Főkép Fülszöveg:
A svéd üzleti elit tagjait sorra holtan találják fényűző otthonaikban. A sorozat első részében megalakul az A-csoport, egy tehetséges rendőrökből álló különleges egység, mely fényt derít Svédország legkeményebb bűncselekményeire. A nemzetközi hírnévnek örvendő svéd szerző, Arne Dahl a skandináv krimiktől megszokott módon a lélektani ábrázolás érzékenységével és a társadalmi tabló hitelességével vezeti végig az olvasót a sok szálon futó nyomozás történetén az egyik rendőr, Paul Hjelm nézőpontját és magánéleti válságát a középpontba állítva. A könyvből 2011-ben Svédországban nagy sikerű film is készült.

Részlet a regényből:
Az A-csoport első értekezletére az egyik kisebb előadóteremben került sor a rendőrpalota hatalmas komplexumában, a Kungsholm, Polhem, Berg és Agne utca által határolt téglalap alakú területen. Ez utóbbi utcára néz az eredeti rendőrségi épület, amelyet 1903-ban kezdtek építeni, és sárgás homlokzata még mindig nagyhatalmi álmokat dédelget. Ez a stockholmi rendőrség főhadiszállása. A téglalap szemközti oldala, a Polhelmsgata egy másik, nem kevésbé abszurd építészeti ideált tükröz, a hetvenes évekét. Itt kap helyet az Országos Rendőrkapitányság. Ide osont be Paul Hjelm három óra előtt néhány perccel. Már várták. Egy őr megmutatta neki egy térképen, hol találja a kis előadótermet. Hjelm semmit nem értett az útmutatásból, így egy kicsit késve érkezett. A helyiségben már öten ültek egy asztal körül, és majdnem olyan zavaradottnak tűntek, mint ahogy ő érezte magát. A lehető legészrevétlenebbül leült egy üres székre. Éppen időben, mert a következő pillanatban egy komoly tekintetű, elegáns öltönyt viselő, ötvenes, szőke férfi lépett a szobába, mintha csak az ő érkezésére várt volna eddig. Megállt az asztal rövidebb oldalánál, és jobb kezét az írásvetítő lecsukható tartókarjára tette. Körülnézett. Egy arcot keresett, de nem találta. Rövid hatásszünet után megköszörülte a torkát, majd elhagyta a szobát. Amint becsukta az ajtót, nyílt egy ajtó a másik oldalon, és belépett Jan-Olv Hultin bűnügyi felügyelő. Körülnézett. Egy arcot keresett, de nem találta.
- Hol van Mörner? - kérdezte.
A teremben lévő emberek, akik minden bizon­nyal a frissen megalakult A-csoportot alkották, zavartan sandítottak egymásra.
- Ki az a Mörner? - kérdezte Hjelm nem túl konstruktívan.
- Volt itt az imént egy férfi - mondta az egyetlen nő a csapatban, egy sötét hajú göteborgi hölgy, aki nemrégiben szerezte be első ráncait, de szemmel láthatóan magasról tett rá. - De aztán elment.
- Az ő lesz - mondta Hultin közömbösen, lero­gyott egy székre, és kis olvasószemüvegét feltette nagy orrára. - Waldemar Mörner osztályvezető az Országos Rendőrkapitányságon, és a csoportunk hivatalos vezetője. Készült egy kis bevezető be­szédet tartani. Na, majd meglátjuk, visszajön-e.
Hjelm nehezen tudta agresszív focistának elkép­zelni ezt a kifinomult profit, akinek a hangja soha nem árulkodott érzelmekről. Hultin folytatta:
Rendben, javaslom, hogy mindannyian tege­ződjünk. Tudjátok, miért vagyunk itt. Jobb híján és egyebek híján ti vagytok az A-csoport. Köz­vetlenül az Országos Bűnüldözés alatt fogtok dolgozni, de nagyon szorosan együttműködtök a stockholmi rendőrséggel, elsősorban persze a bűnügyisekkel, akik itt székelnek a sarkon túl. El­végre Stockholmban követték el a bűncselekmé­nyeket, legalábbis eddig. Szóval, az a lényeg, hogy rendfokozattól függetlenül ti a felettesei vagytok azoknak, akik a segítségetekre vannak, legyenek akár a stockholmi, akár az országos testülettől. Ez az ügy kiemelkedően fontos, ahogy a tévéso­rozatokban mondani szokás. Mivel egyenként vá­logattunk össze benneteket az ország különböző körzeteiből, szerintem nem ismeritek egymást, úgyhogy kezdjük a bemutatkozással. Én, mint már tudjátok...
Az ajtó kitárult, és a férfi, aki már járt bent, ki­fulladva és izgatottan visszajött.
- Szóval itt vagy, Hultin. Mindenhol kerestelek.
- Igen - mondta Hultin. - Itt van az A-csoportod.
- Remek, kiváló - mondta Waldemar Mörner kapkodva, és pontosan ugyanoda állt, ahova az imént, a kezét az írásvetítőre támasztotta. - Nos, uraim. És hölgyem. Ez itt egy válogatott egység, hat férfi, akarom mondani öt férfi és egy nő, és felteszem, Hultin felügyelő már tájékoztatta önö­ket a feladatukról. Mindent bele. Nemzetbizton­sági szempontból rendkívül fontos, hogy meg­állítsák ezt az őrült sorozatgyilkost, mielőtt az ország krémje kivérzik. Csakis maguk állhatják útját ennek az ország luxusnegyedeiben tomboló ámokfutónak. Igen. Ahogy mondom. Látom ma­gukon, hogy fiatalok és becsvágyóak, és mindent bele fognak adni, és tudják, mi forog kockán. Kez­dődjék a játék. A rendőrök védőangyala vigyáz­zon magukra.
Ugyanabban a tempóban hagyta el a szobát, ahogy megérkezett. Egyik-másik áll leesett a be­széd alatt, ezek most visszakerültek a helyükre.
Jan-Olov Hultin lehunyta a szemét, és a szemüvege fölött benyúlt, hogy megdörzsölje a szemsarkait.
- Na, hát akkor most már tudjátok, mi a fel­adat - mondta higgadtan. Eltartott egy darabig, míg minden száj mosolyra görbült az asztal kö­rül. Még sok időnek kellett eltelnie, mire teljesen megértették Hultin kifinomult humorát. - Foly­tassuk ott, ahol abbahagytuk. Szóval. Jan-Olov Hultin vagyok, és jó pár éve itt dolgozom, sokszor közvetlenül jelentettem az Országos Bűnüldözés egykori főnökének, akinek a nevét már nem sza­bad említeni. Hamarosan kinevezik az utódját, új rangot is adnak neki, Országos Bűnüldözési Igaz­gatónak fogják hívni, és ügyvezetői státusza lesz. Minek vacakolni rendőri címekkel. Menjünk az óramutató járásával megegyezően.
A hirtelen váltás kis zavart okozott. Végül egy kopasz, testes, az ötvenes évei elején járó férfi szó­lalt meg, ő ült a jobb szélen a pici és hűvös előadó­teremben. Beszéd közben halkan dobolt az aszta­lon a tollával.
- Na. Viggo Norlander vagyok, én már az elejé­től az ügyön dolgozom. Vagyis innen a szomszéd­ból, a stockholmi rendőrség bűnügyi osztályáról hoztak át. Mondhatjuk, hogy nekem kellett a leg­rövidebb utat megtennem ide. Úgy látom, felte­hetően én vagyok itt a rangidős. Jan-Olov mestert leszámítva persze.
Hultin aprót biccentett, de arcizma sem rezdült. Nyilvánvaló volt, hogy jól ismerik egymást.
Viggo Norlander mellett ült a nő.
- Kerstin Holmnak hívnak. Mint azt nyilván halljátok a kiejtésemen, engem az Északi-tenger partjáról importáltak. Amióta az eszemet tudom, a göteborgi bűnügyi osztályon dolgoztam. Sőt már az előtt is.
A csapat legfiatalabb és legkisebb tagja követ­kezett, egy sötéthajú fickó, alig túl a harmincon. Tisztán és érthetően beszélt.
- Jorge Chavez vagyok, és tegnapig én voltam a sundsvalli körzet egyetlen „színes” zsaruja. Igazi űrt hagytam magam után, én mondom. Úgy tű­nik, itt minden kisebbség képviselteti magát. Még a hősök is, ha jól látom.
Sokatmondóan a közvetlenül mellette ülő Hjelmre nézett. Hjelm pislogott párat, csak aztán próbált megszólalni. Mintha látta volna, hogy valahol messze a háttérben Hultin szája mosolyra húzódik.
- Forrófejűségem miatt helyeztek ide, nem azért, mert hős vagyok. És majd kiderül, hogy ez bün­tetés-e vagy jutalom. A nevem Paul Hjelm, és a huddingei rendőrségtől jöttem. Nyilván nem ke­rülte el a figyelmeteket bájos fiatalkori képem, amely az utóbbi napokban látható volt a médiában.
A körülményekhez képest egész jól vettem a kanyart, gondolta, pedig izgalmában nem hallott minden részletet a következő bemutatkozásból. Mindenestre a tőle balra ülő férfi finnek nézett ki, és néhány évvel idősebb lehetett nála. Magas és vékony volt, hihetetlenül szőke, és szinte hófehér bőrű. Hjelmnek eszébe jutott róla Martti Vainio, a doppingbotránya után konzervatív politikussá avanzsált hosszútávfutó. Enyhe, de Chavezéhoz képest nagyon is hallható akcentussal beszélt.
- Arto Söderstedt, a finn bohóc - mondta szűk­szavúan. - Helyesebben finnországi svéd finn ke­resztnévvel. Így jár, akinek diplomatikus anyja van. Az országos rendőrfőkapitány magángépén repítettek ide Vasterasból korán reggel.
Már csak egy férfi maradt, egy igazi behemót slampos ruhákban. Izmos volt, de hurkás is, ezt teszik az anabolikus szteroidok, ha nem társul hozzájuk rendszeres edzés. Hjelm próbált nem messzemenő következtetéseket levonni a felszí­nes megfigyelésből.
- Gunnar Nyberg vagyok a nackai rendőrségtől - mondta Gunnar Nyberg a nackai rendőrségtől. Mindenki várta a folyatást, de Nyberg nem szólt többet. Hultin vette át a szót.
Öt szoba áll a rendelkezésünkre. Az én iro­dám, ez a, minek hívjuk, előadóterem, itt fogjuk közösen áttekinteni az ügyet, és még három szo­ba. Vagyis kettesével osztoztok egy szobán, azaz többé-kevésbé párokban fogtok dolgozni. Gon­dolom, ez nem túl meglepő. A következő páro­kat javaslom: Norlander és Söderstedt a 302-es szobában, Holm és Nyberg a 303-asban, Hjelm és Chavez a 304-esben. Minden szobában találtok két íróasztalt, két telefont, egy készüléket belső hívásokra, két mobilt, egy számítógépet és egy nyomtatót. Én magam a 301-esben rendezked­tem be, ez meg itt nem más, mint a 300-as szo­ba. Minden egyes íróasztalon hever egy mappa, abban megtaláljátok az ügy részleteit. Miután ezeket a kis adminisztratív részleteket letudtuk, megkérem Norlandert, hogy adjon egy áttekin­tést a sokkal lényegesebb részletekről, vagyis a nyomozásról. A feladatokat utána osztom ki. Kérlek, Viggo.
Norlander előlépett, és leült az asztal szélére Hultin mellé. Elvett egy filcet a háta mögül a fehér tábláról, és beszéd közben azt babrálta.
- Az elkövető semmilyen nyomot nem hagyott, még egy hajszálat sem, így technikai értelemben nem tudunk min elindulni. Éppen a nyomoknak ez a tökéletes hiánya vezetett minket a feltevés­hez, hogy profik keze van a dologban. Szóval a tárgyi bizonyítékok kérdését későbbre kell halasztanunk. A fegyver egy szokásos kilencmilliméte­res. De a tűzerő az átlagosnál nagyobb. A golyók átfúrták az áldozatok koponyáit, és valami fogó­val távolították el őket a falból. A tettes mindkét esetben a nappaliban ült a kanapén, amikor az ál­dozat hazajött, és onnan adta le rájuk a két lövést. Jóllehet mindkét áldozat nős volt, és Daggfeldtnek még az egyik fia is otthon lakik, a tettes valószí­nűleg tudta, hogy az áldozat egyedül megy haza, és azt is, hogy késő este fog megérkezni. Felraj­zolom a két nappalit, hogy be tudjam mutatni az elkövetés módjának hasonlóságát.
Norlander két téglalapot rajzolt a táblára, azok­ba pedig több kisebb négyzetet és téglalapot. Vé­gül mindkét nagy téglalapnak ugyanarra az olda­lára húzott egy kis átlós vonalat.
- A nappali ajtaja - fűzte hozzá magyarázatként. - Mint látjátok, mindkét szoba gyakorlatilag négy­zet alakú. Az elrendezés és a bútorzat szinte meg­egyezik. Itt ült a tettes, ezen a kanapén, az ajtótól legtávolabbra eső fal mellett. Várt, míg az áldozat egy kissé oldalra mozdul, hogy a golyók a falba fúródjanak, és ne repüljenek ki az ajtón a semmi­be, majd kétszer keresztüllőtte az áldozat fejét.
Norlander mindkét négyzetben húzott egy átlós vonalat, jelezve a golyók útját a kanapétól az ajtó melletti falig.
- A hasonlóság két szerepet tölthet be. Lehet, hogy rítusról van szó, amolyan sajátos kivégzési módszerről, aminek talán az is célja, hogy az ál­dozat felismerje a helyzetet, és veszélyben érezze magát. De az is lehet, hogy csak megtévesztésre szolgál, csel, azaz nekünk szól, hogy újra ugyan­erre a mintára számítsunk; ha megtörik a sza­bályszerűség, talán azt gondoljuk majd, hogy az a tett nem a sorozat része. Mégis úgy gondolom, valakinek ellenőriznie kéne a modus operandit az Interpolnál, az EU koordinációs egységénél és a többi nemzetközi kapcsolatnál. Kideríteni, hogy nem valamelyik terror- vagy bűnszervezet ismert kivégzési módszeréről van-e szó. De jelen pilla­natban természetesen az a legfontosabb, hogy kitaláljuk, ki a következő célpont. Ez nem lesz túl könnyű. Mint nyilván sejtitek, a danderydi Kuno Daggfeldt rengeteg szállal kapcsolódott az östermalmi Bernhard Strand-Julénhez. Ezeket öt kategóriába lehet sorolni: közös ellenségek, közös baráti kör, közös hobbik, közös üzleti érdekek, közös vezetői feladatok. Ezek a területek termé­szetesen átfedésben vannak, ezért csak hozzáve­tőleges támpontként használhatók.
Norlander visszaült a helyére. Hultin biccentés­sel megköszönte, és átvette a szót.
- Jól van, ha feltételezzük, hogy a szabálysze­rűség az időre is vonatkozik, akkor ma éjjel nem fog történni semmi. Az első gyilkosság a huszon­kilencedikéről harmincadikára virradó éjszakán történt, a második a harmincegyedikéről április elsejére. Ma április elseje van. Szerintem efelől Mörner osztályvezető semmi kétséget nem ha­gyott az imént. Ha valóban létezik szabályszerű­ség, amire persze most még csak halvány utalá­sok vannak, a harmadik gyilkosságra holnap éjjel kerül sor. Természetesen teljességgel valószínűt­len, hogy addigra a lehetséges áldozatok számát egyre tudnánk csökkenteni, és fokozott védelmet tudnánk neki biztosítani, de jó lenne legalább egy hozzávetőleges kört meghatározni, hogy a stock­holmi rendőrség szíves segítségével az öt vagy hat legesélyesebb célpontot szemmel tudjuk tar­tani. Gondoljatok arra a motívumra is, hogy az ál­dozat egyedül van otthon, és későn ér haza. A kö­vetkező munkamegosztást javaslom. Viggo viszi az Interpol és a modus operandi témát. Nyberg megpróbál találni néhány közös ellenséget, külö­nös figyelmet szentelve a távoli múlt eseményei­nek, vagyis az egyetem éveitől a sikerig vezető út időszakának. Holm megpróbálja végigtelefonálni a közeli barátokat, és kideríteni, vannak-e titkos szeretők vagy ilyesmi. Hjelm ránéz a hobbikra, vitorlázás, golf, titkos társaságok, hátha találsz még mást is. Söderstedt az üzleti érdekeikbe ás­sa bele magát; amennyire tudod, használd ki a gazdasági rendőrség segítségét, nyilván ez a te­rület lesz a legkeményebb dió. És Chavez ránéz az igazgatóságokra, amelyekben az áldozatok po­zíciókat töltöttek be. Én továbbra is kézben tartom és irányítom majd a munkát, megbízásokat adok, döntéseket hozok, satöbbi. Ez a vacak fehér tábla a pereméig tele lesz folyamatábrákkal. Mindjárt négy óra. Javaslom, hogy most szánjunk rá még néhány órát, hogy holnapra kidolgozhassunk egy hatékony munkamódszert.
Hultin elhallgatott, gondolkodóba esett. Aztán egy apró fejmozdulattal jelezte, nincs több mon­danivalója. Éppen készült felállni, amikor Arto Söderstedt megköszörülte a torkát, mire Hultin visszarogyott a székére.
- Ejthetünk pár szót a munkaidőről? - kérdezte Söderstedt.
- Igen, mint mondtam, nagyon sokat fogunk dolgozni, mire ezt megoldjuk. Egy kicsit felejtsé­tek el a szakszervezeti megállapodást és a munka törvénykönyvét; lényegében a csoport rendelke­zésére álltok napi huszonnégy órában, heti hét napban. Nézhetitek a jó oldalát, és gondolhattok arra, milyen váratlan jóléthez vezethet a sok fi­zetett túlóra, ha ez az ügy elhúzódik. Vagy néz­hetitek a rossz oldalát, és tarthattok attól, hogy a házasságotok és hasonlók komoly megrázkódta­tásoknak lesznek kitéve, főleg, ha a nyárba is be­lecsúszunk.
Hultin újabb jelét adta, hogy fel szeretne állni, de megint visszaült. Söderstedt folytatta:
- Már csak egy rövid kérdés. Nemzetbiztonság?
Hultin bólintott. Rövid hallgatását képtelenség volt értelmezni.
Igen, hogyne... Igen, a Nemzetbiztonsági Rendőrség is belefolyik az ügybe. Szokás szerint az ő párhuzamos nyomozásukba nem kapunk be­tekintést, de állítólag majd „cserélünk informáci­ót”. - Hultin idézőjelei kis halálfejes lepkékként repkedtek a szobában. - Egy nap, talán a nem is túl távoli jövőben, jön majd tőlük egy csapat, és bemutatkoznak, és előadják az ügy nemzetbiz­tonsági vonatkozásait. Fogalmazzunk úgy, hogy kaptam arra utaló jelzéseket, hogy még a katonai biztonsági szolgálatot is bevonják, ha a legcse­kélyebb jelét is felfedezik a nemzetközi katonai közreműködésnek. Szóval több okból is reméljük, hogy országos szinten tudjuk tartani az ügyet.
Ennél több személyes megjegyzést Hultin nem fűzött a dologhoz.
Felállt, és kiment a folyosóra. A többiek lomha libasorban követték. Nagyon is tudatában voltak, mi vár rájuk. Párosával eltűntek a szobájukban.
Jorge Chavez és Paul Hjelm a 304-es szobába mentek. Annyira pici volt, hogy tulajdonképpen csak két egymásnak tolt íróasztal fért el benne. A számítógépet pont az íróasztalok közötti rés fölé helyezték el, a monitort el lehetett forgatni a tengelye körül. A sarokban egy parányi asztal igyekezett megtartani a kávéfőzőt. Viszont az ap­ró szobának legalább volt egy belső udvarra né­ző ablaka. Hjelm egyenesen odalépett. Minden irányban csak a rendőrség épületének részei lát­szottak, meg egy betonozott udvar, amit közre­zártak. Az ablak alatt egy kis asztalon vénséges mátrixnyomtató állt. A kábelek kötélcsapdaként tekeregtek a földön.
- Ha gyorsan túltesszük magunkat a csalódá­son, amiért nem kaptunk saját szobát, elmegy ez - mondta Jorge Chavez. - Melyik asztalt szeretnéd?
- Szerintem tök egyformák - mondta Hjelm.
Chavez leült az ajtóhoz közelebb eső székre,
Hjelm elfoglalta a másikat. Mindketten kicsit ru­gózva kipróbálták a széket, és szórakozottan la­pozgattak az előttük heverő mappában.
- Jobb, mint Sundsvallban - mondta Jorge Chavez.
- Micsoda?
- A szék. Legalább a szék jó.
Hjelm bólintott, és érezte, hogy jó pár fel nem tett kérdés lebeg közöttük a levegőben. Biztos volt benne, hogy a társa is érzi. Chavez törte meg a kissé feszült csendet.
- Kávét?
- Talán az jól fog esni.
Chavez kinyitotta a kávésdobozt a kis sarokasz­talon, lehajolt, és beleszagolt.
- Hm - mondta, és átpergetett némi kávéport az ujjai között. - Hm. Ez valami svéd kávémárka lehet. Van ellene kifogásod, ha holnaptól hozok magammal egy kis dél-amerikait?
- Jó, de ezt hagyd itt.
- Hogyne - mondta Chavez, és visszament az íróasztalhoz az üres kávéskannával a kezében. Hjelm felé hajolt. - De szerintem értékelni fogod az eredeti kézi őrlésű kolumbiait.
Hjelm vizslatta a buzgó kis embert.
- És el lehet készíteni egy mezei svéd kávé­főzőben?
- Aha - mondta Chavez. - A svéd kávéfőzőkben kiaknázatlan lehetőségek rejlenek.
Kiment a folyosóra, és teli kannával tért vissza.
Odament a sarokasztalhoz, és a kannát lassan dönteni kezdte a kávéfőző felé.
Ez a hősügy. - mondta Hjelm, és hallot­ta, hogy az első vízcseppek az asztal lapjára hullnak. Egyesével csöpögtek tovább a föld­re. A többi víz a megfelelő helyre került, és Chavez bekapcsolta a kávéfőzőt, miközben fil­tert tett a tartályba, és rászórt pár kanál ká­vét. Még mindig háttal Hjelmnek, válaszolt.
- Kicsúszott a számon. Előfordul. Régi védeke­zési reflex.
- Vannak fenntartásiad azzal kapcsolatban, hogy velem dolgozz?
- Nem ismerlek - mondta Chavez a falnak.
- Hagyd ezt - mondta Hjelm.
Chavez megfordult, leült az íróasztal elé, és az asztallapot bámulta.
- Tényleg nem ismerlek. Nem tudom, mi történt valójában abban a... túszdrámában. Csak a reak­ciókat ismerem.
- Sundsvallban?
- Annyit mondok: örülök, hogy most itt lehetek.
- Velem?
- Egy zárt szobában.
- A tömegsajtó mindig hamis képet fest.
- Nem számít.
- Nekem számít. A munkakapcsolatunknak számít.
Elhallgattak. Nem néztek egymásra. Sötétedett a szobában. Hjelm felállt, és felkapcsolta a mennyezeti világítást. Kellemetlen neonfény áradt vé­gig a szobán. Hjelm előnytelen megvilágításban a falnál maradt.
- Holnap megkérem Hultint, hogy kapj új szo­batársat - mondta, és kiment a folyosóra.
A vécé közvetlenül a szobájuk mellett volt. Hjelm még jó sokáig nem mozdult, miután vég­zett. Összeszorította a szemét, és a fejét a falnak támasztotta. „Minden összefügg mindennel.” Nyavalyás Grundström. És Hultin. Nyilván pró­baképpen tette Chavezzel párba. Hjelm kipiszkált egy kis csipát a szeme sarkából, egyenesen a pi­szoárba hullott. Leöblítette, és szándékosan nem nézett a tükörbe, miközben módszeresen meg­mosta a kezét.
- Értem már - monda Chavez, amikor Hjelm visszaért a szobájukba. - Te akarsz másik szo­batársat. Meg akarsz szabadulni a nagypofájú sundsvalli dakotától.
- Jobb egy nagypofájú sundsvalli dakota, mint egy hírhedt dakotavadász - mondta Hjelm, és fel­tartott két csésze kávét.
- Csak egy kérdés - mondta Chavez, és elvette a csészét. - Akkor is bementél volna, ha svéd a túszejtő?
- De hiszen svéd - mondta Hjelm. Egy pillanat­ra elhallgattak. - Akkor belevágunk?
Chavez néhányszor hozzáütögette a mappát az asztalhoz, majd kinyitotta.
- Vágjunk bele - mondta, és megemelte a muta­tóujját. - Két férfi.
- ... egy eset - mondták kórusban.
- Látszik, hogy nem vagyunk már mai gyerekek - mondta Chavez, és pofátlanul fiatalnak tűnt.

A Kiadó engedélyével.