FőképFülszöveg:
C. J. Box tizenhárom sikerkönyv írója a New York Times bestseller listája szerint. Edgar Alan Poe- és Anthony Díjat nyert, megkapta a Prix Calibre 38, a Macavity, a Gumshoe és a Barry Díjat is. Regényeit huszonöt nyelvre fordították le. C. J. Box Wyoming állam szülötte és most is ott él a Sziklás-hegység vidékén, ahol izgalmas, új műfajt teremtő regénysorozata játszódik. Box maga is vadászik, horgászik, lovagol, hegyet mászik és síel könyvei vadregényes helyszínein. Három lánya van, csakúgy, mint a regények főszereplőjének, Joe Pickett vadőrnek. A főhős minduntalan különös kalandokba keveredik. A rejtélyes és többnyire veszélyes bűnügyeket végül rendszeresen neki kell megoldania a seriff és az FBI helyett. Pedig Joe nem szuperhős, még csak nem is detektív, csupán egy átlagos családapa, aki semmi másra nem támaszkodhat a kíméletlen bűnözőkkel szemben, mint a saját természetes észjárására. Az Embervadászat című könyvről ezt írta a Los Angeles Times:
"Lebilincselő. A veszélyes és kiismerhetetlen erdei környezet tökéletes helyszín az olyan gyilkosságokhoz, amelyeknek már az indítéka is egyedülálló a mai irodalomban. Pickett szórakoztatóan esendő ember, kétbalkezes hős. Box különleges meseszövési technikája emeli az év legjobbjai közé ezt a művet."
Amikor egy nagy átütő erejű lövedék eleven húsba csapódik, annak jellegzetes hangja van – páú-hupp! –, amelyet messziről is föl lehet ismerni. Nem olyan ez, mint a visszhang, az elhalkuló rezonancia vagy az elfütyülő mellélövés üres zúgása. A szinte böffenő csattanás végighullámzik a tájon, de aztán hirtelen elhal, mintha visszarántanák. A becsapódás tompa és erős, mint amikor felmorajlik az ég. Aki hallja, jó ideig nem felejti el.
 
Részlet a könyvből:
Amikor egy nagy átütő erejű lövedék eleven húsba csapódik, annak jellegzetes hangja van – páú-hupp! –, amelyet messziről is föl lehet ismerni. Nem olyan ez, mint a visszhang, az elhalkuló rezonancia vagy az elfütyülő mellélövés üres zúgása. A szinte böffenő csattanás végighullámzik a tájon, de aztán hirtelen elhal, mintha visszarántanák. A becsapódás tompa és erős, mint amikor felmorajlik az ég. Aki hallja, jó ideig nem felejti el.
Amikor Joe Pickett wyomingi vadőr meghallotta ezt a hangot, éppen egy kétméteres jávorszarvas-kerítés építésén szorgoskodott egy birtok szénakazlai körül. Fölkapta a fejét, a harapófogó is megállt a kezében. Aztán hátralépett, lehajtotta a fejét, és figyelt. Becsúsztatta a farzsebébe a fogót, levette a szalmakalapját, és megtörülte a homlokát. Érezte, hogy szép vörös vadőringe a mellére tapad, és hogy a gerincén megindul lefelé egy forró, kövér izzadságcsepp a farmerjába.
Várt. Az évek alatt megtanulta, hogy az embert a szabadban könnyen becsaphatják a hangok. Egy éles, távoli csattanás lehet például puskalövés, de okozhatja akár egy megroppanó fa is, egy elpattanó ág, egy befagyott tócsa beszakadása egy tehén patája alatt, vagy éppen egy motor utórobbanása. „Ne hidd el, hogy puskalövés, amíg nem követi a második” – ez a vadon egyik alapszabálya. Ezt persze a jó orvvadászok is ismerik, ezért igyekeznek nagyon pontosan célozni.
Joe erősen bizakodott, hogy most nem fog hallani második lövést. A kerítés még félig sem készült el, s ha valaki errefelé lövöldöz, akkor azt neki kötelessége kivizsgálni. Joe csak egy hete látott hozzá ehhez a munkához, de máris reménytelenül le volt maradva, mert rengeteg tennivalója halmozódott föl, mióta legendás elődje, Vern Dunnegan három hónapja nyugdíjba ment. Az állam feladata volt a szarvascsordák távoltartása a magántulajdonban lévő legelőkről, és Joe íróasztalán már majdnem kétujjnyi vastagon álltak a megrendelések szarvaskerítés építésére. Ha reggeltől estig csak ezzel foglalkozna, akkor sem igen készülhetne el az összes kerítéssel a vadászidény kezdetéig.
Abban semmi különös nincs, ha az év bármelyik napján, akár éjjel, akár nappal eldördül egy puska a wyomingi Twelve Sleep megyében. Errefelé mindenki hord fegyvert. Lehet, hogy egy gazda lő rá egy prérifarkasra, vagy a városból ruccannak ki fiatalok, hogy valódi célpontokon lőjék be a puska irányzékát.
Páú-hupp!
Joe északnyugatra, a második lövés irányába kapta a tekintetét, a hegység lábánál emelkedő dombok felé, ahol az erdő leért a tűző napon kéken ragyogó zsályacserjebozótig. A hang messziről, jó három-öt mérföldről érkezett.
Maxine, Joe nyolcéves, sárga szőrű labradorja szintén hallotta, és azonnal fölpattant a zöld kisteherautó árnyékából. Tudta, hogy mindjárt indulnak dolgozni. Joe kinyitotta neki a „Wyomingi Vad- és Halőrség” logóval díszített ajtót az utasoldalon, és a kutya beugrott a helyére. Mielőtt becsukta volna az ajtót, Joe az ülés mögötti tokból kivette a távcsöves 270-es Winchesterét, és fölrakta a hátsó ablakban lévő tartóra. Fegyveröve összetekerve ott hevert a kocsi padlóján; ezt fölvette és fölcsatolta. A szolgálati szabályzat előírta, hogy oldalfegyvert állandóan viselnie kell, de Joe nem szeretett így vezetni, mert a nehéz revolver nyomta és böködte a derekát.
Mialatt beszállt a kocsiba, két újabb lövés hallatszott gyors egymásutánban. Az első belefulladt a magas fű és a bozótok sűrűjébe. A második viszont megint egyértelmű találat volt. Vagyis már legalább két állatot terítettek le, talán hármat is.
Joe négykerék-meghajtásba kapcsolta a kocsit, és megindult fölfelé, olyan gyorsan, ahogyan a felborulás veszélye nélkül még tehette. Errefelé még dűlőutak sem voltak, ezért a bal oldali kerekeket a tehenek által kitaposott ösvényen tartotta, a jobb oldaliak pedig a hol térd-, hol derékmagasságú zsályán gázoltak át. Maxine előrehajolt egészen a szélvédőig, s két nagy mancsával jól kitámasztotta magát az erősen bukdácsoló kocsi műszerfalán. Kilógó, hosszú nyelve ide-oda himbálódzott, kutyanyállal fröcskölve le a műszerfalat.
– Készülj! – szólt oda a kutyának Joe, bár maga sem tudta, mire kellene készülni.
Hánykolódva robogtak a gazos, úttalan utakon, és a négy kerék önállósulva mart bele a száraz, köves talajba, s vert föl maga után hatalmas porfelhőt. Joe az út nagy részén alig tudta megtartani a nagy erővel jobbra-balra rángatódzó kormányt. Végül elértek egy kényelmesebb, nem annyira hepehupás, bozótos emelkedőt. Joe érezte, hogy kiszáradt a szája, meg azt is, hogy fél.
 
A vadőr kint a terepen nemigen találkozik fegyvertelen emberekkel. A vadászoknak természetesen van golyós vagy sörétes puskájuk, de még pisztolyuk is. A kirándulók, kempingezők és horgászok általában szintén visznek magukkal ilyesmit. Még a nyílpuskás vadászok borotvaéles hegyű nyílvesszője is könnyedén átüti az efféle közönséges kisteherautó ajtaját. Csak hát ilyenek inkább vadászidényben járkálnak. Most viszont javában tart a nyár, hol van még az az idény? Állatokra ilyenkor csak orvvadászok vagy marhatolvajok lövöldöznek – akik amúgy elég veszélyesek lehetnek, ha tetten érik őket.
Joe Pickett fölbukdácsolt az alacsony dombtetőre, és gyorsan fölmérte a terepet: három jól megtermett fülesszarvas-bika ott feküdt leterítve a nyereghajlatban, a domb túloldalán. A torkukat már el is vágták, hogy kivérezzenek, de még nem kezdték el kibelezni őket. Pólót, farmert és baseballsapkát viselő, szakállas férfi trónolt lovaglóülésben a legnagyobbikon. Nagydarab, erős testalkatú, izmos karú és mellkasú ember volt. „A BOLDOGSÁG EGY NAGY RAKÁS MELEG SZAR”, hirdette pólóján a felirat. Legalább húsz kilóval volt nehezebb Joe-nál, de nem tűnt fenyegetőnek, inkább csak meg volt zavarodva most, hogy így lebukott. A kezében tartott késről csöpögött a vér. Puskáját egy körülbelül tizenöt méterre lévő, magas zsályacserjének támasztotta. Pisztolya nem volt. Kocsiját, egy ütött-kopott, háromnegyed tonnás kisteherautót a túloldali lejtőn faroltatta be a fák közé.
Odasandított Joe kocsijára, és leesett az álla. – Ó, hogy az a…! – mondta, elég hangosan ahhoz, hogy Joe a motorzúgás ellenére is meghallja.
Joe gyorsan legurult a lejtőn, és a kocsival a puska mellett állt meg, hogy a vadorzó ne tudjon odaugrani érte. Joe szólt a kutyának, hogy maradjon; ő maga kiszállt, és odaballagott a szarvason üldögélő férfihoz.
– Kérem, dobja el a kését! – mondta, s közben szemügyre vette az orvvadászt és zsákmányát. A férfi oldalra, a fűbe hajította a kést. Joe nem húzta elő a revolverét. Ezt csak ritkán tartotta szükségesnek, és ha mégis megtette, akkor sem hihette, hogy képes lesz bármit is eltalálni vele. Hírhedten rossz pisztolylövő volt ugyanis, bármilyen távon, osztályában az utolsók utolsója.
– Egy kicsit elsiette a dolgot, uram. A szarvasidény kezdetéig még négy hónap van hátra – mondta Joe. Fölismerte a férfit: Ote Keeley volt az, egy helyi hivatásos vadász és bolttulajdonos. Látta az íróasztalán a fényképét és a kereskedői engedély megszerzéséhez szükséges kérvényét a legelső munkanapján.
Ote nagyot sóhajtott. – Csak egy kis hús a konyhára, vadőr úr. Vagyunk még páran, tudja, akiknek el kell tartaniuk egy családot is. – Ote erős déli akcentussal beszélt, de azt nem tudta kitalálni Joe, hogy melyik államból jöhetett.
Leguggolt a szarvasbika mellé, és végigsimogatta ujjaival az agancsok puha, bársonyos bevonatát.
– Csak azt nem értem, hogy ha a hűtőládát akarja megtölteni, akkor miért a csorda legszebb trófeáit lőtte ki? – Keményen nézett Ote Keeley szemébe. – Egy húsvadász örülne egy-két kövér, csámpás tehénnek is.
Joe jól tudta, hogy az úgynevezett bársonyos szarvasagancsra óriási a kereslet a feketepiacon. Egy ekkora agancs több ezer dollárt ér Ázsiában, ahol gyógyító erőt tulajdonítanak neki, és porrá őrölve potencianövelő szerként árusítják.
– Kénytelen vagyok följelenteni magát. A neve, ugye, Ote Keeley?
A férfi jól láthatóan meglepődött. És fülig vörösödött.
– Maga most szórakozik velem? – kérdezte viszonylag szalonképes megfogalmazással, mintha el akarná kerülni a hatóság sértegetéséért járó, újabb büntetőcédulát.
Joe fölállt, előhúzta a farzsebéből a büntetőcédulás tömböt, és kinyitotta. – Nincs kedvem szórakozni.
A férfi fölállt, és Joe felé lépett. – Hé! Én ismerem magát! Maga a legújabb vadőr. Igaz?
Joe bólintott, és elkezdte kitölteni a büntetőcédulát.
– Hallottam már magáról – folytatta Ote. – Mindenki hallott. Maga az a fafejű, aki letartóztatta a wyomingi kormányzót, mert engedély nélkül horgászott. Igaz?
Joe érezte, hogy kezd egy kicsit melege lenni.
– Nem tudtam, hogy ő a kormányzó – motyogta, de rájött, hogy nem kellett volna mondania semmit. Magyarázkodni, itt?
Ote Keeley elröhögte magát, és a combját csapkodta jókedvében.
– Nem tudta, ki a kormányzó! – ismételte gúnyosan. – Gratulálok! Én viszont az újságban olvastam a dologról. Mint mindenki. A zöldfülű erdőkerülő letartóztatta Budd kormányzót.
Ote aztán abbahagyta a nevetést. – Hé! Maga tényleg föl akar jelenteni engem? – kérdezte komolyan. – Én hivatásos vadász vagyok. Nem fogom tudni eltartani a családomat, ha bevonják az engedélyemet. És most nem viccelek. Nem találhatnánk valami más megoldást?
Joe fölnézett Ote Keeley-re. – Én sem viccelek. Kérem a vezetői engedélyét!
Ote Keeley mintha csak most fogta volna föl, hogy tulajdonképpen miről van szó. Joe nem is értette a férfi elképesztő ostobaságát. A szeme sarkából látta, amint Ote a letámasztott puskájára sandít.
– Wyomingban több az állat, mint az ember – köpött egyet Ote. – Ezek a dögök sem fognak hiányozni senkinek. Abban a csordában majdnem harmincan voltak. Vern Dunnegan nem kavarta volna itt a szart ilyen semmiség miatt.
– De én nem Vern Dunnegan vagyok – mondta erre Joe, és igyekezett leplezni az elődjéről és mesteréről hallottak miatti meglepődését.
– Hát, azt látom – vetette oda Ote Keeley gúnyos biggyesztéssel, és odanyújtotta Joe-nak a farzsebéből előhúzott tárcáját. Joe el akarta venni, de ebben a pillanatban Ote megragadta és oldalra rántotta a karját. Joe megtántorodott, s mire visszanyerte az egyensúlyát, Ote már ki is kapta az övén lévő tokból a revolverét.
Pár másodpercig dermedten bámultak egymásra, kölcsönös meglepődéssel, aztán Ote lassan fölemelte és szinte belenyomta Joe arcába a revolvert.
– Hoppá! Lám csak, mi történt! – szólalt meg Ote, kissé maga is megijedve.
– Azt ajánlom, adja vissza a fegyveremet – mondta erre Joe, és érezte, hogy egy kicsit remeg a szája széle. Most már tényleg félt. – Adja vissza, és akkor lezártuk az ügyet!
Ote Keeley erre szép lassan felhúzta a revolver kakasát. Joe látta, ahogy elfordul a henger. A töltényűrök sötét mélyéről szürke ólomkúpok meredtek rá. Feketén tátongott az innen óriásinak látszó csőszáj. Ote a másik kezével is megmarkolta a fegyvert, mint aki pontosan akar célozni.
– Most aztán tényleg benne vagyunk a szarban, mi? – mondta Ote, de inkább csak magának, nem a vadőrnek.
Joe a kislányaira gondolt, Sheridanre és Lucyra, akik most otthon vannak, s valószínűleg játszanak hátul az udvarban. És a feleségére is gondolt, Marybethre, aki mindig is tartott attól, hogy ővele egyszer valami ilyesmi fog történni.
Joe ezután már egész tudatával és lényével csak arra az egyszerű kérdésre koncentrált, hogy vajon nyitott vagy csukott szemmel fog-e meghalni.
 
A Kiadó engedélyével.