FőképNeil Gaiman: Az igazság egy barlang a fekete hegyen

Meg tudok-e bocsátani magamnak? Sok mindent igen. Hogy magára hagytam azt a férfit. Amit tettem. Arra azonban nincsen bocsánat, hogy egy álló éven keresztül gyűlöltem a lányomat, mert azt hittem, megszökött otthonról, el  a városba vagy valahova messze. Abban az egy évben azt is megtiltottam, hogy bárki kiejtse a nevét az otthonomban, és ha egyáltalán megemlítettem az imáimban, akkor is csak azt kértem, bárcsak értené meg egy napon, mit tett, hogy fogja fel, mekkora szégyent hozott a családomra, és az édesanyja miért sírta vörösre a szemét.
Gyűlölöm magamat ezért, és ezen már semmi sem enyhíthet, még az sem, ami azon az éjszakán történt, fent a hegyen.
Közel tíz éven át kutakodtam, habár régen kihűlt minden nyom. Mondhatnám, hogy véletlenül találtam meg azt, akit kerestem, de nem hiszek a véletlenekben. Ha az ember elindul az ösvényen, végül mindenképpen a barlanghoz érkezik.
De az jóval később történt. Először a völgyet találtam meg a felföld szívében, ahol a meszelt falú ház állt a lankás legelőn, a csobogó csermely közelében. A ház olyannak tűnt, mint egy darabka fehér ég, ami lehullott a zöld fű és az éppen lilába váltó hangamező közepére.
A ház mellett egy fiú szedegette a gyapjúszálakat egy tüskés galagonyabokorról. Észre sem vette, amikor odaléptem hozzá, csak akkor nézett fel, amikor megszólaltam.
– Hányszor csináltam ugyanezt! Az édesanyám aztán kimosta a begyűjtött gyapjút, és mindenféléket készített belőle nekem. Labdát vagy babát.
A fiú megfordult. Olyan döbbenten bámult rám, mintha a semmiből bukkantam volna elő. Pedig nem így volt. Sokat gyalogoltam, mire idáig eljutottam, rengeteg mérföldet bejártam, és még nagyon hosszú út állt előttem.
– Csendesek a lépteim – mondtam a fiúnak. – Ebben a házban él Calum MacInnes?
A fiú bólintott és kihúzta magát, amitől legalább két ujjnyival magasodott fölém.
– Én vagyok Calum MacInnes – mondta.
– Te lennél az egyetlen ezen a néven? Mert akit én keresek, az egy felnőtt férfi.
A fiú kibogozott egy vastagabb birkaszőr-csomót a tüskés bokor ölelő karjaiból, és nem szólt semmit.
– Az apád volna az? – folytattam. – Őt is Calum MacInnes néven ismerik?
A fiú fürkész pillantást vetett rám.
– Miféle szerzet vagy te? – kérdezte.
– Nem vagyok egy termetes férfi – mondtam. – De attól még férfi vagyok, és azért jöttem, hogy beszéljek Calum MacInnes-szel.
– Miért? – kérdezte a fiú, majd némi gondolkodás után még hozzátette: – Miért vagy ilyen kicsi?
– Mert kérdeznem kell valamit az apádtól. Mint férfi a férfitól. – válaszoltam. A fiú szája megrándult, mintha mosolyra akarna húzódni. – Nem olyan rossz dolog ám aprónak lenni, ifjú Calum. Megesett egyszer, hogy az éjszaka közepén az ajtóm előtt felbukkantak a Campbellek, az egész pereputty, tizenkét férfi késekkel és husángokkal, és kiáltozva szólongatták a feleségemet, Moragot, hogy adjon elő engem, mert valamilyen képzelt csekélység  miatt meg akartak ölni. Mire a feleségem azt mondta, „Johnnie fiam, szaladj ki a ligetbe és mondd meg az apádnak, hogy jöjjön haza, mert beszédem van vele.” A fiú a Campbellek szeme láttára iramodott neki a rétnek. Azt tudták rólam, hogy nálam kevesebb veszedelmesebb alak létezik, de senki sem mondta nekik, hogy ilyen apró a termetem, és ha mondták is volna nekik, akkor sem hiszik el.
– És szólt neked a fiú? – kérdezte a legény.
– Nem volt ott semmilyen fiú – feleltem –, csak én. A Campbellek szeme láttára futottam el,  és hagyták, hogy kicsússzak a markukból.
A fiú nevetett.
– Miért akartak elkapni a Campbellek? – kérdezte.
– Nézeteltérésünk támadt néhány szarvasmarha tulajdonjoga miatt. Szerintük őket illette az a pár tehén. Én viszont azon a véleményen voltam, hogy minden tulajdonjogukat elveszítették azon az éjjelen, amikor a teheneket áttereltem magamhoz a hegyen.
– Itt várj – mondta az ifjú Calum MacInnes.
Letelepedtem a csermely mellé és néztem a házat. Szép nagy épület volt: inkább illett volna egy orvoshoz vagy a törvény szolgájához, mint egy határvidéki martalóchoz. Kavicsok hevertek a földön. Először kupacot raktam belőlük,  majd egyesével a csermelybe hajigáltam őket. Éles szemem van, és élveztem, hogy el tudok dobni a legelő túlsó végében csobogó vízbe. Legalább száz kavicsot elszórtam, mire a fiú visszatért egy hosszú léptű férfi társaságában. A férfi hajába ősz szálak vegyültek, megnyúlt arcában volt valami, ami egy farkasra emlékeztetett. Azokban a hegyekben nem élnek már farkasok, és a medvék is régen eltűntek.
– Jó napot neked – szólítottam meg a férfit.
Az nem felelt semmit, csak bámult, szótlanul, de ehhez már hozzászoktam.
– Calum MacInnes-t keresem – mondtam. – Ha te vagy az, csak egy szavadba kerül, és illendő módon üdvözöllek. Ha nem te vagy, most szólj, és már indulok is utamra.
– Mi dolgod Calum MacInnes-szel?
– Fel akarom fogadni vezetőnek.
– És mi lenne az utad célja?
Hosszasan néztem rá.
– Erre nehéz válaszolni – mondtam végül. – Mert vannak, akik szerint ilyen hely nem is létezik. Egy barlangról van szó a Köd-szigeten.
A férfi egy ideig nem szólt semmit, majd azt mondta:
– Calum, eredj vissza a házba.
– De ap…
– Mondd meg anyádnak, hogy azt üzenem, adjon neked néhány darab ostyát. Az a kedvenced. Indulj.
A fiú arcán több érzelem cikázott át gyors egymásutánban – értetlenség, éhség, boldogság –, aztán sarkon fordult és visszaszaladt a fehér házba.
– Ki küldött? – kérdezte Calum MacInnes.
A csermelyre mutattam, ami most kettőnk között csobogott lefelé a domboldalról.
– Mi ez? – kérdeztem.
– Víz – felelte ő.
– Van a nagyobb víz, aminek a túlsó partján él egy király – mondtam én.
Akkor még egyáltalán ismertem Calum MacInnes-t, és később sem ismertük meg egymást túlzottan, de azt már akkor is észrevettem, hogy hirtelen óvatossá vált a tekintete. Félrebiccentett fejjel nézett rám.
– Honnan tudhatom, hogy az vagy, akinek mondod magad?
– Nem állítottam én magamról semmit – feleltem. – Csak azt mondtam, hogy akadnak, akik egy barlangról mesélnek, ami a Köd-szigeten van, és állítólag te ismered az odáig vezető utat.
– Nem árulom el neked, merre van a barlang – mondta erre ő.
– Nem útbaigazításért jöttem. Vezetőre van szükségem. És két utas nagyobb biztonságban van, mint egy.
Calum MacInnes tetőtől talpig végigmért, és már vártam, mikor kezd el tréfálkozni a méretemmel, de nem tette, és azért hálás voltam neki. Helyette így szólt:
– Ha elértük a barlangot, nem megyek be veled. Egyedül kell kihoznod az aranyat.
– Nekem mindegy – feleltem rá én.
– Csak annyit vihetsz magaddal, amennyit elbírsz – folytatta. – Egy ujjal sem nyúlok hozzá semmihez. De igen, elmegyek veled.
– Busásan megfizetlek a fáradozásodért – mondtam. A zekémbe nyúltam és átnyújtottam az erszényemet. – Ezt azért, mert magaddal viszel. Amint visszaértünk, kétszer ekkora zacskót kapsz.
A férfi széles tenyerébe öntötte a pénzérméket az erszényből.
– Ezüst – mondta. – Jó. – Aztán felnézett. – Elbúcsúzom a feleségemtől és a fiamtól.
– Nem hozol semmit?
– Ifjabb koromban haramia voltam. Egy haramia nem visz magával semmit. Kötelet azt hozok, mert a hegyekbe megyünk. – Megpaskolta a derékszíjáról lógó tőrt, majd bement a fehérre meszelt házba. A feleségét sohasem láttam, sem akkor, sem később. Nem tudom, milyen színe volt a hajának.
Még ötven kavicsot hajítottam egymás után a csermelybe, mire Calum ismét megjelent, a vállán egy kötéltekerccsel. Aztán elindultunk és magunk mögött hagytuk a házat, ami túl nagy volt egy haramiának. Nyugat felé tartottunk.


***

A hegyek, amelyek a partvidéket a világ többi részétől elválasztják, fokozatosan emelkednek felfelé, és messziről nézve kellemes, lilás, puha körvonaluk van, mintha felhők lennének. Hívogatóak. Megfontolt hegyek ezek, ahová könnyen felballag az ember, mintha csak egy dombra menne felfelé, de ezeket a dombokat egy álló napig is eltart megmászni, vagy még tovább. Calum MacInnes meg én elindultunk felfelé a dombon, és az első nap végére már fáztunk.
Nyár közepe volt, de a fejünk fölé magasodó ormokat hó takarta.
Azon az első napon egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz. Nem volt mondanivalónk. Tudtuk, hova megyünk.
Szikkadt birkatrágyából és kiszáradt galagonyabokrokból raktunk tüzet: vizet forraltunk és kását főztünk. Fejenként egy marék zabot és egy csipetnyi sót szórtunk a kis edénybe, amit hoztam. Calum MacInnes széles markába sok zab fért, az én kis kezembe kevés, mire mosolyogva azt mondta:
– Remélem, nem a kása felét fogod megenni.
Megnyugtattam, hogy nem, és így is lett, mert hamarabb jóllakok, mint egy rendes felnőtt férfi. Ezt azonban egyáltalán nem bánom, mert így sokáig elélek a vadonban bogyókon és héjas gyümölcsökön, amitől egy termetesebb ember még éhen halna.
A magas dombok között ösvényre emlékeztető csapás kanyargott. Ezt az ösvényt követtük, és útközben alig néhány lélekkel találkoztunk. Egyszer szembejött egy vándorló üstfoltozó a szamarával, amire öreg üstöket halmoztak. A jószágot kantáron vezette egy lány, aki mosolyogva nézett rám, mert kisfiúnak nézett, és savanyú fintort vágott, amikor rájött, mi vagyok, és meg is dobott volna egy kővel, ha az üstfoltozó nem csap rá a kezére a vesszővel, amivel a szamarat noszogatta. Később pedig utolértünk egy öregasszonyt és egy férfit, akiről az öregasszony azt mondta, az unokája – a hegyekből tartottak hazafelé. Közösen ettünk, és az asszony elmesélte, hogy most született meg az első dédunokája, és rendes szülés volt. Aztán azt mondta, megjósolja a jövendőt a tenyerünkből, ha cserébe megsimogatjuk az ő tenyerét egy kis pénzzel. Adtam a vén csoroszlyának egy síkföldi négypennyst, mire megfogta a enyeremet.
– Halált látok a múltadban – mondta –, és halált látok a jövődben.
– Mindannyiunk jövőjében ott vár a halál – feleltem erre én.
Nem szólt semmit, és némán ültünk ott, a felvidék legmagasabb pontján, ahol még a nyári szél leheletében is érezni a telet, mert mindig üvölt, csapkod és késként hasogatja a levegőt. Amikor az öregasszony végül megszólalt, csak ennyit mondott:
– Volt egy nő a fában. Egy férfi lesz a fában.
– És egyszer megértem majd azt is, amit most hallottam?
– Egy napon. Talán. –  Az öregasszony rám nézett. – Óvakodj az aranytól. Az ezüst a barátod. – Ezzel elfordult tőlem, és nem is szólt hozzám többé.
– Megégett a tenyered – mondta Calum MacInnes-nek.
Ez valóban így történt, felelte erre Calum MacInnes.
– Add a másik kezedet – mondta az öregasszony. – A balt. – A férfi így is tett. Az öregasszony átható pillantással vizslatta a tenyerét.
– Oda fogsz visszatérni, ahol számodra minden elkezdődött – mondta végül. – Magasabbra jutsz, mint a legtöbben. És nem vár rád sírhely ott, ahová mész.
– Azt akarod mondani, hogy nem halok meg? – kérdezte Calum MacInnes.
– A bal tenyeredből jósolok. Annyit tudok csak, amennyit elmondtam, és semmivel sem többet.
Többet tudott annál, mint amit elmondott. Láttam az arcán.
Ezt leszámítva semmi érdekes nem történt velünk a második napon.
Aznap éjjel a szabad ég alatt aludtunk. Hideg, kristálytiszta éjszaka volt, az égboltot elborították a csillagok, és olyan fényesen ragyogtak, olyan közelinek tűntek, mintha egy mozdulattal a karjaimba gyűjthettem volna mindet, akár a bogyókat egy bokorról.
Egymás mellett hevertünk a csillagos ég alatt.
– A jóslata szerint rád a halál vár – mondta Calum MacInnes. – Én azonban nem halok meg. Szerintem kettőnk közül én kaptam jobb jövendölést.
– Talán – feleltem erre én.
– Ehh! – mondta Calum MacInnes. – Sületlenség az egész. Egy vénasszony locsogása. Semmi igazság nincsen benne.
Hajnalban felriadtam. A ködből egy szarvas bámult minket kíváncsian.
A harmadik napon átjutottunk a hegyen és megkezdtük az utat lefelé.
– Amikor még siheder kölyök voltam – szólalt meg váratlanul az útitársam –, az apám vadászkése beesett a kondér alatt lobogó tűzbe. Kirántottam, de a fémmarkolatot felforrósították a lángok. Erre nem számítottam ugyan, de nem engedtem el a tőrt. Elszaladtam vele a tűztől és belehajítottam a fegyvert a vízbe. A víz gőzzé változott. Erre a mai napig emlékszem. A tenyerem megégett, a kezem pedig meggörbedt, mintha örök életemben fegyvert akarnék szorongatni vele.
– Neked a kezed – mondtam erre én –, nekem az apró termetem. Szép kis hősök próbálnak szerencsét a Köd-szigeten!
Calum MacInnes felnevetett. Kurta, köhögő nevetés volt ez, minden jókedv nélkül.
– Szép kis hősök, az biztos – csak ennyit mondott.
Ekkor elkezdett esni az eső, és nem is hagyta abba. Később sem. Aznap éjjel megpillantottunk egy kerítéssel körülvett kis tanyaházat. A kéményből vékony füstcsík szivárgott az égre, ezért hangosan szólongattuk a háziakat, de a kiáltozásunkra nem felelt senki.
Belöktem az ajtót, és ismét bekiabáltam. Odabent sötét volt, de faggyúszagot éreztem, mintha nemrégiben oltották volna el a gyertyát.
– Nincs itthon senki – mondta Calum, de én csak a fejemet ingattam, majd besétáltam a házba, lehajoltam és benéztem az ágy alatti sötétségbe.
– Nem bújsz elő? – kérdeztem. – Egyszerű utazók vagyunk, akik melegre, fedélre és némi vendégszeretetre vágynak. Szívesen megosztjuk veled a zabot, a sót és a whiskyt, ami nálunk van. És bántani sem fogunk.
Az ágy alatt rejtőzködő asszony sokáig hallgatott, majd végül így szólt:
– A férjem elvan a hegyekben. Azt mondta, ha idegenek jönnek, azonnal bújjak el, mert ki tudja, mit művelnek velem.
– Kicsi ember vagyok én, jóasszony – mondtam neki –, alig nagyobb egy gyereknél, és ha úgy tartja kedved, egyetlen ütéssel a falnak csapsz. A társam átlagos méretű férfi, de esküszöm, neki sincsen más vágya, mint köszönettel elfogadni a vendéglátást, és megszárítkozni. Gyere elő, kérlek!
Az ágy alól erre előbújt egy nő, porosan és pókhálósan, de még így, koszos arccal is látszott rajta, mennyire szép, és a szürke por meg a sok pókháló sem tudta elrejteni, hogy még mindig milyen hosszú, dús és mézvörös a haja. Egy szívdobbanásnyi időre a lányom jutott eszembe, de az én lányom farkasszemet nézett volna bármilyen férfival, míg ez a nő csak a padlót bámulta riadtan, mint aki veréstől tart.
Adtam neki egy keveset a kásának való zabból, Calum néhány szárított húsdarabot vett elő a zsebéből, az asszony pedig kiment a mezőre és pár csenevész tarlórépával tért vissza. Utána ennivalót készített hármunknak.
Én jóllaktam. Az asszonynak nem volt étvágya. Szerintem Calum éhes maradt. Elővette a whiskyt és töltött mindhármunknak: az asszony nagyon keveset kért, és azt is felhígította. Az eső lármásan kopogott a tetőn és becsorgott a sarokban egy lyukon, és bármennyire is barátságtalan volt idebent a hangulat, örültem, amiért nem odakint vagyunk.
Ekkor kinyílt az ajtó és belépett rajta egy férfi. Nem szólt semmit, csak bizalmatlanul és haragosan bámult ránk. Lekanyarította magáról bezsírozott köpenyét meg a kalapját, és a döngölt padlóra hajította mindkettőt. A ruhák körül lassan tócsába gyűlt a víz. Nyomasztóvá vált a csend.
Calum MacInnes szólalt meg végül.
– A feleséged felajánlotta nekünk a házad vendégszeretetét – mondta. – Igaz, előtte meg kellett találnunk,  ami  nem volt könnyű feladat.
– Mi kértük, hogy fogadjon be minket éjszakára – mondtam. – És most tőled is ugyanezt kérjük.
A férfi nem szólt semmit, csak felmordult.
A felföldön élők olyan fukarul bánnak a szavakkal, mint az aranypénzzel. A szokásoknak azonban komoly ereje van idefent: aki vendéglátást kér, annak meg kell adni, hacsak a házigazda nem fogadott vérbosszút az illető klánja vagy rokonsága ellen.
A nő – igazából alig volt több, mint egy lány, bár a férje szakálla már őszült, sőt helyenként teljesen fehérbe csavarodott, ezért egy pillanatra azt hittem, azok ketten talán apa és lánya, de nem: a házban csak egyetlen ágy volt, két embernek is majdnem szűk –, szóval a nő kiment a kunyhó melletti juhakolba, ahol az ennivalót rejtegethette, mert zablepénnyel és füstölt sonkával a kezében tért vissza. A sonkát vékony szeletekre vágta és egy fatányéron a férje elé tette.
Calum whiskyt töltött a férfinak.
– A Köd-szigetre tartunk – mondta. – Most ott van éppen, mit tudsz róla?
A férfi ránk nézett. A felföldön fújó szél kegyetlen, és folyton korbácsként csapja le a szót az emberek ajkáról, akik végül hallgatag szerzetekké válnak. A férfi összeszorított szájjal bámult minket, majd végül így szólt:
– Igen. Ma reggel láttam a hegyről. Ott van. Azt nem tudom, holnap is ott lesz-e.
A kunyhó döngölt padlóján aludtunk. A tűzhelyen kialudt a parázs és nem árasztott meleget. A férfi meg az asszonya az ágyon aludtak, az elhúzott függöny mögött. A férfi kedvét töltötte a nővel a birkabőr alatt, de előtte megverte, amiért befogadott minket és enni adott nekünk. Mindent hallottam, bármit is próbáltam tenni ellene, és aznap éjjel nehezen jött álom a szememre.
Aludtam én már szegény ember viskójában, aludtam palotában és aludtam a csillagok alatt, és egészen addig bárkinek azt mondtam volna, számomra aztán mindegyik egykutya. Aznap éjjel azonban nem így gondoltam. Éppen csak hajnalodott, amikor váratlanul felriadtam, és tudtam, hogy azonnal indulnunk kell, de azt már nem tudtam volna megmondani, miért. Felébresztettem Calumot, de előtte az ajkára tettem az ujjamat, majd némán elhagytuk a hegyoldalba épült kunyhót, és el sem búcsúztunk a háziaktól, és életemben nem örültem még ennyire annak, hogy a hátam mögött hagyhattam egy helyet.
Egy mérföldet tehettünk meg, amikor megtörtem a csendet.
– A sziget. Tegnap azt kérdezted, ott van-e. Egy sziget vagy ott van a helyén, vagy nincs.
Calum egy ideig nem válaszolt. Úgy tűnt, mintha mérlegelné a szavait, majd végül így szólt:
– A Köd-sziget nem olyan hely, mint a többi, mint ahogyan a köd sem hétköznapi, ami körülveszi.
Az ösvényt, amin ballagtunk, több száz év alatt koptatta ki a talajból a rengeteg birka meg a kevés ember.
– Szárnyas-szigetnek is nevezik – mondta Calum MacInnes. – Állítólag azért, mert a magasból nézve olyan, mint egy kitárt szárnyú pillangó. De honnan is tudhatnám én, mi ebből az igazság. – Elhallgatott, majd tréfásan Pilátust idézve  így folytatta: – „Micsoda az igazság?”
Sokkal nehezebb lefelé menni egy hegyen, mint felfelé.
Elgondolkodtam azon, amit mondott.
– Néha úgy gondolom, hogy az igazság egy hely. Úgy képzelem, mint egy várost. Több száz út, több ezer ösvény létezhet, ami végül ugyanoda  visz. Nem számít, honnan jöttél. Ha elindulsz az igazság felé, idővel megtalálod, mindegy, melyik ösvényt választottad.
Calum MacInnes lenézett rám és sokáig nem szólt semmit.
– Tévedsz – mondta végül. – Az igazság egy barlang a fekete hegyen. Egyetlen út vezet odáig, ami embert próbáló és életveszélyes, és ha egyszer is letérsz a rossz ösvényre, egyedül halsz meg, fent a magasban.
Elértük a hegygerincet és lenéztünk a tengerre. A parton falvak sorakoztak, közvetlenül a víz mellett. És a hullámokon túl, a távoli parton megpillantottam a ködből kibontakozó fekete hegyeket.
– Ott van a barlangod – mondta Calum. – Azokban a hegyekben.
A föld csontjai, ez jutott eszembe akkor, amikor megláttam a hegyeket. Aztán a csontok gondolatától kényelmetlen érzés fogott el, és inkább próbáltam mással foglalkozni.
– Hányszor jártál odaát? – kérdeztem.
Calum MacInnes sokáig várt a válasszal.
– Csak egyszer – mondta végül. – Amikor betöltöttem a tizenhatot, egy álló évig mást sem tettem, csak kerestem ezt a helyet, mert hallottam a meséket, és hittem, hogy ha eleget kutatok, meg fogom találni. A tizenhetet is betöltöttem, mire rábukkantam, és annyi arannyal tértem vissza, amennyit csak el bírtam cipelni.
– Nem féltél az átoktól?
– Amikor ifjú voltam, nem féltem én semmitől.
– Mit csináltál az aranyaddal?
– Egy részét elástam egy helyen, amiről csak én tudok. A maradékból megkértem annak a lánynak a kezét, akibe beleszerettem, aztán építettem egy szép házat.
Hirtelen elhallgatott, mint aki így is túl sokat mondott.
A mólónál nyomát sem láttuk a révésznek. Csak egy kis csónak hevert a parton. Ránézésre elég szűkösnek tűnt három felnőtt férfi számára. A csónakot egy félig elszáradt, meggörbedt fatörzshöz kötötték ki, és volt mellette egy harang.
Megkongattam a harangot. Kis idő múlva megjelent a parton egy kövér ember.
– A révpénz egy shilling – mondta Calumnak –, a fiú után pedig három pennyt kell fizetni.
Kihúztam magamat. Lehet, hogy nem vagyok olyan magas, mint a legtöbb férfi, de a büszkeségem semmiben sem marad el az övéktől.
– Férfi vagyok én is – mondtam. – Megkapod a shillingedet.
A révész tetőtől talpig végigmért, majd megvakarta a szakállát.
– Elnézésedet kérem – mondta. – A szemem már nem a régi. Elviszlek benneteket a szigetre.
Átnyújtottam neki egy shillinget. A révész a tenyerébe fogta, és úgy latolgatta a súlyát.
– Ha akartad volna, átverhettél volna kilenc pennyvel. Az sok pénz ebben a kegyetlen világban. – A víz szürke volt, akár a palakő, bár az égbolt kéken ragyogott és fehér tajtékfodrok kergették egymást az öböl hullámain. A révész leoldozta a fáról a kötelet, majd csikorgó zajjal levonszolta a csónakot a kerek kavicsokon a vízhez. Belegázoltunk a hideg vízbe, és bemásztunk a ladikba.
Evezők csaptak a sós vízbe, és könnyedén hajtották előre a csónakot. A révész mellett ültem.
– Kilenc penny – mondtam. – Szép summa. De úgy hallottam, van egy barlang a Köd-sziget hegyei között, telis-tele arannyal. Az ősök kincseivel.
A révész elutasítóan ingatta a fejét.
Calum ellenségesen meredt rám, és olyan erővel szorította össze a száját, hogy az ajkából kifutott a vér. De rá sem hederítettem.
– A barlang tele van aranypénzekkel – folytattam –, amit a vikingek vagy a déliek hagytak ránk, ha nem éppen valamelyik másik nép, akik jóval előttünk éltek itt. Akik nyugatra menekültek, amikor megérkeztek az emberek.
– Hallottam hírét – mondta a révész. – Ahogyan hallottam az átokról is, és amondó vagyok, ez el is dönti a kérdést. – Nagyot köpött a tengerbe, majd így folytatta: – Becsületes embernek tűnsz, törpe. Látom a szemeden. Ne próbáld megtalálni ezt a barlangot. Semmi jó nem származhat belőle.
– Hiszek neked – mondtam, és teljesen őszintén gondoltam.
– Tudom, hogy igazam van – felelte ő –, mert ritka az, hogy egy martalócot és egy törpeszerű, pici embert viszek a Köd-szigetre. – Elhallgatott, majd némi szünet után még hozzátette: – A világnak ebben a szegletében nem szerencsés emlegetni azokat, akik nyugatra mentek.
Az út hátralevő részét csendben tettük meg, bár a hullámok egyre tajtékosabbá váltak és a csónakba becsapott a tengervíz, akkora erővel, hogy kénytelen voltam két kézzel kapaszkodni, nehogy kisodródjak.
Legalább egy fél emberöltőnek tűnt, mire a csónak kikötött egy fekete kövekből épített móló végében. Végigballagtunk a mólón. A hullámok harsogva törtek meg mellettünk a sziklákon, sós permet csókolta az arcunkat. Egy púpos férfi zablepényt és aszalt szilvát árult, keményet, mintha kavicsok lettek volna. Adtam neki egy pennyt és megtöltöttem szilvával a zekém zsebeit.
Aztán kiléptünk a Köd-szigetre.
Fordította: Juhász Viktor

© 2010, Metropolis Media Group Kft.