttek - rettent elkeseredett a púpos vesztes. Lajos, az orléans-i herceg meg sündörgött körülötte:

- Felséges Károlyom, adjuk vissza, tépjük őket széjjel. Ne hagyjuk őket saját bőrükben, öltöztessük át testüket kutyabundába...

Károly legyintett, s faképnél hagyta Lajost, Lajos meg állt ott a faképnél, ami a szenvedő Krisztust ábrázolta, nézte a Megváltót, s közben hallja, hogy a király nagyokat viháncol az udvarhölggyel, nem Bretagne-i Annával, a királynővel, de nem ám, hanem egy kis udvarhölggyel. Ez az ő vége - súgta Lajos, s a királynak hamarosan valóban vége lett, ha még nem lett volna vége akkor, amikor megfogta a nápolyi városkaput.

 

A Kiadó engedélyével.