FőképFülszöveg:
Mindegyik nyár tökéletes volt. Kivéve az utolsót.
Elisabeth Lowe váratlanul csomagot kap. Egy albumot, tele réges-régi, Magyarországon készült fényképpel, és egy kísérőlevelet, melyben arról értesítik, hogy édesanyja, akivel több mint egy évtizede megszakított minden kapcsolatot, meghalt.
A képek nézegetése felidézi a fájdalmas múltat, amikor a kilencéves kislány a szüleivel a Balatonnál töltött egy hetet, és édesanyja úgy döntött, nem tér vissza a szigetországba. Beth az apjával maradt, de minden nyáron meglátogatta az édesanyját Magyarországon. Éveken át ezek a nyarak tartották benne a lelket, de tizenhat éves korában valami visszafordíthatatlanul megváltozott.
Azóta Beth egyszer sem engedte meg magának, hogy azokra a varázslatos nyarakra gondoljon.
A csomag érkezése azonban felkavarja a múltat és átrendezi a jelent.
 
Részlet a könyvből:
Lehetetlennek tűnt, hogy otthagyjuk anyámat Magyaror­szágon, mégis így történt. Nélküle utaztunk haza. Én ül­tem az első ülésen, ahol neki kellett volna, a kezemet az ölembe ejtettem. Miközben átautóztunk Németországon, észrevettem, hogy a lélegzetemet vissza tudom tartani, amíg harminc elefántig elszámolok. És ha teljesen leteke­rem az ablakot, a szél felszárítja a könnyeket az arcomról és a kezemről. Anyámra és apámra gondoltam, ahogy otthon, Harkhamben viselkedtek, arra a sok apróságra, amit észre­vettem, de normálisnak tartottam. Ahogy anyám bevágta az ajtót, apám visszavonult a kerti sufniba. A vacsoraasztal melletti éleslövészet, ami mindig célt tévesztett, mert leper­gett róluk vagy nem érdekelte őket. Valahol Ausztriában apám betett egy Elvis Presley-kazettát, és együtt énekeltünk vele, csordultig teli hamis örömmel. Ebben a gúnyolódás­ban apám szokatlanul nagy hangon énekelt. A kompkikötő előtt még bolyongtunk egyet az egyik kedvenc áruházam folyosóin, amelyiknek a logóján egy agyaras elefánt látható, és apám vett nekem egy műanyag töltőtollat meg egy óriá­si zacskó ragacsos édességet, amitől kiakadt az állkapcsom és szúrt az ínyem. A parkolóban apám állva megivott egy sört, aztán mikor elhajította az üres üveget, nem talált bele a szemetesbe. Zöld szilánkok lepték el a talajt, és mikor le­hajolt, hogy a legnagyobbakat felvegye, nem tudom, miért, de úgy tettem, mintha nem látnám, hogy az ujjából piros vér csöpög a cipője orrára.
Dover szikláit szürke homály takarta. Konvojban hajtot­tunk le a többi kocsival a kompról, a beton kikötőbakok mellett követtük az erre vagy arra mutató nyilakat. Egy hatalmas csokoládét ábrázoló plakát fogadott minket ezzel a felirattal: Isten hozott itthon. A deszka alsó sarka hiányzott, a vad parti szél a papír laza peremét tépkedte. Az itthon n-je lebegett.
- Most, hogy újra itthon vagyunk, Erzsi, jönnek a kér­dések - mondta apám.
Fészkelődtem, rápillantottam.
- Az emberek már csak ilyenek - folytatta -, nem te­hetnek róla. De nem kell félned, kicsi Betty. Hagyd, hogy én feleljek.
Az egyik kezét levette a kormányról, és megszorította a térdem. Igyekeztem mosolyogni.
- Oké - mondtam, és elöntött a rettegés, ahogy hirtelen felrémlett előttem az iskola.
Egy szürke pulóver az őszi félévre, meg új szoknya is kellene. A tolltartóm kilukadt. Ki kell találnunk, hol le­het ilyesmit kapni. A kezemen keresztet vájtam egy régi szúnyogcsípésre, és teljes erőmből néztem, ahogy eltűnik. Aztán egy másikat.
Fura kis teraszos utcákon hajtottunk végig, a járdán egy sült krumplis zacskó szállt. Felkapaszkodtunk egy dombra, aztán kezdett eltűnni a város. A cakkos sziklák, a nyugta­lan, szürke tenger, a csontos, csapkodó sirályok a háttérbe vesztek.
- Kérdések, kérdések - mondta apám, és az ujjával do­bolt -, a kíváncsi elme kérdései, bizonyos kérdések iránt zsigeri ellenszenvet érzek.
Egyenesen előre néztem, megjelölt kezem sajgott:
- Én is ellenszenvet érzek a kérdések iránt - mondtam -, zsigerből.
Emlékszem, aznap délután, mikor visszajöttünk, a devoni égbolt megnyílt, és nyári záport zúdított le ránk. Az eső a nappali ablakát verte, és mi összebújtunk apámmal a ka­napén. Pizsamában és köntösben voltunk, napszítta ruháin­kat már bedobtuk a szennyesbe. Pirított teasüteményt va­csoráztunk, és a jó hangulat kedvéért minden lámpát meg­gyújtottunk. Később a konyhaasztalon egy darabig domi­nókat tologattunk. Apám kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, én meg figyeltem, a szívem vadul kalapált. De csak a teáját fújta meg, a gőztől bepárásodott a szemüvege.
Megszólalt a telefon, egy nappal azután, hogy hazajöt­tünk. Egymás mellett ültünk az ebédlőasztalnál, előttünk egy óriási puzzle darabkái. Egy angol falusi utcakép volt, kezdett rajta kirajzolódni egy sor kőház, mögöttük egy darab égbolt. A csöngésre mindketten összerezzentünk. Apám még gondosan beillesztett egy kéményfedőt, mielőtt elindult, hogy fölvegye. Figyeltem, ahogy végigmegy a sző­nyegen, a papucsa nem ad hangot, és féltem, hogy a lassú­lassú léptei miatt a telefon elhallgat. Hogy későn ér oda. Kiejtettem a kezemből a kék égboltdarabot.
- Siess, papa! - kiáltottam.
Aztán egy egész örökkévalóság után apám kinyitotta az ajtót, és intett nekem. A kezembe tette a kagylót, nagyon óvatosan, mintha eltörhetne, aztán bement a nappaliba, és az ajtót halkan becsukta maga mögött.
Ott álltam, leszúrt lábfejjel, mint egy balerina.
- Halló - mondtam, mintha egy mély lukba lesnék.
Behunytam a szemem, anyám hangja hirtelen nagyon közelről és félelmetesen távolról hangzott. De a szavai va­lahogy körém burkolták magukat, bebújtak a hónom alá, belopóztak a fülem mögé a szelíd zenéjükkel. Másfajta anya volt ez, aki velem beszélt. Mézesebb, a szavakat úgy helyezte el, mint a virágfüzért. Belekuporodtam az előszobai fotelba, a számat nagyon közel tartottam a kagylóhoz. Erősen igye­keztem, hogy ne sírjak, nehogy a könnyeim belehulljanak a telefonba, és megszakadjon a vonal. Az arcom még fájt egy darabig a sok mosolygástól.
Mikor visszamentem, nagyon vigyáztam, hogy uralkod­jak magamon apám előtt. El akartam neki mondani azokat a történeteket, amiket hallottam, amiket anyám mondott. Fel akartam kiáltani: „Szeret, szeret.” De csak visszaültem az asztalhoz, és a puzzle fölé hajoltam. Apám felém fordult, a lehető legfinomabban megszorongatta az ujjaimat. Újra felvettem az égdarabomat, és lelkes „Nézd” kiáltással a he­lyére illesztettem.
Bárcsak így maradtak volna a dolgok. Anyám Magyar­országon, mi apámmal új szövetségben. Bárcsak összekap­tuk volna magunkat, és megtaláltuk volna az utunkat nél­küle. Akkor az utána következő évek soha nem történnek meg. Vagy ha mégis, akkor máshogy. Talán kevesebbet számítottak volna. De így anyám hiánya kitöltötte a há­zat. Mindenütt jelen volt. Magammal hordoztam, a fejem és a szívem alig bírta el a terhet. És éjszaka belopakodott, és apámat is meglátogatta. Csalogatóan, nyugtatóan, soha el nem múló intenzitással.
Elhagyott ugyan minket, de soha nem ment el.
A Mile Endre betört a reggel, és az ablakon túl mindenütt szombat volt, és nem kért elnézést a visszalőtt kipufogó­gázért, az elhaladó dübögő zenéjéért, a kiabálásáért meg az ordítozásáért. A világ szemmel láthatóan senki kedvéért nem áll meg.
A lakásom hirtelen klausztrofóbiássá tett, a falai köze­lebb kúsztak, a mennyezet rám ereszkedett. Ki kell jut­nom valahová, ahol emberek vannak, de távol maradhatok tőlük, körülvesz a zaj, de egyedül lehetek a gondolataim­mal. Felkaptam a Nyarak könyvét, és nyugtalan szorítással magamhoz öleltem. Minden lélegzetemmel fel-le hullám­zott a mellemen, mintha a részem volna, és ha akarnám, sem tudnám lerázni. Nehézkesen álltam fel a székből, és az ajtóhoz mentem. Felmarkoltam a táskám a földről, ahová este ejtettem, és a könyvet továbbra is a karomban tartva kimentem a házból. Ahogy kiléptem az éles reggeli fénybe, a park felé vettem az irányt, mintha csak egy átlagos nyári reggel lenne.
Vajon így elővarázsolhatom? Hogy leterítek egy takarót a még kissé nedves fűre egy lehajló gesztenyefa alá egy vá­rosi parkban? Hogy lapozgatom a könyvét, és egymás után beleveszejtem magam azokba a nyarakba, amiket a dom­bok közti villában együtt töltöttünk? Miután annyi éven át szilárdítottam a reteszt a kopogtatása ellen és fordítottam el a fejem a látóterem peremén megjelenő árnyékoktól. És próbáltam teljes erőből felejteni, és arra gondoltam, az em­lékezésnél rosszabbat nem is tehetek. Vajon így gyászolom meg? Most, hogy már végleg elment?
Nekidöntöttem a hátam a fatörzsnek, és kinyitottam a könyvet.
 
A Kiadó engedélyével.