FőképFülszöveg
 Síron túli fuvallatoktól borzonghat az olvasó, miközben olvassa ezeket a kísértethistóriákat.
A legjobbakat válogattuk ki a rémtörténetek bőséges tárházából. Képzeletgazdag illusztrációk mutatják be nekünk a kísértetek, a családi átkok és a vérfagyasztó események világát, a széppróza legördögibb, nemegyszer földöntúli jellemeit. A kötetben többek között Edgar Allan Poe, Washington Irving, Oscar Wilde és Bram Stoker rémtörténetei kaptak helyet.


Részlet a kötetből
Mivel a Canterville Pagony hét mérföldre fekszik Ascottól, a legközelebbi vasútállomástól, Mr. Otis táviratozott, hogy jöjjenek eléjük könnyű, négykerekű hintóval. Miután beszálltak, vígan elindultak az udvarház felé. Pompás júliusi este volt, s a leget fenyőillat töltötte be. Időről időre édesen felburukkolt egy vadgerle, másutt mély, susogó páfrányt láttak vagy egy fácán villantotta elő fényes, rőtbarna begyét. Mókuskák kandikáltak ki rájuk a bükkfák ágai közül, ahogy elkocogtak mellettük; nyulak surrantak az aljnövényzetben meg a mohás buckákon, miközben fehér farkukat a levegőbe csapták. Ahogy azonban a Canter ville Pagonyba vezető fasorba értek, hirtelen elborult az ég, s különös némaság ülte meg a tájat; vetési varjak köröztek nesztelenül a fejük felett, s mielőtt elérték az udvarházat, néhány jókora esőcsepp is lehullott.
Éltes asszonyság állt a lépcsőn, hogy fogadja őket; takaros fekete selyemruhája mellé fehér fityulát és kötényt öltött. Mrs. Umney volt, a házvezetőnő, akit Mrs. Otis Canterville úrnőjének nyomatékos kérésére tartott meg hivatalában. Külön-külön mindegyikük előtt mély pukedlit vágott ki, ahogy kiszálltak, s a maga régies, avitt módján köszöntötte az érkezőket:
– Isten hozta mindnyájukat Canterville Pagonyban.
Ezután Mrs. Umney bevezette őket a házba; a tetszetős Tudor-kori előcsarnok után a könyvtár következett; hosszú, alacsony mennyezetű helyiség, melyet sötét tölgyfa burkolat borított, s amelynek a végén jókora festett üveg ablak magasodott. Itt lelték a fogadásukra kikészített teát, s miután levették úti köpenyüket, letelepedtek a tea mellé, körbetekingetve, Mrs. Umney meg kiszolgálta őket.
Mrs. Otis hirtelen halvány vörös foltra lett figyelmes a padlón, közvetlenül a kandalló mellett, s mivel fogalma sem volt róla, mi lehet az, így szólt Mrs. Umneyhoz:
– Attól tartok, kilöttyent valami.
– Igen, asszonyom – suttogta a vén házvezetőnő –, vér ömlött a padlóra.
– Ez szörnyű! – kiáltotta Mrs. Otis. – Nem tűrök meg vérfoltokat a nappalimban. Haladéktalanul el kell távolítani!
Az öregasszony elmosolyodott, és az előbbi talányos, suttogó hangon felelt:
– Lady Eleanore de Canterville vére ez, akit 1575-ben e helyütt terített le férje, Sir Simon de Canterville. Sir Simon kilenc évvel élte túl hitvesét, majd váratlanul eltűnt, igencsak titokzatos körülmények között. A holttestét soha nem találták meg, bűntudatos szelleme azonban azóta is kísért a Pagonyban. A vérfoltnak csodájára járnak a turisták és mások, mert sehogyan sem lehet eltávolítani.
– Badarság! – rikkantotta Washington Otis. – A Pinkerton-féle Bajnok Folttisztító és a Paragon Felmosópor egy perc alatt eltünteti.
Ezzel, még mielőtt a rémült házvezetőnő beavatkozhatott volna, azonmód letérdelt, és egy súrolókefére hajazó fekete rudacskával sikálni kezdte a padlót. És ím, nem telt bele néhány pillanat, a vérfoltnak híre-pora sem maradt.
– Tudtam, hogy a Pinkerton kiviszi! – kiáltotta diadalmasan a családfő, miközben végigtekintett rajongó hozzátartozóin.
Ám alig ejtette ki ezeket a szavakat, midőn iszonyatos villám cikázott át a komor helyiségen, és félelmetes mennydörgés reszkettette meg a levegőt. Mrs. Umney
elájult.
– Micsoda förtelmes éghajlat! – jegyezte meg higgadtan az amerikai lelkipásztor, miközben rágyújtott vágott végű szivarjára. – Gyanítom, az öreg Anglia annyira túlnépesedett, hogy nem jut mindenkinek embernek való időjárás. Mindig is amondó voltam, hogy az angolok számára egyetlen megoldás maradt: a kivándorlás.
– Drága Hiram – kiáltotta Mrs. Otis –, mi a teendő egy ájult asszonnyal?
– Számítsd fel neki a töréskárt, nem fog ezután elájulni – felelte a tiszteletes.
Néhány perc múltán Mrs. Umney valóban magához tért. Nem volt kétséges azonban, hogy teljesen kikelt magából, s nyomatékosan figyelmeztette is Mr. Otist, hogy baj származik ebből az udvarházra.
– Láttam én itt egyet-mást, jó uram – mondta –, csupa olyat, amitől bármely hithű kereszténynek a háta borsódzna, és bizony sok-sok éjen át a szemem sem hunytam le a miatt a tömérdek borzalom miatt, ami itt történt.
Mr. Otis és neje ekkor nyájasan biztosította a jóasszonyt, hogy nem félnek a szellemektől. Minekutána a Gondviselés áldását kérte új urára és úrnőjére, és egy kis fizetésemelést is kicsikart tőlük, a vén házvezetőnő eltotyogott a szobájába.

A vihar egész éjjel vadul tombolt, egyébként azonban semmi különös nem történt. Hanem másnap reggel, mikor lejöttek reggelizni, a család tagjai újra ott látták a padlón a hajmeresztő vérfoltot.
– Nem hinném, hogy a Paragon Felmosószerben lenne a hiba – jegyezte meg Washington –, mivel eddig mindig bevált. Mégiscsak a szellem lehet a ludas.
Másodjára is lesikálta a vérfoltot, reggelre kelve azonban újra megjelent. De ott volt a harmadik reggelen is, hiába zárta be a könyvtár ajtaját Mr. Otis a tulajdon kezével, s vitte fel a kulcsot az emeletre. Mostanra az egész család érdeklődését felcsigázta az eset, s Mr. Otis gyanítani kezdte, túl kategorikusan tagadta eddig a kísértetek létezését. Mrs. Otis a maga részéről abbéli óhaját fejezte ki, hogy csatlakozik a Természetfölötti Jelenségek Társaságához. Washington hosszú levelet írt Myers és Podmore uraknak holmi bűnüggyel összefüggő vérfoltok állandóságáról. Aznap éjjel azután minden kétsége megszűnt a szellemlények tényszerű jelenvalóságával szemben.
Meleg, napsütéses nap után voltak, s az egész család elment kocsikázni a hűvösödő estében. Nem is tértek haza kilencig, mikor is könnyű vacsorát fogyasztottak el. A család egyetlen szóval sem hozta szóba a szellemeket, ezért azt sem állíthatjuk, hogy túl fogékonyan készültek volna holmi jelenésre, holott gyakran előzi meg ez a természetfeletti jelenségeket. Mr. Otistól tudom, hogy csupa olyanról társalogtak, ami a jó házból való, kulturált amerikaiak körében ildomos, például arról, hogy Miss Fanny Davenport összehasonlítatlanul nagyobb színésznő, mint Sarah Bernhardt; meg arról, hogy még a legjobb angol háztartásokba is milyen ritkán kerül főtt kukorica, hajdinás sütemény vagy puliszka; mily fontos szerepet játszik Boston a világ tudatának formálásában; miféle előnyökkel jár a poggyászellenőrzés rendszere a vasúti közlekedésben; s mennyivel kellemesebb a fülnek a New York-i kiejtés, mint a vontatott londoni beszédmód. A túlvilágról vagy épp Sir Simon de Canterville-ről mélyen hallgattak. Tizenegykor a családtagok visszavonultak, s fél tizenkettőre mindenütt villanyt oltottak. Valamivel később Mr. Otis különös zajra riadt fel, mely a folyosóról hallatszott a szobája előtt. Fémcsörgésre emlékeztetett, s mintha minden pillanattal egyre közelebb ért volna. Mr. Otis azonnal talpra szökkent, gyufát gyújtott, és megnézte az óráját. Pontosan egy órát mutatott. Tökéletesen nyugodt volt, s a pulzusát megtapogatva arról is meggyőződött, hogy nincs láza. A különös zaj nem hagyott alább, s ezzel együtt mintha lépések is közeledtek volna. Mr. Otis a papucsába bújt, apró, hosszúkás üvegcsét vett elő az öltözőszekrényéből, és kinyitotta az ajtót. Közvetlenül az orra előtt egy irtózatos küllemű öregember állt a sápadt holdvilágnál. A szeme tüzes parázsként vöröslött; hosszú, ősz haja göndör, gubancos fürtökben hullott vállára; régies ruházata szakadt és szutykos volt, s csuklójáról és bokájáról súlyos bilincs csüngött alá.
– Drága uram, kénytelen vagyok nyomatékosan felkérni, hogy olajozza meg a bilincsét. Hoztam is mindjárt e célból Tammany-féle Felkelő Nap Sikosítót. Állítólag egyszeri használat után is tökéletes a hatása, a címkén legalábbis több honi kiválóságunk tesz erről tanúbizonyságot. Itt hagyom önnek a hálószobai gyertya mellett, s amennyiben szüksége van rá, örömmel adok többet is.
Az amerikai tiszteletes e szavakkal egy márvány asztalra helyezte az üvegcsét, majd ajtaját bezárva nyugovóra tért.
Canterville kísértete egy pillanatig dermedten állt, annyira megbénította a természetes felháborodás, majd egy kézmozdulattal a fényezett padlóra söpörve az üvegcsét, kongó nyögések közepette végigsiklott a folyosón, miközben kísérteties zöld fényt sugárzott maga körül. Mikor azonban a nagy tölgyfa lépcső tetejére ért, kivágódott egy ajtó, két aprócska, fehéringes alak jelent meg előtte, s egy jókora párna süvített el a feje mellett! Szemlátomást nem volt vesztenivaló ideje, ezért sietve átlibbent a negyedik dimenzióba, s a lambérián áthatolva eltűnt szem elől. A ház újra elcsendesedett.
Minekutána a szellem kicsiny titkos kamrához ért a ház bal szárnyában, egy holdsugárnak támaszkodott, hogy visszanyerje a lélegzetét, és hogy végiggondolja a helyzetét. Ragyogó, töretlen pályafutásának három évszázada alatt soha nem sértették még meg ilyen durván. Az özvegy hercegnőre gondolt, akit halálra rémített, mikor az csipkébe öltözve és gyémánttal ékesítve a tükör előtt illegette magát. Ott volt azután a négy cselédlány, akik hisztériás rohamot kaptak, pedig ő csupán rájuk vigyorgott az egyik vendégszoba függönyén keresztül. Az egyházközség papjának akkor fújta el a gyertyáját, mikor egyik éjjel későn ment el a könyvtárszobából. Szegény feje azóta is Sir William Gull – az idegbajok nagy szakértője – felügyelete alatt áll. Ami Madame deTremouille-t illeti, ő kora reggel arra ébredt, hogy egy csontváz üldögél a kandalló melletti karosszékben és az ő naplóját olvasgatja. Az asszonyságot e látványra idegláz szögezte ágyához hat hétig. Felgyógyulva buzgón vallásos lett, s megszakította kapcsolatát a hírhedt kétkedővel, Monsieur de Voltaire-rel. Canterville szelleme arra a rémséges éjre is emlékezett, mikor az elvetemült Lord Canterville-re úgy találtak rá öltözőszobájában, hogy javában fuldoklott. Az az átkozott káró bubi csak félig ment le a torkán. Mielőtt még kiadta lelkét, bevallotta, hogy ötvenezer fontot csalt ki Charles James Foxtól a Crockford kaszinóban e kártyalap segítségével. Megesküdött, hogy a szellem nyelette le vele. Ő a maga részéről most visszaidézte mind e hőstetteket, kezdve az inastól, aki főbe lőtte magát az éléskamrában, mert egy zöld kéz kopogtatott az ablaküvegen, egészen a szépséges Lady Stutfieldig, aki fekete bársonyszalagot volt kénytelen viselni hattyúnyaka körül, hogy elrejtse annak az öt ujjnak a nyomát, amely hófehér bőrébe vájt, s aki végül a halastóba ölte magát a King’s Walk végében. A kísértet most egy vérbeli művész önszeretetével vette sorra legnevezetesebb eseteit. Keserű mosolyt csalt ajká ra, mikor felidézte utolsó jelenését Vörös Ruben, avagy a Megfojtott Kisbaba képében, s első fellépését, midőn Keszeg Gibeont, Bexley Moor Vérszívóját alakította. Istenem, mekkora riadalmat keltett azon a kellemes júniusi estén, amikor saját csontjaival kuglizott a füves teniszpályán! És most mindezek után jön ez a néhány nyomoronc modern kedő amerikai, hogy Felkelő Nap Sikosítót dugjanak az orra alá meg párnákat vágjanak a fejéhez! Ez egyszerűen tűrhetetlen! Ráadásul nem volt még kísértet az emberiség történetében, akivel így bántak. El is határozta menten, hogy bosszút áll, s egészen virradatig mély gondolatokba merült, hogy kiforralja a méltó megtorlást.

Másnap a reggelinél az Otis család hosszan tárgyalta a kísér tet dolgát. Az amerikai lelkipásztort érthető módon bosszantotta kissé, hogy felajánlását visszautasították.
– Semmi rosszat nem akarok ennek a kísértetnek – jelentette ki –, és meg kell mondanom, tekintetbe véve a háznál lerótt idejét, nem túl ildomos párnákat vágni hozzá.
Felettébb méltányos megjegyzés, ezért szomorú szívvel jegyzem meg, hogy az ikrek ezt hallva hangos kacajra fakadtak.
– Másfelől – folytatta a tiszteletes –, amennyiben valóban nem hajlandó használni a Felkelő Nap Sikosítót, muszáj lesz elvennünk tőle a bilincsét. Képtelenség aludni, ha ekkora lármát csap a hálószobák előtt!
A hét hátralévő részében mindamellett senki nem zavarta álmukat. Az egyedüli figyelemreméltó jelenség a vérfolt szüntelen megújulása volt a könyvtárszoba padlóján. Felettébb különös volt ez, mivel Mr. Otis minden éjjel gondosan bezárta az ajtót, az ablakokat meg rács védte. A tetejében a folt kaméleonként változtatta a színét, ami ugyancsak megjegyzések özönére sarkallt. Bizonyos reggeleken fakóvörös volt, máskor skarlátpirosan virított, megint máskor dús bíbor árnyalatokban tündökölt, egyszer pedig, mikor a családi imára gyűlt össze az episzkopális amerikai szabadegyház egyszerű szertartása szerint, a folt smaragdzölden ragyogott. Ezek a kaleidoszkópra emlékeztető változások természetszerűleg szórakoztattak kicsit és nagyot, s minden este fogadásokat kötöttek a másnapi színárnyalatról. Egyedül a kis Virginia nem vette ki részét a tréfából, mivel érthetetlen okokból mindig jócskán felkavarta a vérfolt látványa, s csaknem elsírta magát azon a reggelen, amikor smaragdzöld színre váltott. A kísértet vasárnap este jelent meg másodszor.
Röviddel azután, hogy a háziak nyugovóra tértek, az előcsarnokból felhangzó félel metes csattanás ugrasztotta ki őket ágyukból. A földszintre lerohanva látták, hogy egy megtermett, ósdi páncél elvált talapzatától, és a kőpadlóra zuhant. Ezenközben egy magas támlájú széken ki más ült, ha nem Canterville házi szelleme, aki szenvedő ábrázattal dörzsölgette össze két térdét. Az ikrek, akik magukkal hozták parittyáikat, menten kilőttek rá két galacsint, oly pontossággal, melyre csak az tehet szert, aki e művészetet kitartóan és körültekintően gyakorolta házitanítóján. Az amerikai lelkipásztor is ráfogta a pisztolyát, és eleget téve a kaliforniai illemkódexnek, felszólította, hogy tegye fel a kezét. A kísértet megremegett, és vad haraggal sikoltott fel, majd ködként végigsöpört az egybegyűlteken, mentében eloltva Mr. Otis gyertyáját, s szuroksötétben hagyva a családot. A lépcső tetejére érve összeszedte magát, és már arra készült, hogy híres démoni kacaját hallassa. Több ízben is fölöttébb hasznosnak találta e kacajt, melynek hallatán – úgy hírlik – Lord Raker egyetlen éjszaka leforgása alatt megőszült, s Lady Canterville három nevelőnője is beadta a felmondását. Ezúttal is legvérfagyasztóbb kacagását hallatta tehát, ám alig hallt el a hátborzongató visszhang, mikor Mrs. Otis jelent meg halványkék hálóköntösben.
– Attól tartok, gyengélkedik – mondta –, ezért hoztam önnek egy palackkal Dr. Dobell Tinktúrájából. Amennyiben az emésztése a gond, egy csapásra meggyógyítja majd.
A szellem magából kikelve vicsorgott a hölgyre, s már azon volt, hogy óriási fekete ebbé változzon – híresen jól csinálta, annyira, hogy a család orvosa, Thomas Horton méltóságos úr ennek tulajdonította Lord Canterville nagybácsikájának állandósult agybaját. Hanem ekkor léptek közeledtek, ami eltérítette alávaló szándékától, ezért megelégedett azzal, hogy halványan foszforeszkált, s kongó síri jajszóval enyészett el, épp amikor az ikrek újra nekitámadtak.
Szobájába érve megsemmisülten magába roskadt, s az elképzelhető legádázabb indulatok tépázták. Az ikrek durvasága és Mrs. Otis földhözragadt anyagiassága is bosszantotta persze, a legjobban azonban az bántotta, hogy nem tudta felölteni a páncélt. Pedig hogy reménykedett abban, hogy még a legmodernebb amerikaiak is megijednek egy páncélba öltözött kísértet látványától, ha másért nem, hát nemzetük nagy poétája, Longfellow iránti kegyeletből, akinek kellemdús, tetszetős sorai fölött ő maga is gyakran elmerengett, mikor a Canterville família a városban tartózkodott. Különben is, ez az ő páncélja volt! Győzött vele a kenilworthi bajvíváson, s nem kisebb személyiség dicsérte meg ezért, mint maga a Szűz Királynő. Midőn azonban most felöltötte, nem bírta el a jókora mellvért és az acélsisak súlyát, és a kőpadlóra zuhant. Esés közben mindkét térdét csúnyán beverte, s ráadásul a jobb keze ujjperceit is felhorzsolta.
Néhány napig az ágyat nyomta ezután, és alig mozdult ki a szobájából, csupáncsak azért, hogy a vérfoltot megfelelő kezelésben részesítse. Mivel azonban vigyázott magára, felgyógyult, és elhatározta, hogy harmadszor is kísérletet tesz az amerikai lelkipásztor és családja megrémítésére. Augusztus 17-ét, egy pénteki napot, választotta jelenése időpontjául. A nap nagy részét ruhatára átvizsgálásával töltötte, s végül egy széles karimájú, vörös tolldíszes kalap, a csuklónál és a nyakrésznél fodros szemfedő meg egy rozsdás kard mellett döntött. Estefelé vad zápor kerekedett, s a szél úgy süvöltött, hogy a vén udvarház valamennyi ajtaja és ablaka rázkódott és remegett belé.
A kísértet tulajdonképpen pontosan az ilyen időjárást kedvelte. Haditerve a következő volt. Nesztelenül belopózik Washington Otis szobájába, hablatyol valamit az ágya végében, azután lassú ütemű zenekíséret mellett háromszor torkon döfi magát. Washington különösen a begyében volt, mert pontosan tudta, hogy ő az, aki a Pinkerton-féle Paragon Felmosóporral újra meg újra eltávolítja a híres-nevezetes canterville-i vérfoltot. Minekutána halálra rémíti és megzabolázza majd a rosszcsont, gézengúz kölyköket, a szülők hálójába tér, ahol karmait Mrs. Otis homlokába mélyeszti, s férje fülébe sziszegi a csontkamra hajmeresztő titkait. A kis Virginiáról egyelőre nem határozott. A kislány soha nem bántotta, ráadásul szelíd volt és csinoska. Ami őt illeti, megteszi néhány kongó nyögés a ruhásszekrényből, vagy ha ez nem ébresztené fel, majd szélütötten meredt ujjakkal kaparászik az ablaküvegen. Az ikreket pedig móresre tanítja, de úgy ám! Első dolga természetesen az lesz, hogy a mellkasukra ül, ahogy valamirevaló lidérchez illik. Aztán – mivel a két ágy meglehetősen közel áll egymáshoz – zöldes, jéghideg hullaként magasodik fel közöttük, amíg meg nem bénulnak a félelemtől. Legvégül ledobja magáról a szemfedőt, és kifehéredett csontjaival masírozik körbe a szobában, egyik szemgolyóját forgatva közben, Néma Daniel, avagy az Öngyilkos Csontváz szerepében. Ez az alakítás többedszer igen hatásosnak bizonyult, olyannyira, hogy csaknem felért Gógyis Martinnal, az Álarcos Rémmel.
Fél tizenegykor hallotta, hogy a család nyugovóra tér. Egy ideig elszenvedte még az ikrek vadóc sikongásait, akik az iskolásfiúk gondtalan vidámságával szemlátomást elszórakoztak lefekvés előtt. Negyed tizenkettőre azonban minden elcsöndesedett, és amikor elütötte az éjfelet, Canterville kísértete színre lépett. Bagoly verődött az ablaküvegnek, holló károgott a vén tiszafáról, s a szél úgy kerengett sírva-jajongva a házban, akár egy elkárhozott lélek. Az Otis família azonban végzetéről mit sem tudva az igazak álmát aludta, s az amerikai tiszteletes kitartó hortyogása túlharsogta a vihar és a zivatar lármáját. A kísértet, kegyetlen, ráncos ajkán gonosz mosollyal, lopva kilépett a szemfedőből. A hold ködbe vonta ábrázatát, ahogy ellopódzott a nagy erkélyablak mellett, melyen azúrkékkel és arannyal pingálva állt az ő és hitvese címere. Így siklott tova ördögi árnyként, hogy már a sötétség is kivetni látszott ekkora elvetemültséget. Egy ízben mintha hívást hallott volna, de csak egy kutya ugatott a Vörös Majorban. Továbbment hát, különös tizenhatodik századi átkokat mormolva magában, hébe-korba a rozsdás karddal is a levegőbe sújtott. Végül elérte annak az átjárónak a végét, ami a nyomorult Washington szobájába vezetett. Egy pillanatig megállt itt. A szél meglibbentette hosszú, ősz fürtjeit, és fantasztikus redőkbe csavarta a szemfedő mondhatatlan iszonyatát. Aztán az óra elütötte a negyedet. Itt az idő, gondolta. Magában kuncogva fordult be a sarkon, ám szánalmas halálsikolyt hallatva azon nyomban vissza is tántorodott, s kifehéredett képét hosszú, csontos kezei közé rejtette. Közvetlenül előtte ugyanis iszonyatos rémlátomás meredezett, mozdulatlanul, akár a faragott kép, és rémségesen, mint egy eszelős álma! A feje kopasz és fénylő volt; az ábrázata pufók, kerek és tésztafehér; s valami förtelmes kacaj torzította örök vigyorrá vonásait. A szemüregben skarlátvörös fény parázslott; a száj sötét kútja tüzet okádott; förtelmes öltözéke meg néma havával burkolta körbe e titáni termetet. A mellére ragasztott címkén különös írás állt régies betűkkel – valamiféle bűnlajstrom lehetett, szörnyű vétkeket soroló –, míg jobb kezében csillogó acélt tartott magasra.
Canterville szelleme soha nem látott még kísértetet, érthető módon rettenetesen megijedt hát, s miután még egy futó pillantást vetett a rémséges fantomra, visszamenekült a szobájába. Ahogy végigsuhant a folyosón, kis híján hasra esett a hosszú szemfedőben. Rozsdás kardját ijedtében a tiszteletes lovaglócsizmájába ejtette, itt talált rá reggel az inas. Szobája rejtekében egy kicsiny szalmazsákra vetette magát, s arcát a takaróba temette. Végül mégis összeszedte a bátorságát, ahogy Canterville nagy múltú kísértetéhez illik, s feltette magában, hogy amint pitymallik, elmegy és szót vált a másik szellemmel. Így azután, alighogy a hajnal ezüst derengésbe vonta a dombokat, visszatért a helyre, ahol először pillantotta meg a förtelmes fantomot, hisz végtére is két szellem többre viheti, mint egy, és új barátja segítségével talán biztonságosan felveheti a harcot az ikrekkel. Odaérve azonban iszonyatos látvány fogadta. Valami minden jel szerint történhetett a jelenéssel, mivel a parázs fény teljesen kialudt a tátongó szemüregben, villogó kardja is kiesett kezéből, és kényelmetlen, feszült tartással támaszkodott a falnak. Canterville ősi kísértete odarohant és karjába kapta, ekkor azonban legnagyobb rémületére a fej lecsúszott és végiggördült a padlón, s a test maga szintén vízszintesbe helyezkedett. Kísértetünk azon kapta magát, hogy egy csíkozott szövésű, fehér vászon ágyfüggönyt szorongat, míg lábánál egy kefe, egy konyhai húsvágó bárd meg egy kivájt karórépa hever! Mivel értelmét meghaladta e különös átváltozás, lázas sietséggel kapta fel a címkét, amelyen a következő félelmetes szavak voltak olvashatók a szürkületi derengésben:

EZ AZ OTIS-FÉLE SZELLEM
AZ EGGYEDÜLI VALÓDI KÍSÉRTET
ÓVAKOGGY AZ UTÁNZZATOKTÓL
MINDEN MÁSS CSAK MÁSSOLAT

Hirtelen világosság gyúlt az elméjében. Aljasul becsapták, bolonddá tették, az orránál fogva vezették! Szemében kigyúlt az ősi canterville-i tűz, fogatlan ínyét csikorgatta veszett dühében, s elszáradt kezét égnek emelve – a régiek ízes nyelvén – megesküdött, hogy midőn Chanticleer kakasa kétszer megfújja víg kürtjét, vér folyik itten, s nesztelen léptekkel útjára indul a Kaszás.
Alig fejezte azonban be szörnyű fogadalmát, mikor egy távoli hajlék vörös cseréptetején elkukorékolta magát egy kakas. Felkacagott, halk, keserű, elnyújtott nevetéssel,  és várt. Teltek-múltak az órák, de a kakas valamiért hallgatott. Végül fél nyolckor a cselédlányok érkezése véget vetett a félelmetes virrasztásnak. Kísértetünk leforrázottan visszaosont a szobájába. Ott több ódon, szívének kedves lovagregényt is elővett, és azt találta, hogy valahányszor elhangzik egy eskü, a kakas másodjára is rákukorékol.
– Vesszen az átkozott kakasa – morogta magában –, volt idő, mikor jó lándzsámmal végigkergettem a vízmosáson, és úgy megkukorékoltattam, mintha halálán lenne!
Ezzel nyugovóra tért kényelmes ólomkoporsójában, és ott is maradt estélig.

Másnap igen-igen gyenge és kimerült volt, mert az elmúlt négy hét rettenetes izgalmai éreztetni kezdték hatásukat. Kész idegroncs volt, és a legcsekélyebb neszre is összerezzent. Öt álló napig ki sem lépett a szobájából, s végül úgy határozott, hogy feladja a könyvtárbéli vérfolt gondozását. Ha az Otis família nem óhajtja, nyilván nem is érdemlik. A vak is láthatta, hogy alantas, földhözragadt gondolkozású emberek, akik képte lenek felfogni az érzéki ingerek jelképes jelentőségét. A túlvilági jelenések és az asztráltestek kérdése teljesen más lapra tartozott, neki semmi dolga nem volt velük. Az ő szent kötelessége az volt, hogy hetente egyszer megjelenjen a folyosón, továbbá minden hónap első és harmadik szerdáján a nagy erkélyablakról szónokoljon mindenféle badarságokat. Nem látta be, hogyan hagyhatna fel kötelessége teljesítésével anélkül, hogy folt essen a becsületén. Tény és való, átkozott egy élete volt, most, a másvilágon azonban nem akadt nála lelkiismeretesebb kísértet. Ezért az elkövetkező három szombaton szokás szerint járőrözött a folyosón éjfél és hajnali három között, miközben minden lehetséges óvintézkedést megtett, hogy ne lássák és hallják. Levette a csizmáját, s a lehetőséghez képest lábujjhegyen lopózott végig a vén, szúette fapadlón; nagy fekete bársonyköpönyeget kanyarintott magára, és bilincsét is gondosan kenegette a Felkelő Nap Síkosítóval. Meg kell valljam, hogy e szerhez csak a legnagyobb nehézségek árán jutott hozzá. Egyik este vacsoraidőben besurrant Mr. Otis szobájába, ahonnan elcsente a nevezett palackot. Ezt először szégyellte kissé, jól meggondolva azonban belátta, hogy sok minden szól az új találmány mellett, ami bizonyos mértékig még egybe is esik saját céljaival. Mindennek dacára továbbra sem hagyták békén. Folyton kifeszített kötelekbe botlott a folyosó sötétjében. Egy ízben Fekete Isaacnak, avagy Lidércliget Vadászának öltözve hatalmasat esett a vajon, amellyel az ikrek a Falikárpitos Terem ajtajától a tölgyfa lépcsőig végigkenték a padlót. Ez a legutóbbi inzultus oly éktelen haragra gerjesztette, hogy elhatározta, tesz egy utolsó kísérletet, és aznap éjjel Féktelen Rupert, avagy a Fejetlen Earl képében leckézteti meg a pimasz kis hátulgombolósokat.
Több mint hetven éve nem mutatkozott ebben az alakjában; valójában azóta nem, hogy a frászt hozta Lady Barbara Modishra, aki ezért bontotta fel eljegyzését a jelenlegi Lord Canterville nagyatyjával, majd Gretna Greenig meg sem állt a jóvágású Jack Castletonnal, kijelentve, hogy a világ minden kincséért sem házasodna olyan családba, ahol hasonló fantomok flangálnak napszállatkor a teraszon. Szegény Jacket azután Lord Canterville párbajban megölte a wandsworthi közlegelőn, Lady Barbara pedig még az év vége előtt belehalt bánatába Tunbridge Wellsben – summa summarum, az egész elsöprő siker volt. Ugyanakkor a kikészítés rendkívüli műgondot igényelt, hogy ezt a színházi kifejezést alkalmazzam a másvilág – tudományosabb terminussal a természetfeletti – titkairól szólván. Csupán az előkészületek három órát vettek igénybe. Az eredmény azonban magáért beszélt, s barátunk rendkívül elégedett volt a megjelenésével. A nagy bőr lovaglócsizma valamicskével nagyobb volt ugyan a kelleténél, s a két nyeregpisztoly közül csak az egyiket találta meg, egészében véve azonban minden klappolt, s negyed tizenkettőkor a szemfedő alól kicsusszanva végigosont a folyosón. Az ikrek szobájába érve – itt említem meg, hogy a kárpitok színe miatt a Kék Ágy Kamrája nevet kapta – résnyire nyitott ajtóval találta szemben magát. Mivel hatásos belépőre vágyott, kivágta az ajtószárnyat, ekkor azonban egy kancsó víz ömlött rá. Csuromvizes lett, s a kancsó alig néhány hüvelykkel zúgott el a bal válla mellett. Ezzel egy időben fojtott nevetést hallott a mennyezetes ágy felől. Az idegrendszerére mért csapás oly súlyos volt, hogy lélekszakadva visszamenekült a szobájába, s másnap ágynak esett meghűléssel. Egyedül az vigasztalta, hogy a fejét nem hozta magával, mert ha így tesz, a következmények még végzetesebbek lettek volna.
Mostanra felhagyott a reménnyel, hogy valaha is meg ijesztheti ezt a barbár, lármás amerikai famíliát, és megelégedett azzal, hogy nemezpapucsban, nyaka körül vastag vörös sállalfélt ugyanis a huzattól – és egy kisméretű puskával osonjon végig a folyosókon, ez utóbbit arra az esetre tartogatta, ha a rettegett ikrek újra megtámadnák. A vég szeptember 19-én érkezett el. Lent járt már a nagy előcsarnokban, abban a hiszemben, hogy ott csak nem zaklatják, és azzal mulatta az időt, hogy gúnyos megjegyzéseket tett az amerikai pap és neje nagyított fényképeire, melyek mostanra a Canterville család arcmásainak helyébe léptek. Öltözéke egyszerű volt, ám takaros: a hosszú szemfedőt itt-ott temetői penész tarkította, állát pedig sárga vászoncsíkkal kötötte fel. Kis lámpás volt nála, meg a sírásó szerszáma. Elárulom, hogy ezúttal Temetetlen Jonast, avagy Chertsey apátsági csűrjének hullarablóját alakította – egyike volt ez legemlékezetesebb szerepeinek, amit a Canterville család jó okkal emlegetett, mivel ezért kaptak hajba szomszédjukkal, Lord Rufforddal. Hajnali negyed háromra járhatott az idő, s teljes némaság borult a házra. Mikor azonban kísértetünk a könyvtárszoba felé ballagott, mert kíváncsi volt, ott van-e még a vérfolt, váratlanul két alak ugrott elő a sötétből, s kezük kel vadul hadonászva üvöltöztek a fülébe.
Szegény feje halálra rémülve – ami a jelen körülmények között természetesnek tekinthető – iramodott a lépcső felé, ott azonban Washington Otis várta a nagy kerti locsolócsővel; most, hogy ellenfelei minden oldalról sarokba szorították, a nagy vaskályhába enyészett, amelyben szerencséjére nem égett a tűz. Kénytelen-kelletlen a légaknán és a kéménykürtőn keresztül, kerülő úton ért haza. Iszonyatos állapotban, bepiszkolódva, rendetlenül, végtelenül kétségbeesetten esett be a szobájába.
Ezután élő lélek nem látta éjszaka. Az ikrek még várták néhányszor, de hiába szórták be az átjárókat dióhéjjal szüleik legnagyobb bosszúságára. Mindenki előtt nyilvánvaló volt: a kísértet érzéseit oly mélyen megsértették, hogy többé fog megjelenni. Mr. Otis folytathatta hát nagylélegzetű munkáját a Demokrata Párt történetéről, amin már évek óta dolgozott; Mrs. Otis pedig csodálatos kerti mulatságot rendezett, amelynek híre kelt az egész grófságban. A fiúk rákaptak a lacrosse-ra, ekartéra, pókerre és más amerikai játékokra; Virginia meg póniján járta a dűlőutakat az ifjú Chesire herceg kíséretében, aki szabadsága utolsó hetét Chanterville Pagonyban töltötte. Mindenki úgy hitte, hogy a kísértet elment, mi több, Mr. Otis levelet is írt ez ügyben Lord Canterville-nek, aki válaszlevelében örömét fejezte ki a hír hallatán, s egyúttal gratulált a tiszteletesnek és feleségének.
Otisék tévedtek, mert a kísértet továbbra is a házban tartózkodott, s bár ez idő szerint szinte teljesen magatehetetlen volt, semmiképpen nem óhajtotta ennyiben hagyni a dolgot, kivált, amikor meghallotta, hogy a vendégek között ott lesz az ifjú Chesire herceg is. Történt ugyanis, hogy az ő nagybátyjának az apja, Lord Francis Stilton egyszer száz arany dukátba fogadott Carbury ezredessel, hogy kockázni fog Canterville kísértetével. Másnap reggel bénultan találtak rá a kártyaszoba padlóján. És bár nagy kort ért meg, mást többé nem tudott kimondani, mint „kétszer hatos”. Az esetet a maga idejében széltében beszélték, noha a két nemesi családra való tekintettel igyekeztek persze eltussolni. Kimerítő beszámolót találnak erről Lord Tattle tollából, az Emlékezés a régenshercegre és barátaira című mű harmadik kötetében. A kísértet tehát érthető módon meg akarta mutatni, hogy nem vesztette el befolyását a Stilton családra, akikhez amúgy távoli vérségi kötelék is fűzte, amennyiben első unokatestvére második házasságát Sieur de Bulkeleyvel kötötte, márpedig, amint azt a madarak is csiripelik, a Chesire hercegek az ő egyenes ági leszármazottai. Barátunk nekilátott hát, hogy Virginia kis lovagja előtt a Vámpír Szerzetes, avagy a Vértelen Bencés szerepében jelenjen meg, amely oly idegborzoló volt, hogy amikor az éltes Lady Startup meglátta ebben a jelmezben 1763 végzetes szilveszterén, velőtrázó sikolyt hallatott, majdan megütötte a guta. A jeles hölgy három nap múlva halálozott el, kisemmizve az örökségből legközelebbi rokonait, a Canterville-eket, és minden vagyonát londoni patikusára hagyva. Végül azonban szellemünkön erőt vett megrögzött félelme az ikrektől; nem hagyta el a szobáját, így a kis herceg háborítatlanul alhatta álmát a Királyi Hálókamra nagyszerű mennyezetes ágyának dunyhája alatt, miközben Virginiáról álmodott.

A Kiadó engedélyével.