FőképFülszöveg:
Ida Ramundo egy anarchista érzelmű calabriai tanító és egy padovai zsidó asszony korán elárvult és korán megözvegyült lánya. Tanítónő egy római iskolában. Kamasz fiával, a zsidó származásáról mit sem sejtő, lelkes fasiszta Ninóval éppen akkor marad magára, amikor a legnagyobb szüksége volna védelemre: az Olaszországban is életbe lépő faji törvények idején. S minthogy a baj nem jár egyedül, Idát teherbe ejti egy Rómán átutazó részeg náci, egy gyengédségre vágyó gyerekkatona. Az asszony törékeny idegrendszere a háborúval, a nélkülözéssel, a hontalansággal, a bujkálással járó nehéz próbatételek során lassan felőrlődik – sorsa nyilvánvalóan eleve meg van pecsételve, kisember nem nyerhet háborút.
Elsa Morante regénye egy évszázad lírai és drámai elemekkel átszőtt epikus krónikája, megrendítő jelképes történet egy családról, amelyben ember, állat és eszme csak nyomorult gyalog egy „TÍZEZER ÉVE TARTÓ BOTRÁNY”, a történelem sakktábláján. Elsa Morante száz éve született. A XX. századi olasz irodalom kiemelkedő prózaírójaként vonult be a világirodalom történetébe. Ebből a regényéből Luigi Comencini – Claudia Cardinale főszereplésével – emlékezetes filmet rendezett.

Részlet a könyvből:
Így hát végül is érthető, hogy 1941-ben, azon a januári napon a német kiskatona megjelenése a San Lorenzo negyedben miért hatott úgy a szerencsétlen nőre, mint valami rémálomban feltűnő vízió. Az egyre szorongatóbb félelem megakadályozta, hogy mást is meglásson belőle, mint a német katonai egyenruhát. S mivel éppen annak a háznak a kapualjában ütközött bele, amelyben lakott (mintha a német egyenruhás férfi éppen őrá várt volna), azt hitte, elérkezett a borzalmas találkozás, amely a világ kezdetétől fogva meg volt írva a sors könyvében.
Biztosan a faji bizottság ügynöke, SS tizedes vagy százados, s azért jött, hogy ellenőrizze a személyazonosságukat. Ida az arcát meg se látta. Az ő szemében a férfi annak a sok ezer egyforma figurának egyik példánya volt csupán, akik a végtelenségig megsokszorozva testesítik meg az őt üldöző egyetlen, érthetetlen valakit.
A katona igazságtalanságnak érezte, hogy az ismeretlen asszony ilyen rendkívüli módon és ilyen nyilvánvalóan irtózik tőle. Nem volt hozzászokva, hogy a nők irtózzanak tőle, s különben is (iménti kis csalódása ellenére) úgy tudta, szövetséges, nem pedig ellenséges országban van. E sérelem ellenére sem tágított, hanem még inkább megmakacsolta magát. Ahogy a gyerekek is akkor üldözik legjobban a macskát, ha érthetetlen rosszkedvében meglapul a búvóhelyén.
A nő különben egyáltalán nem úgy viselkedett, mintha menekülni próbálna. Csupán egyetlen mozdulatot tett, igyekezett a táskájába dugni a kezében levő iskolai füzeteket, mintha bűnösségét bizonyító, fenyegető okiratok volnának. Nemigen látta a férfit, inkább saját magát látta, akárha egy másik alakban is ott állna immár minden álruhájától megfosztva, s előtűnne a szíve mélyén féltve őrzött titka, az, hogy félzsidó.
Ida, ha képes lett volna alaposan megnézni a katonát, talán észreveszi, hogy a férfi, akibe belebotlott, inkább koldus, mintsem pribék módjára viselkedik. Úgy tetszett, szánalmat akar kelteni maga iránt, s a csavargó szerepét igyekszik eljátszani: félrehajtotta a fejét, arcát egyik tenyerébe fektette, és mókásan, bár szemtelenül kunyerálva még gyakorlatlan, de zengő, üde basszus hangján, amin egy kicsit még érződött a kamaszkori érdesség, kétszer is azt mondta:
– …schlafen… schlafen…
Az asszony egy kukkot se tudott németül, s a titokzatos arcjátékkal kísért, érthetetlen szó úgy csengett a fülében, mintha a bírói vizsgálat vagy a vád alá helyezés szakmai zsargonjából való kifejezés volna. Megpróbált olaszul valami bizonytalan választ adni, de kis híján csak egy könnyes fintor lett belőle. A katona szemében azonban a bor jóvoltából az egész földi Bábel cirkusszá változott át. A lovagias banditák határozott, lendületes mozdulatával kivette az asszony kezéből a csomagokat és a szatyrokat, s szinte repülve, mint a légtornászok, egyszerűen rohanni kezdett Ida előtt fel a lépcsőn. Minden lépcsőfordulóban megállt, bevárta a nőt, úgy viselkedett, mint a fiúgyerekek, akik türelmetlen futárként meg-megelőzik anyjukat, ha együtt mennek haza. Ida pedig lépésről lépésre botladozva úgy követte, mint valami szerencsétlen lator a keresztfáját vivőket.
Idát inkább az aggasztotta, hogy Nino esetleg éppen ezen a napon otthon van ebéd után, bár ez ritkán fordult elő. Amióta megszülte, most kívánta először, hogy bárcsak egész nap és egész éjjel az utcán kódorogna a csavargó kis csibész. Kétségbeesetten megesküdött magában, hogy ha a német a fia után érdeklődik, letagadja még a létezését is.
Felértek a hatodik emeletre. Idát kiverte a hideg veríték, sehogy se boldogult a zárral; a német letette a szatyrokat a földre, és készségesen rögtön segített neki; úgy viselkedett, mintha a saját lakásába lépne be. Az asszony, amióta fiát megszülte, most először érzett megkönnyebbülést, látván, hogy Ninnarieddu nincs otthon.
A lakás – két szoba, vécé, konyha – azonkívül, hogy rendetlen volt, szegényességével és kispolgári ízléstelenségével kétszeresen is lehangolhatta volna a látogatót. De a fiatal katonát hirtelen vad sóvárgás és mélabú fogta el, mert volt valami az egésznek a hangulatában, ami őt a bajorországi szülői házra emlékeztette. Játékos kedve szétfoszlott, mint a bengálitűz füstje; részegsége, amiből még nem józanodott ki, keserűséggé változott, mintha láz bujkálna a testében. Teljesen elnémult, s olyan mord ábrázattal járt-kelt a szobában szétszórt tárgyak között, mint egy eltévedt, éhes farkas, amely egy idegen odúban ennivalót keres.
Pontosan azt csinálja, vélte Ida, amit rendőri munkája megkövetel. Számított rá, hogy a férfi az egész lakást átkutatja; a papírlapra gondolt, amire Nino családfáját rajzolta le, s amit más fontos iratok közé dugott be az egyik fiókba; vajon a rejtélyes jelek nem válnak-e árulkodó információvá a német szemében, kérdezte magában.
A férfi végül megállt egy fölnagyított fénykép előtt, amely a díszhelyen függött a falon; a kerete, akár valami értékes, eredeti festményé. Fele életnagyságban tizenöt-tizenhat éves kis ficsúrt ábrázolt, aki úgy viselte nagyon elegáns teveszőr felöltőjét, mintha zászló volna. Jobb kezének ujjai között cigaretta halvány csíkja fehérlett; bal lábát olyan úri pózban nyugtatta egy kétüléses luxusautó sárhányóján (a kocsit ismeretlen tulajdonosa alighanem véletlenül hagyta ott az utcán), mint a tigrisvadászok a nagy erdőkben.
A háttérben városi utca, az épületeken cégérek. De a vándorfényképész eredeti felvételének túlzott fölnagyítása miatt a kép eléggé halvány és életlen lett.
A katona az egész fényképet alaposan szemügyre vette, és föltételezte, hogy a családi kegyelettel függ össze, amivel a halottaknak szokás adózni. Ujjával a lefényképezett fiúra mutatott, és a nyomozók komoly hangján kérdezte Idától:
– Tot? – (Meghalt?)
Az asszony természetesen nem értette a kérdést. De a rémület azt súgta neki, hogy csak úgy védheti meg magát, ha minden kérdésre nem-mel válaszol, akár az analfabéták, ha vallatják őket. Nem tudta, hogy ezzel, szilárd elhatározása ellenére, információhoz juttatja az ellenséget.
– Nem! nem! – felelte vékony gyerekhangon rémült és vad tekintettel. A színigazat mondta, a képet tényleg nem halott ember emlékeként őrizték; nemrég készült Ida fiáról, Ninnuzzuról, és a gyerek maga nagyíttatta föl és kereteztette be. Sőt az asszony, bár keserű szemrehányások közepette, még mindig fizette a teveszőr felöltő árának részleteit, ezt ugyanis Nino titokban rendelte meg még az ősszel.
Egyébként maga a lakás óhatatlanul és szinte hangosan árulkodott távollévő lakójáról, akiről Ida azt szerette volna elhitetni, hogy nincs is! A helyiség, ahova a német az előszobából határozott léptekkel berontott, amolyan kis nappali és dolgozószoba volt, ahol éjszaka aludni is lehetett; erről tanúskodott a bevetetlen heverő, amelyet tulajdonképpen egy láb nélküli sodronyból és egy elnyűtt matracból raktak össze. A kutyák vackára emlékeztető heverőn keresztben piszkos, brillantintól zsíros párna, gyűrött, rendetlen lepedő és takarók; körülötte, ahogy este Nino a földre dobálta, néhány kemény párna és egy műselyem ágyterítő, ezek nappal az ágyat szokták díszíteni; közöttük az alábbi tárgyak: sportújság, eléggé kis méretű, kék pizsamakabát, közepes méretű, lukas, koszos, élénk színű kockás zokni…
Az ágy mellett a falon, a szentképek helyén, híres filmszínésznők magazinokból kivágott fürdő- vagy estélyi ruhás fényképei, rajzszöggel odatűzve: a legmutatósabbakéra piros ceruzával rajzolt nagy nyilak hívták fel az ember figyelmét olyan harsányan, mint a hajók megrohanására jelt adó kürtszó, vagy a marakodni készülő macska nyávogása. Ugyanazon a falon, de oldalt, szintén rajzszöggel odatűzve, egy plakát; a római sast ábrázolta, karmai közt a brit szigetekkel.
Az egyik széken futball-labda! És a kis asztalon, egy halom tankönyv között (szörnyen össze voltak gyűrve-marva, mintha egér rágta volna meg őket), újabb sportújságok, képeslapok és kalandos képregények; egy rémregény, címoldalán félmeztelen, ordítozó nő s egy fenyegetően feléje nyúló majomkéz; album indián figurákkal. Mindezen kívül egy avantgardista fez, tekerős gramofon összevissza egymásra dobált lemezekkel, és egy bonyolult, ismeretlen célt szolgáló szerkentyű – többek között valami kis motor alkatrészeit lehetett fölismerni benne.
A heverő mellett falnak támasztott rozoga fotel, fölötte tájképnyomat a Grand Hôtel des îles Borromées felirattal, mellette egy csomóban autóalkatrészek és roncsdarabok, közülük leginkább egy leeresztett tömlőjű gumiabroncs, egy kilométerszámláló és egy kormány tűnt fel. A fotel karfáján az egyik futballcsapat színes meze. És a sarokban egy igazi karabély a tusára állítva.
Az árulkodó limlom között föl-alá járó katona meglepő mozdulatai Ida gondolataiban valami végzetes gép mozgásává alakultak át, amely nemcsak őt, hanem Ninót is rávezeti a zsidók és kevert vérű gyerekeik listájára. Ahogy múltak a percek, saját félreértései egyre inkább eltompították az érzékeit, s érzéseit lefokozták a még nem gondolkodó kisgyerek veleszületett, naiv rémületére. Nagykabátban, gyászkalapban állt a szobában, de már nem San Lorenzo kerületi asszony volt, hanem egy barna tollú, fekete sapkás, kétségbeesett ázsiai vándormadár, amelyet a bozótból, ahol átmenetileg megtelepedett, elsodort valami szörnyű nyugati áradat.
De a német ezalatt borgőzös agyával nem gondolt se fajra, se vallásra, se nemzetiségre, csak az életkor járt az eszében. Az irigységtől eszelősen dadogva morfondírozott magában: „A fene egye meg, mi-lyen sze-ren-csések, akik még nincs-cse-nek ka-to-na-kö-te-les korban, örülhetnek az otthonuknak, a hol-mi-juknak, meg min-den! Mintha a háború a holdban folyna vagy a Mar-son… Micsoda sze-ren-csétlenség, hogy az ember fel-nő! Micsoda szerencsétlenség, hogy fel-nő… De hol vagyok? Mi-ért vagyok itt? Hogy kerültem ide?… – Ekkor jutott eszébe, hogy még nem mutatkozott be a háziasszonynak; határozottan odaállt elé, s rá se nézve, mogorván azt mondta:
– Mein Name ist Günther!
Aztán nem mozdult, testtartásán érződött, hogy nincs megelégedve, mivel arra számított, hogy engesztelésnek szánt bemutatkozásával olyan határt ér el, aminek eddig semmi jelét se látta. De az asszony ellenséges, elképedt szeme csak gyanakodva rezdült egyet a számára teljesen értelmetlen, legfeljebb rejtélyes fenyegetésnek tetsző német szavak hallatára. Ekkor a katona tekintetében (bár komornak látszott) lágy, eleven szín jelent meg, a gyógyíthatatlan érzelmesség jele. Még mindig a temérdek holmival telerakott asztalnak támaszkodva, kedvetlen arckifejezéssel (amely arra vallott, hogy valami bizalmas gesztusra készül) elővett a zsebéből egy kis kartonlapot, és Ida szeme elé tartotta.
Az asszony, mivel arra számított, hogy a férfi horogkeresztes SS-igazolványát, vagy talán Ninnuzzu Mancuso körözésére kiadott sárga csillagos fényképét mutatja meg neki, félszeg, fagyos pillantást vetett a kartonlapra. De csupán családi csoportképet látott, amelyen néhány kis ház meg egy nádas háttere előtt egy középkorú, vaskos, derűs német asszonyt pillantott meg, akit öt-hat többé-kevésbé felnőtt fiú vett körül. A katona mosolyogva rábökött az egyikre (saját magára), aki a többinél idősebbnek látszott; a képen viharkabátot és biciklistasapkát viselt. Aztán, mivel az asszony szembogara komor apátiával, tétován pásztázta végig az előtte ismeretlen csoport alakjait, a német ujjával a tájra és a háttérben látható égboltra mutatott, és kijelentette:
– Dachau.
Amikor a városka nevét kimondta, olyan volt a hangja, amilyen egy három hónapos kismacskáé lehet, ha a kosarába kéredzkedik. Ez a név különösen semmit sem jelentett Idának, sose hallotta, hacsak véletlenül nem, de nem őrizte meg emlékezetében… Ennek az ártalmatlan és közömbös névnek a hallatára azonban az átutazó idegen vándor, aki most valahogy Ida szívével lett azonossá, minden magyarázat nélkül majd kiugrott az asszony mellkasából. Vadul ugrált az egyáltalán nem emberi léptékű kis kamrában, és dübögve verte a falakat, amelyeken nem volt sem ajtó, sem ablak.
Ida teste mozdulatlan maradt, tudata sem működött, csupán izmai remegtek egy kicsit, s gyámoltalan tekintete kimondhatatlan utálatot tükrözött, mintha valami szörnyeteg jelent volna meg előtte. Ugyanakkor a katona mély tengerkék, majdnem ibolyaszínű szemében (ilyen színű szemet a kontinensen nemigen, inkább csak a földközi-tengeri szigeteken látni) valami ártatlan fény villant fel; szinte ijesztő volt, mert elképzelhetetlenül ősinek, a földi paradicsommal egyidősnek tetszett. E szemekre az asszony tekintete úgy hatott, akár valami jóvátehetetlen sértés. Hirtelen elsötétedtek a viharos dühtől. De még a borún is átszűrődött egy gyermeki kérdés, ami már nem számított kedves válaszra, és mégis akarta azt a választ.
Ekkor Ida hisztérikus hangon, mint egy éretlen kislány, öntudatlanul felkiáltott:
– Nem! Nem! Nem! – A tiltakozás nem a katonának, nem a külvilágnak szólt, hanem annak a rejtélyes fenyegetésnek, ami testének valamelyik pontján, valamelyik idegében figyelmeztette, hirtelen törve felszínre Ida gyermekéveiből, s amiről azt hitte, már kigyógyult belőle. Mintha visszatért volna kislánykorába visszafelé valahogy, a megrövidült időben azonnal fölismerte a szörnyű szédülést, szavak és patakcsobogás különös visszhangját, ami régen rohamainak előjele volt. Kiáltásával most e veszély ellen tiltakozott, ami lehetetlenné tette, hogy megvédje otthonát és Ninót!
Ez az új, megmagyarázhatatlan tagadás azonban (a nem, az egyetlen válasz, ami ezen a napon kijött a száján) a katona zűrzavaros dühét hihetetlenül felszította, mintha jeladás volna, hogy most lázadjon fel, most kövessen el valami förtelmes gaztettet. A keserű gyengédség, ami reggel óta gyötörte és megalázta, váratlanul vad elszántság formájában tört ki belőle: – …mi szeretkezni!… MI SZERETKEZNI!… – ordította gyerekes féktelenséggel a határon előrelátóan megtanult négy olasz szó közül a másodikat és a harmadikat. Nem vette le az övét se, nem törődött vele, hogy idősebb asszonnyal van dolga, rávetette magát, leteperte a rendetlen heverőre, és olyan indulattal erőszakolta meg, mintha meg akarná ölni.
Érezte, hogy az asszony rettenetesen vergődik alatta, de mivel nem tudott Ida betegségéről, azt hitte, ellene próbál védekezni, s ettől még vadabbul esett neki, pontosan úgy, ahogy a részeg fegyveres martalóc erőszakoskodik. Ida valójában elvesztette az eszméletét, egy időre elszakadt önmagától, a környezetétől, de a német ezt nem vette észre. Annyira tele volt komor, elfojtott feszültséggel, hogy az orgazmus pillanatában harsányan felkiáltott az asszony fölött. Aztán egy pillanat múlva, még idejében nézett rá az asszonyra, hogy lássa teljesen kábult arcát, amint vonásai kimondhatatlanul alázatos és kedves mosolyban ernyednek el.
– Kedves, kedves – mondogatta a német (ez volt a negyedik és egyszersmind utolsó olasz szó, amit megtanult), s csókolgatni kezdte, apró, nagyon gyengéd csókokat adva a rámeredő kábult arcra, amely továbbra is mosolygott, mintha valamiféle hálát fejezne ki. Közben Ida a német alatt lassacskán magához tért. Ernyedt, nyugodt állapotában, ami mindig elválasztotta rohamait az eszmélettől, érezte, hogy a férfi megint a testébe hatol, és lassú, lágy mozgással birtokolja, mintha már régen ismerné, mintha már megszokták volna egymást. Idát rohama befejeződésének, a nyugalomnak az érzése fogta el, amit már kislánykorában megélt, valahányszor apja és anyja kedves szobája újra befogadta; de mindazt, amit gyerekkorában megtapasztalt, most félálmában fölerősítette a boldog érzés, hogy személyisége visszatért egész testébe. Az a másik mohó, kemény, meleg test, amely gyengéd anyaságának központja felé tört, egyszersmind kamaszkorának százezernyi lázát, elevenségét, vágyát is megtestesítve, ami mind a maga titkos területéről áradt, felduzzasztva fiatalsága torkolatvizét. S e százezer fiatal, e világi, sebezhető állat, bolond, vidám tánca megannyi nyelven szólva hozzá ott lüktetett az asszonynak még a tüdejében, a hajgyökereiben is. Aztán lecsillapodott, újra visszaváltozott gyarló, magányos testrésszé, amely szelíd, langyos, ártatlan megadással húzódott össze az asszony ölében, meghatódott mosolyra késztetve őt.
Ida most sem érzett igazi erotikus örömöt. De orgazmus nélkül is hallatlan boldogság járta át, amelyet a pubertás előtt néha álmukban éreznek a lányok.
A katona most, hogy kielégült, halkan feljajdult, s újra apró csókokat adott az asszonynak, majd egész testével ránehezedve rögtön elaludt. Ida, miután magához tért, már érezte a férfi nyomasztó súlyát, az egyenruha durva szövetét és az öv csatját meztelen hasán. Még lábát szétterpesztve feküdt; a férfi hímtagja most szánalmasan, ártalmatlanul, összezsugorodva, lágyan simult Ida nemi szervéhez. A fiú nyugodtan aludt, közben horkolt, de amikor az asszony megpróbált kiszabadulni alóla, ösztönösen magához szorította; arcvonásaira álmában is kiült a birtokló, féltékeny férfi grimasza, mintha igazi szeretővel lett volna dolga.
Ida nagyon elgyengült, és úgy vélte, csak halálos fáradság árán kelhet fel, de végül sikerült kiszabadítania magát, s térdre esett az ócska ágy mellé hajigált párnák között. Nagyjából rendbe hozta a ruháját, de az erőfeszítéstől olyan rosszul lett, majd kiugrott a szíve; nem mozdult, tovább térdelt a heverő előtt, amin a német aludt. Mint mindig, amikor magához tért, rohamának emléke csak árnyékképpen, valami pillanatnyi zavaros felfordulás kezdeteként maradt meg az emlékezetében. Emlékezete tulajdonképpen attól a pillanattól fogva, hogy a német megmutatta neki a fényképet, egészen addig, amíg csókolgatni kezdte az arcát és azt suttogta: kedves, kedves, teljesen kihagyott.

A Kiadó engedélyével.