Főkép

Fülszöveg:
„A boldogság több helyen rejtőzhet, sokszor valóban közelebb, mint azt gondolnánk.”
 
A legtöbb ember fejében Hawaii egyfajta földi mennyországként jelenik meg: kék ég, pálmafák, fehér homok, türkizszínű tenger. Pedig ennek a mesevilágnak a múltja sötét, erőszakkal teli időszakokat is rejt.
Ebben a regényben Alan Brennert új perspektívából mutatja be Hawaiit, mégpedig egy fiatal koreai lány sorsán keresztül, aki a múlt század elején érkezik Oahu szigetére. Csin mindössze tizenhét éves, amikor „fényképmenyasszony”-ként száll a Hawaiira tartó hajóra egy gondtalan élet reményében. Ám álmai összeomlanak, amikor szembesül azzal, hogy gazdagság és továbbtanulás helyett durva, részeges férj, kemény munka és megaláztatás vár rá. Csin azonban nem törődik bele a sorsába. Megszökik a férjétől, és meg sem áll egészen Honoluluig, ahol új életet kezd, amely bár buktatókkal és nehézségekkel teli, mégis egyedül az övé.
Az 1914-ben kezdődő történet végigkíséri Csin életútját, de nem csak egy tradicionális koreai családból származó nő sorsát ismerhetjük meg.
Részletgazdag leírást kapunk a korabeli Honoluluról, megismerkedhetünk mind a keleti, mind a hawaii kultúrával, a nők helyzetével egy régi és egy új világban. Alan Brennert amerikai író, televíziós producer és forgatókönyvíró. Fiatalkorától Dél-Kaliforniában él. Írásai és forgatókönyvei számos díjban, többek között Emmy-díjban részesültek. A Honolulu második regénye.
 
Részlet a regényből:
Koreában gyermekkoromban úgy tartották, hogy a fakuló hold képe, ahogy napkeltekor egy tavacskában, egy patakban vagy akár egy kútban tükröződik, olyan, mint egy pettyes sárkánytojás. A sárkány a jang, a férfi életelv jelképe, ezért úgy gondolták, hogy ha egy gyereket váró házaspár a sárkánytojáshoz imádkozik, akkor az utód fiú lesz. Akkoriban természetesen minden család jobban szeretett volna fiút, mint lányt. Csak a férfiak vihették tovább a családot; a nők csupán arra szolgáltak, hogy a társadalom férfiutánpótlását biztosítsák, így a születésem előtti hónapokban a szüleim mindennap pirkadat előtt keltek, hogy frissen párolt rizssütemény áldozatot vigyenek a házunk mögötti kúthoz, miközben az ég kivilágosodott, és kioltotta a csillagok fényét. És imádkoztak a hold víz felszínén úszó sápadt, szeplős ábrázatához, hogy az anyám méhében növekvő gyermek fiú legyen.
Csalódniuk kellett, a Kakas éve első havának harmadik napján megszülettem én, első és egyetlen lányuk. Akkoriban, a Ji-dinasztia hanyatlásának éveiben az újszülött lánygyermekeket nem tartották annyira fontosnak, hogy hivatalos névvel tiszteljék meg, csak becenevet adtak nekik. Ezek néha személyes tulajdonságokat jelenítettek meg, mint Vidám, Csinos, Kicsi, Nagy. Néha parancsolatokat hordoztak, mint Szűziesség vagy Erény. Néhány közülük - Aranycsikó, Kis Virág - már-már költői volt. De túlságosan sok volt köztük az olyan, amely a szülők érzéseit tükrözte lányuk születésével kapcsolatban. Ismertem egy lányt, akit Dühnek hívtak, és egy másikat, akit Kárnak. Számos lányt neveztek Bánatnak vagy Szomorúságnak. És mindenki hallotta annak a férfinak a történetét, aki az elsőszülött lányát „Egy Még Elmegy”-nek, másodszülöttét „Talán Majd a Következő”-nek, a harmadikat „Három Nevetés”-nek, a legutolsót pedig „Négy Már Szégyen”-nek nevezte.
Ami engem illet, a szüleim a „Sajnálatos” nevet adták nekem, ami végül egyszerűen Sajnosra rövidült.
A koreaiak ritkán szólítják egymást a nevükön; úgy hisszük, hogy egy ember neve bensőséges, és hatalommal bír. A hétköznapokban csak a családtagokat és a közeli barátokat szokás a nevükön szólítani. Amikor még nagyon kicsi voltam, a Sajnos csak egy név volt számomra, ami semmi egyebet nem jelentett. De ahogy nagyobb lettem, és megtudtam a jelentését, kővé változott a szívemben. A vacsorára hívó szó arra emlékeztetett, hogy szerencsétlen dolog az asztalnál jelen lennem. Apám szigorú feddése - Sajnos, mit tegyünk veled? - azt sugallta, hogy nincs helyem a családban. Mivel túl kicsi voltam ahhoz, hogy a valódi okokat megértsem, azon törtem a fejem, mi baj lehet velem, amiért ennyire nem kellek nekik. Vajon túl alacsony vagyok? Nem voltam olyan magas, mint a barátnőm, Napocska, de közel sem annyira alacsony, mint a testvére, Lótusz. Túl közönséges vagyok? Órákat töltöttem a tükörbe bandzsítva, aprólékosan megvizsgáltam minden egyes vonásomat, és rájöttem, hogy korántsem vagyok tökéletes. A szemeim túl közel ülők, az orrom túl kicsi, vagy talán túl nagy; az ajkaim túl keskenyek, a füleim lelapulnak. Mindenki láthatta, hogy közönséges és szerethetetlen vagyok; nem csoda, hogy a szüleim bánkódtak amiatt, hogy létezem.
Igazából az apám csupán régimódi és konzervatív volt, a konfuciánus elvek szigorú követője. Ezek egyike volt a férfi vele született fensőbbsége a nővel szemben. „A feleségnek úgy kell tekinteni a férjére, mint egy mennyei lényre; amit a férj tesz, az mennyei tett, és a feleség nem tehet mást, mint hogy követi őt.” Lány voltam, aki idővel majd férjhez megy, és másvalaki családjának része lesz; ilyenformán a létezésem egyszerűen nem járt ugyanazokkal a következményekkel, mint a három fiútestvéremé, akik tovább fogják vinni a családot, és gondoskodnak a szüléinkről öregkorukban.
De amikor még gyermek voltam, mindebből semmit sem tudtam, és emiatt úgy gondoltam, hogy az orrom formájával vagy a szemem színével van a baj; évekig bosszankodtam és kerestem a hibát a lányban, akinek az arca visszanézett rám a tükörből.
Messze kerültem a szülőföldemtől, és még messzebb attól a lánytól, aki akkor voltam. Több mint negyven év és négyezer mérföld áll a tizenhat éves lány között, aki azt az első, meggondolatlan lépést tette, és a hatvanadik életévében járó asszony között, aki most, a hatalmas Csendes-óceánt bámulva, emléket akar állítani a megtett útnak. Az útnak, amely nem időben vagy távolságban, hanem a lélek tágasságában és a változás küzdelmességében mérhető.
A nyugatiak betöltött éveik száma szerint tarják nyilván a korukat, Koreában másképpen számolják az ember életkorát. Egy újszülött gyerekről úgy tartják, hogy az már az első életévében van, ezért születésekor egyévesnek számít. A Kakas évében születtem - ami a nyugati időszámításban az 1897-es esztendőnek felel meg-, a következő, az 1898-as Holdújévben kétéves lettem, 1899-ben hároméves és így tovább. Tudom, hogy ez így nehezen követhető, így ezután, amikor életkorról van szó, a nyugati számítás szerint írok róla.
A gyermekkorom jellegzetesen koreai volt, legalábbis ami a családom társadalmi osztályának megfelelő koreaiakét illeti. A mi családunk jangban volt - a vidéki nemességhez tartoztunk, és szép, cseréptetős házban laktunk egy Pocsoge nevű kis faluban, nem messze Tegu városától, Kjongszang tartományban. Pocsoge annyit tesz, mint „gödröcske”, és a falu - ami főként vályog- és kőházakból állt, rizsszalmából készül zsúpfedéllel - egy völgyben terült el, amit körös-körül hegyek öveztek. Télen ezeket a hegyeket hó borította, de amikor nagyon kicsi voltam, a legidősebb fivérem, Örömteli Nap elárulta nekem, hogy a fehér takaró valójában az ország legízletesebb rizséből van.
- Rizshegyeknek hívják őket - magyarázta ünnepélyes hangon -, és az emberek odamennek az egész országból, hogy magokat gyűjtsenek, amit aztán a saját rizsföldjükön elvetnek. Akár hiszed, akár nem, még háborúztak is a miatt a rizs miatt.
Könyörögtem neki, hogy vigyen el oda, de csak mosolygott, és a fejét rázta.
- A világ legjobb rizsét nem lehet ilyen fiatalon megkóstolni - mondta. - Meg kell hagyni későbbre.
- Milyen rizs az, ami télen nő? - kérdeztem egyszer, amikor már az ötödik évemet is betöltöttem.
Így válaszolt:
- Téli rizs, természetesen!
Ez teljesen logikusan hangzott, így tovább hittem a Rizshegyek legendájában, mint ahogy azt be merem vallani.
A fivéreim - két bátyám, egy öcsém - jó testvérek voltak, és életem első hat évében együtt játszottunk a Sárkányfarok-patak kanyargós partján, kis völgyünk széltében-hosszában. Ha apám tudta volna, nem helyeselte volna, mert a lányoknak nem volt szokás együtt játszani a fivéreikkel.

A Kiadó engedélyével.