FőképFüszöveg:
Gondolná valaki, hogy a Paradicsomban élni dögunalom? Legalábbis Charlotte-nak ez a tapasztalata, mikor végzetes autóbalesete után odakerül. Mígnem izgalmas feladatot kap: visszatérhet a földre... őrangyalként. Ám az örömbe némi üröm vegyül, mert a számára kijelölt védenc nem más, mint hűtlen szerelme, James, aki közvetve felelős az ő tragédiájáért.
Így aztán nem csoda, ha eleinte igazából nem is védelmezni, hanem inkább megleckéztetni szeretné csalfa kedvesét. Charlotte lassanként beletanul az őrangyal szerepbe, segít anyjának, nővérének és legjobb barátnőjének is, ám kis híján öngyilkosságba kergeti Jamest. De minden jó, ha a vége jó... a dolgok jóra fordulnak, és Charlotte is elnyeri jutalmát...
Hogy miképpen, azt megtudja, ha elolvassa ezt a "szellemes", könnyed szórakozást ígérő könyvet.

Részlet a regényből:
Első fejezet

Kétféle típusú nő létezik a kapcsolatok kezelése terén:az egyik már az első baljós jelre visszakozik, míg a másik kitart mellette, ha másért nem, hát azért, hogy lássa, mennyire göröngyös az előtte fekvő út.
Én ez utóbbihoz tartozom.
És gyanítom, hogy épp ezért jutottam ide. Na, nem mintha akár halvány fogalmam lenne arról, hol az ördögben is vagyok tulajdonképpen. Csak azt tudom, hogy itt minden olyan békés, nyugodt és olyannyira csöndes. Egyedül vagyok a gondolataimmal és ez olyan jó. Mi több, kifejezetten tetszik itt lent. Szinte olyan, mintha elnyúlnék a tengerparton, leszámítva persze a kezeléseket meg ezt az idegesítő pánsíp zenét.
Bizonyára végtelen légtér van fölöttem, vagyis köztem és a másik világ között, melyet szerintem igazából nem is hagytam ott, csupán kiléptem belőle egy kis kikapcsolódás gyanánt. Igyekszem összeszedni a gondolataimat és eligazodni ebben a zűrzavarban, amibe kerültem... ez minden. A dolog azonban úgy áll, hogy minél tovább vagyok idelent, annál kevésbé vágyom arra, hogy visszatérjek.
Nem mintha ez visszatartaná őket. Mármint anyámat, nővéremet, a legjobb barátnőmet, Fionát, sőt, szinte mindenkit, akivel életemben találkoztam... mert úgy látszik, szilárdan eltökélték, hogy visszavisznek innen. Valaki bizonyára azt mondta nekik, hogy az én állapotomban lévő emberek reagálnak a külvilág ingereire és ebben nagy szerepet játszik a hallás. Tehát ha cseverésznek hozzám, zenét játszanak vagy netán valami mélyreható érzelmi élménynek tesznek ki, visszahozhatnak engem innen a mélyből.
És ebbéli próbálkozásaikkal már az őrületbe kergetnek.
Nem viccből mondom, de szinte az az érzésem, hogy egyfajta versengés folyik azért, ki lesz A Nagy Ő, Aki Visszahoz Engem. Éjjel-nappal nyüstölnek, a legapróbb részletekig elmesélnek mindent – de tényleg mindent –, ami a külvilágban történik, kezdve azzal, hogy anyám beszámol róla, milyen klassz banán szuflét csinált Delia Smith tegnap este a tévében, aztán folytatva Fionával, aki azzal etet, hogy összejött egy hapsival a Facebookon, és az az első randijukon elmondta neki, hogy még a nőkben is John Wayne-t keresi. Szerintem ez egy nagy marhaság, de annak tükrében, ami velem történt, ugyan ki vagyok én, hogy semmirekellő pasasokat bíráljak? Különben is... azt hiszem, Fiona terve az, hogy kicsikar még egypár randit a fickótól. Mert ő már csak ilyen: képes elraktározni magában a romantikus légyottokat, aztán hónapokig elvan velük.
Nézd, Mami, engem az sem érdekel, ha Deliáról kiderül, hogy csaló. Fiona, te pedig felhagyhatnál már ezzel a rögeszméddel, hogy pont az interneten találsz rá az igazi szerelemre, mert ha így folytatod, hamarosan mindenki csak Facebook Finek hív téged.
Persze tudom, biztosan frankón ki vagyok akadva amiatt, hogy körülöttem mindenki olyan őrjítően vidám, különösen Mami, aki egyre féktelenebbül játssza a kabarésztárt, akinek az a dolga, hogy jó kedvre derítse az embereket. Aztán meg itt van ez a zene, amit folyton-folyvást nyekergetnek abban a hiszemben, hogy ez a kedvencem, pedig egy frászt. Ezek az ő kedvenceik. És komolyan mondom, ha még egyszer meg kell hallgatnom a My Way-t, örökre idelent maradok.
Mami, csak azért játszod ezeket a számokat, mert Apura emlékeztetnek, tudod jól. Ő tényleg szerette Frank Sinatrát és kedvenc száma mindig az volt...
„Senki sem vagy, míg nem szeret valaki” – énekli Mami lágyan, sóvárogva. De hangja mindig fátyolossá válik, ha Apuról beszél. – A kocsiban hallgattam a rádión, útban a kórház felé és tudod, még most is... mind a mai napig elszorul a torkom. Sosem felejtem el, ahogy apád énekelte nekem ezt a dalt az ezüstlakodalmunkon. Persze akkor te még csak olyan tizennégy éves voltál...
Azért emlékszem, Mami...
- Olyan szépen tudott énekelni. Tudod, mindenkinek az volt a véleménye, hogy akár profi énekes is válhatott volna belőle, ha az Úr nem ragadja el őt olyan fiatalon. Különben szívecském... van egy jó meg egy rossz hírem. A rossz hír, hogy a kocsid totálkáros lett...
Ez aggaszt a legkevésbé. Kár, hogy nem láttad a bugyit, ami rajtam volt, mikor behoztak ide. Felcsúszott a kulcscsontomig és olyan színe volt, mint a földnek...
- Viszont a jó hír, hogy felhívott egy nagyon kedves és segítőkész leányzó a biztosítótól és azt mondta, hogy tekintetbe véve, ami veled történt, vadonatúj autót kapsz, mikor kijössz innen és teljesen felépülsz.
Ha valamit igazán szeretek benned, Mami, akkor az a határtalan optimizmusod.
- De ezúttal valami sokkal biztonságosabb autóról van szó, hallasz engem, Charlotte? Például egy Toyota Yaris pont megfelelne. De az is lehet, hogy teljesen elmegy az eszed, és kidobod a pénzt egy klassz, elegáns Ford Ka modellre. És ha még egyszer – akárcsak egy pillanatra is – megfordul a fejedben, hogy tizenöt mérföldnél gyorsabban hajts, hát meglátod, mit kapsz tőlem. Az életben nem akarom még egyszer, hogy így rám hozd a frászt.
Ugyan már, Mami... baleset volt, és kész! Nem gondolod, hogy szándékosan csináltam!
- Különben tegnap beszélgettem azzal a nagyon jóképű ghánai doktorral... a nevét ki nem mondom... és azt mondta, az elkövetkezendő néhány nap kritikus lesz, de különben minden jól alakul, az agyad duzzadtsága kezd majd lelohadni. Mondott is erre valami hosszú szót, de már elfelejtettem. Kikérdeztem erről a dokiról Sarah-t... azt a nővért, aki tegnap este is szolgálatban volt. Állítólag elvált, van két gyereke, de nem jár senkivel sem. Látod, egy ilyen fickóval szívesen látnálak.
Itt fekszem kómában, te meg partit akarsz nekem csinálni?
- Ja, még valami, szívecském... ezek említettek valami maradandó károsodást, de emiatt sem kell aggódnod, már ebben is intézkedtem. Három külön szentmisét mondatok, egyet Miasszonyunkhoz, mert ő még sosem hagyott cserben, egyet Licci Szent Jánoshoz, aki a fejsérültek védőszentje... gondoltad volna, hogy még ezeknek is van védőszentjük? Legalábbis Anne nénéd így mondta, bár szerintem összekeverte a másnaposok védőszentjével. Aztán meg előveszem én is a varázserőmet, ami mindig beválik: Szent Judithoz is misét mondatok, úgyhogy rendben lesz minden...
És csak mondja, mondja a magáét. Isten áldja meg őt ezért, mert tudom, hogy a falon is átmenne értem. Mindig így tesz, ha nagyon aggasztja valami; be nem áll a szája. Én pedig tehetetlen vagyok, nem hozhatom a tudomására, hogy tényleg frankón elvagyok. Úgyhogy ismét lebegni kezdek, visszasüllyedek a kellemes, megnyugtató mélységekbe. Itt nincs fájdalom, egyáltalán semmit sem érzek. Csupán békét, meleget és áldott csöndet.
Ezek tényleg valami komoly nyugtatót adhattak nekem.
Nem tudom, mennyi idő telt így el, de mikor ismét feljebb emelkedem a mélységekből, érzem, hogy Fiona van velem. Azért tudom, mert esküdni mernék, hogy érzem a sajtos-hagymás chips illatát és Fiona az egyetlen általam ismert személy, akinél mindig van ilyen, minden eshetőségre készen. Ő egyébként középiskolai tanár (angolt és történelmet tanít) és szabadidejének jó részét dolgozatok javításával tölti, így aztán sosincs ideje arra, hogy leüljön rendesen étkezni, tányérból, ahogy azt mások normálisan teszik. Szóval vagy menet közben eszik, vagy otthon nassol a számítógép előtt, rendszerint a Facebookon lóg, ahol pasikra vadászik.
Hangjából ítélve olyannyira kimerült, hogy valósággal megsajnálom.
- ...  James jó párszor telefonált, tényleg odavan miattad az aggodalomtól.
Sosem láttam még ennyire kiborulva. Úgyhogy azt kell mondjam, ezek után valamelyest nőtt a szememben. Mondott valamit arról, hogy volt egy kis nézeteltérés köztetek a baleset estéjén, igaz?
Nem, csillagom, semmiféle nézeteltérés sem volt. Ha pontosan akarok fogalmazni, akkor az a szemétláda a szívemet tépte ki, megtiporta, majd pofátlanul, hidegvérrel azt kérdezte, milyen gyorsan költözöm ki a házból.
Ja, bocs... majd elfelejtettem:az Ő házából!
- ...  meg azt is mondta, hogy megpróbál benézni hozzád ma este.
Frankó, egyéb se hiányzik.
Azt hiszem, időközben Mami jött vissza a szobába, abból ítélve, ahogy Fiona hirtelen és ügyesen témát vált, olyan hangon folytatva, mintha az osztályteremben beszélne.
- Szóval, mint mondtam, tetszik ennek a srácnak a fényképe, meg a háttere is, úgyhogy telefonszámot cseréltünk, és most hetente kétszer beszélünk, ami szerintem biztató. A szívélyességéből ítélve bizton állíthatom, hogy érdeklem őt. Jó, tudom, hogy utálod, ha interneten szedek fel hapsikat, de valljuk be őszintén, Charlotte: már narancsbőröm van, és Isten ily módon tudatja velünk, hogy ideje megállapodni.
Mami hallani sem bírja, ha James nevét kiejtik előtte.
És ez sok mindent elárul. Nekem elhihetik, ezen a ponton Mami elviselne bármilyen fajankót, csak hogy engem boldognak és elégedettnek lásson. Pontosabban bármilyen fajankót...  kivéve James Kane-t. Punktum. Épp egyik nap mesélte el nekem minden kertelés nélkül, hogy a fickó, aki a biozöldséget szállítja neki, most vált el. Mellesleg ötven éves, és lehet még vagy három foga.
Ne értsenek félre; a családom és a barátaim mind nagyon rendesen viselkedtek Jamesszel – legalábbis szemtől szembe – de a lelkem mélyén mindig gyanítottam, hogy csak miattam viselik őt el. A maga részéről pedig Jamesnek nincs igazából egy haverja sem, csak amolyan „másodkézből kapott barátok meg érdekemberek” veszik körül, ahogy ő fogalmazott. Újabb figyelmeztető jel, ami fölött csak úgy elsiklottam. Különben is...  mindig úgy gondoltam, senki sem férkőzhet az ő csodálatra méltó, kedves privát énjéhez, csakis én.
Aztán a balesetem estéjén keserűen kellett rádöbbennem – ahogy addig elképzelni se tudtam –, hogy mindenki másnak igaza volt. Én tévedtem. Kiderült, hogy ez a fickó mindvégig egy szennyláda volt.
És van itt még valami... valami, amire kétségbeesetten próbálok emlékezni, de akárhogy gyötröm is az elmémet, nem megy. Mintha szegény zavarodott agyam legködösebb mélységeiben tapogatóznék azon küszködve, hogy feltárjak valamit... a saját életem érdekében, de képtelen vagyok rájönni, mi az. Minél inkább kutatok utána, annál messzebb siklik tőlem. Csak annyi bizonyos előttem, hogy valami fájdalmas dologról van szó... olyannyira fájdalmas dologról, hogy bizonyára félretettem és elraktároztam magamban, mondván: „Majd akkor foglalkozom ezzel, ha több erőm lesz, hogy ilyen mérhetetlen szomorúsággal nézzek szembe.” És most itt vagyok, egyéb dolgom sincs, mint hogy egész nap az ágyban feküdjek, erre elfelejtem azt a valamit. Átkozottul tipikus eset. És az még rosszabb, hogy egyáltalán nem is rendelkezem valami remek emlékezőtehetséggel. Úgy értem, még apróbb dolgokat is totál elfelejtek, ezért folyton emlékeztető cetliket kell hagynom szerte a házban, amikre ilyeneket írok: „Vidd ki a szemetet! Kapcsolj a Sky + csatornára és vedd fel a Grey Anatómiája filmet! Vegyél szappant!” Szóval kész kudarc, ha megpróbálok felidézni valami fontosat a közelmúltbéli életemből. De hát az ég szerelmére, akár hónapokig is feküdhetek itt az emlékeimben vájkálva. A végén talán még hipnózisra lesz szükség.
Most az az érzésem támad, hogy itt van Kate nővérem. Tudom, hogy ő az, mert érzem az Estée Lauder Pleasures illatát, mely szinte kötelességszerűen terjeng körülötte mindig.
- Mami, kapcsold már ki azt a tévét, lehet, hogy zavarja Charlotte-ot.
- Dehogy, hisz ez a Született feleségek... az ő kedvenc sorozata. Ha ez nem téríti eszméletre, akkor tényleg nem tudom, hogy mi.
- Inkább felteszek valami zenét. Ez a szám például nagy hatással van a még meg sem született gyerekekre.
És már hallom is, ahogy Kate magas sarkú cipői végigkopácsolnak a parketten, ezt egy kis kotorászás követi, majd Amy Winehouse Back to Black albumának hangjai töltik be a szobát. Ezt tényleg szeretem...
Kösz, Kate, ég és föld a különbség Frank Sinatrához képest, amivel Mami halálra kínzott. Bár erősen az az érzésem, hogy csak azért csinálod, mert a magzatok jól fogadják ezt a zenét.
Az agyam most kikapcsol a drogoktól, ám mikor megint magamhoz térek, az az érzésem, hogy csak Kate meg én vagyunk ott. Most már meg vagyok győződve róla, mert a nővérkém olyan dolgokról beszél, amikről soha senki más előtt nem beszélne ebben az életben, hacsak az illető nincs épp kómában. Mert Kate nagyon zárkózott. Sőt, egy kicsit félénk is, amilyen sosem volt egész addig, míg nem találkozott a férjével és emiatt mindig is irigyeltük... mármint Fiona és én. Afféle érzékeny, kissé basáskodó természetű nővérem volt, de attól, amit épp most mesél el nekem, úgy érzem, egyszeribe afféle lelki szemétládává váltam.
- ... szóval az a helyzet, hogy épp peteérésem van, és persze jellemző; Paul épp most utazott el Nyugat-Írországba, hogy azzal a rohadt avantgárd bandával próbáljon. Hogy mi a francnak csinálja, fogalmam sincs, mert nekem minden számuk egyformán szar. Tudod, néha nem is hiszem, hogy ezt az egészet komolyan veszi... szóval nem is tudom. Úgy döntöttem: várok még három hónapot, aztán mesterséges megtermékenyítést kérek. És ez csak négyezerbe kerül, gondoltad volna?
Kate, van fogalmad róla, milyen szerencsés vagy, hogy egy ilyen jó ember van melletted, aki szeret téged? Tudod-e, hogy Fiona és én úgy nevezzük a hátad mögött:
Példás Pali? Úgyhogy ülj csak ott és nyafogj a peteérésed miatt.
- ...  és már tele a hócipőm azzal, hogy Mami folyton azzal nyüstöl, mennyire szeretne már nagymama lenni. A múltkor azt kérdezte, vajon azért halogatom-e a dolgot, hogy „a karrierem felívelésére” összpontosíthassak? Szerettem volna a képébe üvölteni, hogy mégis miféle „karrierről” beszél? Félállású recepciós vagyok egy fitnesz klubban, az ég szerelmére! Mióta ott vagyok, mindössze annyit tudtam elérni, hogy szereztem nekik két új futópadot. Az egész rohadt állást csak azért vállaltam el, mert azt hittem, mostanra már úgyis terhes leszek, és akkor pont jól jön egy ilyen laza munka. Mindennek a tetejébe jövő hét végén egy keresztelőre kell mennünk, ez meg azzal jár, hogy egész nap anyák vesznek körül, akiknek legalább két kölykük van már, és mind rajtam szánakoznak majd azon rágódva, hogy vajon mi lehet a bajom. Úgyhogy teljesen magam alatt vagyok.
Még hogy te vagy magad alatt? Én meg pontosan ilyenre terveztem a nyugállományba vonulásomat. Még csak harminchárom éves vagy, Kate, mindent elvégeztél az életben, amit kellett. Ott van neked Példás Palimeg a hatalmas házad. Van egy alagsori fürdőszobád, amit senki sem használhat, mert annyira új. Meg aztán van egy vendégszobád, amire már biztos ki is nézted a színeket, ami legjobb egy gyerekszobába. Persze, majd ha eljön az ideje, te is jóságos mami leszel, és négykerék-meghajtású dzsipben ülsz majd a kölykeiddel. De addig is eredj innen, mert egy kis nyugalmat szeretnék.
De erre esélyem sincs. Egy sor látogató állít be ma este, köztük Anna, a főnököm, áporodott cigarettaszagával,és ráspolyszerű hangján arról beszél, hogy minden ügyfelünk rólam kérdez és arról, mikor jövök már vissza? Apropó... Anna színészügynök, én pedig az asszisztense, ami lényegében véve annyit tesz, hogy ő parádézik a filmbemutatókon és díjkiosztókon a nagymenő színészeivel, utána meg másnaposan döglik az ágyban egész nap, míg én tartom a frontot és igyekszem meggyőzni másodvonalbeli színészeit, hogy pillanatnyilag ugyan tényleg nagy pangás van, de már küszöbön áll számukra a nagy áttörés.
- ...  és tudod, mióta nem vagy ott velünk, a telefon megállás nélkül cseng. De a
szó szoros értelmében megállás nélkül.
Ez mindig is így volt, Anna. Csak te sosem voltál ott, ennyi az egész.
- Ezek a színészek, akikkel már hónapok óta nem is beszéltem, mind azt akarják tudni, miért nem hallgattuk meg őket a Nyolcadik Henrik sorozathoz. Egyik- másik már az agyamra megy, mintha nem lenne anélkül is elég bajom...
Egy kicsit rendesebben kellene bánnod velük. Némelyikük számára a biztonsági kamera felvétele nem éppen azt a médiaszereplést jelenti, amire vágyott, akár hiszed, akár nem.
- ...  aztán meg itt van ez a nagyszabású reklámfilm... valami mosószerről, amire a jövő héten lesz a válogatás, nekem meg fogalmam sincs róla, hol tartod az életrajzi aktákat...
Az életrajzok irattartó szekrényében, egy nagy fiókban, melyen fekete-fehér betűkkel ez áll: „Életrajzok”. Ehhez még egyetem sem kell, Anna.
- ...  szóval az a helyzet, hogy a mindennapi irodai teendők tényleg nem nekem valók. Én inkább az üzletmenethez értek, de tényleg...
Hadd fordítsam le: ez annyit tesz, hogy míg te a kedvenc ügyfeleidet viszed késő délutánba nyúló, nagy piálásokkal egybekötött ebédekre, addig én robotolok helyetted. És mindezért nagyjából egyharmadát fizeted annak, mint amennyit kellene.
- Szóval tényleg nagyon várom, hogy visszagyere, Charlotte. Nélküled feje tetejére áll az egész ügynökség.
Tudod mit? Én valahogy nem vágyom vissza. Úgyhogy eredj, vegyél fel valakit ideiglenesen, engem meg hagyj békén. Némelyikünknek vannak igazi gondjaik, és az enyémhez viszonyítva a te életed valóságos Édes Élet.
Magasságos ég... ez a kóma átkozottul felbátorít. Sokkal bátrabb vagyok, mint normális esetben lennék.
Most megint zajongást, cseverészést és hajcihőt hallok, mintha valami kis társasági összejövetel folyna éppen miattam, csak jómagam nem veszek részt benne. Egyre hangosabb és hangosabb a zaj, a csacsogó hangok kavalkádja káosszá fokozódik, mígnem minden bevezetés nélkül hirtelen... tökéletes, síri csend támad.
 Arra gondolok, épp ideje volt, hogy bejöjjön valami főnővér és rászóljon a seregletre, hogy vegyenek vissza a hangerőből, ám e pillanatban megcsapja orrom a Burberry arcszesz erős illata, én pedig csak egy valakit ismerek, aki ezt használja... . a bús francba, ezt már nem hiszem el.
Ő az.James.
Ő kell, hogy legyen. Már abból is rájönnék, ahogy a szobában vagy húsz fokkal esett a hőmérséklet. Kómában fekszem, de még így is érzem a feszültséget. Celofán zizeg és liliom illatát érzem, majd hallom, milyen kedvesen beszél vele Anna, valami olyasmit mond, hogy milyen isteniek a virágok. De hát Anna mindig is mestere volt a seggnyalásnak. Aztán minden érthető ok nélkül átsuhan előttem az első találkozásunk.
Igazából Anna hibája volt az egész: ő mutatott be Jamesnek egy filmfesztiválon és emlékszem, azonnal besoroltam őt azok közé, akik veszettek, rosszak és jobb kerülni őket. Könnyű bukni egy karizmatikus egyéniségre, de ösztönszerűen megéreztem, hogy James az a fajta fickó, akivel ha járni kezd egy nő, akkor úgy végzi, hogy marokszámra szedheti a nyugtatót. De visszatérve a találkozásunkra: bőrdzsekit viselt, Harley-Davidson motorral járt és hasonlított egy kicsit James Deanre... csak Dean nem érte meg a harmincas éveit. Komisz volt, szeszélyes és elbűvölő. Valahogy mindig azt a benyomást keltette, mintha verekedni akarna. Aztán meg az a hír járta róla, hogy egyszer Cannes-ban valamelyik ötcsillagos szállodában az erkélyről az úszómedencébe hajított egy kanapét. Az efféle helyeken nem szólnak egy szót sem, csak diszkréten hozzáírják a számlához: kanapé cseréje.
 Jó, nekem is majd kiesett a szemem a segge láttán, mint minden nőnek a világon, akinek vér folyik az ereiben, de még a másodperc egy törtrészéig se néztem rá úgy, mint egy rendes pasira, aki akár a fiúm is lehetne, netán a jövendőbeli párom. Nyíltan és őszintén megmondom, egyáltalán NEM érdekelt. Jól emlékszem, első találkozásunk után mindössze egyszer néztem utána az interneten... ennyire nem érdekelt. Egyébként néha azt hiszem, pont ezért indult be annyira. Szóval ő volt az, aki rám hajtott.
A producerek pedig rábeszélni, meggyőzni akarnak, hisz ez a dolguk. Rábeszélik a színészeket, hogy játsszák el a főszerepet a filmjükben, aztán a befektetőket, hogy fizessék ki a költségeket, ezek után pedig meggyőzik a nagyközönséget, hogy ez a film bombasiker. Mindez nagyon is hasonlít ahhoz a taktikához, amit James velem szemben alkalmazott. Rábeszélt, hogy járjak vele, aztán hogy belészeressek, majd ezután nevetségesen rövid idő alatt vett rá arra, hogy a házába költözzek. Én pedig valóban és igazán hittem, hogy én leszek az, aki betöri a rossz fiút és valamiképpen jobbá változtatom. És tessék... hová jutottam? Magasságos ég... az egyedülálló nőknek szerte a világon oktatni kellene az én sztorimat, hogy megtanulják, mi az, amit semmilyen körülmények között nem szabad tenniük.
És James most itt van, egészen közel hozzám. Érzem, ahogy keze megragadja az enyémet. Érintése jéghideg...
- Milyen szép vagy, Charlotte.
Ez már nyilvánvalóan túl sok Kate-nek, aki nagyon nem szívlelheti a süket dumát. Most is hallom, hogy felcsattan, és úgy mondja neki. – James, Charlotte-nak megrepedt a koponyája, kiugrott a válla, negyvennyolc öltéssel varrták össze, eltört az egyik szárkapocscsontja, te meg itt arról süketelsz, milyen jól néz ki? Megnyugtathatlak, hogy csak a világítás miatt van.
A mi családunkban ezt nevezik szellemes válasznak.
- Számomra egyszerűen hihetetlen, hogy Isten hagyta, hogy ez történjen ? folytatta James, gyanítom, hogy Mami kedvéért. Mi több, szinte magam előtt látom, hogy most afféle álszent pofát vág pusztán azért, mert Mami ott van.
- Ó, csakugyan? – vág vissza Kate. – Tán nem olvastad az Ótestamentumot? Az Úr igencsak könyörtelen.
Újabb kínos csend támad, de most már kezdem élvezni a helyzetet. Mármint azt, hogy James három olyan nővel kénytelen egy szobában tartózkodni, akik teljességgel érzéketlenek az ő legendás vonzerejével szemben. Csak hogy tudják, mindig jól elkülöníthető szakaszokban veti be sármját a cél érdekében: először oly intenzitással lövell lézer pillantásával az áldozatra, hogy az illető arról is megfeledkezik, más is létezik ezen a bolygón; ezután kedvesen érdeklődő, de nagyon is mélyreható kérdéseket tesz fel és valahogy mindig sikerül a beszélgetés témájának lényegére tapintania; végül pedig jön a piéce de résistance, ügyesen előás valamit a balvégről, amitől az áldozat szétröhögi az agyát. Hát ez itt és most nem fog menni, különösen nem ilyen hallgatóság előtt. Igazából,ha nem feküdnék itt kómában, jókat vihorásznék, látván James zavarát.
Rohadtul megérdemelné.
- Tudod, Kate, olyan kimerültnek látszol ? szól hozzá James oly őszinte hangon, hogy az már egészen lefegyverző. – És ön is, Mrs. Grey. Bizonyára az aggodalom teszi. Jól tenné, ha lemenne a büfébe és inna egy kávét vagy harapna valamit. Én addig itt maradok Charlotte-tal. Én... tényleg szeretnék pár percet egyedül maradni vele, persze csak ha maguk is beleegyeznek.
NEM! Dehogyis! Még egyszer mondom, NE MENJETEK EL! Nem akarok egyedül maradni vele!
De James mégis eléri a célját... mint mindig. Hosszas vonakodás és morgás után ezek fogják a retiküljüket, és hallom, amint Mami jól hallhatóan azt mondja, „na jó”, de tíz perc múlva visszajön. Ez pedig részéről világosan azt jelenti: „Addigra tűnj el innen!”
- És tájékoztatásul közlöm ? csattan fel Kate hangja ?, ezúttal még elnézem, hogy bejöttél hozzá, de mostantól fogva azt szeretnénk, ha csak a közvetlen családtagok látogatnák őt. Pontosabban a közvetlen családtagok és Fiona. És hamarosan elmegyek összeszedni Charlotte holmiját.
- Persze, semmi gond. Mégis mikor?
- Amikor épp úgy gondolom, a francba is.
Azzal becsapódik az ajtó, én meg tudom, hogy magunkban vagyunk, mert máris elengedi a kezem.
- Charlotte... jóságos ég, a szívem elszorul, hogy így kell téged látnom...
Na ne... kérlek. Muszáj itt színházasdit játszani?
- Tudod, újból és újból végiggondolom magamban a szerencsétlen események sorát és... szóval önkéntelenül is úgy érzem, részben felelős vagyok azért, ami veled történt.
Jól hallottam? Azt mondtad, RÉSZBEN?
- Olyannyira zaklatott voltál azon az éjszakán, mikor elrohantál a házból, és egyre csak magamat átkozom, amiért hagytam, hogy kocsiba ülj és elhajts abban a rohadt viharban... olyan állapotban, amiben voltál...
Helyes! Remélem, megöl a lelkiismeret-furdalás.
- Átkozottul rossz érzés ez az egész...
Úgy kell neked. Azt hiszem, eddig ez a legjobb hír, amit ma hallottam.
- Tudom, hamarabb el kellett volna jönnöm hozzád, hogy elmondjam, hogy érzek, de... szóval az a helyzet, hogy utáltam ezt a „meghitt pár” idillt, amibe süllyedtünk, együtt fejtegetjük a keresztrejtvényt, meg marakszunk a vasárnapi újság mellékleteiért és effélék... aztán csak ültem ott melletted a kanapén és már vagy ezredszer néztem veled a kedvenc filmedet, miközben egyre csak az járt a fejemben, hogy én nem ilyen ember vagyok.
Hát persze hogy nem, te inkább ismét kanapékat hajigáltál volna ki a szállodaszobák ablakain.
- Tudom, jól elszúrtam, mikor egyik este megpróbáltam mindent elmagyarázni, de egy ideje már úgy éreztem, kissé eltávolodtam tőled, és hát... szóval... szükségem volt egy kis szabadságra...
És ekkor történt... ott helyben, miközben James csak nyomta a sódert és magyarázta a bizonyítványát...
Hirtelen és minden átmenet nélkül a felszínre törtek az emlékeim. A baleset éjszakája, miközben hazafelé hajtok a kocsimmal, miután munka közben jutottak fülembe a pletykák.
Most már emlékszem.
Zsúfolt a forgalom, zuhog az eső, az égbolt sötét, az ablaktörlők a leggyorsabb fokozatban csapkodnak, és a szívverésem csaknem szinkronban van velük. Emlékszem a düh forró könnycseppjeire, ahogy a szememet égetik. Csak kapkodom a levegőt, a szám kiszárad, a kezem remeg, mintha valami irtózatos dühroham tört volna rám. Még arra is emlékszem, hogy megpróbáltam megcsörgetni James mobiltelefonját – már vagy negyvenedszer –, de persze nem vette fel.
Jól tudom, nagy összezördülés lesz, mikor hazaérek, és máris tornáztatom az agyamat, jó előre elpróbálom magamban az összes érvemet. Mert James remekül vitatkozik, én pedig harmatgyengén, mert túlságosan is elragadnak az érzelmeim. Így hát minden téren két lépéssel előtte kell járnom, ahogy azt egy jó vádlóügyész teszi. Emlékszem arra is, hogy magamban elsoroltam az indokokat, miért is nem olyan borzasztó számomra, ha netán a pletykák igaznak bizonyulnak, és emiatt szakítunk. Mindent végiggondoltam ezen a hosszú és siralmas autóúton, hazafelé hajtva... minden érvet és ellenérvet.
És van itt valami más is. Valami, amit próbálok előbányászni agyam legmélyebb tekervényeiből, de nem megy... de lám, épp e pillanatban James siet a segítségemre és megkímél a további fejtöréstől, mert kimondja helyettem...
- ...  értsd meg, kérlek, tényleg mindent megpróbáltam, de egyszerűen soha nem adódott kellő alkalom, hogy leüljek veled és elmondjam. Hinned kell nekem; eszem ágában sem volt, hogy ráhajtsak Sophie-ra...
Ez az, megvan... ta-daaaam, hölgyeim és uraim... íme itt van. Ez hát a Hiányzó Láncszem. Az a nyavalyás Sophie Kelly.
Ezt el kell mesélnem.
Hát akkor kezdjük. Ha a baleset éjszakája előtt kérdeztek volna tőlem bármit is Sophie Kellyről, valószínűleg csak néztem volna, mint borjú az új kapura, és megvontam volna a vállam. Mert egyike azoknak, akik bár kissé idegesítőek, de igazából nem sokat tudtam volna mondani róla, se jó-, se rossz értelemben. De most, a történtek után más a helyzet... mennyi idejük van?
Mondom máris. Elöljáróban annyit, hogy Sophie egy hitvány ki színésznő, minden tekintetben, és most, hogy belegondolok, Jamestől is sokszor hallottam ezt. De tényleg. Most nem fikázni akarom, de ennek a csajnak nagyjából annyi tehetsége van a színjátszáshoz, mint egy villanyoszlopnak. És akkor még ott van az éles, rikácsoló hangja. Őszintén szólva, inkább hallgatom egy motor berregését. Mi több, világosan emlékszem, hogy miután megnéztük Sophie legutóbbi filmjét, megmondtam erről a véleményemet Jamesnek, ő pedig egyértelműen igazat adott nekem.
Legalábbis azt hiszem, így volt.
Nem szívesen ismerem el, de ragyogóan néz ki. Szőke haja dugóhúzószerűen göndörödik, nagy Bette Davis szeme van és vékony... de milyen vékony. De ha azt mondjuk, hogy kétféle nő van a világon: akik segítenek egymáson, meg akik nem... akkor Sophie az utóbbiakhoz tartozik. Olyan, aki érezteti veled, hogy az élet nagy műsora utáni VIP bulira ő hivatalos, te meg nem. És... ja, igen... egy alkalommal saját szememmel láttam, ahogy kelleti magát Jamesnek, mire én lökött, hülye tyúk, elintéztem egy vállrándítással, mintha mi sem történt volna. Végül is színésznő, James meg sikeres producer és akár tetszik nekem, akár nem, ebben a szakmában így megy az üzlet – gondoltam magamban.
Nincs bennem női megérzés, az a bizonyos hatodik érzék. Fogalmam sincs, mi vakíthatott el ennyire. És a bukásom épp ennek tudható be. Életem egyetlen rövid napja során sikerült mindent elveszítenem. A szeretőmet, a fiúmat, az otthonomat, sőt még a karrieremet is. Mert annak ellenére, hogy Anna sokszor az idegeimre ment, nagyon élveztem a munkámat és a mi ügynökségünk képviselte a hélium hangú Sophie Kellyt, nekem pedig már soha az életben nem lesz alkalmam, hogy kezelésbe vegyem őt, mikor felcsörgeti az ügynökséget, hogy meghallgatás után érdeklődjön. Nem lesz alkalmam úgy tenni, mintha rendes lennék vele. Aztán meg ott van az ügynökség összes többi ügyfele...
Szánalmas egy önéletrajz, mi? Huszonnyolc évet töltöttem a földön, és ezalatt sikerült mindent totálisan elcsesznem. Istenemre mondom, ha lenne egy kis igazság, karóba kellene húzni a fejem elrettentő példaként a többi egyedülálló nő számára, akik eltűrik a férfiak szemétségeit. És mit tudnék felhozni mentségemre? Csupán azt, hogy a szerelem mindannyiunkat elvakít. Remek kifogás.
És ami röhej az egészben, hogy kómába kellett esnem ahhoz, hogy mindezt tisztán láthassam.
- Hinned kell nekem ? ismétli unalomig James. – Egyszerűen nem adódott kellő alkalom. Egyszer sem. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy Sophie-ra hajtsak, de tudod, hogy van az... Ha te nem keresed a szerelmet, a szerelem keres meg téged...
Na jó... ezt már ismerem az egyik szar tévéműsorodból. Ez volt az egyik olyan műsorod, amelyik még annyit sem ér, mint a közvetítéshez elhasznált elektromos áram. Tulajdonképpen mi a frászt akarsz? Könnyíteni a lelkiismereteden? Vagy mint az önzés megtestesítője – hiszen az vagy –, igazából csak azért jöttél, hogy jobban érezhesd magad?
Eddig ez hangzik a legvalószínűbbnek.
És James még mindig ott ül, továbbra is árasztja a Burberry és a megbánás szagát, közben be nem áll a szája.
- Egész váratlanul történt, mikor a velencei filmfesztiválra utaztunk, és most...
izé... szóval egészen biztos vagyok benne, hogy számomra ő az igazi. Nagyon, de nagyon sajnálom, Charlotte... tényleg nagyon.
Nem, dehogy, igazából én sajnálom. Bizony... sajnálom a rád pazarolt értékes éveket. Sajnálom, hogy annyira szerettelek, hogy szinte már fájt, tűzön-vízen át, mert amilyen hiszékeny tökfej vagyok, tényleg elhittem, én leszek az, aki megváltoztat téged, és együtt éljük majd le az életünket. Sajnálom, hogy nem hallgattam a családomra és a barátaimra, meg mindazokra, akik valóban szeretnek engem, és akik szó szerint még egy légtérben sem bírnak tartózkodni veled. És tudod mit? Mindegy, milyen rossz a halál, mert fele olyan rossz sem lehet, mint itt feküdni és szembesülni a ténnyel, hogy az életem minden tekintetben teljes csőd.
- Csak nézlek, hogy itt fekszel ilyen békésen. Bár tudnám, min gondolkodtál.
Hidd el, jobb, ha nem tudod.
Aztán megszólal a telefonja, ő pedig felveszi. Jellemző... Azt kívánom, bár beviharzana valamelyik nővér, kikapná a kezéből a készüléket és kioktatná, hogynem szabad mobiltelefont behozniaz intenzív osztályra, ahol páciensek fekszenek repedt koponyával...
Ezt már nem hiszem el. Ő az... az a rohadt Sophie Kelly hívta Jamest. Még így a vonal túloldaláról is hallom azt az idegtépő, magasan rikácsoló hangot.
- Szia, szivikém! – felel James, és hangja most vidáman szárnyal. – Nem, dehogyis, nem zavarsz. Épp most végeztem egy megbeszéléssel, nincs semmi fontos.
Olyan folyékonyan hazudik, mintha könyvből olvasná.
- Alig várom, hogy elhúzzak innen, jól jönne már egy ital, úgyhogy frankó, találkozzunk fél óra múlva a Négy Évszakban... tökéletes. Na... mi ez a nagy sietség, miért akarod máris letenni a telefont? Nem mondod meg... ööö... hogy mi van rajtad? Na, ne izélj már, te kis huncut, tudod te jól, mire gondolok. Az alatt a szexis kis fekete szoknya alatt, amit ma reggel vettél fel... na, mi van alatta? De van egy jobb ötletem... hagyjuk most az italt, találkozzunk inkább máris nálam. Rendben? Ó, szivikém, te vagy a legjobb... hé, én is szeretlek. Maradj már... tudod, hogy szeretlek...
Azt hiszem, ez az utolsó mondat egyben az utolsó szeg volt a koporsómba. Mert emlékszem, hogy rögtön ezután valami rettenetes, pánikszerű zűrzavar következett. Az egyik monitor, amelyikre rá voltam kapcsolva, hirtelen megbolondult, csengők sivítottak, az egyik nővér Jamesre rivallt, hogy azonnal hívja vissza a családomat, de villámgyorsan, majd az egyik szolgálatban lévő orvost riasztotta, és közölte vele, hogy vészhelyzet van. Ajtók csapódtak, a többi monitor is sípolni kezdett, totális ricsaj támadt, kezek motoszkáltam rajtam mindenhol, majd jéghideg fémkorongok érintették csupasz mellkasomat. Aztán következett az elektromos áramütés, oly erővel, hogy a másodperc egy törtrészéig kinyílik a szemem és Mamit látom, amint ott áll az egyik sarokban és sír, miközben az egyik nővér átkarolja és vigasztalni próbálja... épp mielőtt ernyedt, tehetetlen testem visszahuppan az ágyra.
A monitorok továbbra is sípolnak, de már sokkal lassabban.
Ijesztően lassan.
Most egy erőteljes, pániktól áthatott férfihangot hallok, amint üvöltve parancsol ki mindenkit a szobából, míg ők ismét megpróbálják a defibrillációt, aztán egy másik nővér halkabban mondja anyámnak: ? Nagyon lelassult a szívritmusa, ez a helyzet. De ne aggódjon, a lánya keményen küzd. Mi pedig megteszünk érte minden tőlünk telhetőt.
Aztán semmi. Csak a nagy fehérség.

A Kiadó engedélyével.