FőképMásodik fejezet, avagy
a nyak története

– Anyu, ne hülyéskedj már, nem vagy öreg egyáltalán! – A nő a próbafülkék előtti folyosón állt és próbálta visszatuszkolni az anyját. A karjukon ruhákkal várakozó németek értetlenül nézték őket, az idősebb nő meg csak rázta a fejét, hajthatatlannak tűnt. Nem az volt a baj, hogy megpillantotta magát hátulról a dupla tükörben. Hogy meglátta a széles hátba bevágó melltartót, a kopott, ősz hajat. Lehetett volna ez is a baj, de nem. Még csak nem is az bántotta, hogy a lánya fizetné a ruhákat: hiszen a lánya jól keres, a német férj is szívesen vesz időnként egy-két holmit az anyósának. Egész más történt. Az idős nő a próbafülkében hirtelen rájött valamire, és nem beszélhetett róla. Lángolt az arca, de nem mondhatta meg, miért. Nem mesélhette el a lányának a nyak történetét.
Hetvennyolcban járt életében először Nyugaton. Utána se sokszor, de az a legelső alkalom emlékezetes maradt. Ulmba hívták meg egy konferenciára. A lányok még kicsik voltak, a férje vigyázott rájuk. Nem volt szokás, hogy az orvosok magukkal vigyenek egy röntgenes tanársegédet, főleg nem egy ötnapos nyugati kongresszusra. Sejtette, hogy a főorvos intézte el az utat, és azt is sejtette, hogy akar tőle valamit.
Amikor este a szállodafolyosón összetapadtak, tudta, hogy vele fog menni a szobába. Mind a ketten ittak előtte, ő elég rosszul bírta. Szédelegve borultak az ágyra, hajnalig szeretkeztek, aztán az orvos öt körül hirtelen kijózanodva távozott, mint akit beteghez hívtak.
A nő csak nyolc körül kelt fel. A fürdőszobában észrevette, hogy a férfi kiszívta a nyakát. Soha nem fordult még elő vele ilyesmi, izgult, hogy vajon három nap alatt eltűnik-e majd a folt. Megreggelizett a szállodában, aztán zsebében a napidíjjal elindult a városba. Egy nagyáruház női konfekcióosztályán kötött ki. Az átszeretkezett éjszaka és az előtte álló üres délelőtt felszabadította, és nem érezte a szokásos, hirtelen rátörő lelkifurdalást, ami mindig elfogta, valahányszor magának készült vásárolni valamit.
Egy piros, kivágott ruhával lépett be a próbafülkébe. Otthon sose választott volna magának ilyen feltűnő darabot, de ott, akkor azt képzelte, hogy hordani fogja. Látta magát a tükörben, és egy olyan nő égszínkék tekintete nézett vissza rá, aki igenis járhat még néhány évig pirosban.
Oldalra fordult, hogy úgy is szemügyre vegye a ruhát, és akkor meglátta a fogason a kendőt. Valaki ott felejthette. Piros-kék selyemkendő volt, valami felirattal. Soha életében nem lopott még semmit: ezt se akarta elrakni, egyszerűen csak felpróbálta. Jól állt neki, és pont eltakarta a foltot a nyakán. Levette, feldobta a fogasra, hogy ha vissza találna jönni a tulajdonosa, akkor megtalálja. Éppen készült kilépni, amikor heves szívdobogás tört rá és örvénylő vágy, hogy mégis elrakja. A piros ruhához való selyemkendőt. Felnézett a fülke plafonjára, mintha attól tartana, hogy fentről nézi valaki, aztán begyűrte a kendőt a táskájába. A kasszánál az volt az érzése, hogy a pénztárosnő átlát rajta, hogy mindjárt rámutat a retiküljére, és előveteti vele. Vagy odaugrik hozzá egy vevő, és számon kéri, hova lett a próbafülkéből a selyemkendő, amit ott felejtett. De rá se nézett senki, amikor fizetett, utána se fordultak, amikor kezében a zacskóval kilépett az üzletből. Csak lefelé, a mozgólépcsőn csillapodott a szívdobogása.
Délután a kongresszuson felvette a piros ruhát a kendővel és levetítette azt a diasort, ami a tulajdonképpeni előadás volt. A kendő kiemelte a ragyogó kék szemét. A főorvos németül mondott egy hosszabb szöveget, amit ő nem értett, de úgy érezte, mindenki a melleit bámulja, és a két gyerek ellenére még mindig kívánatosnak tartják.
Este is magán hagyta a kendőt a vacsoránál, aztán engedte, hogy az orvos megint bekopogjon hozzá, és megismétlődjék az előző éjszaka.
Most, huszonkilenc évvel később, amikor ruhákat próbált, hirtelen elbizonytalanodott, és elfogta a szokásos szorongás, hogy minek ez az egész. Lehámozta a kényelmetlenül feszülő blúzt, és átment a lányához a szomszéd próbafülkébe. Elrántotta a függönyt, belépett. A lány épp egy pulóvert próbált, a pulóverből szólt ki, hogy te vagy az, anyu. Aztán kibukkant felül, de nem a szőkére festett haja jött elő, hanem valami fényes anyag. Az anyja először azt hitte, belegabalyodott a kombinéba. Aztán látszott, hogy egy kendő van a fején, az arcát is beteríti, mint valami fátyol. Lehúzta a fejéről a selyemkendőt, és visszatette a fogasra, ahol két másik ugyanolyan lógott. – Mindenhová tesznek ilyet – magyarázta –, legalábbis a jobb helyeken. Azért, hogy a vevők ne kenjék össze a sminkkel a ruhákat, amikor próbálnak.
Az öregasszony szó nélkül fordult ki a fülkéből. Eszébe jutott, ahogy hetvennyolcban hogy állt a pódiumon az áruházi kendőben, és már biztos volt benne, hogy mindenki látta, honnan van. Rajta volt a kendőn a piros-kék csík, ugyanaz, ami a cég reklámszatyrain. És most már arról is meg volt győződve, hogy a lopott kendő alatt látták a lila foltot is, a lopott szerelmet, sőt, az otthon hagyott férjet is a két kislánnyal; mint ahogy ő is mindig látta a röntgenképeken azt, amiről a betegnek még fogalma sem volt.
– Nem kell nekem semmi – mondta fáradtan a lányának, és átverekedte magát a  várakozókon, mint a kórházfolyosón szokta, ha ment a lelettel, és nem akarta, hogy a hozzátartozók megszólítsák.


Tizenharmadik fejezet, avagy
a szív története

A hetedik emeleti ablakon ódivatú függöny volt, olyan fajta, ami az ablak közepén rövidebb, mint a terhes nők szoknyája. Ha az olvasók repülni tudnának, beláthattak volna a szobába. De nem tudnak, így megint rám, az elbeszélőre kell hagyatkozniuk, rám, aki az alagútforma nyíláson át egy Klárika nevű öregasszonyt láttam.
Klárika éppen egy termékbemutatót nézett a tévében és a lábkörmét lakkozta. Ez elég nehezére esett, mert már hetven fölött járt, de nem volt mese, beköszöntött a szandálos időszak. A képernyőn fekete-fehér képen mutatták az összes régi tésztafogót meg szűrőt, amit ki kellett volna dobni a szemétbe, és egy színes képen az új, sok funkciós eszközt, amivel szűrni és fogni is lehetett.
Klárikának esze ágában nem volt kidobni a tésztafogóját. Régi volt ugyan, de piros nyelű, és nála ez volt a konyhában a kiegészítő szín. Másfelől nagyon is elfogadott volna egy ilyen újat, csak nem ennyiért. Viszketett a feje, megvakarta egy tollal, mert nem akarta elrontani a berakást. Egyszer csak megszólalt a kaputelefon. Klárika rémülten ugrott fel, még jó, hogy a lakkja közben megszáradt. Teljesen kiment a fejéből az a kis nő, aki négyre ígérte magát.
A fiatal nő sokáig böngészte a soklakásos ház kaputelefonját, mire végül megtalálta a kézzel átragasztott gombot a szívecskékkel. – Gyere, angyalom! – szólt bele valaki. Ágit, mert így hívták az érkező nőt, idegesítette a tegeződés, de inkább nem szólt érte. Benyomta a berregő kaput. Hívta a liftet, nézegette a felpúposodott linót. A hetediken kiszállt, a folyosón már ki volt tárva az ajtó. – Erre, angyalom! – szólt ki az előbbi hang. – Csücsülj le, még van egy kis elintéznivaló, aztán jövök – kiabálta az öregasszony, és behúzta a szobaajtót. Az igazság az, hogy a kanapén felejtette a lábujjszétválasztó szivacsokat, ezeket kellett hamar eldugnia.
Ági leült az egyik székre. Utoljára a napköziben látott ilyeneket, biztos selejtezésből kerültek ide. Ismerte a panelok alaprajzát, elindult a vécé felé. – Jó helyen vagy, csillagom, villany jobbra! – szólt ki az előbbi hang.
A szűk fürdőszoba ajtaján köntös lógott, a kádon egy gyúródeszka feküdt keresztben. A gyúródeszkát valaki kereszthímzéses terítővel takarta le és cédulát biggyesztett rá: Ne ülj ide!
Ági nem nagyon értette, miért akarna valaki egy kádra fektetett gyúródeszkára ülni. Inkább a vécére szeretett volna, de elment a kedve. Az ülőkét és a fedőt gyanús pöttyökkel tarkított rózsaszín frottír védte. Óvatosan ráereszkedett, aztán arra gondolt, hogy pisilés után szépen meglép. Már a kezét mosta, amikor kiszólt érte a hang:
– Bejöhetsz, csillagom.
Klárika közvetítőirodája, a Szívek szalonja egy lepattant számítógépből, egy megsárgult monitorból és egy irattartó szekrényből állt. És persze magából Klárikából, aki nyilván itt lakott.
– Gyönyörű a fülbevalód – mosolygott.
– Indiai – felelte Ági, de aztán meg is bánta. – Csak nem jártál ott? – kérdezte az öreglány, és közben húzogatni kezdte lent a fiókokat.
– Fölveszem az adatokat, mint a rendőr, aztán rátérünk a lényegre – fuvolázta, mint aki megfelejtkezett a fülbevalóról. Nyilván így is volt, mert közben kinyitotta a fémdobozt, amiben a pénzt tartotta. A kulcstartón nagy, strasszal kirakott párduc himbálódzott.
Ági az egész beszélgetés alatt a Klárika ritkás szőke haján átderengő fejbőrt nézte. Rózsaszín volt és fényes, mint a műanyagbabáké a nejlonhaj alatt. A választék bal oldalán egy hosszú, mélykék csík húzódott, mint valami ér. (Az elbeszélő elárulja, hogy golyóstoll nyoma volt.) Klárikának be nem állt a szája, azt darálta, hogy aki idejön, az mind komoly ember, itt nála csak úriemberek vannak, telefonszámot ő nem ad ki, csak ha a kuncsaft beleegyezik, és itt nincs zaklatás, meg hamis identitással kéjelgés, mert aki ötvenezret befizet, az már akar valamit, az nem szélhámos. Ez itten nem az internett! – vágta kis diadalmasan.
Ági csak bizonytalanul tudta körülírni, hogy tulajdonképpen mit is szeretne, ezért az öregasszony előkotort egy adag gumival összefogott képet és elé rakta.
– Így elsőre ezeket megnézegetheted. Mind igazi úriember.
Az első úriember egy hentes külsejű bajuszos férfi volt, aki egy bajor stílusú kocsma pultjának dőlve bámult a gépbe. A második egy ijesztően feketére sült napszemüveges múmia egy vitorláson, a harmadik hórihorgas, lófogú fiú pitbullal. Ági egyre gyorsabban lapozott. Volt itt vállalati rendezvényen készült kép, volt családi fotó, ahol a szomszédos két nőalakot kisatírozták, és volt rendőrségi felvételre emlékeztető igazolványkép is egy szigorú, szadista külsejű bácsiról. Ági közben már tétován átnyújtotta a pénzt, nem volt visszaút. Klárika villámgyorsan elrakta, közben folyamatosan beszélt, mert megérezte az elbizonytalanodást:
– Ezek itt mind komoly, sportot-utazást kedvelő úriemberek. Az, akit nézel, na, ő pont zsidó, de mondjuk be is diktálta, szóval lehet tudni róla előre, ha valakinek ezzel baja van. Attól függetlenül nagyon rendes fiú. Szakács. Már két éve jár ide.
A képről egy alacsony homlokú, szellemi fogyatékosnak tűnő férfi nézett vissza. Ági gyorsan továbblapozott.
Arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen mit is szeretne, némi tűnődés után azt felelte, hogy valami helyes, életteli, jó humorú pasast, aki esetleg családra is vágyik.
– Férjhez akarsz menni? – csattant fel szemrehányóan Klárika. – Ezt azért ne írd be! Egy ilyen adatlappal mindenit elriasztasz! Találkozgassál csak szépen sorjában ezekkel az úriemberekkel, aztán ha valamelyik megtetszik, még mindig kialakulhat érzelmi alapon bármi. Egy komoly párkapcsolat is! Ez itt nem az internett, énnálam nincsen szélhámoskodás! – ismételte meg.
Elővett egy újabb összegumizott csomagot. Ezek – tette hozzá – elsősorban szabadidőpartnert keresnek, de kölcsönösen kialakuló esetleges szimpátia esetén házasság is létrejöhet. Néha. Ezek, ténykérdés, kissé idősebb úriemberek felnőtt gyerekekkel, de minden kölcsönös szimpátia függvénye. Ha gondolod, kiveszem belőle a kopaszokat, bár nem írtad kizáró oknak, csak tapasztalatból tudom, hogy sokakat zavar. Na, ez itt például mindjárt egy kopasz, ő is két éve jár már. Egy igazi úriember. De hát van, akit zavar, ha nincs haj. Én se értem, hogy hova lesz a hajuk ötven után, de hát ez van, angyalkám. Persze te szép és fiatal vagy.
Ági lapozott, zavaros szakmanevek röpködtek. Rendszerpszichológus, ágazatvezető, anyagmozgató, cégtulajdonos. A szobában határozottan acetonszag volt. Az elbeszélő itt most előre szalad és elárulja, hogy Ági nevű szereplője ezen az estén hosszan, reménytelenül sírt, aztán egy olyan öregasszonyról álmodott, akinek keresztszemes tetoválás van a fején. Az iroda számáról érkező hívásokat pedig soha többé nem fogadta.
Ám az elbeszélés jelen idejében még itt ült és a második fényképcsomaggal szerencsétlenkedett. Tekintete a ronda függönyre, aztán a szőnyegre tévedt, és közben gépisen lapozott.
– Na, ő például nemrég jött, ő futballedző. Igazi sportoló volt, úriember, most már csak edzősködik. – Ági felemelte a tekintetét, és ránézett a képre. Iszonyatosat dübbent a mellkasa, hirtelen leengedte a kezét. Ismerte ezt a házat, a kerítést, a telket. Amíg a szülei el nem váltak, minden nyarat ott töltött.
A képen fehér pólóban és edzőcipőben ott feszített az apja.
– Tetszik? – csapott le Klárika. – Nagyon rendes ember.
– Kicsit talán öreg – habozott Ági.
A kép már az infarktus után készült, tavaly tavasszal. Az apja attól kezdve a legkisebb mozgástól is el volt tiltva, nem mehetett vissza a céghez sem, ahol korábban dolgozott. És Ági tudta, hogy soha, de soha életében nem focizott igaziból, csak ott a telken, a pocakos szomszédokkal. Bő fél éve nem is beszéltek már. A harmincadik születésnapján, amikor az apja nem hívta fel, kitörölte a mobiljából a számát. És később se mentette el, amikor az öreg szabadkozva rátelefonált.
– Vannak gyerekei? – kérdezte felpillantva.
Nincsenek. Illetve… nem tudom – felelte Klárika tűnődve. Közben a lány lángvörös arcát fürkészte, és arra gondolt, hogy na, már megint egy szerencsétlen, aki ide jön apát keresni magának.

A Kiadó engedélyével.

Eddig a szerző alábbi művéről írtunk:Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó?