FőképFülszöveg:
Az Átkelés, Cormac McCarthy méltán híres Határvidék-trilógiájának második kötete. A nagysikerű Vadlovakhoz hasonlóan szintén az USA délnyugati államaiba és a szomszédos Mexikó kietlen és kegyetlen tájaira kalauzolja el az olvasót. A második világháború idején játszódó megrázó történet egy testvérpár, a tizenhat éves Billy Parham és öccse, Boyd megpróbáltatásairól, kalandjairól és felnőtté válásáról szól. Billy megszállottan üldözi a jószágaikat prédáló, Mexikóból átkóborolt nőstényfarkast. Miután a fiú csapdába ejti a vemhes állatot, úgy dönt, nem öli meg, hanem átkel vele a határon, és szabadon engedi a hegyek közt. A tragikusan végződő útról hazatérve örökre megváltozik az élete. ,,Az elátkozott vállalkozások végérvényesen kettévágják az életet azelőttre és mostra." Billy eztán még egyszer visszatér a határ túloldalára, Mexikóba, ezúttal azonban az öccse társaságában vág neki az útnak.

A szerző lélegzetelállító óriás-mondataival, a western-regények hagyományából táplálkozva, Melville, Hemingway és Faulkner nyomdokain járva tárja elénk újabb letaglózó, pokoli látomását egy vad és megszelídíthetetlen vidékről, és a benne élő - e vidékkel és egymással is szüntelen küzdelemben álló - emberekről.

Részlet a regényből:
Amikor Boyd a családjával Grant megyéből délre jött még kisgyermek volt alig idősebb a nemrégiben alapított Hidalgo névre keresztelt megyénél. Húgának csontjai s anyai nagyanyjának csontjai ott porladtak a földben ahonnan elvándoroltak. Ez az új vidék vad volt és buja. Egészen Mexikóig el lehetett lovagolni anélkül hogy az embert akár csak egyetlen kerítés megállította volna. Boyd a testvére előtt ült a nyeregben és hallgatta ahogy a fiú spanyolul és angolul megnevezi a táj részeit a madarakat a vadállatokat. Az új házban a konyha melletti szoba volt az övék és Billy éjszakánként sokszor álmatlanul feküdt az ágyában s alvó öccse szuszogását hallgatva a sötétben fojtott hangon suttogta el neki a terveit meg hogy milyen életük lesz.
Az új helyen az első télen egy éjjel farkasüvöltésre ébredt és tudta hogy a háztól nyugatra fekvő alacsony dombok között gyülekező vadállatok hamarosan lemerészkednek a holdsütötte síkságra hogy a friss hóban űzzék a villás szarvú antilopokat. Leemelte a nadrágját az ágy támlájáról és előkotorta a csizmáját az ágy alól és fogta az ingét meg a bélelt vászonkabátját és kiosont a sötét konyhába hogy felöltözzön a langyos kályha mellett és a csizmáit az ablakon beszüremlő holdfénybe tartva megnézte melyik való a jobb és melyik a bal lábára aztán felhúzta őket majd az ajtóhoz ment és kilépett az udvarra és becsukta maga mögött az ajtót.
Ahogy elment az istálló mellett a lovak halkan panaszosan odahorkantottak neki a hidegben. A csizmája alatt ropogott a hó. A lehelete gomolygott a kékes derengésben. Egy óra múlva már ott kuporgott a kiszáradt patakmederben a farkasok csapája mellett amely hol a meder homokjában hol a hóban vezetett.
A farkasok már kint jártak a síkságon és amikor Boyd átmászott egy hordalékkúpon meglátta hol keltek át a kiszáradt patakon melynek medre délnek futott a völgy felé. A térdén és a könyökén kúszott tovább és a kézfejét behúzta a kabátujjába hogy ne fázzon a hóban és amikor elérte az Animas csúcsai alatt húzódó széles völgy utolsó sötét kis borókafenyőit csendben lekuporodott hogy kifújja magát aztán óvatosan kilesett a síkságra.
A farkasok az antilopokat űzték és az antilopok árnyakként cikáztak és ugráltak a hóban és a száraz porhó kavargott körülöttük a hideg holdfényben és a leheletük fakó füstként gomolygott a hidegben mintha a bensőjük kapott volna lángra miközben a farkasok olyan hangtalanul futottak fordultak s ugrottak mintha nem is ebből a világból valók lettek volna. A völgy mélye felé tartottak aztán megfordultak és egyre távolodtak a síkságon míg végül már csak néhány apró alak látszott a homályos fehérségben amely végül teljesen elnyelte őket.
A fiú egyre jobban fázott. Várt. Minden nagyon nyugodt volt. A leheletén látta merre fúj a szél és nézte ahogy a pára újra meg újra előbukkan a szájából és szertefoszlik és előbukkan és szertefoszlik a hideg levegőben. Sokáig várt még. Aztán meglátta, hogy közelednek. Ugrálva és suhanva. Táncolva. Orrukat a hóba fúrva. Szökelltek és szaladtak és időnként megálltak, hogy két lábra ágaskodva táncoljanak majd szaladtak tovább.
A hét farkas alig húszlábnyira vonult el a földön fekvő fiútól. Látta mandula-szemüket a holdfényben. Hallotta zihálásukat. Érezte a jelenlétét a képességnek mellyel a farkasok felfogták a levegőben vibráló feszültséget. Összeverődtek, hogy szaglásszák és nyalogassák egymást. Aztán egyszer csak mozdulatlanná dermedtek. Füleltek. Egyik-másik felhúzta a mellső lábát. Billyt nézték. A fiú visszafojtotta a lélegzetét. A farkasok is visszatartották a lélegzetüket. Álltak. Aztán hirtelen megfordultak és nesztelenül elfutottak. Az öccse már ébren volt amikor Billy visszaért a házba de nem mesélte el neki hogy merre járt és mit látott. Soha nem mesélte el senkinek.
Azon a télen amikor Boyd betöltötte a tizennégyet a kiszáradt patakmedret birtokba vevő fák már jóval idő előtt csupaszon meredeztek és szürke napok követték egymást s a fák fakón kornyadoztak a szürke ég alatt. Hideg szél fújt észak felől s a föld bevont vitorlákkal haladt meg nem határozott úti célja felé, amelynek keltezése s koordinátái csak jóval az után kerülnek be a hajónaplóba, hogy minden jogos követelés semmivé lesz – miként ez a történet is. A ház alatt a folyómeder külső ívén a nyárfa berekben – ahol a fák ágai csontokra emlékeztettek a törzsükről pedig hámlott a fakó vagy zöld vagy sötétebb kéreg – olyan hatalmas és erős fák magasodtak hogy a túlparti pihenőhelyen az egyik lefűrészelt tönkön a régi időkben a marhapásztorok négy láb széles és hat láb hosszú sátrat állítottak fel hogy legyen hol tárolni a holmijukat. Mikor kilovagolt tüzelőt gyűjteni az árnyékát nézte és a ló meg a csúszka egymást keresztező rúdjainak árnyékát ahogy keresztülügetett a földből meredező facsonkok között. Boyd a csúszkán utazott kezében baltát szorongatva mintha csak az összegyűjtött tűzifát őrizné és közben hunyorogva fürkészte a nyugati égboltot ahol a kopár hegyek alatt a nap egy kiszáradt vörös tóban izzott és az antilopok sziluettjei bólogatva lépdeltek a szarvasmarhák között a hegyek lábánál elterülő síkságon.
Keresztülvágtak a száraz avarral borított patakmedren és addig mentek amíg elérkeztek egy teknőhöz vagy vízmosta üreghez és ott Billy leszállt a nyeregből és megitatta a lovat amíg Boyd a parton járkált pézsmapatkány-nyomok után kutatva. A guggoló indián aki mellett Boyd elsétált fel sem nézett úgyhogy amikor a fiú megérezte hogy van ott valaki és megfordult a férfi a fiú derekára csatolt övre szegezte tekintetét és csak akkor nézett fel amikor Boyd megállt. Elérte volna, ha kinyújtja a kezét. Az indián a carrizo mögött kuporgott – mintha nem is akart volna elrejtőzni – a fiú mégsem vette észre. Régi egylövetű 32-es peremgyújtásos puskáját a térdén keresztbe fektetve arra várt, hogy elejthessen egyet a folyóhoz a szürkületben inni járó vadak közül. A fiú szemébe nézett. Boyd állta a tekintetét. Az indián szeme olyan sötét volt mintha csak pupillája lett volna. A lenyugvó nap izzott a szemében. És a lenyugvó nap mellett ott állt a gyermek.
Boyd nem tudta hogy mások szemében megláthatja magát az ember s hogy olyan dolgokat is láthat mint a nap. E két fekete kút mélyén megikerülve állt vékonyszálú furcsa kesehajával egy fiú aki mégis ő maga volt. Mintha rég elveszettnek hitt vérrokonát pillantotta volna meg aki most egy másik világ ablaka mögül néz vissza rá ahol soha nem nyugszik le a vöröslő nap. Mintha egy útvesztő lett volna amelyben lelkének e két árvája bolyongott élete során hogy végül annak az ősi tekintetnek a fala mögé érkezzen meg ahonnan többé nincsen visszatérés.
Ahol állt onnan nem látta a bátyját és a lovat. Látta a víz színén lassan tovaterjedő gyűrűt, amelyet a nád takarásában szomját oltó ló keltett és látta az indián csupasz csontos állkapcsának bőre alatt az izmok lágy ívét.
Az indián megfordult s a vízzel teli mélyedésre pillantott – csak a ló felemelt pofájáról csöpögő víz hangját lehetett hallani – aztán a fiúra nézett.
Te mocskos kis rohadék – mondta.
Nem csináltam semmit.
Ki van veled?
A bátyám.
Mennyi idős?
Tizenhat.
Az indián felállt. Gyorsan és könnyedén állt fel majd arrafelé nézett ahol Billy várakozott a kantárral kezében aztán újra Boyd felé fordult. Régi rongyos szövetkabátot viselt meg egy zsírtól csillogó Stetson kalapot, amelynek kinyomta a koronarészét. A csizmáját drótok tartották össze.
Minek jöttetek ide?
Fáért.
Ennivalótok van-e?
Nincs.
Hol laktok?
A fiú habozott.
Azt kérdeztem hol laktok.
Boyd lefelé mutatott a folyásirányba.
Milyen messze?
Nem tudom.
Te mocskos kis rohadék.
Az indián a vállára vetette a puskát és végigsétált a mélyedés partján aztán megállt és Billyt meg a lovat nézte.
Hogysmint – köszönt Billy.
Az indián köpött egyet majd így szólt: Sikerült jól elriasztanod a vadat a környékről mi?
Nem tudtuk, hogy más is van itt.
Nincs semmi ennivalótok?
Nincsen uram.
Hol laktok?
Úgy két mérföldre a folyón lefelé.
És otthon sincs semmi ennivalótok?
De van uram.
Elkísérlek titeket és hoztok nekem valami ételt.
Jöjjön csak a házhoz. Majd az anyám megeteti magát.
Nem akarok odamenni. Azt akarom hogy hozzatok nekem valami ennivalót.
Rendben van.
Akkor hoztok nekem valamit?
Igen.
Jól van.
A fiú fogta a lovát de nem mozdult. A ló egy pillanatra sem vette le a szemét az indiánról. Boyd – szólalt meg végül. Gyere.
Kutyáitok vannak-e?
Csak egy.
Aztán bezárjátok-e?
Persze hogy bezárjuk. Én zárom majd be saját kezűleg.
Olyan helyre zárd be ahol nem fog ugatni.
Rendben.
Eszem ágában sincs lemenni oda hogy aztán lepuffantsanak.
Bezárom a kutyát.
Akkor jól van.
Boyd.
Gyere. Induljunk.
Ahogy Boyd felállt a vízzel teli mélyedés túlsó partján egy pillanatra sem vette le a tekintetét az indiánról.
Gyere már. Mindjárt besötétedik.
Menj és csináld amit a bátyád mond – szólalt meg az indián.
Nem akartunk kellemetlenséget okozni.
Gyere Boyd. Induljunk.
A fiú átmászott a hordalékpadon és felült a csúszkára.
Ülj fel ide mögém – mondta Billy.
Boyd lekászálódott az összegyűjtött gallykupac tetejéről és visszanézett az indiánra aztán megragadta Billy kezét és felült a nyeregbe.
Hogyan találjuk meg? – kérdezte Billy.
Az indián csak állt keresztbevetett puskával a vállán és a kezét a puska csövén meg a tusán pihentette. Ha kiléptek a házból kövessétek a holdat – mondta.
És mi van ha még nem lesz fenn?
Az indián köpött. Szerinted akkor mondanám hogy kövessed? Na nyomás.
A fiú a ló oldalába nyomta a csizmája sarkát aztán elügettek a fák között. A csúszka rúdjai száraz suttogással kotorták kis kupacokba a lehullott leveleket. A nap alacsonyan járt a nyugati égbolton. Az indián a tekintetével követte a távolodó alakokat. Boyd fél kézzel átkarolta a bátyja derekát. Az arcát vörösre majdnemfehér haját pedig rózsaszínre festette a nap. Billy rászólhatott hogy ne forgolódjon mert a fiú nem nézett vissza. Mire átkeltek a kiszáradt folyómedren és felkaptattak a síkságra a nap már eltűnt a Peloncillo orma mögött és a nyugati ég mélyvörösen izzott a felhőzátonyok alatt. Délnek vették az irányt a kiszáradt folyó mentén és amikor Billy visszanézett az indián – a puskát lazán tartva a kezében – fél mérfölddel lemaradva követte őket a félhomályban.
Minek nézelődsz? – kérdezte Boyd.
Csak úgy.
Tényleg viszünk neki ennivalót?
Igen. Úgy gondolom ennyit megtehetünk.
Attól hogy meg tudod tenni még nem biztos hogy jó ötlet – jegyezte meg Boyd.
Tudom én azt.

A Kiadó engedélyével.