FőképFülszöveg:
A Tarmon Gai`don közeleg. És az emberiség nem áll készen.
Rand al`Thor, az Újjászületett Sárkány igyekszik még az Utolsó Csata előtt egyesíteni a királyságok és szövetségek töredezett sorát. Míg ő a seanchan erők északra nyomulását akarja megakadályozni, szövetségesei kétségbeesetten próbálják visszaszorítani a sötétséget, amely mintha magának az Újjászületett Sárkánynak a szívében vert volna tanyát.
Egwene al`Vere, a lázadó aes sedaiok amyrlinje a Fehér Torony foglya, kiszolgáltatva zsarnoki ellenfele kényének-kedvének. Ahogy telnek a napok, és közeleg az általa Álmodott seanchan támadás, a lány próbálja összekovácsolni az aes sedaiok széthúzó frakcióit, egyúttal küzd a mindent eluraló bizonytalanság és elkeseredettség ellen. Harca megmutatja, mennyit érnek az aes sedaiok, és küzdelme dönti el a Fehér Torony jövőjét - márpedig azon múlik az egész világ sorsa.
Az Idő Kereke forog, jönnek-mennek a korok. Múlt, jövendő és jelen egyaránt a sötétbe hullhat...
 
Korai, 2007-es halála előtt Robert Jordan már megírta nagy könyvciklusa befejező kötetének egy részét. Szerkesztője (és felesége) Harriet McDougal Brandon Sandersont, a nagy sikerű Ködszerzet-trilógia szerzőjét kérte fel a mű befejezésére. A regény eseményei azonban terjedelmileg is, szerkezetileg is túl soknak bizonyultak egyetlen kötetre, így a Tor kiadó büszkén vállalta, hogy a Gyülekező fellegek csak az első része legyen az Árnyék ellen vívott harcot elmesélő utolsó trilógiának, amely lezárja a húsz éve indult történetet, és megmutatja, merre fordul az Idő Kereke, korunk egyik legjelentősebb fantasztikus eposza.

Részlet a regényből:
Egwene a folyosó falának támaszkodott, ahogy az egész Torony újra megremegett. Maguk a kövek is reszkettek. Habarcspelyhek szitáltak a mennyezetről, egy meglazult csempe lebillent a falról, és tucatnyi szilánkra robbant szét a padlón. Nicola felsikoltott, és belekapaszkodott az amyrlinbe.
– A Sötét Úr! – kiabálta. – Az Utolsó Csata! Elérkezett!
– Nicola! – csattant fel Egwene, és kihúzta magát. – Uralkodj magadon! Ez nem az Utolsó Csata! Ezek a seanchanok!
– Seanchanok? – vinnyogta a lány. – De azt hittem, az csak híresztelés!
Ostoba! – gondolta Egwene, és végigsietett az egyik oldalfolyosón. Nicola utána csörtetett, vitte a lámpáját. Egwene jól emlékezett, és a következő folyosó a Torony szélén futott végig, és az egyik ablakból látni lehetett, mi folyik odakinn. Félrehessegette Nicolát, és megkockáztatta, hogy kiles a sötétbe.
Tényleg sötét, szárnyas alakok csapkodtak az égen. Túl nagyok voltak ahhoz, hogy rakenek lehessenek. Akkor to’rakenek. A Torony körül köröztek, jó néhányuk körül fonatok örvénylettek, Egwene fényesen csillogónak látta őket. Fényrobbanások villantak fel, megvilágították a to’rakenek hátán kettesével ülő nőket. Sul’damek és damanek.
Alattuk lángokban álltak a Torony szárnyainak egyes részei, és Egwene iszonyodva látta, hogy a Torony oldalában is jó néhány hatalmas lyuk tátong. To’rakenek kapaszkodtak a Torony falába, sziklára tapadó denevérekként kúsztak fel, katonákat és damanéket eresztettek az épületbe. Az egyik to’raken Egwene szeme láttára vetette bele magát a levegőbe: kellően magasan volt ahhoz, hogy ne kelljen futnia, hogy felemelkedhessen. A teremtmény közel sem volt olyan kecses, mint a kisebb rakenek, de a hajtója igazán mesterien irányította vissza a levegőbe. A lény egyenesen Egwene ablaka mellett repült el, a szárnyak kavarta szél összekócolta a lány haját. A lány sikoltozást hallott, ahogy elrepült mellette a to’raken. Rémült sikítozást.
Ez nem szokványos támadás volt – hanem egy rajtaütés! Egy rajtaütés, hogy marath’damanekat fogjanak! Egwene hátrahúzódott: tűzcsóva robbant el az ablak mellett, és nem messze a falba csapott. Hallotta, ahogy megreccsen a kő, és az egész Torony megremegett. Por és füst robbant be a folyosó egyik oldalágán.
Nemsokára jönnek a katonák is. A katonák és a sul’damek. Azokkal a pórázokkal. Megremegett, és maga köré fonta a karját. A hideg, tökéletesen illeszkedő fém. A hányinger, a megaláztatás, a pánik, a kétségbeesés és – szégyenletesen – a bűntudat, hogy nem szolgálja az úrnőjét a tőle telhető legjobban. Emlékezett az egyik aes sedai elkínzott arcára, ahogy megtörték. De legélesebben a saját rettegésére emlékezett.
A rettenetre, amikor rájött, hogy előbb vagy utóbb ő is olyan lesz, mint a többiek. Csak egy rabszolga, aki örül, hogy szolgálhat.
A Torony megremegett. Tűz lobbant a távoli folyosókon, kiáltozás és kétségbeesett sikoltozás követte. Érezte a füstszagot. Ó, Fény! Ez tényleg megtörténhet? Nem megy vissza. Nem hagyja, hogy még egyszer pórázra vessék. El kell menekülnie! El kell bújnia, futnia, menekülnie…
Nem!
Nagy nehezen kihúzta magát.
Nem. Nem menekülhetett el! Ő volt az amyrlin.
Nicola vinnyogva kuporgott mellette.
– Értünk jönnek – suttogta. – A Fényre, értünk jönnek!
– Hát csak jöjjenek! – kiáltott fel Egwene, és megnyitotta magát a Forrás előtt. Szerencsére elég idő eltelt már ahhoz, hogy kissé megkopjon a vágottgyökér hatása, és el tudta kapni a Hatalom halvány kis szálacskáját. Vékonyka volt, életében nem fókuszált még kevesebb Hatalmat. Akkora fonatot sem tudott volna Levegőből sodorni, hogy egy papírlapot megemeljen. De elég lesz. Elégnek kellett lennie. – Megküzdünk velük!
Nicola szipogva nézett fel rá.
– De hát alig tudsz fókuszálni, anyám! – bőgte. – Látom! Nem harcolhatunk ellenük
– Dehogynem! És harcolni is fogunk! – mondta Egwene határozottan. – Állj fel, Nicola! A Torony beavatottja vagy, nem egy riadt tehenészlány!
A lány felnézett.
– Megvédelek – mondta Egwene. – Megígérem!
A lány mintha kissé megnyugodott volna. Felkelt. Egwene a távoli folyosó felé nézett, ahonnan a robbanást hallotta. Sötét volt, a lámpák nem égtek, de úgy vélte, mintha árnyékokat látna. Jönnek, és pórázra fognak minden nőt, akit csak találnak.
A másik irányba indult. Még mindig hallott arról tompa sikolyokat. Ezt hallotta akkor is, amikor felébredt. Nem tudta, hogy az ajtaja elől hová tűnt az őr, de nem is érdekelte.
– Gyere! – mondta, és megindult előre. Úgy kapaszkodott a Hatalom parányi szálacskájába, mint fuldokló a kötélbe. Nicola még mindig szipogott, de követte. Jó néhány pillanattal később Egwene azt találta, amiben reménykedett. A folyosó lányokkal volt tele: néhányan még fehér ruhában voltak, mások már csak alsóingben. A novíciák összebújtak, és sokan felsikítottak, ahányszor csak újabb robbanás rázta meg a Tornyot. Alighanem mind azt kívánták, bárcsak odalenn lennének, ahol régebben a novíciák lakrésze volt.
– Az amyrlin! – kiáltottak fel többen is, amikor ő belépett a folyosóra. Szánalmas kis csapat voltak, a kezükben reszkető gyertyák fényében. Új burjánzottak fel azonnal a kérdések, mint tavasszal a forgácsgomba.
– Mi történik?
– Megtámadtak minket?
– A Sötét Úr az?
Egwene felemelte a kezét, és a lányok a Fénynek hála, elhallgattak.
– A Tornyot megtámadták a seanchanok – jelentette be nyugodtan. – Azért jöttek, hogy fókuszálni képes asszonyokat fogjanak el. Megvannak rá a módszereik, hogy ezeket a nőket engedelmességre kényszerítsék. Ez még nem az Utolsó Csata, de komoly veszélyben forgunk. Nem akarom hagyni, hogy akár egyetlenegyet is elvigyenek közületek. Ti az enyéim vagytok!
A folyosó elcsendesedett. A lányok reménykedve, félve összenéztek. Jó ötvenen lehettek, talán többen is. Elégnek kellett lenniük.
– Nicola, Jasmen, Yeteri, Inala – mondta Egwene, és végigsorolta a legerősebb novíciákat. – Lépjetek előre! A többiek pedig nagyon figyeljenek! Megtanítok nektek valamit!
– Mit, anyám? – kérdezte az egyik lány.
Remélem, működni fog! – gondolta Egwene.
– Megtanítom nektek, hogyan kapcsolódjatok össze!
Levegő után kapkodtak. Az ilyesmit nem tanították meg a novíciáknak, de Egwene gondoskodni akart róla, hogy a sul’damek ne találják könnyű prédának a novíciák lakrészét!
Aggasztóan sokáig tartott megtanítani a lányoknak a módszert, minden egyes pillanatot újabb robbanások, újabb sikolyok törtek meg. A novíciák rettegtek, és ettől némelyikük a Forrást is alig tudta magához ölelni, nem hogy képesség váljon arra, hogy új technikát sajátítson el! Amit Egwene pár próbálkozás után könnyedén megtanult, azt a novíciák öt szívdobogtató perc után kezdték csak el.
Nicola sokat javított a helyzeten: őt már Salidarban megtanították kapcsolódni, és segített bemutatni a dolgot. Gyakorlásul Egwene őt vonta be egy körbe. A fiatal novícia megnyitotta magát a Forrás előtt, de megállt a megadás szélén, és hagyta, hogy Egwene rajta keresztül nyúljon a Forrásba. Működött, a Fénynek hála! Egwene-en átborzongott a lelkesedés, ahogy az Egyetlen Hatalom – túl hosszú ideje nem érezte már használható mennyiségben – elárasztotta. Milyen édes volt! A világ élesebb lett körülötte, a hangok édesebbek, a színek még szebbek.
Elmosolyodott gyönyörében. Érezte Nicolát, érezte a lány rettegését, fortyogó érzelmeit. Épp elég körben benne volt már, hogy tudja, hogyan válassza el saját magát Nicolától, de emlékezett még rá, milyen volt az első alkalom, amikor valami magánál sokkal nagyobba söpörték bele.
Megvolt a maga sajátos technikája annak, hogyan nyitja meg magát az ember egy kör előtt. Nem volt rettentő nehéz elsajátítani, de nem volt sok idejük. Szerencsére a lányok egy része hamar ráérzett. A törékeny kis szőke lány a hálóingben, Yeteri, ő volt az első. Inala, a nyurga, rézbőrű domani nem sokkal utána csatlakozott. Egwene mohón kört alakított ki Nicolával és a két másik lánnyal. Elöntötte a Hatalom.
Ezek után rávette a többieket, hogy gyakoroljanak. Még a Toronyban töltött idejéből volt valami fogalma róla, hogy melyik novíciák a legügyesebbek a fonatokkal, és kik a leghiggadtabbak. Nem mindig a legerősebbek voltak azok, de ez nem számított, ha egy egész kör állt mögöttük. Sietve csoportokra osztotta őket, és elmagyarázta, hogyan fogadják el a Forrást egy kapcsolaton keresztül. Remélhetőleg legalább páran rájönnek!
De az volt a legfontosabb, hogy most már neki volt elég Hatalma. Meglehetősen sok, majdnem annyi, mint amennyihez vágottgyökértea nélkül szokott. Várakozásteljesen elmosolyodott, aztán elkezdett szőni valamit. A novíciák egy része álmélkodva nézte az összetett mintát.
– Amit most láttok – figyelmeztette őket –, azt semmiképp se próbáljátok meg, még azok sem, akik kört vezetnek! Túlságosan is bonyolult és veszedelmes!
Fénycsík hasította ketté a levegőt a folyosó végén, és magába fordult. Egwene remélte, hogy a Kapu a megfelelő helyre nyílik: Siuan utaításait követte, és azok kissé ködösek voltak, bár szerencsére emlékezett még Elayne leírására is a helyről.
– Valamint – tette hozzá roppant szigorúan –, semmiképp sem ismételhetitek el ezt a fonatot a kifejezett engedélyem nélkül, még más aes sedaioknak sem! – Nem tartotta valószínűnek, hogy ez gond lenne: a fonat igen összetett volt, és kevés novícia volt elég ügyes ahhoz, hogy megismételhesse.
– Anyám? – nyiffant fel egy karvalyorrú lány, Tamala. – Elszöksz? – A hangjában félelem csengett, és nem kis remény, hogy Egwene esetleg magával viszi.
– Nem – felelte ő határozottan. – Egy perc, és visszatérek! És mire visszajöttem, legalább öt rendes kört akarok látni!
Majd Nicolával és két másik kísérőjével egyetemben átlépett a Kapun egy sötét szobába. Kis fénygömböt idézett, és a derengésben egy polcokal teli raktárszoba tűnt fel. Megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Jól tudta, hol van.
A falat beborító polcokon és a földön álló, két rövidke polcon különös formájú tárgyak sorakoztak. Kristálygömbök, apró, egzotikus szobrok, egy üvegmedál, ami kéken szórta a fényt, egy jókora fémkesztyű, a csuklóján opálokkal. Egwene végigvonult a szobán. A három novícia maradt, ahol volt, és álmélkodva nézett szét. Alighanem érezték, amit ő tudott – ezek itt mind az Egyetlen Hatalommal készült holmik voltak. Ter’angrealok, angrealok, sa’angrealok. Relikviák a legendák korából.
Egwene végigfuttatta a pillantását a polcokon. Az Egyetlen Hatalommal kapcsolatos tárgyakat elképesztően veszedelmes volt használni, ha valaki nem tudta, pontosan milyen célra készültek. Bármelyik holmi megölhetné. Bárcsak…
Szélesen elmosolyodott, odalépett az egyik polchoz, és egy alkar hosszú, kicsit kiszélesedő, fehér pálcát emelt le a legfelső polcról. Megtalálta! Egy pillanatra áhítatosan fogta, aztán átnyúlt rajta a Forráshoz, és mélyen meghúzta. Elképesztő, szinte letaglózó Hatalom-áradat zubogott belé.
Yeteri hangosan kapkodott levegő után, amikor megérezte. Kevés nőn folyt át valaha ekkora hatalom. Beleözönlött Egwene-be, mintha mély levegőt vett volna, ő pedig a legszívesebben oroszlánként bődült volna el. Szélesen mosolyogva nézett a három novíciára.
– Most már készen állunk – jelentette ki.
Próbálják csak meg pórázvégre fogni a sul’damek, amikor az aes sedaiok birtokában lévő egyik legerősebb sa’angreal van nála!
A Fehér Torony nem bukhat el, amíg ő az amyrlin! Vagy csak az Utolsó Csatával vetekedő küzdelemben!

A Kiadó engedélyével.