Főkép

Fülszöveg:

A tizenhat éves Jace Witherspoon - apja keze által átrendezett arccal- régen látott bátyja küszöbéhez ért; a zsebében 3,84 dollárral, a lelkében egy titokkal.
Megpróbál továbblépni, új barátokat, új iskolát és új munkát találni, de hiába minden, nem képes elfelejteni, amit maga mögött hagyott. Édesanyját még mindig a markában tartja az apja. És volt barátnője egy titkot őriz - ki tudja meddig.
Jace rájön a legrosszabbra. Ha valóban tovább akar lépni, talán először épp azt kell megtennie, amitől a legjobban fél: talán vissza kell mennie...
Swathi Awasthi átütő és emlékezetes képest fest arról, hogy mi történik "utána". Miután azt mondod, elég, váltasz, lelépsz - hogyan kezdj el ismét élni?

 

Részlet a regényből:

Miközben a szélvédőn át azt az épületet nézem, amiben a bá­tyám lakik, megpróbálok kitalálni valami hihetőnek tűnő hazugsá­got. De semmi nem jut az eszembe. Esetleg az „Itt voltam a szom­szédban, gondoltam, beugrom..." Na, persze. Chicagótól Albu- querqueig tizenkilenc órányi az út. Ha egész éjjel vezetsz. És csak Mountain Dew-ért meg extracsípős KFC-ért állsz meg. Jut eszem­be, sajnos a KFC-k felháborítóan korán zárnak Oklahomában.

Mi lenne, ha azt mondanám: „Kaphatnék egy kanál cukrot, szom­széd?" Vicces. Vagy: „A tökéletes burrito örök keresésének egyik ál­lomása vagy." Hacsak Christian nem vakult meg az elmúlt öt évben, ilyen hazugságokkal nem fogom megetetni. Széthasadt ajkam min­dent elárul Mr. Nagyokosnak. Nyelvemmel megérintem a sebet, és kiszívom belőle a vért.

A sztori egyik fele leolvasható az arcomról. Ami a másik részét illeti, tartani fogom a szám, vagy ha beszélek is, homályban ha­gyok bizonyos részleteket. Egy nap majd mindent elmondok neki, az egész ügyet, akkor aztán lobotómiát csinálhat, vagy amit akar. De most csak arra vágyom, hogy Christian kinyissa az ajtót, tárja szé­lesre, és engedjen be.

Amikor kinyitom a kocsiajtót, valami sípolni kezd. A műszerfal­ra nézek, és rájövök. Hát persze, a fényszórók. Nem szoktam hozzá az éjszakai vezetéshez. A jogsim pár hónapos. De most, hogy elju­tottam idáig az idegbajos missouri vezetők, a fáradt oklahomaiak, a középső ujjukkal integető texasiak és az agyatlan új-mexikóiak kö­zött, tapasztalt, vén rókának érezhetem magam.

A bejárat az utcai lámpa fényében dereng. Az előcsarnok lepuk­kant, az egykor fehér falak koszcsíkosak. Végignézem a neveket a ka­putelefonon.

Nem találok Witherspoont. Nem látom a családnevünket.

Az ujjamat is végighúzom rajta, és minden név után megállok, nehogy kimaradjon valamelyik. Gonzales, kék golyóstollal a gomb­ra firkálva. MARSHALL, fekete alkoholos filccel. Ngu, kerek betűk pirossal. És még egy név, ami engem egy korhatár nélkül használha­tó káromkodásra emlékeztet: SZA#!%.

Leveszem a vállamról a fényképezőgép-táskát, aztán a földre te­szem, és lekuporodom mellé. Elhúzom a cipzárt, kiveszem belőle a kamerát meg a vakut, és keresni kezdem az anyámtól kapott borí­tékot. Megnézem a feladót. Jó helyen járok, semmi kétség. De csak most veszem észre, hogy a levelet egy hónapja adták fel.

Fémes ízt érzek a számban. Ha Christian elköltözött, hogyan ta­lálom meg? A boríték szerint 4B, de a 4B-ben MARSHALL lakik. Megnyomom a gombot, a zúgás visszhangzik a kis előtérben. Vedd fel! Legyél otthon és vedd fel!

Egy FedEx furgon érkezik zúgó motorral, leáll, majd újra felber­reg. A fehér jármű elhúz, csak a szürke kipufogógáz marad utána.

Egy töpörödött férfi kinyitja töpörödött felesége előtt az ajtót. Még át sem léptek a küszöbön, észrevesznek, és megállnak.

Szép látvány lehetek. Az apám ökle nem csak a számat szabta át. Az állkapcsomból bíbor hegy áll ki, és a homlokomon vörös ka­nyon tátong.

Rám bámulnak. Beszívom az ajkam, próbálom elrejteni, amit lehet.

Abban a pillanatban recsegő hangot hallok a kaputelefonból.

- Ki az?

Tényleg kaputelefonon kell ezt megbeszélnünk? Emlékszel rám? A testvéredre, akit elhagytál? Na, megjöttem! Inkább nem is folyta­tom, még képzeletben sem. Fedje homály a folytatást.

- Őőő... FedEx.

A pár megmoccan. A férfi megragadja a neje könyökét, kirán­gatja az épületből, behúzzák maguk mögött az ajtót, és elbicegnek. Szépen bemutatkoztam az albuquerqueieknek. Halálra rémisztet­tem őket.

Az ajtó berregni kezd. Lenyomom a kilincset, és elindulok felfe­lé a lépcsőn. A második emeleten meg kell állnom. A vörös színű, hosszú szálú szőnyeg a hetvenes évek óta szívhatja magába a bűzö­ket, és kell egy kis idő, hogy megszokjam. Befogom az orrom, mint­ha a vízbe ugranék, és a számon át veszem a levegőt. Így még rosszabb. Hasis és macskahúgy kigőzölgésének íze a számban. Remé­lem, hogy tényleg csak macskahúgy. Becsukom a szám, és kettesével szedve a fokokat, lélegzetvétel nélkül indulok tovább a negyedikre.

Arany számok egy sötétre pácolt faajtón. Megpaskolom az aj­tót, mintha barátságot akarnék kötni vele, hogy magam mellé ál­lítsam. Kopogok és várok. Tudom, hogy néhány emberből „őz-a-reflektorfényben" lesz, ha pánikba esik. A lélegzete elakad, izmai megmerevednek, az agya leblokkol. Én inkább a gázpedálra teszem a lábam, hogy a térképem lebegjen a szélben. Agyam gyors egymás­utánban gyártani kezdi a forgatókönyveket:

 

Kivágja az ajtót, és szorongatni kezd, hogy levegőt sem kapok. Az asz­talon négy szelet pizza vastagon pepperónival és ananásszal (jó, ezt a részét tízórás éhezésem ihlette). Átkarolja a vállam, és ezt mondja: „Ke­restelek, még innen is."

Vagy orrba vág a fű édeskés szaga, a haja zselével lesz felpunkosítva, és eltarhája az utolsó 3,84 dolláromat.

Vagy meg sem ismer.

 

Fokhagyma és gyömbér szaga csap meg, és elnyomja a hasis/macskahúgy elegyet. A gyomrom akkorát rándul, mintha előttem akar­na bemenni.

Az ajtóban egy húszas évei végén járó, ázsiai nő áll rövid, feke­te ruhában és feltűzött hajjal. Alaposan végigmér, aztán becsapja az ajtót. Bang!

Bentről férfihangot hallok. Christian összetéveszthetetlen tenor­ja. Feláll a tarkómon a szőr.

- Ki volt az, Mirriam?

- Nem a futár.

Becsúsztatom az ajtó alatt a borítékot.

- Te jó ég! - hallom bentről a bátyámat.

A kilincs elindul lefelé.

- Ne nyisd ki - mondja Mirriam. - Nekem valami nem tetszik ebben a srácban.

Felhorkanok. Még a nevemet se tudja, de egy szempillantás alatt leírt.

- Christian? - kiáltok be. A hangom megremeg.

A szőnyegen egyre nő a fényháromszög, ahogy lassan nyílik az ajtó.

A bátyám. Még mindig magasabb nálam. Jó tíz centivel. Az arca megnyúlt és elkeskenyedett. Látom a nyakán feszülő ínból, hogy még mindig jár futni. Hirtelen azon kezdek tűnődni, hogy vajon mi a helyzet a Boston Maratonnal. Még csak huszonkét éves, de sze­me körül már halvány szarkalábak látszanak. Fekete öltönyt visel. Nyakkendője meglazítva lóg a mellkasán, az inge felső gombja ki­gombolva.

Mirriam mögötte áll, használatra kész baseballütővel.

- Jace - leheli a bátyám.

Nem mér végig, nem néz rám rossz szemmel, de meg sem ölel. A szája sarka elindul felfelé, de ezt túlzás lenne mosolynak nevezni. A nyakát nyújtogatva szétnéz, anyát keresi.

- Csak én vagyok - mondom.

Behajtja az ajtót. De nem teljesen. Félig nyitva hagyja, amíg ma­gához vesz pár dolgot a padlóról és az akasztóról. Mirriam még min­dig készenlétben áll a baseballütővel, várja, hogy mit dobok. Ami­kor a bátyám újra kinyitja az ajtót, egy dzsekit tart a kezében, és egy pár fekete magas sarkút. A nőnek nyújtja.

- Ó... nekem. biztos, hogy.? - A nő belebújtatja harisnyás lábfejét a magas sarkúba.

A bátyám megpuszilja.

- Kárpótollak. Ígérem.

A hangja annyira halk, annyira lágy, hogy vissza kell tartanom a lélegzetem, ha hallani akarom.

- Semmi baj - mondja. - Ez az ügy sokkal fontosabbnak tűnik.

- Legalábbis sürgősebb - javítja ki Christian.

Ez fájt.

- Átjöjjek később? - kérdezi.

Igennel válaszol, de csak sokára néz rá, mintha nem tudná, mit mondjon.

A nő elmosolyodik, aztán lábujjhegyre áll, és megpuszilja Christiant.

- Sokáig fent leszek. Bármilyen későn áthívhatsz! - Még egyszer végigmér. - És olyan sokáig maradok, ameddig akarod.

A bátyám bólint, de nem mutat be a nőnek, aki elindul a folyo­són, és eltűnik a 4C-ben.

Christian belebújik a dzsekijébe. Odakint egyre hűvösebb van, és a kabátomat Chicagóban hagytam. Olyan sokáig bámulom a kabá­tot, amíg kölcsön nem ad egy széldzsekit. Beledugom a kezem, de túl hosszú az ujja.

- Ha maradsz, szerzünk neked egy kabátot. - A zsebébe nyúl, és kihalássza belőle a kulcsát. - Még mindig szeretsz vacsorára reggelit enni? Mit szólnál egy palacsintához?

Benne vagyok. Valamit kérdezni akar, de csak tátog, nem jön ki hang a száján. A lépcső alján megfordul, és rám néz. Várom, hogy előhozakodjon a kérdéseivel, de nem szól semmit. Átvág az előcsar­nokon, és kinyitja az ajtót.

Hirtelen megfordul:

- Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Megölte őt?

- Még nem.

 

A Kiadó engedélyével.