Főkép

Fülszöveg:

Ehnaton fáraó évezredekkel ezelőtt készíttetett egy medált, amely képes befolyásolni a Föld mozgását. A 21. század elején a Szindikátus óvja a mágikus kincset, ám a medál rossz kezekbe került. Öt gyerek élete örökre megváltozik: Yeni, Berria, Jauns, Baru, Nuwe, a világ sorsa az ő kezükben van.

 

Részlet a regényből:

Második fejezet

 

A palota dísztermében az aranyszegélyes terítővel letakart asztalt rogyásig pakolták finomságokkal, de az ünneplő ruhába öltözött szolgák tovább sürögtek-forogtak az uralkodó körül. A nyitott ablakokon át beömlő napfény gyönyörűen megvilágította a pompába öltöztetett termet. A falakat a kriccsek korábbi uralkodóiról készült életnagyságú festmények borították, a mennyezeten az ősök régi csatáinak dicsőséges jeleneteit örökítették meg. A terem hatalmas bükkfa ajtaja fölé Magnusnak, a kriccsek jelenlegi királyának arcképét helyezték. Ezt látva az asztalfőn ülő Magnus elégedetten megsimogatta hosszú, ősz szakállát, majd az egyik aranytálból kivett egy ropogósra sült libacombot. A szájához emelte, és fogával tépni kezdte a húst. A zsír a szakállára csorgott, amit egy szolga azonnal le akart törölni, de a király felemelte a mutatóujját, és leintette.

– Karhant is így fogom darabokra szedni! – morgott, és újra beleharapott a húsba.

– Felség! A parancsodra várunk, a katonaság készen áll! – mondta a király jobbján ülő kancellár. – Nincs sok időnk, kémeink azt jelentették, hogy Karhan sereget verbuvál a parasztokból.

– Áh, a parasztok! Már megint a parasztok! – legyintett a király. – Mindig csak hőzöngenek, most pedig ellenem fordulnak. Húzzuk ki a méregfogukat!

– Már megbocsáss, uram! – szólalt meg az udvari főtanácsos, miután lenyelte az utolsó falatot. – Mégis hogy gondolod?

– Egyszerűen, nagyon egyszerűen – felelte a király, és kézfejével letörölte a zsírt a szakálláról. – El kell kapni Karhant, vezér nélkül a parasztoknak nincs esélyük. Mire mennének a botjaikkal, a kaszáikkal a seregem ellen? Ostoba népség!

– Emlékeztetlek rá, felség, hogy Karhant még nem látta senki – mondta az udvari főtanácsos. – Vannak besúgóink a parasztok között, de még egyikük sem találkozott vele. Hogy találjuk meg, ha azt se tudjuk, hogy néz ki?

– Elég legyen! – csapott az asztalra Magnus, és felállt gyémántokkal kirakott trónjáról. – Nincs kérdezősködés, Karhant akarom! Élve! Három napot adok, ha a lázadók vezére addig nem kerül elém vasra verve, az összes tanácsadómat börtönbe csukatom! Világos?

– Igenis, felség! – vágta rá egyszerre a kancellár és az udvari főtanácsos, majd gyorsan felálltak az asztaltól.

Abban a pillanatban két szolga kinyitotta az ajtót, és Magnus lánya, Shamala lépett be rajta. Szigorú tekintettel végigmérte az alattvalókat, és gőgösen a király mellé ült.

– Ti meg mit bámultok? – rivallt rá Shamala a kancellárra és az udvari főtanácsosra. – Kifelé! Apám! Meddig tűröd még meg ezeket a félkegyelműeket magad mellett? Bízd rám Karhant, és ígérem, örökre megszabadítalak tőle.

A király felvonta a szemöldökét, megigazította a fején a koronáját, majd a lányára nézett.

– Ha jól sejtem, nem ingyen kéred.

– Jól sejted – vágta rá Shamala. – Apám, be kellene látnod, hogy a te időd lejárt. A parasztok nyögik az adókat, éhezés és szegénység van mindenütt. Már vezérük is van, komoly veszélyben forog a birodalom, és nem hagyom veszni az örökségem!

– Ne felejtsd el, hogy a király én vagyok! – Magnus hangjából bizonytalanság áradt. Tudta, hogy a lánya megveti, és a trónt mindenáron magának akarja.

– Van egy ajánlatom. Megszerzem Karhant a trónért cserébe. Te lemondasz a trónról a javamra, és életed hátralévő részét a birtokodon töltöd. Nyugalomban, királynak járó ellátással.

– Bolond vagy, leányom – nevetett fel Magnus. – Mi lesz, ha nem fogadom el az ajánlatod?

– Annyi balesetről hallani manapság. Nem venném a lelkemre, ha történne veled valami…

Ezután felemelte borral töltött kristálypoharát, és apjáéhoz koccintotta. Magnus érezte, hogy a lánya nem viccel, és arra gondolt, hogy vajon Karhan vagy Shamala veszélyesebb-e.

A lányát nézte, aki közben letette a poharát, és a gyümölcsöstálba nyúlt, hogy almát vegyen ki belőle. Mintha csak a feleségét, Shamala anyját látta volna. A királyné húsz éve halt meg, a lány akkor négyéves volt. Magnus nem nősült újra, de a lányával sem foglalkozott, mert csak a birodalom ügyei érdekelték. Shamalát a dadája nevelte fel, de ő is nehezen bírt vele. A lány öntörvényű volt, makacs és velejéig gonosz. Legutóbb egy parasztot azért vettetett tömlöcbe, mert az rászólt, amikor Shamala egy kutyát vert az udvaron szöges ostorral. Pedig külsőre ártatlannak és szerénynek tűnt. Hosszú, dús, vörös haját mindig összefonva hordta, kivéve, ha udvarlók érkeztek az udvarba. Olyankor kiengedte, ami még jobban kiemelte türkizkék szemét és vékony, finom csontú arcát. A férfiak olvadoztak a szépségétől, de Shamala egyiket sem engedte közel magához. A legkitartóbb Zuen volt, de a lány vele is csak játszadozott.

– Pfuj! Mi ez? – kiáltott fel Shamala, miután beleharapott az almába. – Ilyen rosszat még sosem ettem. Melyik paraszt merte ezt idehozni?

– Lompo volt az – hajolt meg előtte az egyik szolga.

– Hozzátok elém azt a fogatlan aggastyánt! – mondta Shamala, és a földre dobta az almát.

Pár perc múlva egy vékony, púpos, megkötözött öregembert vezettek Shamala elé a katonák. A vénember minden lépésnél feljajdult. Meztelen lábát a sok lépcsőzés már annyira felsértette, hogy vércsíkot húzott maga után. A katonák a földre lökték, és az eséstől a térde akkorát koppant, hogy fájdalmasan felkiáltott.

– Egyél, kutya! – förmedt rá Shamala. – Gyerünk, zabálj!

Az öreg lehajolt az almához, és fogatlan szájával meg próbálta ajkai közé venni, de nem sikerült. Erre a katonák hangosan felröhögtek, és egyikük belerúgott az almába.

– Nem ízlik? – szólalt meg Magnus is nevetve, de aztán gyorsan elhallgatott, mert ekkor a nyitott ablakon keresztül egy nyílvessző süvített el a feje mellett. A nyíl fémhegye a trónjába fúródott. Csend borult a teremre, amit Shamala hangos kiáltása tört meg:

– Katonák! Az ablakhoz!

A fegyveresek rögtön az ablakhoz futottak, de senkit sem láttak a palota udvarán. Shamala határozottan odalépett apja székéhez, és kihúzta belőle a nyílvesszőt. Többször is meg kellett rángatnia, mert a vessző hegye mélyen belefúródott a fába. Miután kirántotta, egy papírdarabot vett észre, melyet a nyílvessző végére erősítettek. Vékony ujjaival óvatosan lefejtette, és széthajtotta. Nem szólt semmit, csak apja elé rakta. A király előrehajolt, és elolvasta az üzenetet:

MAGNUS! KÖZELEG A VÉG! KARHAN

A király elsápadt, gyorsabban szedte a levegőt, és tanácstalanul a lányára nézett. Remegő kézzel visszacsúsztatta a papírt Shamala elé, és így szólt:

– Három éve üldözöm Karhant. Akkora vérdíjat tűztem ki a fejére, hogy abból még a legszegényebb paraszt is nagybirtokos lehetne, de semmi eredménye. Még csak nem is látták. Mindössze azt tudjuk róla, hogy egy kígyófejes aranygyűrűt visel. Már a katonáimban sem bízom.

– A katonáid úgy félnek Karhantól, mint a tűztől – szólalt meg Shamala. – Lásd be, hogy én vagyok az egyetlen esélyed, máskülönben végez veled.

– Igen, ez lehet – bólintott Magnus.

– Ha megöl, akkor is az enyém a trón. Nekem úgy is jó – Shamala felkacagott, amitől a királyt kirázta a hideg. A lány nevetését kopogás törte meg. Valaki háromszor az ajtóra ütött.

– Ezek nem az őrök – mondta Magnus, és felállt a székéből. Fejével intett a katonáknak, akik az ajtóhoz szaladtak. A király jelzésére szélesre tárták, és a látványtól teljesen megdöbbentek.

A négy lemeztelenített ajtónálló ájultan hevert a padlón, testük egy feketére festett faládát fogott közre. A katonák közelebb mentek, de senkit sem láttak. Ekkor halk nyikorgással kinyílt az előtér egyik ajtaja. A katonák parancsnoka kihúzta a kardját, az ajtóhoz lépett, és a fegyvert a feje fölé emelte. Egyre közeledő árnyék vetődött a földre, amitől remegni kezdett a kard a parancsnok kezében. Egy pillanatra lehunyta a szemét, erőt vett magán, és lesújtott.

Az ajtóból Shamala dadája lépett elő, akinek a kezében tartott fonott kosarát a parancsnok kardja pontosan kettészelte. A dada hatalmasat sikított, keresztet vetett, és elájult.

– A francba! – kiáltott fel a parancsnok, leguggolt a dada mellé, majd pofozgatni kezdte.

Közben az egyik katona felemelte a faládát az ajtónállók mellől, és a király asztalára tette. Mielőtt Magnus belenézhetett volna, Shamala félretolta az apját. Bólintott a katona felé, aki felnyitotta a ládát, és kiemelte belőle a kancellár fejét. Erre a király hátrahőkölt, és hangosan felkiáltott:

– Elég!

– Felség! – szólalt meg a katona, miután visszatette a levágott fejet a ládába. – Valami van a láda aljára írva. Önnek szól!

– Magnus! Te leszel a következő! – olvasta el az üzenetet Shamala, miután a kancellár fejét arrébb gurította a ládában.

A király halálsápadt lett, lába remegni kezdett, és az asztallapra támaszkodva leroskadt a trónjára. Meredten bámult maga elé, és idegességében a kezét tördelte. A csend szinte tapintható volt a teremben, senki sem mert megszólalni. A hallgatást végül Shamala törte meg.

– Kifelé! Mindenki! – kiáltotta hangosan. – Beszédem van a királlyal.

– Te nem parancsolhatsz a katonáimnak! – förmedt rá Magnus, de a lánya csak mosolygott rajta. Szemét megvillantotta az alattvalók felé, akik pillanatok alatt eltűntek.

A király még mindig sápadtan ült a trónján, most tudatosult benne, hogy magára maradt. Vagy ölbe tett kézzel megvárja, amíg Karhan végez vele, vagy elfogadja lánya ajánlatát. Közben Shamala végigsimított vörös haján, és csillogó szemét apjára emelte. Lassú léptekkel elindult felé. Fekete, magas sarkú cipője hangosan koppant minden lépésénél. Amikor Magnus elé ért, hetykén megállt előtte, kezét vékony derekára tette, és az apja füléhez hajolt.

– Szorul a hurok, Magnus – suttogta. – Hogy döntöttél?

A király újra összeráncolta a homlokát, és lemondóan a lányára nézett.

– Amikor megszülettél, nem gondoltam volna, hogy te akarsz majd letaszítani a trónról. Nincs sok választásom. Mi a terved?

– Ostobák voltatok mindannyian, sosem lenne esélyetek Karhan ellen, hiába a hatalmas hadsereg – felelte Shamala.

– Karhan ember, más világból való, nem fognak rajta sem a kriccsek fegyverei, sem a varázslataink.

– Hogy került a mi világunkba? Hogy tudjuk elkapni? Mondd már, mi a terved?

– Fondorlattal. Te tudod a legjobban, hogy abban jó vagyok. − Ezután Shamala otthagyta apját, de az ajtóból visszakiáltott neki. – Viszlát, Magnus! Este már nem akarlak itt látni!

 

A király hosszú-hosszú percekig magába roskadva ült a trónján, a mennyezetet bámulta, és az őseire gondolt. Újra élte azt a sok-sok csatát, a kriccs királyok dicsőségesebbnél dicsőségesebb győzelmeit, melyekről az apja mesélt neki. Már hónapokkal ezelőtt megterveztette udvari festőjével a Karhan legyőzését ábrázoló freskó vázlatait, és akkor most mindennek vége!

Az bántotta legjobban, hogy nem is Karhan, hanem a félelme győzte le. Gyáva volt, féltette az életét. A szemébe könnyek szöktek, és hangos zokogásban tört ki. Arcát a kezébe temette, de a könnycseppek könnyedén folytak át ráncos ujjai között.

Ekkor váratlanul egy feketerigó repült be az ablakon, körözött párat a teremben, és leszállt az asztal közepére. Lassan Magnus felé ugrált, aki elvette arca elől a kezét, és kíváncsian nézett a madár fekete szemébe. Előrenyúlt, a göcsörtös ujjak remegve közeledtek a rigó felé. A fekete madár megállt, kinyitotta sárga csőrét, énekelni kezdett, és barna lábával a terítőt kapirgálta. Magnus visszahúzta a kezét, de közben előrehajolt, és figyelmesen hallgatta a rigó énekét. Hosszú haja a szemébe lógott, de most ez nem zavarta, mert a madár dalában üzenetet fedezett fel.

– Emlékszem rád, boszorkány. Funcillo változtatott feketerigóvá a parancsomra, mert vétettél a törvényeink ellen! – mondta a király. – Miért kellene hinnem neked?

A madár tovább énekelt, és Magnus érdeklődve hallgatta, látszott rajta, hogy lassan kezd visszatérni az életkedve. Tekintetét ismét a mennyezetre emelte, és újra látta Karhan feletti diadalát. A rigó csak énekelt, ami a királyt egyre jobb kedvre derítette. Arca kisimult, szeme csillogni kezdett, majd előrehajolt, és egy fürt szőlőt emelt ki a tálból. Egy szemet leszakított róla, és a madár felé gurította.

– Egyél, boszorkány! Egyet mondok, ne becsüld alá a lányomat! Shamala fiatal ugyan, de nagyon ravasz!

A feketerigó, miután megette a szőlőszemet, újra fütyülni kezdett. A király hallgatta egy darabig, majd leintette.

– Rendben, boszorkány, áll az alku! – felelte, és a szőlőfürtöt az asztalra dobva felállt a székéből. – Hiszek neked, de jól jegyezd meg! Ha megpróbálsz átverni, a bosszúm olyan lesz, amilyet a kriccsek még nem láttak.

A madár ekkor kitátotta sárga csőrét, de Magnus újra leintette.

– A boszorkányokat mind máglyára vetettem, a varázslókat kiűztem a palotából, azóta rend van a királyi udvarban. Igen, Karhan probléma, ebben igazad van, de nekem megér egy boszorkányt elviselni, ha én győzhetem le ezt az alávaló lázadót. Funcillo Zuen várában talált menedékre, de kezeskedem érte, hogy leveszi rólad az átkot, ha elvezetsz Karhanhoz.

Ezután a rigó csipogott párat, és kirepült az ablakon. A király az ajtóhoz ment, kinyitotta, és meglepődve látta, hogy nincsenek ajtónállók. A széles, ipszilon alakú folyosó most ijesztőnek hatott, ezért Magnus gyorsan becsapta az ajtót, és végül jobbra indult. Arany palástját összehúzta mellkasa előtt, de nem is figyelt rá, mert végig a terve járt a fejében.

– Te még itt vagy? – kérdezte Shamala, aki szinte a semmiből tűnt elő. A király úgy megijedt, hogy halkan felkiáltott. – Félsz, Magnus? – nevetett fel a lány. – Jól teszed, én is félnék a helyedben.

– A szívbajt hoztad rám – mondta Magnus, és megvetéssel nézte a lányát.

Ekkor Shamala belékarolt, odavezette az ablakhoz, és szélesre tárta előtte.

– Nézd, Magnus! A zöld mezők, a fenséges hegyek, a folyók halai most már mind az enyémek! Hát nem gyö nyörű?

– Igazad volt, leányom – felelte a király, és lesütötte a szemét. – Gondolkodtam a dolgon, tényleg öreg vagyok már a trónhoz. Téged illet a királyság, csak arra kérlek, légy hű a kriccs ősök szellemiségéhez.

Shamala az apjára meredt, és elgondolkodott. Valami nem stimmel, tűnődött magában. Lehajtotta a fejét, nem nézett a szemembe, valaminek történnie kellett. De tovább már nem volt ideje gondolkodni, mert a bástyákon megfújták a harsonákat.

– Megérkezett Zuen – Shamala becsukta az ablakot. – Hordd el magad, Magnus! A szolgáid már várnak a hintónál, a birtokról is gondoskodtam, jó helyed lesz ott. És még valami: a hátsó kijáraton menj, kerüljük a feltűnést – a lány gúnyosan felnevetett, és elviharzott.

A király felemelte a fejét, de már csak a lánya hátát látta.

– Nevess csak, nevess! Nemsokára lefagy az arcodról a mosoly – suttogta, és a hátsó kijárat felé indult.

 

Zuen a palota bejáratánál leugrott a lováról, és átnyújtotta a kantárt a királyi udvar főlovászának. Ezután begombolta fekete ingének felső gombját, intett a kíséretének, és elindult felfelé a lépcsőn. Olyan gyorsan szedte a fokokat, hogy kardja minden szökkenésnél a csizmájához ütődött. Már csak tizenkét lépcsőfok, és ott vagyok, számolta magában. A palota díszes főbejáratához háromszáz lépcsőfok vezetett. Zuen sokszor megjárta már, hosszú évek óta ostromolta szerelmével Shamalát. Ma úgy döntött, hogy történjen bármi, megkéri a kezét, nem vár tovább.

– Háromszáz! – kiáltott fel diadalittasan a lépcső tetején, és megfordult. A kísérete még féltávnál sem járt. Mosolyogva legyintett, és a bejárat mellett tornyosuló kőoroszlánra nézett. Odament hozzá, körbejárta és ámulattal figyelte az aprólékos munkával kifaragott állatot. Lábujjhegyre állt, és kezét az oroszlán nyitott szájába helyezte.

– Leharapnád, mi? – kérdezte a kőoroszlántól. – Shamala szerelméért ezt is vállalnám!

– Vigyázz! – kiáltott rá hangosan az öccse, és meglökte a vállát.

– Cyprian, az hittem, sose érsz fel! – nevetett Zuen, hófehér fogai megvillantak a fényben.

– Ha rajtam múlt volna, el se jövök! – háborgott Cyprian.

– Meddig akarsz még bolondot csinálni magadból?

– Amíg Shamala igent nem mond! – vágta rá Zuen, és beletúrt öccse szőke, hosszú hajába.

– Kíváncsi vagyok, tényleg olyan szép-e, mint mondod – kacsintott bátyjára Cyprian, de tovább már nem tudta folytatni, mert utolérték őket Zuen szolgái. A kezük tele volt ajándékokkal. Tömött kosarakban hozták a ritka gyümölcsöt, az ékszereket, az aranyserlegeket, lépni is alig tudtak a kincsek súlya alatt. Zuen végignézett rajtuk, és közben benyúlt fekete köpenyének belsejébe. Elégedetten kihúzta a kezét, és fejével a bejárat felé intett.

Az ajtó előtt két páncélba öltözött katona strázsált, akiknek lándzsái elállták Zuenék útját.

– Mit akartok? – szólalt meg az egyik őr, és a lándzsáját a látogatók felé fordította.

– Az uralkodóhoz jöttünk – kezdte Zuen, de ekkor öccse kiszólt a háta mögül.

– Igazán felismerhetnéd a bátyám, többet van itt, mint a saját várában! – kiáltotta az őrnek, majd szájába vette két ujját, és nagyot füttyentett.

– Viselkedj már! – fordult meg Zuen.

– Jól van – felelte Cyprian, és lebiggyesztette ajkát.

A morcos őr bólintott a társának, aki öklével kettőt ütött az ajtóra. Pár pillanat múlva az ajtó hangos nyikorgással feltárult, és az út megnyílt a palota előtermébe a látogatók előtt. Zuen határozottan elindult a márványlépcső irányába, a többiek csendben követték. Azt egyikük sem vette észre, hogy a kőoroszlánra rászállt egy feketerigó, és halkan fütyörészve nézte, ahogy a palota ajtaja becsukódik Zuenék mögött.

 

– Dicsőséges Magnus király! – Zuen az őrök gyűrűjében belépett a trónterembe, és letérdelt a bordó szőnyegre. Cyprian és a többiek követték a példáját, és fejüket lehajtva várták az uralkodó megjelenését.

– Uram! Mindenekelőtt arra kérlek, fogadd el szerény ajándékomat – mondta Zuen, de elakadt a szava, mert Shamala jött elő a trón mögül.

– Kelj fel, Zuen! – szólalt meg, és a látogatók elé sétált.

– Nem kell a színjáték!

– Hol az uralkodó? – kérdezte Zuen, és ámulattal nézte Shamalát, aki megigazította gyémántokkal kirakott koronáját.

– Itt áll előtted – felelte Shamala. – Magnus, fogalmazzunk úgy, visszavonult. Mit akarsz tőle?

– Téged, királynőm!

Erre Shamala elégedetten elmosolyodott, és tekintete Zuen széles vállára siklott. Ezután a férfi arcát fürkészte, akinek csillogó zöld szeméből tüzes szenvedély áradt. Egészen közel lépett hozzá, és a füléhez hajolt. Zuen szíve hevesebben kezdett dobogni, amint megérezte Shamala hajának lágy simogatását.

– Tényleg gyönyörű – szólalt meg váratlanul Cyprian, és zavarában elvörösödött.

– Ki ez a csinos legényke? – fordult felé Shamala, és megsimogatta a fiú arcát. Cyprian erre még vörösebb lett, úgy érezte, hogy mindjárt elájul. Zavarában nadrágja varrását babrálta, majd izzadt tenyerét a háta mögé dugta.

– Az öcsém, Cyprian – Zuen szeme szikrákat szórt.

– Kedvemre való, igazán kedvemre való – dünnyögte Shamala. – Kár, hogy még fiatalka.

– Királynőm! Bocsáss meg a tiszteletlenségemért, de azért jöttem, hogy megkérjem a kezed – mondta Zuen, és köpenye alól egy aranydobozkát vett elő. Felpattintotta a tetejét, és Shamala felé nyújtotta. A királynő mohó pillantást vetett a gyűrűre, és a látványtól még Karhanról is megfeledkezett. Ilyen szép gyűrűt még nem látott. A karika belsejére gondos mesteremberek az ő nevét vésték fel, a külső peremen apró, fényesre csiszolt gyémántkövek futottak végig. Shamala kivette a gyűrűt a dobozból, de nem húzta fel az ujjára. Ehelyett összeráncolta a homlokát, és szomorúan nézett Zuenre.

– Zuen, te nagyon kivételes férfi vagy – mondta Shamala, és nagy levegőt vett. – Bár tudnék foglalkozni a szív dolgaival! De nem lehet! Sötét árny vetül a kriccs birodalomra. Veszélyben vagyok, valaki az életemre tör.

– Akárki is az, halál fia! – kiáltott fel Zuen, és kardjára csapott. – Esküszöm, hogy elevenen nyúzom meg!

– Nem ilyen egyszerű ez. Azt beszélik, hogy egy Karhan nevű férfi sereget verbuvál a parasztokból, és egyre többen vannak. A kancellárt megölték, és kis híján ma az apám is odaveszett.

– A hadsereg? – kotyogott közbe Cyprian.

– A katonák nem jelentenek megoldást a problémára – felelte Shamala. – Karhan, a lázadók vezetője nem kriccs. Ember!

– Embeeeer? – csodálkozott el Cyprian, és előrelépett Zuen mellé.

– Senki nem tudja, hogyan és mikor került ide – folytatta Shamala. – Nem tudjuk, hol bujkál, és azt sem, hogy néz ki. A lázadók istenként tisztelik, és fittyet hánynak a törvényekre, már az adókat sem akarják fizetni. Ráadásul ma megpróbáltak megmérgezni. Ezért mindenki meglakol, az emberek is!

Shamala látta a hatást Zuen és Cyprian arcán, ezért egészen közel hajolt hozzájuk.

– Ugye most már érted, hogy miért van béklyóban a szívem? – kérdezte Zuentől, aki nem tudta levenni szemét a királynő mély dekoltázsáról. – A szívem, a lelkem, a testem, mindenem azé a férfié lesz, aki megszabadít ettől a veszedelemtől – suttogta Shamala, és két kezébe fogta Zuen arcát. – Nemcsak én leszek az övé, hanem a királyság is – tette hozzá alig hallhatóan, és közben ajka majdnem összeért Zuenével. – Hogy ki lesz az a férfi? – kérdezte a királynő Cyprianhoz lépve. A szőke fiú még mindig zavarodottan állt Zuen mellett, és lenyűgözve bámulta a nőt. – Talán te leszel az én hősöm – Shamala megcsókolta Cyprian homlokát.

– Elég! – fakadt ki féltékenyen Zuen. – Bármit kérsz, királynőm, én teljesítem!

Erre Shamala hátat fordított nekik, és elindult a lépcsőn a trón felé. Mozgása méltóságteljes volt, úgy tűnt, mintha mindig ezt gyakorolta volna. A hatás kedvéért a trónhoz érve mozdulatlanul megállt. Várt. Amikor úgy érezte, hogy eljött az ideje, megfordult, és Zuenre nézett.

A férfi szeme szenvedélytől izzott, szinte önkívületbe esett. Cypriant maga mögé tolta, egyet előrelépett, és felkiáltott:

– Mit tegyek, hogy elnyerjem a szerelmedet, királynőm?

Shamala kinyújtotta a kezét, tenyerében ott pihent Zuen gyűrűje. Mélyen beszívta tüdejébe a levegőt, közben szeme furcsán csillogott. Az erek kidagadtak a nyakán, majd gyűlölettel a hangjában elkiáltotta magát:

– Lopd el nekem az emberektől a fényt!

 

A Kiadó engedélyével.