FőképA Királynő dicsősége Örök Szigetből nyugodtan ringatózott Vízmélyvára kikötőjének fekete vizén. Egy játékos éji szellő meglengette a katamarán köteleit, melyek hangosan csapódtak a hajó oldalának a viszonylag csendes éjszakában. A szél megélénkült, a zászló erősen csapkodott, és a címerkép – arany fa a csillagos kék ég előtt – hullámzani látszott. Hal és tengervíz szaga érződött a hűvös, nedves levegőben.
A sikátorok védelmében egy magányos alak nézte vágyakozva a vitorlást. A Selűne fénye az aranyelf bőrét és haját fehérré változtatta, viseletes kék ingét pedig kabátjához és térdnadrágjához hasonló szürkévé. Az inget szegélyező halvány ezüst még visszatükrözte a hold opálos fényét.
Napcsillag Jander karcsú volt és magas a fajtájához képest, majdnem öt láb kilenc hüvelyk. Vonásai tiszták és élesek, melyeket most meglágyított az emlékezés. Füle kecsesen elkeskenyedett, és beleveszett szálló, arany hajába. Csizmája, mely nem keltett zajt a dokkok duzzadt deszkáin, finom, szürke bőrből készült, és combközépig ért. Egyszerű, fémborítású tőr ékesítette bal csípőjét.
Jander ezüst szeme megtelt szomorúsággal. Mennyi évtized telt el azóta, hogy hajót látott a hazájából? Fenséges Örök Sziget, a szépség és a harmónia hazája. Soha többé nem láthatja. Vékony, hosszú ujjaival szorosabbra vonta köpenyét, hogy elrejtőzzön a kíváncsi szemek elől.
Nem tudott többet elviselni. Elfordult, és lassan elindult a kikötőből a város szíve felé. Ez a hely is az otthona volt egy ideig.
Jander már csak ritkán merészkedett a városba. Túlságosan zsúfolt lett neki. Egy kis barlangban élt a városon kívül, ahol még voltak fák, és volt csend. Ott Jander átadta magát ösztönös szeretetének a szépség és a természet iránt. Kis kertet gondozott, melyben éjjel virágzó növények virítottak. Ma éjjel nagy szükség vezette az elfet, hogy belopózzon a kikötőbe. Tökéletes csendben mozgott, halálos céllal. Nem törődött az éttermekkel, az üzletekkel és a raktárakkal. A város legrosszabb helyére igyekezett, ahol Toril legkínlódóbb lelkei élték le értelmetlen életüket mocsok és fájdalom közepette. Az elf befordult egy sarkon, vonásai zordak voltak az éhségtől, szürke köpenye szárnyként csapkodott mögötte.
Pénzzel mindenre lehetett gyógyírt találni Vízmélyvárában. Volt papi segítség a sebekre, és varázslat a jószerencsére. De néha az istenek mégsem hallgatták meg papjaik imáját, és a varázsszavak elromlottak. Nagyon elromlottak.
Valamikor a szerencsétleneket, akiknek az elmebetegségét nem lehetett varázslattal meggyógyítani, pincékbe zárták, vagy kitették az utcára. Néhány különösen romlott ember még azt is megszervezte, hogy kellemetlen, őrült rokona „eltűnjön”. Ma azonban, 1072 civilizált évében, volt egy hely a gyógyíthatatlanul tébolyodottak számára.
Ahogy a nagy kő- és faépülethez közeledett, összerezzent. Érzékeny füle még kint is fájt a benti hangzavartól. A bolondokháza még iszonytatóbb hely, mint a kísértetkastélyok, tűnődött; itt valóban meg lehetett hallani az átkozottak jajgatását. Nem szeretett ide járni enni, és csak néhány évenként jött, mikor szomját az állatvér már nem tudta oltani. Felkészült a benti látványra, és odalépett az ajtóhoz.
A menhelyen két nagy cella volt, egy a férfiaknak, egy a nőknek. Más, kisebb cellák azoknak, akik túl vadak, hogy a nagyokba kerüljenek, és annak a néhány szerencsétlennek, akik annyira eltorzultak, hogy nem lehetett megállapítani a nemüket. Jander sosem ment be a különálló cellákba. Vámpír volt, de csak ennyi fájdalmat és ocsmányságot tudott elviselni.
Nem volt több, mint apró ködfoszlány amikor átkúszott a női cella ajtajának repedésein. A köd színes lett – kék, ezüst és arany – azután már egy angyalszerű lény állt ott, ahol az előbb a formátlan köd volt.
Falikarokban álló fáklyák világították meg a helyiséget olyan magasan, hogy a betegek ne érhessék el. Sok őrült félt a sötétben, úgyhogy egy ilyen helyet nem lehetett megvilágítatlanul hagyni. Szalma és rothadó matracok takarták a padlót. Voltak edények, de csak kevesen használták őket. Néhány hetente a város által kinevezett felügyelők elvitték a bentlakókat, és néhány vödör vízzel felöntötték a padlót, de ez igencsak kevés volt egy ilyen mocskos hely tisztántartásához.
Jander egy macska kecsességével lépkedett a tébolyultak között, és szőke fejét hol erre, hol arra fordította, tekintetével végigpásztázva a helyet. Néhányan elmenekültek a közeledtére, és pityeregve összebújtak a sarokban. Mások észre sem vették. Megint mások még hízelkedtek is neki. Ezeket óvatosan eltolta magától.
Legalább fél évszázada nem járt itt, és már senkit sem ismert meg. Volt néhány emberien kinéző, öreg nő, akiknek az elméje egyre hervadt, majd észrevétlenül teljesen eltűnt. Mások torz szörnyek voltak, elferdült varázslatok, vagy talán szándékos rosszindulat áldozatai, akik emésztő kínjukat üvöltve adták a világ tudtára a sarokban kuporogva. A legszívfájdítóbbak azok voltak, akik majdnem épek voltak, és egy kis segítséggel élhettek volna a kinti világban, de a rokonaik nem törődtek velük.
Vízmélyvára növekvő népességével egyre több, és egyre többféle elmebeteg lett. A legtöbbjük ember volt, bár itt-ott Jander felfedezte néhány törpe és felemás gnóm alakját. Szerencsére elfek nem voltak közöttük. Az egyik nyirkos, hűvös sarokban egy nő pikkelyes kezével folyton feltépett egy vérző vágást a karján. Lába is hüllőláb volt, és karmos ujjakban végződött. A kifejezéstelen arc teljesen emberi volt. Egy másik majdnem a vámpír lábai előtt hevert, fejét a kezével takarta. Mikor Jander átlépett fölötte, megmozdult. A vámpír megrettent. A felé forduló arcon nem voltak vonások, csak egy piros nyílás a száj helyett.
–Tudod, hogy jönnek – zúgott egy hang a fülében. – Azok a szemek a csápjaikon feléd integetnek, és a szájak, a szájak…
A nő teljesen összezavarodott, és elkezdte szopni az egyik ujját. Az elf becsukta a szemét. Gyűlölte ezt a helyet. Gyorsan eszik és elmegy, gondolta.
Táplálkozása nem tett nagy kárt a bentlakókban. Megjelent a cellában, annyi folyadékot vett magához, hogy a legközelebbi alkalomig elég legyen, amíg újra embervért kíván, és eltűnt. Ritkán szívott ki akár annyit is az értékes nedűből, hogy az áldozat másnap reggel gyenge legyen. A felügyelők nem ellenőrizték a betegek torkát. Így a kis, jelentéktelen jeleket nem vették észre.
Egy nő kuporgott egy piszkos szalmazsákon a kőfal végében, elkülönülve a többitől. Első pillantásra nem különbözött a tébolyda többi lakójától. Hosszú, sötét haja kócos, halvány végtagjai piszkosak. Az a visszataszító barna ing volt rajta, ami ennek a pokolnak az egyenruhája. Alig több egy darab rongynál, és nem sok védelmet nyújtott a nedves hideg ellen, és semmit az őrült lakók tapogatása ellen. Talán a nő megérezte a pillantását, mert felnézett.
Megdöbbentően szép volt, és Jander ajkát fájdalomtól és csodálattól halk kiáltás hagyta el. Bár a nő hajába nedves szalmaszálak keveredtek, és piszkos volt, egykor elragadó vörösesbarna lehetett. Nagy szeme fájdalomtól fénylett, majd könnyel telt meg, míg a fiú nézte őt, s a cseppek végigfolytak piszkos arcán. Ajka rózsaszín, tökéletesen illett a porcelánszín arcához, gyengén reszketett. A vámpír már régóta nem látott ilyen szépséget; és nem gondolta, hogy épp itt fog ilyenre találni. Elbűvölve odament hozzá, és letérdelt mellé. A lány csillogó tekintete követte.
–Üdvözöllek! – mondta az elf lágy, dallamos hangon. A lány nem felelt, csak nézte nagy, bájos szemével.
–Jandernek hívnak – mondta a fiú még mindig gyengéden. – És téged? Honnan való vagy?
A lány ajka megmozdult. Jander feszülten várt, de nem hallott semmit. Csalódottan felállt. A lány még mindig bizakodón nézte. Istenek, de gyönyörű… Vajon ki küldte erre a borzalmas helyre?
–Bárcsak elvihetnélek innen – mondta neki a fiú szomorúan –, de nem tudnék rád vigyázni napközben.
Elfordult a lánytól. Ő zihálva utána nyúlt, és szemét ismét könnyek futották el.
–Szer! – zokogta a fiú után nyújtózkodva.
Öt teljes évszázad telt el anélkül, hogy bármi szép megérintette volna, és most itt volt ez a szomorúan sugárzó lány, aki érte esedezett. Jander habozott, majd leült a lány mellé, és átölelte.
–Ssh, ssh – nyugtatta, mint egy gyermeket.
Addig ölelte, amíg a lány álomba nem sírta magát, és utána odafektette a szalmazsákjára. A vámpír felállt, óvatosan, hogy ne zavarja, és a szoba másik részében oltotta éhségét.
Szíve most könnyebb volt, mint az elmúlt hosszú és üres években. Jander talált valami gyönyörűt egy pokoli helyen, valamit, ami nem félt tőle. Gondoznia kell. Tudta, hogy holnap éjjel vissza fog térni.
És úgy is lett. Valódi ételt vitt magával – húst egy utazó tűzhelyéről, és óvatlan árusoktól lopott kenyeret és gyümölcsöt. Jander tapasztalata szerint a vámpírok kitűnő tolvajok voltak, bár csak néhányuknak kellett ilyen foglalkozást űznie.
–Hát megint itt vagyok – üdvözölte a lányt. Az felnézett rá, és szája óvatos, futó mosolyra görbült. A fiú szíve megreszketett, és válaszul szélesen visszamosolygott. Az elf leült a nő mellé, és odaadta neki az ételt. A lány pedig zavartan nézte. – Étel – magyarázta Jander. – egyél. Mutatta, mintha a kenyeret a szájába tenné. A lány még mindig nem értette. Jander megevett volna egy darabot, de már semmi mást nem tudott megemészteni, csak a vért.
A háta mögül hallatszó dulakodás ötletet adott neki. Egy öreg nő éhesen meredt a kenyérre.
–Nézd – mondta a lánynak, és letört egy darabot a kenyérből.
Az öreg nő megragadta az ételt, és mohón rágni kezdte. A sötét hajú lány mosolygott, és bólintott válaszul. Céltudatosan felállt, és elkezdte szétosztogatni az ételt a többi bolond között. Közben boldog mosollyal nézett vissza Janderre.
Jander kacagott, bár mérges is lett. A lánynak ennie kellett; szinte csak csont és bőr volt. Nem kéne szétosztogatnia, amit hozott neki.
A fiú hirtelen felállt. A kedves őrült asszony megfontolt céltudatossággal sétált társai között, és gyakorlott bájjal osztogatta az ételt. Mintha régebben emberekkel foglalkozott volna, gondolta Jander. A fiú egy szempillantás alatt mellette termett, és maga felé fordította.
–Az istenekre – suttogta –, te nem ilyennek születtél, ugye?
A lány derűsen rámosolygott, és folytatta a dolgát. A fiút megrázta a felismerés, és valami eszelős remény töltötte el. Ha egyszer ép elmével bírt, akkor talán újra az lehet! Visszahozhatja-e az őrület széléről?
Egy dolog biztos volt. Meg kell próbálnia.
Mielőtt a „virágját” megismerte, Jander alig létezett. Egyik éjszakáról a másikra élt, állatvérrel táplálkozva. Éjszakai kertjét gondozgatta, és vigaszt talált a munkában a termőföld és a virágai között. Mióta vámpír volt, mindent elveszített, amit élőként szeretett.
De ez mit sem számított ennek a titokzatos nőnek a tébolydában. Úgy tűnt, örül, mikor látja, még ha nem is mondott többet szófoszlányoknál, melyeket a fiú nem ismert fel. A következő hetekben Jandernek végre sikerült rávennie, hogy egyen, és hízni kezdett.
Egy kora őszi estén együtt ültek. A lány hirtelen feszült lett, kibontakozott az öleléséből, és ajkát aggodalmasan összehúzta.
–Mi az? – kérdezte Jander.
Mintha a lány nem hallotta volna. Hirtelen felállt, figyelme még mindig befelé fordult. Jander nyugtalan lett, kezével a lány ruhája után nyúlt.
A lány sikoltott, és ekkor a többi őrült is ordítani kezdett, és pokoli hangzavar támadt. Összeszorította a kezét, vékony testének izmai megfeszültek a rettegéstől. Az őrült nő kétségbeesve nézett körül, mintha menedéket keresne. Mélyen nyöszörgött, mintha rabul ejtett állat volna, nekicsapta magát a falnak, ujjaival a durva követ karmolta, és kétségbeesve verte a mozdíthatatlan falat.
–Ne! – kiáltotta Jander.
A lány mellett termett, elhúzta. Erős, arany kezével szorosan fogta csuklóját. Ő egy darabig szánalmasan sírva küszködött, majd ájultan roskadt a fiú mellkasára. Véres kéznyomok látszottak a kőfalon, és meleg nedvesség csurgott le hosszú ujjain. A lány csúnyán megvágta magát, tenyere és alsókarja ragacsos volt a vértől.
Jander megnyalta a száját, étvágya feléledt, ezüstös pillantását megragadta a pirosságon csillogó fáklyafény. Aztán visszapillantott a lány szemébe. Amit a mélyén látott, megrendítette őt.
Valami remegett, mint egy gyertyaláng. Nagyon rövid ideig, szinte el sem hitte, hogy látta, de ott volt. Egy pillanatnyi értelem, tiszta és fényes, mint a vízen csillogó napfény. Jött, és elmúlt.
–Ó, kicsikém – mondta Jander letörten –, mi történt veled?
Ez volt az első alkalom, hogy a lány rejtélyes tombolását látta, de nem az utolsó. A nő nyomasztó állapota és nyugodtsága közti ellentmondás fájdalmat okozott az elfnek. Jól volt napokig, talán hetekig vagy hónapokig. Aztán minden előjel nélkül a belső egyensúlya felbomlott, és újra megpróbálta magát átverekedni a szilárd kőfalon. Kétségbeesve menekült valami rettenetes elől, ami csak a saját őrült agyában létezett.
Jander minden tőle telhetőt megtett, hogy megvédje őt saját maga okozta fájdalmától. A háta mögé vagy az oldalához szorította a lány karját, vagy olyan szorosan tartotta, hogy mozdulni sem tudott. Végül megnyugodott, és ugyanolyan békés virág lett, mint azelőtt volt. Az egyik ilyen kitörés után Jander addig ölelte, amíg az idegesség teljesen ki nem apadt belőle. A fejét a lány haján nyugtatta, és elégedett volt, hogy már nem küzdött. A lány egy kicsit elhúzódott, felnézett a fiúra, és ajka hangtalanul megmozdult. Jander feszülten várt. A lány az egyik kezét a szívére tette, és egy furcsa hangkombinációt dobolt a mellkasán. A fiú megrázta a fejét, hogy nem érti. Újra motyogott valamit érthetetlenül, majd teljesen tisztán ezt mondta:
–Anna.
Jander megdöbbent.
–Ez a neved? Anna?
A lány rémült tekintettel bólintott.
–Jander vagyok – mondta a fiú, és csodálkozott, mennyire szeretné hallani a nevét azokról az édes, rózsaszín ajkakról.
De Anna újra visszaroskadt magába, és a kifejezéstelen fátyolosság elhomályosította gyönyörű szemét. Ma este már nem fog többet megszólalni. A vámpír nem volt bánatos. Még sok éjszaka hátra van. Magabiztos volt. Megnyeri Anna bizalmát, és remélte, hogy kijózaníthatja.
A tél nehéz volt a tébolyda lakói számára. Jander lopott néhány takarót, és megpróbálta a lehető legmelegebben tartani Annát. Szerette volna otthagyni a meleg gyapjútakarókat, de az őrök gyanút fogtak volna.
Jander szürkület után megjelent a cellában. Kertje virágoktól pompázott, és szedett Annának egy csokorral. Talán a virágok kicsalják belőle azt a tündöklő mosolyt, amelyet nemrég látott. Amint a köd megszilárdult, a lány felismerte karcsú alakját, és az üdvözlő mosolytól felragyogott az arca, ami újra józannak tetszett. Úgy nyúlt utána, mint egy gyermek a szeretett szülő után, aki túl sokáig volt távol.
Jander az illatos ajándékot odatette a lány fehér karjába.
–Ezt neked hoztam, kedvesem – mondta gyengéd, selymes hangon.
Anna belefúrta arcát a virágokba, aztán nagy, kedves szemét a fiúra emelte.
–Szer! – kiáltott boldogan, a csokrot a földre dobta, és szorosan átölelte a fiút.
Jander örömmel viszonozta az ölelést. Amint szeretettel tartotta a karjában, rájött, hogy az érzései megváltoztak iránta. Mostanáig úgy gondolt rá, mint egy megsebzett, fiatal erdei állatra, akinek gyengédségre és gondoskodásra van szüksége. Így is bánt vele, megtagadva az igazságot, mely most feltárta magát. Akár akarta, akár nem, Jander mélységesen szerelmes volt.
Mintha Anna érezte volna a változást, szorosabban húzta magához, és egyik kis kezével a fiú nyakára lógó puha, arany tinccsel játszadozott. Mostanáig halottnak hitt érzések keltek új életre Janderben. A szenvedély összekeveredett a vérszomjjal; vérének illata minden mást elnyomott. Megadta magát érzéseinek, és morogva megcsókolta Anna torkát. Fogai gyorsan és céltudatosan mozdultak.
Gyengéd volt, bár éles fogai belemartak nyakának puha húsába; ölelése egy szerető ölelése volt, nem egy vadállaté. Noha a
lány egy kicsit nyöszörgött az első gyors fájdalmaktól, nem húzódott el.

Jander épp készült megjelenni a tébolydában, mikor hangokat hallott. Kékesszürke árnyként odalapult az ajtóhoz, és a hangokat figyelte.
–Milyen csinos lélek! – hallatszott egy gyengéd, meleg hang.
–Igen, valóban – értett egyet a második. Jander felismerte az
egyik őr hangját. – Már több mint száz éve ilyen. Már itt volt akkor is, mikor a nagyapám itt dolgozott, és azóta nem változott.
–Tényleg? Szegény gyermek. Nézd! Azt hiszem megért engem!
–Á, csak bolondozik. Nem ért az semmit. Már száz éve.
–Igen, ezt már mondtad.
A hang érezhetően hűvösebb volt. Jander mosolygott magában. Anna minden védelmezője az ő barátja is volt. Helyet változtatott, és egyik csúcsos fülét a kőhöz nyomta.
Amit az őr mondott, az zavarta őt. Vajon tényleg már több mint egy évszázada van itt, miközben szemernyit sem változott? A gondolatban végigszámlálta az évszakokat. Az idő nem jelent semmit egy vámpírnak, de megdöbbent, mikor rájött, több mint, egy évtizede látogatta már Annát.
A kedves hang folytatta.
–Lathander a remény istene, és a remény mindennap újraéled a hajnallal. Ezt ne feledd el, fiam! Mi okozta ennek a nőnek a szenvedését?
–Azt gondoljuk, hogy varázslat, uram. Senki nem marad ilyen sokáig így, ha nem valami mágiáról van szó.
Jander keze ösztönösen ökölbe szorult. Varázslat! Ez magyarázat lehet mindenre. Küzdött, hogy elnyomja a titokzatos művészet említésére feltörő haragját.
A vámpír gyűlölte a mágiát. Valamikor ez természetének része volt. Még most is volt valamennyi varázsereje; a termőfölddel való tehetsége csak egy jelentéktelen példa. Az évek során ez az erő halványabb lett, hogy igazán komoly dolgokban megvédhesse magát. Most már a jó kezekben sem bízott, és a tudat, hogy Anna talán valami gonosz varázsige hatása alá került, felbőszítette. Nyugalmat erőltetett magára, és tovább hallgatózott.
–Próbálta már valaki feloldani az átkot?
–Nem. Nincs családja, és senkije, aki fizetne érte.
Jander idegesen harapdálta alsó ajkát. Ha Lathander papja megpróbálta volna megszabadítani őt az átoktól, mely az elmúlt évek során életben tartotta, azzal meg is ölhette volna. A pap láthatóan hasonlóra gondolt.
–Megpróbálnám, de félek. Veszélyes lehet.
Az őr éles orrhangon nevetett.
–Milyen élete van most? A halál talán jobb volna.
Jander szeme összeszűkült a haragtól.
–Talán – kongott a pap most már határozottan jeges hangja –, ha jobban gondoskodnátok róluk, nem lenne ilyen mocskos ez a hely. Beszélnem kéne a feletteseddel.
A vámpír hallotta a nyíló cellaajtót, és visszaolvadt az árnyakba. Nézte, amint Lathander papja kilépett, és hálásan beszívta a friss levegőt. Az ember fiatal volt, olyan harminc körüli lehetett, nyugodt méltósággal járt. Hosszú, barna haja volt, arany és rózsaszín köpenye egyszerű, mellőzött minden hívságot. A pap magasra értékelődött Jander szemében a járása és a hallottak miatt. Amellett Jander mindig is szerette Lathandernek, a hajnal és a kezdetek aranybőrű istenének tanításait. Vagy legalábbis addig szerette, amíg ez a nagy sötétség be nem borította, és el nem takarta szeme elől a hajnalt örökre.
Amikor az őr elfoglalta helyét a női cella előtt, Jander köddé alakult, és bekúszott a szobába. Odament Annához, a karjába vette, és szorosan tartotta.
–Varázslat. Varázslat tette ezt veled. Ó, Anna!
Hirtelen elérzékenyült az együttérzéstől, a lány arcát a két kezébe fogta, és szenvedélyesen megcsókolta. De a fájdalomtól meglepve visszahőkölt. Egyik arany kezével megérintette sajgó, összeharapdált ajkát.
Anna tombolva felpattant, sikított, és a falat verte. Mint mindig, Jander mellette volt, és nyugtatta. Mikor a pillanat véget ért, a lány felnézett rá, szemében könyörgés volt. Jander puhatolódzva, megkönnyebbülve átölelte, óvatosan áthidalva köztük a szakadékot, amelyet öntudatlanul ő maga okozott.
Soha többé nem próbálta megcsókolni. A szeretetnek ez az emléke megmozgatott valamit bolond agyában.
–Ki tette ezt veled, szerelmem? – suttogta a fiú.
Szeretettel átölelte, és nem várt választ. A lány teljesen tisztán így szólt:
–Barovia. – Semmi mást nem árult el.
Barovia. A szó furcsán hangzott a vámpír nyelvén, mikor elismételte. Vajon egy személy neve volt, vagy egy helyé, egy szó a lány furcsa nyelvén egy cselekvésre vagy egy ötletre? Nem tudhatta meg. Csak annyit tudott, hogy valami vagy valaki azzal a szóval kapcsolatban, hogy „Barovia” volt a felelős Anna jelenlegi állapotáért.
Meg fogja találni, hogy ki az.

A Kiadó engedélyével.