FőképFülszöveg:
Minden író életében eljön a pillanat, amikor terítékre kerülnek az iskolás évek, a kamaszkori szerelmek. Vannak, akik érzelgős nosztalgiával tárják elénk ifjúkori emlékeiket, másoknál a humor, az önirónia kerül előtérbe. David Nicholls esetében inkább az utóbbiak dominálnak, és minthogy angol szerzőről van szó, ez a humor igazi fanyar angol humor.
"A nagy kvízválasztó" hőse nagy reményekkel készül az egyetemre, annál is inkább, mert addigi, a szülői házban töltött éveit frusztrációval terhes időszakként élte meg. Szülei állandó veszekedésének és apja korai halálának nyomasztó emlékétől is menekül, amikor elkezdi egyetemi tanulmányait.
A regény cselekménye egy egyetemi kvízverseny köré rendeződik, ám valójában ez csak alibi, hogy egy különleges szerelmi történetet mondhasson el a szerző. Hősünk rendíthetetlen kitartással próbálja megnyerni a kvízcsapat egy másik tagja, Alice szerelmét, aki viszont meglehetősen félvállról veszi a gátlásos kamaszt. Ismerős szituáció, de a számtalan remek mellékszereplő - akik olykor talán még a főszereplőtárs Alice-nél is izgalmasabban és érdekesebben megformált alakok-, illetve a rendkívüli humorral megírt, frappáns párbeszédek egyedivé, fordulatossá és megunhatatlanná teszik a történetet.
 
David Nicholls angol regény- és forgatókönyvíró. Karrierjét színészként kezdte, de igazi hírnévre tévéjátékaival, színházi darabjaival, majd három regényével tett szert, melyek közül az "Egy nap" és "A nagy kvízválasztó" a filmvásznon is nagy sikert aratott.

Részlet a regényből:
1

KÉRDÉS: Ki volt az a nemes – Robert Dudley mostohafia, a királynő kegyeltje –, aki az I. Erzsébet elleni, meglehetősen rosszul szervezett, sikertelen lázadás élére állt, és akit ezért 1601-ben kivégeztek?

VÁLASZ: Essex.

A fiatalok folyton aggódnak. ez a felnőtté válás természetes, elkerülhetetlen velejárója, és tizenhat éves koromban leginkább amiatt szorongtam, hogy soha többé nem érek el semmit, ami olyan jó, tiszta, nemes és igaz, mint az alapszintű érettségi vizsgám eredménye.
Persze nem fújtam fel a dolgot, nem kereteztem be az oklevelet, semmi ilyen baromság, és eszemben sincs felsorolni, miből milyen osztályzatot kaptam, mert a végén még úgy tűnne, mintha versengeni akarnék valakivel, de azért nagyon örültem. Iskolai végzettség. tizenhat éves voltam, és életemben először úgy éreztem, elvégeztem valamit.
Mára ez persze a múlt ködébe vész. tizennyolc éves vagyok, és szeretném azt gondolni, hogy az ilyesmivel kapcsolatban időközben jóval bölcsebb, lazább lettem. Úgyhogy a korábbiakhoz képest az emelt szintű érettségi nem igazán számít. ráadásul az intelligencia számszerűsítése, méghozzá épp egy elavult, írásbeli vizsgarendszer segítségével egyértelműen igen álságos dolog. ezzel együtt idén, 1985-ben enyém a Langley Street-i általános Középiskola legjobb emelt szintű érettségije, sőt, ha már itt tartunk, az elmúlt tizenöt évben ez a legjobb eredmény: három jeles és egy jó, ami 19 pontot ér: tessék, kimondtam, de tényleg, őszintén nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget, éppen csak futva megemlítem. Különben más tulajdonságokhoz képest – mint például a bátorság, népszerűség, külső megjelenés, makulátlan bőr vagy aktív szexuális élet – egy csomó ismeret felhalmozása tényleg másodlagos.
De ahogy apa mindig mondta, a megszerzett műveltség lényege igazából az, hogy milyen lehetőségeket ad, milyen ajtókat tár ki. A tudás önmagában zsákutca, különösen onnan szemlélve, ahol jelenleg, e késő szeptemberi délutánon ülök: egy kenyérpirítókat gyártó üzemből.
Itt telt el az egész nyári szünet, az Ashworth Electricals szállítmányozási osztályán, ahol a kenyérpirítók kiszállítás előtti dobozolása volt a feladatom. Persze nem sok variáció létezik a kenyérpirítók dobozolására, úgyhogy az elmúlt két hónap egészében igen unalmasan alakult, viszont az óradíjam 1 font 85 penny, ami nem rossz, plusz amennyi pirítós belém fér. Ma van az utolsó napom, úgyhogy figyeltem, körbeadogatnak-e nagy titokban egy képeslapot, megindult-e a gyűjtés a búcsúajándékra, és vártam, hogy kiderüljön, melyik kocsmába megyünk sörözni egyet, csakhogy közben negyed hét lett, úgyhogy szerintem bátran feltételezhetem, hogy egyszerűen mindenki hazament.
Különben nem baj, mert amúgy is egyéb terveim voltak, úgyhogy fogom a holmimat, kiveszek az írószeres szekrényből néhány golyóstollat és egy celluxot, aztán irány a móló, ahol Spencerrel és Tone-nal találkozom.

A maga 2158 kilométerével a southendi móló hivatalosan is a világ leghosszabb mólója. Kissé talán túl hosszú is, hogy őszinte legyek, főleg ha az ember egy csomó sört cipel. Összesen tizenkét nagy doboz Skolt, valamint édes-savanyú sertéshús golyókat, aztán némi különlegesnek mondott sült rizst és egy adag sült krumplit curry szósszal – micsoda világ körüli kulináris utazás! –, csakhogy mire odaérünk a móló végéhez, a sör felmelegszik, a kaja meg kihűl. Mivel ünneplünk, vagy mi, Tone kénytelen volt magával hozni kisebb ruhásszekrény-méretű hordozható rádiós magnóját. épp az ő kazettája szól, egy Led Zeppelin-válogatás, amit személyesen állított össze. Közben kényelmesen elhelyezkedünk a móló végén egy padon, és elnézzük a fenséges naplementét az olajfinomító felett.
– Ugye nem lesz belőled is egy faszfej? – kérdezi Tone, és kinyit egy sört.
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy nem kezded el játszani nekünk az egyetemistát – feleli Spencer.
– Hát, egyetemistának egyetemista vagyok. Vagyis leszek. Úgyhogy…
– Nem úgy értem, hanem hogy nem hülyülsz meg, nem szállsz el magadtól, nem jössz haza karácsonykor talárban, nem kezdesz latinul beszélni, nem jössz nekünk a „manapság mondhatni”, „az ember maga sem érti” meg hasonló szövegekkel.
– De, tone, pontosan ez a tervem.
– Hát akkor vesd el, mert anélkül is épp elég hülye vagy, hogy tovább hülyülj nekünk.
Tone elég sokat hülyéz, hülyéz meg buziz, én viszont igyekszem minden nyelvi intelligenciámat latba vetve átértékelni a dolgot, és próbálom ezt a szeretet megnyilvánulásának tekinteni; mint ahogy a párok „édesem”-ezik, „drágám”-ozzák egymást. tone nemrég helyezkedett el a Currys áruház raktárában, és lassan egész jó kis mellékes jövedelemre tesz szert lopott rádiós magnókból, olyanokból, mint ami épp szól. A Led Zeppelin-kazetta is az övé. Tone szereti magát „metálosnak” nevezni, ami nagyobb elhivatottságot tükröz, mint a „rocker” vagy akár a „heavy metal rajongó” kifejezés. Úgy is öltözik, mint egy metálos; világoskék farmer, farmerdzseki, hosszú, hátracsapott, fényes szőke haj, mint egy elpuhult viking. Bár ami azt illeti, Tone-nak csak a haja kelti puhány ember benyomását. Összességében meglehetősen brutális alak. Aki vele megy el szórakozni, már azt is sikernek könyvelheti el, ha anélkül keveredik haza, hogy valahol ráhúzzák a fejére a vécét.
A „Stairway to Heaven” szól.
– Muszáj ezt a kibaszott hippi szart hallgatni? – kérdi Spencer.
– Ez Zep, Spence.
– Felismerem, Tone, azért is mondom, hogy kapcsold már ki azt a szart.
– De hát a Zep a legjobb!
– Mégis miért? Mert szerinted az?
– Nem, hanem mert rettenetesen fontos zenekar. Hihetetlen hatással voltak egy csomó mindenkire.
– De tony, kis manókról énekelnek. tök ciki…
– Még hogy manókról…
– Akkor tündékről – szólok közbe.
– Azok nem egyszerű manók, ez Tolkien, irodalom…
Tone odavan az ilyesmiért; az olyan könyvekért, amelyek térképekkel kezdődnek, a borítójukon ijesztően megtermett nők, alsónemű helyett valami páncélingszerűségben, kezükben karddal. egy ideális világban pontosan egy ilyen nőt venne feleségül. Ha már itt tartunk, Southendben ez jóval inkább kivitelezhető, mint az ember gondolná.
– Amúgy mi a különbség a manók és a tündék között? – kérdezi Spencer.
– Fingom sincs. Kérdezd meg Jacksont, ő olyan kurva művelt.
– Fingom sincs, Tone.
A gitárszóló belemelegedett, Spencert meg kirázta a hideg.
– Egyszer csak vége lesz, nem igaz? Vagy most már örökké ez fog szólni?
– Hét perc, harminckét másodperc totál zsenialitás.
– Totál kínszenvedés – mondom. – Amúgy miért mindig te döntöd el, mit hallgatunk?
– Mert enyém a magnó…
– Úgy loptad. Szigorúan nézve továbbra is a Currys tulajdona.
– Jó, de az elemet én veszem…
– Te lopod…
– Nem, ezeket vettem.
– Mégis mennyibe kerültek?
– Egy font kilencvennyolcba.
– Jó, ha adok hatvanhat pennyt, berakhatunk valami normális zenét?
– Mégis mit? Kate Bush-t? Rendben, Jackson, akkor hallgassunk Kate Bush-t, mindenkinek kellemes szórakozást Kate Bush hallgatásához, tessék, lehet táncolni és együtt énekelni a művésznővel…
Miközben Tone-nal civakodunk, Spencer odanyúl a magnóhoz, közönyösen kiveszi a Zeppelin-kazettát, és a tengerbe hajítja. Szépen kacsázik.
Tone felkiált:
– Hé!
Aztán Spencer felé hajítja a sörösdobozát, és elrohannak, végig a mólón. Jobb nem túlságosan belekeveredni a verekedéseikbe. Tone-nal sűrűn megesik, hogy kissé elveti a sulykot, ha megszállja Odin szelleme, vagy mi, és ha én is beleártom magam, nincs visszaút, egyszer csak Spencer a karomon ül, miközben Tone a pofámba fingik. Úgyhogy inkább meg se moccanok, csak ülök, iszom a sört, és nézem, ahogy Tone próbálja átemelni Spencer lábát a korláton.
Noha szeptember van, az esti levegőben már ott bujkál a nyirkos hűvösség. Érezni, hogy itt a nyár vége, és örülök, hogy rajtam van a kiszuperált katonai nagykabátom. Mindig is rühelltem a nyarat; ahogy a nap délutánonként rásüt a tévéképernyőre, meg hogy nem hagynak békén, hogy vegyek pólót és rövidnadrágot. Utálom a pólót és a rövidnadrágot. Lefogadom, ha kiállnék egy drogéria elé pólóban és rövidnadrágban, valami kedves öreg néni megpróbálna beleerőltetni egy érmét a fejem búbjába.
Jaj, ne! Szóval már nagyon várom az őszt, hogy az avart rugdaljam előadásra menet, és izgatottan beszélgessek a metafizikus költőkről egy Emily, Katherine, esetleg Françoise vagy valami hasonló nevű, fekete harisnyanadrágos, Louise Brooks-bubifrizurás lánnyal. Aztán felmegyünk hozzá a kis manzárdszobájába, és a hősugárzó előtt szeretkezünk. Majd T. S. Eliotot olvasunk fel, aprócska pohárból remek évjáratú, finom portóit kortyolunk, miközben Miles Davis szól. Legalábbis így képzelem. Az egyetemista élet élménye. tetszik ez az élmény szó. Úgy hangzik tőle a dolog, mintha egyetlen hosszú vidámparki menet lenne.
A bunyónak vége, és hogy maradék agresszióját levezesse, Tone édes-savanyú sertéshús golyókkal dobálja a sirályokat. Spencer visszajön, betűri az ingét a nadrágjába, leül mellém, és kinyit egy újabb sört. tényleg Tudja, hogyan kell a sörösdobozzal bánni; ahogy az ember elnézi, majdnem el tudja képzelni, hogy martinis pohárból iszik.
Spencer fog a legjobban hiányozni. Nem tanul tovább, noha egyértelmű, hogy az összes ismerősöm közül ő a legokosabb. egyben ő néz ki a legjobban, ő a legkeményebb és a legjobb fej. ebből persze semmit sem mondanék a szemébe, mivel kissé ijesztően hangzana. Különben sincs rá semmi szükség, hiszen ő is egyértelműen tudatában van ezeknek a dolgoknak. Mehetett volna egyetemre, ha nagyon akar, de elcseszte a vizsgáit; nem mondom, hogy szándékosan, de azért mindenki látta, mi történik. Az angolirodalom vizsgán a hozzám legközelebb eső padban ült, és már a tolla mozgásából nyilvánvaló volt, hogy nem ír, hanem rajzol. A Shakespeare-kérdésre lerajzolta a windsori víg nőket, a költészet-kérdés alá pedig odakent egy „Wilfred Owen háborús költő első kézből megtapasztalja a lövészárkot” című vázlatot. Próbáltam elkapni a tekintetét, barátságosan a szemébe nézni: „ne csináld, öreg!”, ő viszont lehajtott fővel rajzolgatott, aztán egy óra elteltével felállt, és kisétált a teremből. Útközben rám kacsintott. Nem pimaszul. Kissé könnyes, vörös szemű kacsintás volt: egy vakmerő közkatona útban a kivégzőosztag felé.
A többi vizsgára be se jött. Bizalmasan kétszer is elhangzott az „idegösszeomlás” szó, de Spencer túl laza csávó ahhoz, hogy idegösszeomlása legyen. Vagy ha mégis, az ő esetében még az idegösszeomlás is laza dolognak tűnne. Szerény véleményem szerint ez az egész Jack Kerouac-os, szenvedéssel teli egzisztencialista cucc elmegy egy darabig, de az már túlzás, hogy az ember osztályzataira is kihatással legyen.
– Szóval mihez kezdesz, Spencer?
Hunyorogva néz rám.
– Hogyhogy mihez kezdek?
– Tudod, munkaügyben.
– Van munkám.
Spencer munkanélkülit kap, plusz van egy zsebbe fizető állása az A127-es úton, az éjjel-nappali benzinkútnál.
– Tudom, hogy van állásod. De a jövőre nézve…
Erre a Temze torkolatát kezdi bámulni, én meg már bánom, hogy előhoztam a témát.
– Az a te bajod, Brian barátom, hogy nem tudod elképzelni, milyen csodálatos az élet egy éjjel-nappali benzinkútnál.
Annyi édességet ehetek, amennyi belém fér. Nézegethetem az autóstérképeket. érdekesebbnél érdekesebb kipufogógázokat lélegzek be. Ingyen boros poharak…
Nagyot kortyol, próbál rájönni, hogyan válthatna témát. Aztán benyúl a Harrington-dzsekijébe, és előhúz egy kazettát, aminek a borítójára kézzel írta fel a számok címét.
– Neked csináltam. Hogy lejátszd az egyetemi barátaidnak, és sunyi módon elhitesd velük, hogy van ízlésed.
Elveszem tőle a kazettát. A gerincén gondos, háromdimenziós betűkkel írt felirat: „Bri egyetemi Válogatáskazettája”. Kézügyesség dolgában Spencer utolérhetetlen.
– De klassz, Spencer, kösz, haver…
– Szívesen, Jackson. A kazetta hatvankilenc penny volt, a piacon vettem, úgyhogy nyugi – mondja.
De mindketten tisztában vagyunk vele, hogy egy kilencvenperces válogatáskazetta összerakása jó három óra munkába kerül, és akkor a borítótervezést még nem számoltam.
– Tedd már be! Amíg vissza nem jön ez a majom.
Beteszem, elindítom. Az első szám Curtis Mayfieldtől a Move On Up. Spencer eredetileg mod volt, de aztán a retró-soul felé mozdult: Al Green, Gil Scott-Heron, ilyesmi. Olyan frankó srác, hogy még a jazzt is szereti. és nemcsak Sade-et meg a Style Councilt; hanem a valódi, idegesítő, unalmas jazzt is. Egy ideig ülünk, és hallgatjuk. Közben Tone egy calais-i osztálykiránduláson vásárolt rugós tőr segítségével próbál némi aprót kicsikarni a pénzbedobós látcsőből, mi meg úgy nézzük, mint egy akut magatartászavaros gyerek engedékeny szülei.
– Szóval hazajössz hétvégénként? – kérdezi Spencer.
– Nem tudom. Szerintem igen. Mondjuk nem minden hétvégén.
– Gyere már haza! Különben megnézhetem magam kettesben Conannal, a barbárral – és ezzel Tone felé int, aki épp azzal szórakozik, hogy nekifutásból felugrál, és nagyokat rúg a látcsőbe.
– Ne igyunk valamire? – kérdezem.
Spencer lebiggyeszti az ajkát:
– Mégis mire?
– Tudod… a jövőre, vagy mit tudom én.
Spencer felsóhajt, majd sörösdobozát az enyémhez koccintja.
– A jövőre! reménykedjünk benne, hogy rendbe jön a bőröd!
– Menj a picsába! – mondom erre.
– Te is! – feleli, de nevet.
Mire az utolsó doboz sörnél járunk, jól berúgtunk, úgyhogy hanyatt fekszünk, szó nélkül, és a tengert hallgatjuk, meg Otis Reddinget, aki a „Try A Little Tenderness”-t énekli. Ezen a felhőtlen, késő nyári estén, ahogy a csillagokat kémlelem két legjobb barátommal a két oldalamon, úgy érzem, mintha végre kezdődne az igazi élet, és minden, de minden lehetséges lenne.
Zongoraszonátákat akarok hallgatni, és tudni akarom, ki játszik. Hangversenyre járni, és tudni, mikor kell tapsolni. Érteni akarom a modern jazz lényegét, hogy ne valami rettenetes tévedésnek lássam az egészet, és tudni akarom, hogy pontosan kik a Velvet Underground tagjai. Gondolkodó ember akarok lenni. Meg akarom érteni az összetett közgazdasági problémákat, meg hogy mégis mit látnak az emberek Bob Dylanben. Megfelelő információkon alapuló, radikális, humánus politikai ideálok birtokában szenvedélyes, ám észérveket felsorakoztató vitákban akarok részt venni fa konyhaasztaloknál ülve, és olyasmiket mondani, mint: „Először tisztázzunk bizonyos alapfogalmakat!” Vagy: „Már az előfeltevésed nyilvánvaló logikai hibára épül!”, majd hirtelen rádöbbenni, hogy időközben felkelt a nap, és egész éjjel beszélgettünk. Olyan szavakat akarok használni, mint „redundáns”, „szolipszista ” és „utilitarizmus”, méghozzá magabiztosan. Meg akarom tanulni megfelelően értékelni a finom borokat, az egzotikus likőröket és a kitűnő malátawhiskyket, és hogy miként fogyasszam ezeket anélkül, hogy teljesen kifordulnék magamból. Aztán hogy hogyan kell enni az olyan furcsa, egzotikus ételeket, mint a bíbictojás vagy a homár thermidor módra, bármennyire ehetetlennek hangozzanak is, nem is szólva azokról a további ínyencségekről, amelyeknek még a nevét sem tudom kiejteni. Csodaszép, kifinomult, félelmetes nőkkel akarok szeretkezni fényes nappal, sőt, lámpafénynél, józanul, félelmek nélkül, valamint több nyelven akarok folyékonyan beszélni, beleértve esetleg egy-két holt nyelvet is, és mindenhová magammal szeretnék vinni egy apró, bőrkötéses noteszt, amelybe elmés gondolatokat, megfigyeléseket firkálgatok, olykor pedig egy-egy verssort. Leginkább azonban olvasni akarok; téglavastagságú könyveket, hihetetlenül vékony papírra nyomtatott, bőrkötéses műveket, bennük azzal a lila szalaggal, hogy tudjam, hol tartok; poros, filléres, antikvár versgyűjteményeket, méregdrága, külföldi egyetemekről származó, érthetetlen esszéköteteket.
Aztán egy ponton szeretném, ha lenne egy eredeti meglátásom. és jó lenne, ha megtetszenék valakinek, esetleg belém is szeretne, bár ezt majd még meglátjuk. Hogy végül mihez kezdek magammal, az még nem teljesen biztos, mindenesetre olyan foglalkozást választanék, amit nem vetek meg, amitől nem betegszem meg, ami lehetővé teszi, hogy ne kelljen egyfolytában a pénz miatt aggódnom. ezt várom egyetemi tanulmányaimtól.
Kiisszuk a sört, aztán elszabadul a pokol. Tone a tengerbe hajítja a cipőmet, úgyhogy kénytelen vagyok zokniban hazagyalogolni.

A Kiadó engedélyével.