FőképELSŐ FEJEZET

Jane néni visszatér

I

Ez nemrégiben történt, egy gyönyörű júniusi reggelen. Jenny Windell a kapukulcsával utat nyitott magának Auburn Lodge-ba. Álmodozó kis nótát dünnyögött; úgy andalgott fel a szalon felé. Ugyancsak elcsodálkozott, mikor Jane néni holttestére bukkant a nyitott ajtó mellett, egy szőnyegen. Persze évek óta tudta mindenki, hogy Jane néninek egyszer még rossz vége lesz. Nemcsak hogy fekete haját rövidre nyírva viselte, akár egy fiú, de cigarettáit is valami furcsa, hosszú vörös szipkából szívta, sőt! jó ismeretségben volt Sitwellékkel. Na és vasárnap olyan színdarabokban lépett föl, amelyek vagy nem szóltak semmiről, ami ostobaság, vagy csakugyan arról szóltak, amit az első pillanatban gondolt az ember – ami alig hihető. Azt is mondták róla, hogy… de azért az mégsem volt igaz. Végtére is apja Indiában szolgálta a királyt, és a Windellek mindig is úriemberek voltak.
Mindezeknél fogva nem volt olyan rettentő csoda, hogy Jane néni ilyen véget ért; az se volt a világ legnagyobb csodája, hogy Jenny dalolva felandalgott a lépcsőn, és holttestet talált a szalonban. Jenny olvasott nő volt: tudta, hogy az emberek fel szoktak andalogni a szalonba, és ott holttesteket szoktak találni. Michael Alloway, az ügyvéd épp tegnap este talált a kandallója előtti szőnyegen egy jól öltözött hölgyet, illetve a hulláját. Cédula is volt a hölgy mellett: A K 17 L P K 29 Péntek. Hogy ez az üzenet mit jelent, azt Jenny a mai napig sem tudja. Délelőtt még a korzón sétálgatott; kirakattól kirakatig, pulttól pultig libegett, és közben azon járt az esze, hogy hamarabb keveredhet kalandba az ember a Brompton Roadon, mint egy arab sejk tevéjének nyergében… Holttest… jóképű fiatal detektív… az Old Bailey börtöne… no és Jenny Windell a tanúk padján…
„Drámai tanúvallomás.” (…Á; jó reggelt; dehogy, köszönöm, csak nézelődöm…)
Jenny tehát csupán azon csodálkozott el, hogy mit keres Jane néni egyáltalán Auburn Lodge-ban, hisz a közelükbe se szagolt… várj csak, Jenny… úgy van; lehet annak már nyolc esztendeje is. Boldog évek, gondolta magában Caroline néni (ez a Rendes Néni), mégis százszor jobb, hogy Jenny nem kerül össze Jane-nel. Mert ugye hát Jane néni… szóval: nem jó társaság Jennynek. Isten tudja, micsoda gondolatokat plántálhatott volna a fejébe. Jótéteménye a sorsnak, hogy Jane úgy nyolc esztendővel ezelőtt mindörökre elhagyta Auburn Lodge-ot.
És most Jane visszajött… sőt találkozott Jennyvel, nyolc év után… és ez biztosan rossz hatással lesz Jennyre. Csupa bolond gondolatot fog plántálni a fejébe…

II

– Ó – mondta Jenny. Aztán azt mondta: – No, nézd. – Majd csodálkozva: – Lám csak, hisz ez Jane néni!
Nyolc esztendő elmúlt azóta, de ebben nem lehetett kételkedni. A kerek, fekete fej; az a lehetetlen, cigányos arany fülbevaló. A nevetséges, kitépkedett szemöldök a mandulavágású szem fölött, a duzzogó, túlságosan vörös száj; még az a hírhedt cigarettaszipka is ott fekszik mellette a padlón, összetörve. Mindezeket bőven tálalták mindenki elé, aki a Vasárnapi Lapokból szerzi be a hírességekről szóló értesüléseket, úgyhogy alig akad olyan nő Londonban, aki azonnal ne vágná rá: „De hisz ez Jane Latour!” – Ez a Vasárnapi Lapok nem járt az Auburn Lodge-i szalonba; a Vasárnapi Lapok aztán egyáltalán nem. Járt viszont Garvin úr az Observertől, de ő hazafi, és igazán mindent megtett Angliáért; szóval ez egészen más dolog. Az Observer országosabb orgánum volt. Ha az ember a Vasárnapi Lapokat akarta olvasni, le kellett mennie a konyhába… Az ember megvárta, míg a szakácsnő kijelenti:
– Na, itt megint a nagynénjéről van szó, Miss Jenny. Mindjárt kivágom magának… – Ilyen módon a szakácsnő újságkivágásaiból állította össze Jenny a dolgokat, meg itt-ott akkor is talált valamit, ha szőke fejét a fodrász keze alá hajtva belemélyedt a képes magazinokba, és hát nyolc évvel ezelőttről is emlékezett valamire. Végül olyan tökéletes képet alkotott Jane néniről, amilyet egy unokahúg csak kívánhat.
Ez a kép hasonlított az első és utolsó pohár koktélhoz, amit megivott: egyszerre volt vonzó és taszító.      A koktélt White Ladynek, fehér hölgynek hívták, ilyen nevet azonban Jane néninek álmában se adott volna senki. Jane néni vörös-fekete hölgy volt. Ugye, ha arról volt szó, hogy mégiscsak ismert színésznő, az ember társaságban könnyedén odavethette:
– Hogyne, igen, a nagynéném. – És az ember megvárhatta, míg irigykedve megkérdezik:
– Csak nem?
Ami pedig egyéb fajta hírhedtségét illeti, az ember gyorsan rávághatta:
– A valóság az, hogy valamelyes rokonságban csakugyan volnánk vele, de hát… – és az ember megvárta, míg kénytelen-kelletlen másra terelik a beszédet. Jennyt tulajdonképp az bosszantotta (ha egyáltalán gondolt rá), hogy nem is sejtette, mit művelt valójában Jane néni. Caroline néni egyszer elmagyarázta ugyan azt, hogy mit nem művelt, de Jenny úgy érezte, itt többről lehet szó. Végtére, akárki feleségül mehet egy francia grófhoz, akiről utóbb kisül, hogy nem is gróf, meg hogy tulajdonképpen nem is ment hozzá feleségül, míg végre annyi igazság marad az egészből, hogy kétségtelenül (bizony, hogy kétségtelenül!) francia volt. Viszont egy ilyen kis malőr miatt még nem kezdenek az emberről cikkezni a lapok.
– Nem igaz, Caroline néni?
– Fiam – mondta Caroline néni –‚ ez még nem minden.
– Mi minden?
– Nem valami kellemes egy nővérnek ilyesmiről beszélni. Nem is illik tizenhat éves lányokkal ilyesmiről beszélni. Lehet, Jenny, hogy én régimódian neveltelek, de, hogy megint csak régimódi szót használjak, én téged úrinővé szeretnélek nevelni. Most pedig beszéljünk másról.
– Jane nénit nem nevelték úrinőnek?
– Jane néni – mondta büszkén Caroline – úrinő volt, lesz és marad, akármit csinált. Hiszen Windell! – Erről jutott eszébe Jennynek, hogy ő is Windell, eszerint tehát úrinő volt, lesz és marad, akármit csinál. Még ha olyasmit tesz is, amit Jane néni, akármi légyen az. Na és akkor miért…
– Csöngess, fiam, és hadd hozzák azt a teát… Mi az? Leszaladt egy szem a harisnyádon? Mutasd csak. Úgy van. Menj és húzz másik harisnyát. Ezt majd megstoppolod.
Így nem maradt más hátra, mint hogy Jenny örök igaz barátnőjével, Nancyvel közösen döntse el (egy doboz csokoládé fölött), mit is művelt Jane néni tulajdonképpen. Jenny arra szavazott, hogy a néni kokaint szedett nagy, sőt egyre mértéktelenebb adagokban. Nancy úgy vélte, hogy lanton hárfázott Európa összes koronás fői előtt, méghozzá meztelenül. Aztán másról beszéltek.
És most, két évvel ezek után, Jane néni itt fekszik Auburn Lodge-ban, és Jenny még most sem tudja, hogy tulajdonképpen mi volt a bűne.

III

Jennynek az volt az első gondolata: – Hű, milyen izgi! – S csak azután jutott eszébe némi lelkifurdalással, hogy: – De hát szegény Jane néni! – Majd pedig – értelmes lányka lévén – úgy vélte, hogy ha minden igaz, amit Jane néniről mondtak, talán jobb is, hogy így lett vége neki, mielőtt még több kokaint fogyasztott volna, és még több koronás fő előtt játszott volna oly módon, hogy semmit se viselt, sőt, talán közönséges elnökök is sorra kerülhettek volna. Aztán azt is gondolta, hogy egyik se lehet valami nagyszerű, hiszen a sok még a kokainból is megárt, az a másik meg rémesen kínos lehet – különösen, ha az elnökök életben is olyanok, mint a fényképeken –, szóval hogy talán Jane néni nem is nagyon bánja, hogy íme, ezeknek most vége. Így, miután kicsit újra izgalomba jött, körülnézett a padlón: nincs-e valahol valami kódolt üzenet, amelyet a Legnagyobb Európai Bűnszövetkezetek egyike hagyhatott el. Mert ha igen…
Ilyesmi nem akadt. Sőt: sajnos (vagy azt is lehetne mondani, szerencsére) semmi sem mutatott arra, hogy bűntényt követtek volna el. Jane néninek igen magas sarkú cipője volt, ez alighanem megcsúszhatott a parketten, a néni elvágódott, és beverte a fejét egy értékes, antik bronz ajtórekesztőbe (ezt arra használják, hogy az ajtó ne vágódjon be, ha behoznak vagy kivisznek valamit). Szóval: nincs bűnös.
Legközelebbi gondolata az volt Jennynek, hogy fölemelje a földről az ajtófogót, és visszategye rendes helyére, a zongora tetejére. Ez az ajtófogó (Caroline néni valahol Whitstable-ben szedte össze) a szép, régi Conway-kastélynak egy darabját ábrázolta, s ha nem is volt valami isteni műkincs, annyira mégis hasonlított a Conway-kastélynak egy darabjához, hogy inkább szépnek, mintsem hasznosnak lehetett tartani. És mint ilyen, jogot szerzett arra, hogy a zongora tetejére kerüljön; az ember ott mégis inkább megcsodálhatja, mintha a földön volna, mert abban az esetben le kéne hajolni hozzá. Jenny tehát fölemelte a földről, de mert valami foltokat vett észre rajta, nem tette vissza rögtön a helyére, a tábornok és Lord Roberts közé (aki alatt a tábornok valamikor szolgált), hanem először gondosan letörölgette a zsebkendőjével. S mert a zsebkendő így bepiszkolódott, elfintorodva egy székre dobta, közben pedig azon tűnődött, hogy most mihez kezdjen.
Ezen nem soká töprenghetett. Valahol lent ajtót nyitottak; valahonnan lentről hangok hallatszottak a lépcső felől. Jenny Windellbe hirtelen beléhasított a szörnyű felismerés – melege meg hidege lett tőle egyszerre, elsápadt és elvörösödött, a szíve forrón dobogott a torkában, majd jéggé dermedve szinte a gyomrába hullott –‚ hogy neki pedig itt nincs semmi keresnivalója, mert fél évvel ezelőtt ő is itt hagyta Auburn Lodge-ot, itt hagyta bizony, örökre.

A Kiadó engedélyével.