Főkép

1

– Úgy, szóval ez az első alkalom, hogy felszáll – mondta a pilóta kényelmesen hátradőlve. Kezét tarkóján összekulcsolta, miközben hanyagul előre-hátra himbálódzott az ülésben. Ez azonban nem nyugtatta meg utasát.
– Igen – válaszolta Martin Gibson, szemét továbbra is a kronométer mutatójára szögezve.
– Mindjárt gondoltam. Ez a rész a történeteiben mindig elég gyenge, főleg amikor a gyorsulás következtében beálló ájulásról ír. Miért is írnak az emberek ilyen képtelenségeket, ezzel csak az üzletnek ártanak!
– Sajnálom – vonta meg a vállát Gibson. – De azt hiszem, a régebbi írásaimra gondol. Akkor még nem indult meg az űrhajózás, így a fantáziámat kellett használnom.
– Meglehet – mondta a pilóta némi rosszmájúsággal. A legcsekélyebb figyelmet sem fordította a műszerfalra, pedig az indulásig már csak két perc volt hátra. – Gondolom, vicces lehet, hogy miután már annyit írt erről, most maga is kipróbálja.
A „vicces” jelző – vélte Gibson – nemigen felel meg a valóságnak, de megértette a másik nézőpontját. Jó néhány regényhőse – még a gonosztevők is – ilyen helyzetben merev, hipnotizált tekintettel követte a másodpercmutató könyörtelen útját, izgatottan várva, hogy a rakéta néhány pillanat múlva kirepítse a végtelenbe. És most – mint általában történni szokott, ha valaki kivárja az időt – a valóság utolérte a képzeletet. Ugyanabban a helyzetben találta magát; mindössze kilencven másodperc választotta el a nagy pillanattól. Valóban vicces volt; a költői igazságszolgáltatás ragyogó esete.
A pilóta ránézett, láthatóan kitalálta gondolatait. Majd jókedvűen elvigyorodott.
– Nehogy megijedjen a saját történeteitől! Én egyszer fogadásból állva vártam meg az indulás pillanatát. Persze pokoli ostobaság volt.
– Nem félek – felelte Gibson, felesleges hangsúlyt adva kijelentésének.
A pilóta kételkedőn hümmögött, és lehajolt, hogy az órára pillantson. A másodpercmutatónak még egy kört kellett megtennie.
– Én nem kapaszkodnék így az ülésbe. Berillium-mangán. El talál görbülni.
Gibson szégyenlősen elengedte az ülés karját. Rádöbbent, mennyire mesterkéltek a válaszreakciói. Ettől azonban nem voltak kevésbé valódiak.
– Természetesen nem lenne valami kellemes, ha néhány másodpercnél tovább tartana ez az állapot – mondta a pilóta, még mindig kényelmesen ülve, de Gibson megfigyelte, hogy pillantása már a műszerfalra szegeződik. – Aha, beindultak az üzemanyag-szivattyúk. Ne aggódjon, ha furcsa dolgok történnek a függőleges iránnyal, s csak hagyja az ülést lengeni. Hunyja be a szemét, ha ez segít. (Hallani lehetett már a gyújtórakétákat.) Még körülbelül tíz másodperc, amire elérjük a teljes nyomást; igazán nincs ebben semmi, eltekintve a hanghatástól. El kell viselnie ezt! AZT MONDTAM, EL KELL VISELNIE EZT!
De Martin Gibson semmi ilyesmivel nem foglalkozott. Méltóságteljesen eszméletlenségbe süppedt, pedig a gyorsulás még nem haladta meg az expresszlift sebességét.
Néhány másodperc és ezer kilométer után, némileg szégyenkezve, magához tért. Vakító napfény világított az arcába. Aztán eszébe ötlött, hogy valószínűleg kinyitották a külső burok védőredőnyét. Az erős fény nem volt olyan elviselhetetlenül vakító, mint amire számított, de aztán látta, hogy a teljes fényerőnek csak egy töredéke hatol át a vastagon befeketített ablakon.
A pilótára nézett, aki a műszerfal fölé hajolva a hajónaplót írta. A világ mély csendbe burkolódzott, eltekintve attól, hogy időről időre furcsa, tompa dörrenés ütötte meg a fülét. Mintha távoli robbanások volnának – gondolta nyugtalanul Gibson. Köhintett néhányat, jelezve, hogy már magához tért, majd megkérdezte a pilótát, mit jelentenek a távoli durranások.
– A zaj a motorok hőtágulásával magyarázható – hangzott a válasz. – Ötezer fokra melegszenek fel, és nagyon gyorsan hűlnek le. Jól érzi már magát?
– Jól vagyok – felelte Gibson, és így is érezte. – Felállhatok?
Lélektani értelemben véve elérte a mélypontot, és most épp felállni készült. Rendkívül ingatag helyzetben volt, ha nem is tudott róla.
– Ha úgy tetszik – hagyta rá a pilóta kétkedően. – De vigyázzon, kapaszkodjon meg valami szilárdban!
Gibsont csodálatos öröm töltötte el. A pillanat, amelyre egész életén keresztül várakozott, elérkezett. Az űrben volt. Nagy kár, hogy a felszállásnál eszméletét vesztette, de tudósításában majd kimagyarázza ezt a részt.
Ezer kilométer messzeségből a Föld még mindig igen nagynak látszott… és némileg kiábrándító volt. Az okra hamarosan ráébredt. Sok száz, rakétáról készült felvételt látott már ugyanis, úgyhogy most a valóságban nem jelentett meglepetést számára. Pontosan olyannak látta, mint amilyenre el volt készülve. A felhőrajok lassan mozogtak a Föld körül. A korong közepén éles vonalakkal határolódott el a tenger a szárazföldtől, s egy pillanat törtrészéig a részleteket is felismerni vélte, de aztán a látóhatár szélén mindent elborított az egyre sűrűsödő homály. Még a tiszta látómezőben, vagyis függőlegesen lefelé nézve sem lehetett jól kivenni a körvonalakat, amelyek felismerhetetlennek, következésképp értelmetlennek tűntek. A meteorológusokat kétségkívül gyönyör töltötte volna el eme ideális időjárási térkép láttán, de a meteorológusok nagy része egyébként is az űrállomásokon tartózkodott, ahol a megfigyelési viszonyok még tökéletesebbek voltak. Gibson nemsokára belefáradt a városok és egyéb emberi alkotások fürkészésébe. Elszomorító volt a gondolat, hogy mindaz, amit az emberi kultúra évezredek során alkotott, semmi észrevehető változást sem okozott az alant elterülő tájon.
Ezután Gibson a csillagok felé fordult, s ekkor érte a második kiábrándulás. Szikrázó fénypontok miriádjai helyett halvány és sápadt fényecskéket látott, olyanok voltak, mint a kísértetek. A sötét ablak volt ennek az oka, amely elnyelte a napfényt, s megfosztotta a csillagokat is ragyogásuktól.
Gibson némi bosszúságot érzett. Mindössze egyetlen dolog bizonyult olyannak, mint amire számított. A levegőben való lebegés érzete, az, hogy ujjának egyetlen mozdulatától könnyedén röppent fel a mennyezetig, vagy úszott a levegőben egyik faltól a másikig. Ez valóban gyönyörteljes érzés volt. Sajnos azonban a fülke túl kicsinynek bizonyult a nagyobb arányú kísérletekhez. A súlytalanság elbűvölő, varázslatos állapot, mióta rendelkezésre állnak az egyensúlyért felelős szerveket időlegesen kiiktató gyógyszerek, s búcsút intettek az űrbetegségnek. Örült ennek. Regényhősei mennyit szenvedtek a betegségtől! (Hősnői is, feltehetően, de erről nem volt illő megemlékezni.) Eszébe jutott Robin Blake első útja A Mars pora eredeti változatában. Amikor írta, szinte teljesen D. H. Lawrence befolyása alatt állt. (Érdekes lenne egyszer elkészíteni ama szerzők névsorát, akik egyik vagy másik korszakában nem voltak rá hatással.)
Nem kétséges, Lawrence utolérhetetlen volt a fiziológiai érzetek leírásában, s Gibson szánt szándékkal e sajátos területen kívánt csapást mérni rá. Egy alkalommal egy teljes fejezetet szentelt az űrbetegségnek. Részletesen leírta a baj minden tünetét: a közeledését jelző émelygést, amelyet még figyelmen kívül lehet hagyni, a gyomor földrengésszerű megmozdulásait, a vulkanikus kataklizmákat, s végül a megkönnyebbülést hozó, roppant erejű kitörést.
A fejezet a naturalizmus mesterműve volt. Sajnos kiadója, tekintettel „A Hónap Könyve” klub finnyás közönségére, kihagyatta az egész fejezetet. Pedig mennyi munkát fektetett bele, szinte maga is átélte a betegség minden fázisát. Éppúgy, mint most...

– Meglepő – jegyezte meg az orvos elgondolkozva, miközben a mozdulatlan írót a légzsilip felé cipelték. Az orvosi vizsgálatoknál minden rendben volt, és természetesen megkapta a szokásos injekciókat, mielőtt elhagyta a Földet. Pszichés eredetűnek kell lennie.
– Mit érdekel engem, hogy mitől van – panaszkodott keserűen a pilóta, miközben az űrállomás belsejébe követte a menetet. – Azt szeretném csak tudni, ki tisztítja majd ki a hajómat!
Senki sem mutatkozott hajlandónak arra, hogy válaszoljon erre a mélyen átérzett kérdésre, legkevésbé Martin Gibson, aki épp magához tért a kilátását elzáró fehér falak között. Aztán lassan érezte, hogy teste mind súlyosabbá válik, és meleg, cirógató áram indul meg a lábfeje felé. Hirtelen teljesen tudatára ébredt, hogy hol van. Kórteremben találta magát, és infravörös sugarú lámpák jóleső, bágyasztó melegben fürdették egész testét. A langyos meleg egészen a csontjáig hatolt.
– Jól van? – szólította meg az orvos.
Gibson halványan elmosolyodott.
– Sajnálom a dolgot. Vajon megismétlődik?
– Nem tudom elképzelni, hogy történhetett ilyesmi magával. Teljesen szokatlan. A gyógyszer idáig mindig hatásosnak bizonyult.
– Azt hiszem, magamnak köszönhetem az egészet – mentegetőzött Gibson. – Tudja, elég erős képzelőtehetségem van, és éppen az űrbetegség tüneteire gondoltam… eléggé naturalista módon… és mielőtt észbe kaptam volna, megtörtént…
– Hallgasson el! – kiáltott rá az orvos élesen. – Különben azonnal visszaküldjük a Földre. Hagyja abba az ilyesmit, ha a Marsra akar jutni! Egyébként nem sok marad magából három hónap alatt.
Gibson meggyötört arca összerándult. De gyorsan megemberelte magát, és az utolsó óra lidércnyomása elhalványodott.
– Rendben leszek – mondta –, de engedjenek ki már ebből a kemencéből, mielőtt megfőnék.
Kissé bizonytalanul lábra állt. Különösnek tűnt itt, az űrben, hogy testsúlyát visszanyerte. De aztán eszébe jutott, hogy az Egyes Számú Űrállomás forog a tengelye körül, és a lakóhelyiségek a külső fal mentén vannak, úgyhogy a centrifugális erő a nehézkedés érzetét kelti.
A nagy kaland – gondolta bánatosan – nem kezdődött valami nagyszerűen. De eltökélt szándéka volt, hogy nem tér vissza szégyenszemre. Nemcsak saját büszkesége forgott kockán; a meghátrálás porig rombolná a tekintélyét. Pislogni kezdett, amint maga elé idézte a főcímeket: GIBSON ZÁTONYRA FUTOTT. AZ ŰRBETEGSÉG LEGYŰRTE AZ ÍRÓ-ASZTRONAUTÁT! Még a higgadt folyóiratok is ugratni kezdenék, nem beszélve a „Time”-ról. Nem, ez elképzelhetetlen.
– Szerencse – tette hozzá az orvos –, hogy az űrhajó indulásáig még tizenkét óránk van. Átviszem a nullgravitációs szektorba, és majd meglátjuk, ott hogy bírja magát. Csak azután állítom ki az orvosi igazolást.
Ezt Gibson is jó ötletnek találta. Mindig is tökéletesen egészségesnek érezte magát, mostanáig fel sem merült benne, hogy utazása nemcsak kényelmetlen, hanem talán veszélyes is lehet. Nevethetnek az űrbetegségen azok, akik még sohasem estek át rajta. Próbálják csak meg, majd megtudják, milyen!
A Belső Űrállomás – az Egyes Számú Űrállomás, ahogy általában nevezték – kétezer kilométer távolságban keringett a Föld körül. Minden két órában írt le egy teljes kört. Ez lett az Ember első mérföldköve a csillagok felé vezető úton, és bár ma már technikailag szükségtelen volt az űrhajózás szempontjából, fenntartása mégis kifizetődőnek bizonyult az égitestek közötti közlekedésben. A Holdra vagy más égitestekre irányuló utazások innen indultak; az ormótlan atomhajók a mesterséges égitest körül lebegtek, miközben az anyabolygóról érkező szállítmányokat bepakolták a rakterükbe. Az űrállomás és a Föld között a közlekedést kémiai fűtőanyaggal hajtott rakéták bonyolították le. Törvény tiltotta ugyanis, hogy ezer kilométeres körön belül atomhajtású járművek közlekedjenek. Egyesek szerint még ez a biztonsági határ is kevés volt, miután baj esetén az atomhajtóművek radioaktív sugárzása ezt a távolságot nem egészen egy perc alatt tette meg.
Az űrállomás az évek során olyannyira megnövekedett, hogy még tervezői sem ismertek volna rá. A központi, gömb alakú mag körül obszervatóriumok, laboratóriumok zsúfolódtak össze fantasztikus légellátó berendezésekkel és tudományos felszerelések olyan labirintusával, amelyben csak a szakértők igazodhattak el. Mindennek ellenére a mesterséges bolygó fő feladata továbbra is az volt, hogy üzemanyaggal lássa el azokat a kis hajókat, amelyekkel az Ember kitörni készült a Naprendszer mérhetetlen magányosságából.
– Biztos, hogy már jól érzi magát? – kérdezte a doktor, mialatt Gibson a járással kísérletezett.
– Azt hiszem – válaszolta fenntartással, nehogy később a természet meghazudtolja kijelentését.
– Akkor jöjjön a fogadószobába, majd adunk magának valamit inni; pompás forró teát – tette hozzá, hogy a félreértést elkerülje. – Ott aztán olvasgathat egészen addig, amíg majd eldöntjük, hogy mi is legyen önnel.
Gibson úgy érezte, hogy kiábrándulás kiábrándulásra halmozódik. Kétezer kilométerre volt a Földtől, körülötte a csillagok, és közben arra kényszerült, hogy meleg, cukros teát szürcsöljön egy olyan helyiségben, mint egy földi fogorvosi váróterem. A szobában nem voltak ablakok, az égbolt gyors körforgásának látványa ugyanis megsemmisítette volna az orvosok által elért eredményt. Az egyetlen, amivel agyonüthette az időt, a képes folyóiratok átlapozása volt. Ezeket azonban már ismerte, s különben is nehezen boldogult velük, mivel különlegesen könnyű papírra nyomott speciális kiadványok voltak. Szerencsére ráakadt az „Űrhajózás” egyik régi számára, s abban egyik saját novellájára, amit oly régen írt, hogy tökéletesen elfelejtette a befejezését. Elégedetten olvasgatott egészen a doktor megérkeztéig.
– Az érverése normális – mondta röviden. – Most megyünk a nullgravitációs szobába. Csak jöjjön utánam, és ne lepődjék meg semmin, bármi is történik!
E rejtelmes megjegyzés kíséretében keresztülvezette Gibsont egy széles, fényesen világított folyosón, amely úgy látszott, mindkét irányban felfelé kanyarodik attól a ponttól, ahol álltak. Gibsonnak nem volt ideje arra, hogy a jelenséget behatóbban megvizsgálja, mert a doktor máris félretolt egy oldalajtót, és megindult a mögötte levő fémlépcsőn. Gibson önkéntelenül követte, de amikor felfogta, hogy mi van előtte, akaratlanul is felkiáltott a meglepetéstől. A lépcső negyvenöt fokos szögben indult, de néhány méter után egyre meredekebbé vált, mígnem aztán teljesen függőlegesen emelkedett felfelé. Ezután – s ez olyan látvány volt, amelytől bárkinek az idegei felmondhatták a szolgálatot, ha első ízben találkozik vele – az emelkedési szög továbbra is növekedett egészen addig, amíg a lépcsők a feje fölé kerültek, majd eltűntek mögötte.
A doktor meghallotta kiáltását, és hátrafordulva megnyugtatóan nevetett.
– Nem kell mindig hinnie a szemének. Jöjjön csak, s majd meglátja, milyen könnyű!
Gibson tétován követte, majd észrevette, hogy nagyon különös dolog történt. Először is ő maga egyre könnyebb lett, másodszor, az egyre meredekebb lépcsőfokok ellenére az épp a lába alatt levő lépcső változatlanul negyvenöt fokos maradt. Maga a függőleges irány is lassan elhajlott, amint előrehaladt, és a növekvő görbület ellenére a lépcső emelkedési szöge nem változott.
Nem tartott sokáig, hogy Gibson rájöjjön a magyarázatra. A látszólagos gravitáció ama centrifugális erőnek volt a következménye, amely az egész állomás tengely körüli forgásából származott, és ha ő a középpont felé közeledett, az erő nullává vált. A lépcső maga a tengely irányában csavarodott, bizonyos fajta spirálvonal mentén – valaha még a matematikai elnevezését is tudta –, s így a sugár irányú nehézkedés ellenére a lejtés a lába alatt változatlan maradt. Olyan dolog volt ez, amihez az állomás lakóinak gyorsan hozzá kellett szokniuk. Nyilván, amikor visszatértek a Földre, a normális lépcső láttán éppúgy meglepődtek.
A lépcső tetején már semmi valóságos jelentése sem volt a „fent”-nek és „lent”-nek. Hosszú, henger alakú szobában voltak, amelyben keresztül-kasul köteleket feszítettek ki. A szoba egyébként teljesen üres volt, csak a végén tört át egy fénynyaláb a megfigyelőablakon. Gibson azt tapasztalta, hogy a fénypászma állandóan és egyenletesen mozog a fémfalon, mint valami kutatóreflektor csóvája. A fény csak egy pillanatra tűnt el, hogy aztán egy másik ablakon keresztül világítsa meg a helyiséget. Ez volt az első bizonyíték Gibson érzékeinek arról, hogy az állomás a valóságban is tengely körüli mozgást végez. A forgás sebességét hozzávetőleg megállapította abból, hogy mennyi idő alatt ér vissza a fénysugár az eredeti kiindulópontjához. E kis, mesterséges világ „nap”-ja tíz másodpercnél kevesebb ideig tartott; ilyen mérvű forgás elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a külső falai mentén a normális nehézkedés érzetét keltse.
Gibson úgy érezte magát, mint pók a hálójában, amint a doktort követve, kötelek segítségével előretornászta magát a megfigyelőállás irányába. Ez kéményszerű kiszögellés volt a tengely mentén, amely kiemelkedett a műszerek és berendezések közül, szinte korlátlan kilátást engedve a csillagokra.
– Magára hagyom egy időre – mondta a doktor. – Untig elég látnivaló van itt, azt hiszem, el fog szórakozni. Ha nem… hát akkor jusson eszébe, hogy a lépcsők alján normális a gravitáció.
Gibson keményen elhatározta, hogy megállja a helyét, különben az első rakétával visszaküldik a Földre.
Csaknem lehetetlen volt elhinni, hogy az állomás forog, és nem a Napból meg csillagokból álló környezet; a csillagok oly gyorsan mozogtak, hogy csak a fényesebbjét lehetett tisztán látni és természetesen a Napot. Amikor Gibson szeme sarkából rápillantott, egy arany üstököst látott, amely minden öt másodpercben keresztülhaladt az égen. Az események természetes ritmusának ilyen fantasztikus felgyorsulása után már nem volt nehéz megérteni, hogy a régebbi korok embere miért utasította el a Föld forgásának gondolatát és ragaszkodott az égi szférák mozgásához.
Az állomás részben takarta a Földet, amely az ég nagyobb felét elfoglaló óriási korongnak látszott. Lassan növekedett, s amint az állomás rohant tova Földet övező pályáján, mintegy negyven perc múlva betöltötte az egész égboltot, aztán egy órával később teljesen láthatatlanná vált. Fekete árnyék a Nap előtt. A Föld, akárcsak a Földről a Hold, végigjárta az összes fázist – az újtól a teliig és vissza – s mindezt két óra alatt. Ha az ember erre gondolt, eltorzult az időérzéke, a megszokott idő-felosztások, a nappal és éjszaka, a hónapok és évszakok teljesen értelmüket vesztették itt.
Az állomástól egy kilométerre láthatók voltak a jelenleg „dokk”-ban levő űrhajók, amelyek együtt mozogtak a mesterséges bolygóval, noha e pillanatban semmiféle módon nem voltak összekapcsolva vele. Az egyik volt ama kis nyílhegyforma hajó, amely a Földről iderepítette, a második a Holdra való szállítás céljára szolgáló teherrakéta, a harmadik pedig az Ares, vakítóan fénylő vadonatúj alumínium festésével.
Gibson még nem békült meg a gondolattal, hogy búcsút intettek a karcsú, áramvonalas hajóknak, amelyekről a korai huszadik század álmodozott. A csillogó, súlyzóhoz hasonló járművek nem fedték az űrhajóról alkotott elképzeléseit, s bár a világ elfogadta azokat, ő nem. Természetesen ismerte a szokásos érveket: semmi szükség nincs az áramvonalasságra olyan járműnél, amely sohasem lép be a légkörbe, következésképp kialakításánál csak a szerkezeti és motorikus szempontok érvényesültek. Miután az erősen radioaktív hajtóegységeket minél távolabb kellett elhelyezni a személyzettől, önként adódott a legegyszerűbb megoldás: a kettős gömb és a hosszú összekötő henger.
Ez egyben a legcsúnyább is – gondolta Gibson –, de nem tesz semmit, miután az Ares gyakorlatilag egész életét az űrben tölti, ahol egyetlen nézőközönsége a csillagos ég. Feltehetően az Arest már feltankolták, s csak arra a pontosan kiszámított pillanatra várt, amikor a hajtóművek beindulnak, s a hajó, elhagyva eddigi pályáját, megindul a Marsra vezető hosszú hiperbolán.
Amikor ez megtörténik, ő is a fedélzeten lesz, s megkezdődik a nagy kaland, amelyről sohasem hitte, hogy valaha része lesz benne.

© 2010, Metropolis Media Group Kft.