FőképFülszöveg:
"Valami misztikum van a dolgok mélyén, furcsa mágia, amely az én életemet is irányítja."

A népszerű izraeli író sok vitát kiváltott regénye az ötvenes évek Izraelében játszódik. A korszak ugyan az országépítés romantikus hőskora, de Oz műve éppen ezt a mítoszt leplezi le: Hánná, a narrátor a kisszerű mindennapiság, a bénítóan szürke hétköznapok formájában, az őt lassan és alattomosan hatalmába kerítő neurózis folyamataként éli meg ezt az időt. A hőskorszak romantikája, az országépítés kalandja kívül marad az életén, neki csak az érdektelenség jut, amelynek megtestesítője a férje, Miháél, ez a végtelenül rendes, tisztességes és áldozatkész, de - vagy talán éppen ezért - Hánná szemében rettenetesen unalmas ember. Hánná ugyanis valamiféle modern izraeli Bovaryné: emlékei, álmai romantikusak, azaz a kaland és az érzékiség ösztönei törnek fel benne egyre kényszerítőbb erővel, s kerülnek szembe elfojtott életével. Az álmok logikáját követő rendben kavarognak benne az olcsó, néha szélsőségesen szentimentális emlékek gyermekkora kedvenc hőseiről, Sztrogoff Mihályról, Nemo kapitányról és a többiekről. S látomásainak még fontosabb elemeként megjelenik és felnő benne - vele együtt - az a két arab kisfiú, akikkel kislány korában együtt játszott. Noha a valóságban bizonyára valamelyik menekülttáborban nyomorognak, Hánná kényszeres fantáziaképeiben az életerő, a kaland jelképeivé válnak, s amikor képzeletben odaadja magát nekik, ezzel mintegy szimbolizálja azt az elfojtott bűntudatot, amellyel az író szerint minden izraelinek szembe kell néznie.

Részlet a regényből:
ELŐSZÓ

NEGYVEN ÉVVEL KÉSŐBB

Miháél, Miháél című regényem egyes szám első személyben, egy nő szemszögéből íródott. Huszonhat lehettem, mikor írni kezdtem, és kétségem sem volt afelől, hogy mindent tudok a nőkről, amit csak tudni lehet. Ma már nem mernék regényt írni női szemszögből, egy nő hangján.
A könyv megjelenése után nagyon sok levelet kaptam: nőktől, akik álmélkodva azt kérdezték: „Honnan tudta?” és nőktől, akik azt vetették a szememre, hogy nem tudok semmit. Sohasem tudom meg, kiknek volt közülük igazuk.
Az igazság az, hogy a Miháél-t szinte kényszer hatására írtam – főszereplőm, Hánná személyisége olyannyira elhatalmasodott felettem, hogy az ő sajátos szavajárása szerint kezdtem el beszélni, az ő álmait álmodtam éjszaka. És még csak nem is valós személyről mintáztam. Egyáltalán nem. Jött, ahonnan jött, belém fészkelte magát, és nem engedett el. Hónapokon át ellenálltam, egyetlen egy sort sem írtam le – ki vagyok én, hogy egy nálam tíz évvel idősebb jeruzsálemi fiatalasszony szerelméről, házasságáról és kiábrándultságáról írjak? De Hánná nem engedett el. Magával hozta, az én életembe, az ő Miháéljét, saját szüleit és Miháél szüleit, fiát és szomszédjait, egész szomszédságát, egész Jeruzsálemet, az arab ikreket, akik álmait kísértették, s így az én álmaimat is. Nem volt választásom, el kellett kezdenem papírra vetni a könyvet, hogy megszabadulhassak tőle, és visszatérhessek saját életemhez. Akkoriban egy kibucban éltem, Huldában, tanítással és földműveléssel teltek napjaim, és nagyon messze éreztem magamtól Hánná Gonént, múló szerelmét, szomorú, komor Jeruzsálemét.
Nem hittem, hogy valaha sikerül megírnom ezt a könyvet. Eleinte azt gondoltam, írok néhány oldalt Hánnáról, talán egy novellát, és akkor megszabadulok tőle. Nem rajongtam érte, nem tetszettek házassága feletti keservei, titkos fantáziavilága meg még annál is kevésbé.
1965-ben kezdtem el írni a regényt, röviddel első regényem, a Talán máshol (Elsewhere Perhaps) megjelenése előtt. Eleinte csütörtökönként írtam (abban az évben a kibuc hetente egy munkanapot engedélyezett irodalmi kísérleteim folytatására). De Hánná nagyon hamar arra kényszerített, hogy a hét minden napján foglalkozzam vele. Nily, két kislányunk és én egy másfél szobás kis lakásban kaptunk szállást, a kibuc irodáinak szomszédságában, a buszmegállóval szemben. Munka után hazatérve lezuhanyoztam, és az estét a családdal töltöttem. Mikor Nily és a lányok nyugovóra tértek, én leültem, és két-három órán át írtam, bele az éjszakába. Mivel nem volt dolgozószobám, s mivel egy sort sem tudtam írni, ha nem füstölt cigaretta az ujjaim között, és mivel Nily nem tudott füstös szobában, villanyfényben aludni, ezért az aprócska fürdőszobába zárkóztam be, mely körülbelül akkora lehetett, mint a repülőgépeken a toalett. Lehajtottam a vécéülőkét, leültem, térdemre fektettem a Van Gogh-albumot, melyet nászajándékba kaptunk. Az albumra fektettem a jegyzetfüzetem, rágyújtottam, és írtam, amit Hánná diktált, éjfélig, vagy hajnali egyig, amíg szemem le nem csukódott a fáradtságtól és a szomorúságtól.
Valahányszor olyan írókról hallok, akik ihletmerítés céljából hangulatos környezetbe, lélegzetelállító tájakra utaznak, eszembe jut, hogy én a Miháél-t javarészt egy vécében írtam (ami talán érezhető is a könyvön, hiszen a történet legnagyobbrészt egy apró, szűk, sötét, alacsony mennyezetű jeruzsálemi lakásban játszódik).
Az imént azt mondtam, azt írtam, amit Hánná diktált nekem. De ez így nem egészen pontos. Az igazság az, hogy küzdöttem vele, ahogy csak bírtam. Nem is egyszer, nem is kétszer azon vettem észre magam, hogy azt mondom: „Ez nem jó, nem illik ide. Nem vall rád. Én ezt nem írom le.” Ő pedig lehordott: „Nem te fogod megmondani, mi vall rám és mi nem. Fogd be a szád és írj.” Én erősködtem: „Ezt nem fogom leírni. Sajnálom. Keress valaki mást. Keress egy nőt. Én ezt nem tudom megírni. Nem vagyok nő, nem vagyok női író.” De ő hajthatatlan volt. „Írd azt, amit mondok, ne szólj bele a dolgomba.” „ De én nem vagyok a titkárod. Te csak egy szereplő vagy a könyvemben, nem pedig fordítva.” Így hadakoztunk, éjszakáról éjszakára, Hánná és én. Néha engedtem neki, néha semmi szín alatt nem voltam hajlandó meghátrálni. A mai napig nem tudom, vajon jót tett volna a könyvnek vagy sem, ha többször vagy kevesebbszer adom be a derekam.
Mikor 1967 áprilisában, egy hónappal a hatnapos háború kitörése előtt befejeztem a könyvet és végre kiszabadultam Hánná fogságából, leültem, végigolvastam, és azonnal kétségeim támadtak: létrehoztam egy regényt, amelyben senki se hal meg és senkit sem árulnak el, egy kiszámítható, meglepetések nélküli krónikát egy megromlott házasságról, egy kissé hisztérikus feleségről, egy szomorú, magányos férjről, egy okostóni gyerekről, szutykos szomszédokról, és egy megosztott Jeruzsálemről, mely összhatásában barátságtalan, lehangoló, baljóslatú. Ráadásul hat héttel később már a sófárt fújták a Siratófalnál, s mindenhonnan az Arany Jeruzsálem szólt; mindez szöges ellentéte volt Hánná és Miháél Jeruzsálemének. Ha nem fejezem be a könyvet egy hónappal a háború kitörése előtt, soha nem fejeztem volna be.
Azt gondoltam magamban: ez a könyv csak egy szűk rétegnek, amolyan érzékeny lelkű olvasóközönségnek fog tetszeni, olyanoknak, akik beérik egy regénnyel, amelynek valójában nincs cselekménye, melynek főhősei nem hősök, s olyan városban játszódik – a megosztott Jeruzsálemben –, mely már nem is létezik.
Nehéz szívvel vittem el a kéziratot az Am Oved kiadó egyik szerkesztőjéhez. Miután elolvasta, sajnálattal közölte velem, hogy a könyv nem piacképes, a közkedvelt Nép Könyvtára sorozat olvasóinak nem fog tetszeni. Tulajdonképpen egy verseskötetre emlékezteti leginkább, mondta – érzékenységgel van megírva, de nem a nagyközönséghez szól. Adott néhány ötletet, amivel szerinte feldobhatnám a könyvet: például Hánná megcsalhatná Miháélt, legalább egyszer, vagy Miháélről kiderülhetne, hogy zseniális tudós, és nemzetközi hírnévre tehetne szert. Vagy elhagyhatnák Jeruzsálemet mind a ketten, ezzel új fejezetet nyitva életükben – például egy kibucban? És talán az volna a legjobb, ha a könyv címét Miháél, Miháél-ről Hánná naplójá-ra változtatnám. S egyébként is, miért választottam ilyen régimódi nevet? Nem hívhatnám inkább Noának, vagy Ruth-nak a főszereplőmet? De ha megtagadnám is ezeket a változtatásokat, mondta a szerkesztő, az Am Oved kiadó hajlandó kiadni a könyvet úgy, ahogy van. Csak meg akart velem osztani pár gondolatot, néhány javaslatot arra vonatkozóan, hogyan lehelhetnék némi életet kissé egyhangú történetembe.
Ami engem illet, egészen felvillanyozott az „érzékenységgel megírt” kifejezés; a nagyközönséggel kapcsolatos aggályait magam is osztottam. A kiadó kis példányszámban szándékozta megjelentetni a könyvet. Egy másik kiadvánnyal kapcsolatos probléma miatt a Miháél, Miháél végül 1968 áprilisában jelent meg, a Nép Könyvtára sorozatban, csaknem egy évvel az után, hogy benyújtottam a kiadóhoz. Mindazok nagy meglepetésére, akik olvasták a kéziratot – beleértve a kiadót, jómagamat és néhány közeli barátomat –, a Miháél, Miháél csaknem azonnal óriási könyvsiker, bestseller lett mind a női, mind a férfi olvasók körében. Közel 130 000 példányt adtak el Izraelben, és több százezer példányt 28 nyelven, 72 kiadásban szerte a világon. Talán valóban igaz, hogy némely könyv épp provinciális jellege miatt válik univerzálissá, s épp minimalizmusa miatt lesz nagyszabású. Talán így van.
Néha visszagondolok Hánná Gonénre és férjére, Miháélre, sötét, komor lakásukra, egyhangú, eseménytelen életükre. Újra hallom Hánná hangját, ahogy a huldai kibuc vécéjében a bezártság és kilátástalanság okozta szenvedésről, a messzi földek, nyüzsgő nagyvárosok, végtelen tájak iránti olthatatlan vágyódásáról mesél nekem. Magam előtt látom Hánnát, amint ablaka előtt állva a messzeségbe néz, szemével mindig az elérhetetlent keresi. És ilyenkor azt mondom neki, és magamnak is: Hánná, most már mindenhol ott vagy, Japánban, Koreában, Kínában, Bulgáriában, Finnországban, Brazíliában – ugye, jobb egy kicsit? Legyen békés az utad, mondom neki. És aztán visszatérek ahhoz, amit most írok, oly messze, nem is olyan messze tőle.

Árád, 2008
Ámosz Oz

A Kiadó engedélyével.