FőképFülszöveg:
Felkavaró és túlzás nélkül katartikus művet tart a kezében az olvasó, aligha véletlenül nyerte el a könyv 2009-ben a rangos Campiello-díjat. Lírai és felzaklató történelmi krónika, egy emésztő, szenvedélyes szerelem históriája, és egy még emésztőbb, nehezen beteljesülő vágy, a gyermek utáni sóvárgás megindítóan szép története.

Részlet a regényből:
A remény útja… a nap végére ezek a szavak is leülepednek a többi közé. A gyógyszertárban, a pénztár mellett olvastam ezt a kifejezést egy kis üvegkockán, egy nyíláson lehetett pénzt bedobni, celluxszal volt ráragasztva egy kisgyerek fényképe, egy olyan kisgyereké, akit el akarnak vinni valahová messzire, hogy műtéttel próbálják meggyógyítani, egyszóval aki a remény útjára készül. Forgolódom a párnán, hangosan őrlöm a levegőt. Nézem Giuliano mozdulatlan, súlyos testét. Úgy alszik, ahogy szokott, hanyatt fekve, félmeztelenül. A szájából olykor apró röffenés tör ki, akár egy békés vadállatnak, amely muslicákat kerget el.
Remény, erre a szóra gondolok, és a szó lassan formát ölt a sötétségben. Kissé ijedt női arca van, egy olyan nőé, aki magával hurcolja a vereségét, mégis méltóságteljesen küzd tovább. Talán az én arcom ez, egy megöregedett lányé, aki hűségből, félelemből beledermedt az időbe.
Kimegyek az erkélyre, bámulom a szokásos látványt. A szemközti házat, a csukott spalettákat. A kávézó kialudt neoncégérét. Körülvesz a város csöndje, távoli zajok pora. Róma alszik. Alszik az ünnepe, alszik a posványa. Alszanak a külvárosok. Alszik a pápa, piros cipője üresen áll.

A telefon kora hajnalban szólal meg. Összerándulok a csöngéstől, végigbotladozom a folyosón, talán kiabálok is a kagylóba, hogy éberebbnek tűnjek.
– Ki az?
Susogás hallatszik a telefonkagylóból, mintha szél zúgna az ágak között.
– Beszélhetnék Gemmával?
Jól beszél olaszul, de túlságosan tagoltan.
– Én vagyok az.
– Gemma? Te vagy az, Gemma?
– Igen…
– Gemma…
Megismétli a nevemet, és nevet. Megismerem ezt a rekedt, szaggatott nevetést… egy szempillantás alatt rám veti magát.
– Gojko…
Elhallgat.
– Igen, a te Gojkód.
Mozdulatlan robbanás. Mélységes űr, amely megtelik törmelékkel.
– Az én Gojkóm… – dadogom.
– Igen, ő.
Az illata, az arca, az éveink.
– Hónapok óta próbállak elérni a követségen keresztül…
Éppen pár napja gondoltam rá, az utcán jutott eszembe, csak úgy, egy fiúról, aki szembe jött velem, és talán hasonlított rá.
Beszélgetünk egy kicsit: Hogy vagy? Mit csinálsz? Pár évig Párizsban éltem, most megint itthon vagyok…
– Kiállítást rendeznek az ostrom emlékére… ott lesznek Diego fotói is.
A padló hidege felkúszik a lábszáramon, befészkeli magát a hasamba.
– Ez jó alkalom lenne.
Megint nevet, ahogy szokott, örömtelenül, inkább csak azért, hogy megvigasztalja azt a halvány, de örökös szomorúságot.
– Gyere el!
– Jó, majd meggondolom…
– Ne gondolkozz, gyere!
– Miért?
– Mert az élet elmúlik, és vele együtt mi is. Emlékszel?
Hát hogyne emlékeznék…
– És nevet rajtunk, mint egy vén, fogatlan szajha, aki az utolsó kuncsaftját várja…
Gojko versei… az élet, akár egy hosszú ballada. Eszembe jut, hogyan szokta megérinteni az orrát, hogyan nyomkodja, mint a puha viaszt, miközben a verseit szavalja, amelyeket gyufásdobozokra vagy a kezére ír. Bugyiban vagyok, mezítláb. Gojko él, mindvégig élt. Egyszerre azt kérdezem magamtól, hogyan is mondhattam le róla ilyen sokáig? Miért van az, hogy az életben olykor a legjobb emberekről mondunk le olyanok kedvéért, akik nem érdekelnek minket, akik nem jók hozzánk, csak éppen az utunkba kerültek, megrontottak a hazugságaikkal, hozzászoktattak, hogy gyáva nyúl módjára viselkedjünk?
– Rendben van, elmegyek.
Az élet megszáradt sara most felém süvítő por.
Gojko örömujjongásban tör ki.
Por volt, amikor eljöttem Szarajevóból, felemelkedett a levegőbe a jeges szélben, ott örvénylett az utcákon, eltörölt mindent maga mögött. Belepte a minareteket, a házakat, a piac halottait, akiket betemettek a zöldségek, a csecsebecsék, az összetört pultok deszkái.
Megkérdezem Gojkótól, miért csak most keresett meg, miért csak most kezdett vágyakozni utánam.
– Évek óta vágyakozom utánad.
A hangja sóhajtásba fullad. Megint szélzúgás hallatszik… sok kilométeres messzeségből.
Hirtelen elfog a félelem, hogy megszakad a vonal, és visszatér az a hosszú évekig tartó csönd, amelyet egyszeriben elviselhetetlennek találok.
Gyorsan elkérem a telefonszámát. A mobilszámát adja meg, felírom egy darab papírra egy tollal, amely nem fog. Keresnem kéne egy másikat, de nem merek elszakadni a telefontól. A zaj egyre hangosabb. Megjelenik előttem az elszakadó, majd szikrázva lezuhanó telefondrót… hány semmibe lógó kábelt láttam abban a körülzárt városban! Rányomom a tollat a papírra, odaszigonyozom a múltat, mert félek, hogy újra elveszítem.
– Majd felhívlak, és megmondom, mikor indul a gép.
Bemegyek Pietro szobájába, a tollai között keresgélek, átírom azt a fehér számot. Pietro alszik, hosszú lába kilóg a takaró alól. Mindig eszembe jut, amikor így elterülve látom, hogy kinőtte az ágyát, újat kellene venni. Felveszem a gitárt, amely a földön hever, a papucsa mellett. Dühös lesz, nehezen tudom majd rábeszélni, hogy jöjjön velem.
lezuhanyozom, és kimegyek Giuliano után a konyhába. Már megfőzte a kávét.
– Ki telefonált?
Nem válaszolok azonnal, a szemem mozdulatlanul, fémesen csillog. A zuhany alatt keménynek éreztem a bőröm, mint régen, amikor kapkodva mosakodtam, és vizes hajjal léptem ki az utcára.
Elmondom, hogy Gojko volt az, és hogy szeretnék elutazni.
– Így, hirtelen?
De nem tűnik meglepettnek.
– Pietrónak szóltál?
– Alszik.
– Akkor talán ideje, hogy felébreszd.
Éjszakai borosta lepi az arcát, a haja kócosan hullik a homlokába, így jobban látszik a feje búbján lévő kopasz folt. Napközben mindig olyan, mintha skatulyából húzták volna ki, városi életmódot folytató lény, laktanyákban, irattárakban tanyázik. Ezt a rendetlenséget csak nekem tartogatja, és még ma is ezt érzem a legjobb részünknek, ez a legillatosabb, a legtitkosabb… mint az első időkben, amikor szeretkezés után csak ültünk meztelenül, kócosan, és bámultuk egymást. Férj és feleség vagyunk, tizenhat évvel ezelőtt jött szembe velem egy katonai repülőtéren. Mégis, ha azt mondom neki, hogy megmentette az életemet, a fejét rázza, elvörösödik, és azt mondja, nem igaz, azt mondja, ti mentettétek meg az én életemet, te meg Pietro.
Szereti a hasát. Kihasználja az alkalmat, elrévedő tekintetemet, és bekap még egy süteményt.
– Csak aztán ne sírj a pocakod miatt…
– Te sírsz miatta, én elfogadom magamat úgy, ahogy vagyok.
Igaz, ő elfogadja magát, ezért olyan szívélyes. Feláll, megérinti a vállam.
– Jól teszed, hogy elmész.
Kiolvasta a tekintetemből, hogy meggondoltam magam… hirtelen rám tört a félelem. Túl gyorsan zuhantam vissza a múltba, a lángoló ifjúságba. Ami most csak késő bánatnak tűnik. Fázik a nyakam, vissza kell mennem a fürdőszobába hajat szárítani. Megint önmagam vagyok, egy vereséget szenvedett nő az öregség küszöbén.
– El kell intéznem a dolgokat, be kell mennem a szerkesztőségbe, nem… nem is tudom.
– Dehogynem tudod.
Azt mondja, az irodában megnézi az interneten, akad-e valami olcsó repülőjegy, aztán majd felhív. Mosolyog:
– Nem hinném, hogy sorban állnának a szarajevói repülőjegyekért.

Bemegyek Pietróhoz, kinyitom a spalettát. Hirtelen mozdulattal a fejére húzza a takarót. Ott állok egy múmia mellett.
Ebben az évben átvedlett, elhagyta gyerekcsontjait, és nagy, bicegő nemeskócsag lett belőle, amely még nem teljesen ura a mozdulatainak. Újabban állandóan a földre szegezi a tekintetét, mint egy aranyásó, köszönés nélkül lép le, a hűtő előtt állva eszik. Az iskolában sikerült megbuknia, lefegyverzően ostobán viselkedett, a legkisebb erőfeszítésre sem volt hajlandó, az utóbbi hónapokban ahelyett, hogy belevetette volna magát a tanulásba, nevetséges hányavetiségbe zárkózott. Bosszúsan fordulok meg, ha meghallom azt a nyers hangot, amely folyton csak követelőzik, szemrehányásokat tesz. Hová lett az a vékony, panaszos hang, amely éveken át kísért? Olyan jól tudtam beszélgetni vele, teljes összhangban voltunk.
Most elfacsarodik a szívem tőle. Amikor alszik, amikor kisimul az arca, úgy képzelem, biztosan neki is hiányzik az a szép kis test, amelyet pár hónap alatt felfalt a kamaszkor szörnye, és álmában még most is azt keresi. Ezért nem akar felébredni.
Lehajolok, lehúzom a takarót a fejéről, megsimogatom szúróssá vált haját. Azt mondja, hagyjam békén.
Most már nagyon is fáj neki az a bukás. Most, hogy nyár van, és elmegy itthonról a teniszütőjével, a negyvenhármas cipőjében, aztán mikor hazajön, dühös a barátaira, azt dünnyögi, hogy látni sem akarja őket többé, mert jövőre nem egy osztályba járnak majd, és úgy érzi, hogy azok árulták el őt.
– Beszélnem kell veled.
Hirtelen felül, meztelen felsőteste kimagasodik az ágyból.
– Éhes vagyok.
Így hát a konyhában beszélek vele, miközben nutellás kekszet eszik. Egy apró szendvics, egy falat.
Csupa maszat a szája, az asztalt teleszórta morzsákkal, ügyetlenül nyitotta ki a kekszes csomagot, egészen széttépte.
Nem szólok, mégsem korholhatom állandóan. Csöndben nézem, ahogy a fiam lakmározik, aztán elmondom neki, mi a helyzet az utazással.
A fejét rázza.
– Szó sem lehet róla, anyu, egyedül mész.
– De hát hidd el, hogy Szarajevó nagyon szép város…
Mosolyog, gesztikulál, felém fordítja azt a helyes, csibészes arcát.
– Miket beszélsz, anyu? Szánalmas, miket hordasz itt össze, Jugoszlávia undorító hely, ezt mindenki tudja.
Megmerevedik a testem, karba fonom a kezem.
– Már nem hívják Jugoszláviának.
A szájába töm egy újabb, nutellától csöpögő kekszet. Feltörli a krémet az ujjával, lenyalja.
– Mindegy.
– Nem mindegy.
Halkabbra veszem a hangom, szinte könyörgök.
– Csak egy hét, Pietro, te meg én… jó lesz.
Rám néz, most igazán őszinte a tekintete.
– Hogyan lenne már jó? Ugyan, anyu…
– Lemegyünk a tengerpartra, csodálatos arrafelé a tenger.
– Akkor menjünk Szardíniára.
Én az összeomlás szélén állok, ez a kis hülye meg Szardíniáról magyaráz. Feláll, nyújtózkodik. Megfordul, a hátát nézem, a hajjal benőtt tarkóját.
– Tényleg nem akarod tudni, hol halt meg az apád?
Beleejti a csészéjét a mosogatóba.
– Hagyjál már, anyu…
Kérlelem, vékony, bizonytalan a hangom. Olyan, mint az ő gyerekkori hangja.
– Pietro… Pietro…
– Mit akarsz?
Felpattanok, véletlenül felborítom a tejes dobozt.
– Hogyhogy mit akarok? Az apád volt!
Megvonja a vállát, lesüti a szemét.
– A tököm tele van ezzel a történettel.
Ez a történet az ő története, a mi történetünk, de ő hallani sem akar róla. Kiskorában kíváncsibb volt, bátrabb, kicsit több kérdést tett fel. Elnézte azt a kamaszfiú-apát… Diego mágnessel odaerősített, a konyhai párától megsárgult fényképét a hűtő ajtaján. Megölelt, rám csimpaszkodott. Aztán ahogy növekedett, elmaradtak a kérdések. A világa leszűkült a saját szükségleteire, az apró kis önzéseire. Nincs kedve fölöslegesen bonyolítani az életét, a gondolatait. Számára Giuliano az apa, ő az, aki iskolába kísérte, gyerekorvoshoz vitte. Ő az, aki lekevert neki egy pofont a tengernél, amikor belefejelt a sekély vízbe.

Megmosom a fogam, felveszem a dzsekimet, visszamegyek a szobájába. Még alsónadrágban van, lehunyt szemmel játszik a gitáron, a pengető zizeg a húrokon.
A remény útja. Megint eszembe jutnak azok a véletlenül elém hullott szavak. Pietróra gondolok. A remény a gyerekeinké. Mi, felnőttek, már reméltünk, és csaknem mindig vesztettünk.
– Pakold össze a holmidat, csak kézipoggyászt hozzál.
Nem válaszol, fütyörészik.

Az autóban vagyunk, Róma még ólomszürke. Pietro hátul ül, Ray-Ban napszemüvet visel, a haja csillog a zselétől.
Nem bánthatod meg így az anyádat, mondta neki tegnap este a vacsoránál Giuliano. Pietro felhívta a barátját, Davidét, és megmondta neki, hogy nem megy a vitorlástanfolyamra, mert velem kell utaznia Szarajevóba. A barátja nyilván azt kérdezte, mikor jön vissza. Pietro elvette a mobilt a szája elől, és megkérdezte tőlem: mikor jövünk vissza?
Giulianóra néztem. Nemsokára, feleltem.
Nemsokára, mondta Pietro a barátjának a telefonba.
– Ne maradj soká – mondja Giuliano, amikor megcsókoljuk egymást a repülőtéren. Aztán átöleli Pietrót, a nyakára fonja a kezét, és odahúzza magához. Pietro nem tiltakozik, lehajtja a fejét, arcát Giuliano arcához dörgöli. Pár másodpercig így maradnak.
– Aztán jó legyél!
– Persze, apu.
Ráteszem a táskámat a szalagra, és átmegyünk a túloldalra. Elsétálunk a Lancôme meg a Prada Eyewear világító hirdetőtáblája mellett, kis bőröndöm kerekei ott surrognak mögöttem. Megállok. Visszafordulok. Giuliano nem ment el, még mindig ott áll. Nézi a sarkot, ahol befordultunk és eltűntünk. Szétvetett lábával, zsebre dugott kezével olyan, mint egy várakozó sofőr, egy névtelen figura a nagy jövés-menésben. Mintha a távozásunkkal elvesztette volna az identitását. Az arca is más, ernyedt, mintha ellankadtak volna az izmai. Egy pillanat alatt felmérem, milyen magányt hagytam rá. Meglát, hirtelen feléled, lengeti a karját, előrevetődik, mosolyog. Int, hogy siessek, menjek már. Messziről többször is csókot küld, a semmibe csücsöríti az ajkát.
A repülőgépen vagyunk. Pietro gitárja egy egész rekeszt elfoglal a fejünk fölött lévő csomagtartóban. A légikísérő nem problémázott miatta, a turistaosztály elég kihalt. Az első osztály bezzeg tele van. Üzletemberek, rajtuk márkás nyakkendő, nem olyan matt, műszálas vacak, mint régen. Kelet-európai újgazdagok, akik saját népeik fájdalmán híztak meg. Üzleti újságokat olvasnak, meleg ételt fogyasztanak és pezsgőt isznak.
Megérkeznek a mi ételes dobozkáink is, hidegek, szegényesek. Két szelet főtt füstölt sonka, savanyúság, celofánba csomagolt édesség. Pietro befalja a magáét, az enyémet is odaadom neki. Odahívja a légikísérőt, megkéri, hogy hozzon még kenyeret. Angolul beszél, egész tisztességes kiejtéssel. Ezen aztán tényleg meglepődöm. Rámosolyog a légikísérőre. Ma nagyon jóképű, a szeme úgy csillog, mint két kis tengerszem.
Éppen az Adriai-tenger fölött repülünk. Pietro rág, és közben nézi a kékséget odalent, én meg őt nézem, profilja körvonalait kifehéríti az ablakon beáradó fény.
A légikísérő visszajön a kenyérrel, Pietro megköszöni, reszelős hangja most szinte kellemesen cseng. A barátai anyjától mindig azt hallom, milyen udvarias, folyton dicsérik. Nagy képmutató az én fiam, csak velem mer pimaszkodni.
Beleharap az édességbe: mázzal bevont, vajas kis hasáb. Nem ízlik neki, megkérdezi:
– Kéred?
Természetesnek veszi, hogy megeszem, amit ő meghagy.
– Nem, köszönöm.
Ott marad azzal a vajas izével, ami lassan szétolvad a kezében.
– Nem ízlik…
– Hát akkor hagyd ott.
Összeszedi az elfogyasztott ennivalók csomagolását, és odarakja elém. Felhajtja az asztalkáját, nekitámasztja a térdét. A fülébe dugja a fülhallgatót, és belesüpped az ülésbe. Aztán rám néz.
– Kicsit szétestél, nem?
Igaza van, szétestem. A beszállásnál a gyakorlott, határozott utazóra valló, világos pillanatok a teljes elborulás pillanataival váltakoztak. Féltem, hogy elveszítem a beszállókártyákat, nem találom meg a kaput. Pietro viszont úgy tekintgetett körbe, mint a környező világot fürkésző hiúz. Fütyült rá, hogy nem találom a beszállókártyákat. Hagyta, hogy izzadjak, hogy kiborítsam a táskámat.
Ha nincs meg, akkor hazamegyünk, jelentette ki, mielőtt végre megtaláltam volna azt a két papírlapot, és rászóltam volna, igyekezz.
A biztonsági ellenőrzésnél hosszan vacakolt, idegesítette, hogy a biztonsági ember belenyúl a gitárjába. Azt mondtam neki, hogy az illető csak a munkáját végzi. Erre ő sokadszorra is azzal válaszolt, hogy hagyjál már. Aztán a gép felé tartva azt kezdte hajtogatni, hogy az egész csak átverés, és állig felfegyverkezve is simán át lehet jutni az ellenőrzésen. Végig kellett hallgatnom, amint lelkes képregény-olvasóként elsorolja, hány különféle rejtekhelyre lehetne eldugni egy tapétavágót vagy az önkiszolgáló étteremből elcsent villát.
Megkérdeztem, hozott-e magával könyvet. Nemmel felelt, most, hogy megbukott, nem olvas a szünidőben. Pihenek, mondta.
Amikor beléptünk a gépbe, megállapította róla, hogy öreg, és közölte, hogy a kelet-európai légitársaságok a más cégek által kidobott repülőgépeket veszik meg. Az ilyen gépek szoktak lezuhanni. A végén még felkerülünk a YouTube-ra, mondta. Minek hoztam magammal?, gondoltam. Az őrületbe kerget.
Behunyt szemmel mozgatja a fejét az iPod ritmusára. Jó kedve van, már nem méltatlankodik, hogy minek megyünk Szarajevóba, beletörődött. Tulajdonképpen nagyon is tud lelkesedni. Rengeteg hibája van, de legalább nem olyan életunt, mint megannyi kortársa.
Most nyitott szájjal, a válla közé húzott fejjel elbóbiskolt, miközben az iPod tovább duruzsol. Odakint az ég fehér felhőkből áll, mozdulatlan és valószerűtlen.

Igyekszem másra gondolni, az előttem álló nyárra. Liguriába megyünk a barátainkhoz, mi, felnőttek leszünk ott, meg a Pietróval egykorú gyerekek. Mezítláb bulizunk majd, olvasunk, felmászunk a sziklákra, ahol rákok élnek a pocsolyákban. Giuliano elmegy a vaskereskedésbe, és kampókat meg csavarokat vesz, hogy megjavítsa az egyik spalettát. Késő éjszaka szeretkezünk, a liguriai éjek hűvös bársonyában, amikor a tenger felől szél kel, és mi a sötétben fiatalnak hisszük magunkat.
Pietro felébred, rám néz, ásít.
– Mit tudsz Szarajevóról?
– Nem ott ölték meg a főherceget?
Bólintok, ez is valami.
– És még?
– Hogy azután tört ki az első világháború.
– És aztán?
– Passz…
– És amit én meséltem neked?
Nem felel, az ablakhoz tapad.
Megkezdjük a leszállást, hallom, hogy a gép alatt kicsapódik a futómű. Merev a karom, a lábam, mintha a hasamból bújnának ki a landolásra készülő kerekek.
Lenézek. Az Igman-hegy fekete oldala. nem mozdult innen, még most is itt van, hosszan terül el, mint egy alvó óriás, mint egy meglőtt, megölt bölény, amely fölött azután a természet évszakról évszakra vadul, sötéten robbant fel. Pedig emlékszem rá, hogy láttam virágokkal borítva (vagy zászlók voltak?), apró zászlók, liliomfehérek, ezek jelölték ki az olimpikonok útját, és ezek köszöntötték odafentről azt, aki leereszkedett ebbe az aranyvölgybe, ebbe a keleti Jeruzsálembe, ahol hó hullott az ortodox templomok fekete tetejű tornyaira, a mecsetek ólomkupoláira, a régi zsidó temető düledező sírköveire.
Nincs busz. Gyalog megyünk át a leszállópályán. A levegő fehér, nem süt a nap, legalább tíz fokkal hidegebb van, mint Olaszországban.
Pietro rövid ujjú pólót visel, vadkender képe díszíti, és ez a felirat: isten megteremtet te a füvet , az ember megteremtet te a füves cigit .
– Nem fázol?
– Nem.
A repülőtér épületének homlokzata ugyanolyan, mint régen, ideiglenes, mint egy ipari hangáré. Azt hittem, lebontották, de úgy látszik, csak felújították.
A repülőtéren egyetlen kis gép álldogál, fehér oldalán vörös kereszt, mint egy mentőautónak. Mentőszolgálaté is lehetne, de csak a Swiss Air gépe, a turizmusé, a békéé.
A katonai repülőgépekről lesütött szemmel szállt le az ember, belerohant abba a kitáruló térbe, a terepszínű egyenruhák mocsara felé. Mindenki ordított, az volt az érzése az embernek, hogy bármikor rálőhetnek. A repülőtér… mindenki a repülőtérről beszélt, az volt az egyetlen kijárat az ostromlott városból. Olykor egy-egy végsőkig kétségbeesett ember megpróbálkozott az éjszakai átkeléssel, de ostoba ötlet volt. Fedezék nélkül még egy közepes képességű orvlövész is eltalálhatta.
Az előcsarnok nyugodt, néptelen. Neoncsövek, laminált falak – a nappali szállók, az isten háta mögötti vasútállomások szomorú fénye.
Az útleveleket ellenőrző fiú színtelen arcán merev mosoly ül.
– Olaszok…
Bólintok, visszaadja az útleveleket.
izlaz, kijárat, hirdeti a felirat. Pietro a gitárral a nyakában nézi az embereket. Egy feltűnően sminkelt, fején testszínű kendőt viselő muszlim lány átölel egy földi utaskísérőt, a tömeg kellős közepén csókolóznak, elállják az utat.
Pokoli zűrzavar van az érkezési oldalon, keresgélek a fémrácsokhoz támaszkodó várakozó testek között. Átnézek a közeli fejeken, a távolban mozgókat fürkészem. Mindenhol cigarettafüst terjeng, ködként mossa el, piszkítja be a színeket.
Leszállás előtt a repülőgép mosdójában kirúzsoztam magam, felborzoltam lelapult hajamat, hogy jobban nézzek ki.
Jobbra egy kávézó van, patkó alakú bárpulttal és magas asztalokkal, ahol az emberek esznek, isznak, cigarettáznak. Egy férfi ellép a pulttól, és elindul felém. Először bizonytalankodom, pedig rögtön látszik, hogy ő az. Felszedett pár kilót, gyűrött, fekete lenvászon inget visel, vöröses szakállt növesztett, és egy kicsit megritkult a haja. A járása viszont összetéveszthetetlen: szétveti a lábát, nyugodtan lépked akkor is, ha siet, a karját kissé eltartja a testétől és hevesen lóbálja. Habozás nélkül megölel, úgy szorít magához, mintha a holmiját rejtő csomag volnék, aztán az arcomra pillant. Alaposan végignézi a számat, az államat, a homlokomat. A szememnél megáll. Ott marad, belemélyeszti a tekintetét. Mint a tenger hulláma, amely messzire jutott, és most csapkodva újra egyesül önmagával. Visszatér a múltba, hogy ezen a szívszaggató, mégis örömteli tekinteten szűrje át szemérmetlenül az eltelt időt.
Én engedek előbb, lesütöm a szemem, zavaromban, félelmemben elhúzódom ez elől a pátosz elől. Olaszországban senki sem néz így az emberre. A karomat vakargatom, mintha rühös lennék. Két nedves, kövérkés, talán nem is tökéletesen tiszta kéz simul az arcomra, mint egy meleg kötés.
– Szép hölgy!
– Öreg hölgy… – védekezem.
– Baszus, Gemma! – mondja Gojko. Elnevetem magam, visszatér az emlékezetembe az a hiányzó sz hang. Ráismerek a csúfondáros iróniára, amely a mámor elmúltával nagyot rúg a meghatottságba, megnevettet. Gojko megcsókol, megint magához szorít, rabul ejti a lélegzetemet. Érzem az ing vásznát, az izgatottan dobogó test melegét. Érzem, hogy érzi a csontjaimat. Végigtapogatja a hátamat, mint egy vak, forró kezével megszámlálja a csigolyáimat. Most már emlékszem a szagra is, a nyaka szagára, a hajszálai közé rekedt izzadság szagára, a házakéra, ahol viaszosvászon borítja az asztalt és pálinkában eltett fehércseresznyebefőttek sorakoznak a polcokon, az irodákéra, ahol időnként kigyulladnak a teli hamutartók, a fénymásolók pedig örökösen elromlanak, és csak rúgásra indulnak be, ha beindulnak egyáltalán.
Gombóc nő a torkomban, felfelé indul, aztán meggondolja magát, büszkén visszasüllyed. Megfogadtam, hogy nem hagyom el magam, ötvenhárom évesen könnyen megesik az emberrel, hogy képtelen visszatartani a könnyeit. Finoman rácsapok Gojko karjára.
– Dagi!
– Igen, újabban megint sokat eszem…
Pietrót nézi, előrelép, reszkető lába megbotlik. Meginog, de nem esik el. Felemeli az egyik kezét. Pietro azonnal követi a példáját. Összecsapódik a két tenyér, mint egy amerikai tévéfilmben. Gojko a gitárra mutat.
– Muzsikus?
Pietro nézi, mosolyog.
– Amatőr.

Gojko elöl ül, a taxisofőr mellett. Jobb karját kilógatja az ablakon, beszélgetnek.
– Te érted őket, anyu?
– Többé-kevésbé.
– Mit mondanak?
– Azt, hogy eső lesz.
– Baszus – sziszegi Pietro egy sz-szel.
Nem mozdulok, fegyelmezetten ülök a szürke textilülésen, nézem a kezemet, amely a magasban kapaszkodik, a légkondicionáló fekete műanyagba illesztett kifúvója mellett. A piszkos ablakon túl ott az út, az a hosszú, felejthetetlen főút. Ha ezt a pillanatot uralni tudom, talán minden mást is uralni tudok majd. Nem engedem, hogy lecsupaszítson ez a város. Az első képeket hagyom elsiklani, nem rögzítem őket, gyors, lopott pillantások, töredékek, akár a megperzselődött bélyegek.
Elég, ha kinézek, elsuhanok, és nem szívok magamba semmit mindabból, amit látok. Megtanultam, hogy minden el tud múlni, a borzalom is elvesztheti a formáját, feloldódhat a csillagködben, amely megváltoztatja, nevetségessé teszi, olyan abszurddá, hogy meg sem történhetett… az autók fekete vázai, a szétrobbant ablakok üvegcserepei, a szív, amelyet egy élő kisgyerek mellkasából téptek ki, aztán hozzávágtak a fehér falhoz.
Megfogom a fülbevalómat, fel-le húzgálom a fülcimpámban.
Nyugodt vagyok. Segítségemre van Pietro teste, farmerba bújtatott térde, amely hozzáér az enyémhez, közönye, mit sem tudó tekintete, amely csupán azt tükrözi, hogy a terhére van ez a fájdalom gyötörte város.
A régi lakótelepi házak még mindig állnak, erkélyek egymás fölött, akár egy irodai iratszekrény kopott fiókjai. A gránátok ütötte lyukakat vakolatfoltok takarják.
Elég egy kátyú az úton… és máris úgy kell visszafogni magam, hogy ne bukjak le. rám jön az öklendezés, mint amikor kétszázzal száguldottunk végig az orvlövészek útján, fejünket az ülésre hajtva, lábunk közé csöpögő lélegzettel. A barikádként sorba állított mozdulatlan villamosok vörös vázai. Pietro felé fordulok. Nincs golyóálló mellénye, hasít belém a gondolat. Beszívom az arcomat. Nyugodj meg…
Gojko hallgat. Csak egyszer fordult hátra, aztán békén hagyott.
Élve, épségben látom viszont ezen az úton. Itt él a világban, amely megy tovább a maga útján, a ma embere, este elaludt, reggel felkelt.
Furcsállom a közlekedési lámpákat, a szabályos fékezéseket. Ezeket az embereket, akik nyugodtan kelnek át az úton. Odafent a dombok, a magasba kapaszkodó kertek, az apró, fehér házak, a sötét fenyvesek nyugalma. Onnan jöttek a lövések, minden rés az épületek között, minden kis zöld folt, minden fénysugár egy-egy orvlövész volt, aki lelőhetett.
A legendás Oslobođenje szerkesztősége visszatelepült önnön romjai fölé, egy alacsony, rendezett épületben szorong. Mellette hatalmas felhőkarcoló magasodik, tükörablakai közönyösen bámulják az egykori városi menhely maradványait. Legfelül nagy, vörös fényfelirat: avaz .
– Ez a legolvasottabb újság, a tulajdonosa szépen megszedte magát…
Gojko a koponyáját simogatja.

A Kiadó engedélyével.