Főkép

Fülszöveg:
London, 1563. Angliában nyugtalanság uralkodik, katolikus összeesküvések szerveződnek a fiatal Erzsébet királynő ellen szerte az országban. Egy késő éjjelen William Harley Clarenceux-t váratlanul meglátogatja régi barátja és katolikus hittársa, Henry Machyn, aki ráveszi a vonakodó heroldot, hogy rejtse el a hosszú éveken át írt krónikáját. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a könyv valami sötét titkot rejt, amely veszélyt hozhat rá, de ennek mértékét felbecsülni sem képes, amíg szembe nem találja magát Francis Walsinghammel és könyörtelen megbízottjával, Richard Crackenthorpe-pal, akik bármit megtennének annak érdekében, hogy megszerezzék a krónikát.

Clarenceux-nak az élete függ attól, hogy kiderítse, milyen titkot rejt a krónika, és kik alkotják az ennek őrzésére alapított titkos társaságot. Az egyre veszélyesebbé váló nyomozása során egyetlen társa Machyn felesége, Rebecca, akivel állandó életveszély közepette próbálják kibogozni a rejtély szálait, miközben Walsingham emberei folyamatosan a sarkukban vannak. Clarenceux pedig fokozatosan kezd ráébredni, hogy a tulajdonukban lévő krónikában rejlő titok az egész országot romlásba döntheti.

Részlet a regényből:
Prológus
1563. december 7., kedd

Hideg nap volt a gyilkoláshoz. A skót Robert Urquhart összedörgölte kezeit, és rájuk lehelt, miközben a londoni Threadneedle Streeten várakozott. A posztókereskedők céhházát figyelve sorban végigropogtatta ujjait, nehogy elmerevedjenek, és fogása erős maradjon. Átkozta a szürke decemberi időt. Csak amikor két férfi tűnt fel a lépcső tetején, elmerülve egy beszélgetésben, akkor feledkezett meg a csontig hatoló hidegről. Leendő áldozata, William Draper, a bal oldali volt – a drágaköves aranyszínű gallér elárulta őt.
Végigmérte Drapert. Keskeny arc, ősz haj és szakáll, átlagos termet, úgy hatvan körül járt. Jól öltözött volt, drága, zöld bársonyzekét viselt csipkés nyakfodorral és kézelővel. Rókaszemű volt. Önzőnek látszott, előítéletekkel telinek – és egy kissé még keserűnek is. Lerítt róla, hogyan gazdagodott meg: olyan hideg és metsző becsvággyal, mint amilyen ez az időjárás volt, és éppolyan kevés irgalommal.
Urquhart figyelte, ahogy Draper összébb húzza magán a köpenyét, és a legalsó lépcsőfokon állva várakozik a fagyott sár fölött. A férfi még mindig kevésbé jól öltözött kísérőjének magyarázott. Az utca szekér- és a gyalogosforgalma előttük haladt el, a lovak és a hajtók lélegzete összekeveredve gomolygott a hideg reggeli levegőben.
Urquhart világosan látta, itt nem lehet megtenni, legalábbis annak kockáztatása nélkül semmiképpen sem, hogy elfogják. Az pedig éppolyan rossz lenne, mint kudarcot vallani. Sőt, rosszabb, mivel ismerte őladysége személyazonosságát, amely információt bizonyára kínzással csikarnák ki belőle. A letartóztatással arra kényszerítené őladységét, hogy ráküldjön egy másik embert, aki végezne vele, ahogy ő Draperrel.
Elment az utca végéig, és közömbösen visszanézett. Egy szolga gesztenyeszín pejlovat vezetett elő az udvarról, és szilárdan tartotta, miközben Draper átvette tőle a kantárt, majd a lépcsőfokról elrugaszkodva meglepő fürgeséggel szállt nyeregbe. Lóhátról még odavetett pár szót beszélgetőtársának, aztán búcsút intett, és elindult nyugat felé. Hazafelé tartott.
Urquhart a nyomába eredt, szaporán lépkedett. Megtapogatta a kést az övében, a tőrt az ingujjában és a hosszú csövű, német keréklakatos pisztoly kerek markolatát a zekéje alatt. Remélte, hogy nem kell majd használnia. A zaj odacsődítené egész Londont.
Követte áldozatát a Basinghall Streeten álló házáig. Négy emelet magas és háromablaknyi széles volt, az üvegtáblákat címerek díszítették. Várt pár percet, aztán vett egy mély levegőt, és amíg lassan kifújta, végiggondolta feladatát.
Felment az ajtóhoz vezető pár lépcsőfokon, és bekopogott. Egy kopasz, térdnadrágos férfi nyitott ajtót.
– Üdvözöllek. Sürgős üzenetet hoztam a gazdádnak.
A kopasz férfi felfigyelt a skót akcentusra.
– Más alkalommal, uram, azonnal szívesen fogadna, de sajnos mára azt az utasítást adta a gazdám, hogy ne zavarjuk.
– Engem fogadni fog. Mondd meg neki, hogy üzenetet hoztam őladységétől. Ő parancsolta, hogy kérjem a gazdád segítségét.
– Sajnálatomra, uram, nem szeghetek meg egy utasítást…
– Nagyon engedelmes vagy, és ez dicséretre méltó, de nyomatékosan kérlek, hallgass a katolikus lelkiismeretedre, és gyorsan tedd, amire kérlek. Őladysége ügye élet és halál kérdése. Mondd meg Draper úrnak, messziről érkeztem, hogy találkozhassam vele Sir Dagonet minőségében. Érteni fogja.
A kopasz férfi tétovázott, miközben a látogató megjelenését és viselkedését mérlegelte. Ránézett az utca sarától koszos cipőjére. Ugyanakkor nagyon magabiztosnak látszott; Draper úr talán dühös lenne, ha megakadályozná egy sürgős üzenet átadását, amelyet egy skót hozott.
– Várj itt, kérlek – mondta a szolga, majd hátralépett a félhomályba.
Néhány perccel később újra megjelent.
– Draper úr fogad téged. Erre.
Urquhart követte a szolgát végig a sötét folyosón, keresztül egy magas termen. Elhaladt pár hosszú pad mellett, amelyekre fényes selyempárnákat tornyoztak. Észrevett egy aranyozott keretű arcképet a ház uráról, és egy másikat egy szigorú tekintetű, régi stílusú mellvértben és sisakban megfestett férfiról, aki Draper apja lehetett.
A nagyterem egyik végében egy óriási, városostromot ábrázoló falikárpit látszott. A kandalló fölött két vörös szoknyás fekete nő élénkre festett gipszfigurája állt, egzotikus pogányságuk megengedte készítőjüknek, hogy szemérmetlen módon fedetlenek maradjanak a melleik. Meszelt kőlépcsőn mentek fel, amelynek tetején a Szent Szűz képe nézett velük szembe. Végül egy széles faajtóhoz értek.
– Mi a neved, uram? – kérdezte a kopasz férfi a válla felett.
– Thomas Fraser – felelte Urquhart.
A szolga kopogott, majd felemelte a reteszt, és kitárta az ajtót. Urquhart keresztet vetett. Meglazította a ruhaujját, megfogta a tőr markolatát, és elszántan belépett.
A szoba hosszú, tölgyfa borítású és meleg volt, szépen kidolgozott gipszmennyezet borult föléje. A távolabbi falnál lévő két kandallóban tűz lobogott, a lángoló hasábfákat kifényesített ezüstfejű tuskóbakok tartották helyükön.
A szolga jobbra fordult és meghajolt.
– Draper úr, ő az a skót uraság, akit őladysége küldött. A neve Thomas Fraser.
Draper a szoba végében álló asztal mögött ült, egy darab papírt tanulmányozott. Urquhart ugyanazt a keskeny arcot és ősz szakállt látta, amelyet odakint a céh székháza előtt. Előrelépett és tiszteletteljesen meghajolt. Hallotta, ahogy mögötte becsukódik az ajtó, és a retesz a helyére kerül.
– Te jöttél őladységétől? – kérdezte a kereskedő lágyan, és felnézett. Könnyek csillogtak a szemében.
Urquhart hirtelen idegességet érzett, mint egy fiú, aki ezüstérméket akar lopni a gazdája erszényéből. Miért könnyezik? Lehet, hogy Draper már várta? Neki csak egy dolgot kell megtennie, és minél hamarabb megteszi, annál jobb.
– Uram – szólította meg, majd újabb két lépést tett, így alig hatlábnyira volt az asztaltól. – Őladysége egy utasítással küldött. – A tőréért nyúlt.
Hirtelen egy mély, északi hang kiáltott fel mögötte:
– Megállj! Ne mozdulj!
Urquhart megfordult. A nyitott ajtóban egy hatalmas szakállas férfi állt fekete zekében és köpenyben. Göndör haja szintén fekete volt. Harmincas évei elején járhatott, nyilvánvalóan sok harcot megélt már. Erőteljes vörös sebhely húzódott a jobb szemöldöke fölött egészen a jobb füléig. A bal csípőjén ezüstmarkolatú kardot viselt, és pisztolyt tartott a kezében.
Egy szívdobbanásnyi ideig Urquhart mozdulatlanná dermedt, de szinte azonnal megértette, mi történt. Őladységét elárulták. Nem tudta, hogy ki, vagy, hogy hogyan, de a helyzet nem hagyott benne kétséget afelől, hogy mit kell tennie. Abban a pillanatban, amikor látta, hogy a sebhelyes férfi megmozdítja pisztolyt tartó kezét, előrántotta a tőrt ruhája ujjából, és belehajította a férfi mellkasába. A következő pillanatban feléje ugrott, egyik kezével a pisztolyt ragadta meg, a másikkal az övében lévő késért kapott.
Amikor a pisztoly elsült, Urquhart éppen mozgásban volt. Aztán hirtelen az oldalára vágódott, a dörrenés a fülében visszhangzott. Csak ekkor érezte meg a fájdalmat. Sikolyának hangja mintha a bal combja szétszaggatott idegei között formálódott volna. Ahogy a szétszakított idegek, a szilánkosra törött csontok és a véres húscafatok látványa összeolvadt a szörnyű igazság megértésében, elakadt a lélegzete, és a sokktól kábultan felemelte a fejét. Ott, ahol tőre átszakította a fekete köpenyt és az inget, mellvért csillant meg. A férfi kihúzta a kardját.
– Elkéstél – jelentette ki az észak-angliai hang. – A futárunk már éjszaka megérkezett Skóciából. Walsingham úr tudja.
Urquhart újra felsikoltott, ahogy a fájdalom erősödött. A padlót ütötte, képtelen volt uralkodni magán. Nem a seb miatt, hanem a kudarctól, ami rosszabb volt, mint a fizikai fájdalom. Nem érdekelte, hogy gyakorlatilag halott ember, csak az számított, hogy az áldozata még életben volt.
Ahogy tekintetét elhomályosították a szégyen könnyei, zekéjébe nyúlt a pisztolyáért. A sebhelyes férfi ugyan túl közel állt hozzá, de remegő kezét engedelmességre kényszerítette, és hátrahúzta a lakat kerekét. Aztán zihálva megfordult, megcélozta Draper fejét, és meghúzta a ravaszt.
A fegyver dörrenése volt a legutolsó hang, amelyet hallott. Egy pillanattal később a kard pengéje keresztülhasított a torkán, és megakadt a nyakcsigolyákban. Fulladozott és hánykolódott saját vérének habos tengerében. Nem volt könnyű halála.

A Kiadó engedélyével.