FőképÁlltak az állatok,
előttük zárt ajtók.
Lövöldöztek rájuk,
eljött a haláluk.
(Egy kisfiú versikéje)

78. június 1.
A KONBIZ–2 MUNKATÁRSA, MAKSZIM KAMMERER

13 óra 17 perckor Excellence magához hívatott. Tekintetét nem emelte rám, így láttam halvány, aggkori szeplőkkel borított, kopasz koponyáját: ez a gondterheltség és az elégedetlenség magas fokát jelentette. Egyébként nem az én ügyeim miatt.
– Ülj le!
Leültem.
– Meg kell találni egy embert – mondta, és hirtelen elhallgatott. Hosszú időre. Mérgesen összeráncolta a homlokát. Horkantott. Azt gondolhatta az ember, hogy nem tetszettek neki a saját szavai. Vagy a forma, vagy a tartalom. Excellence imádja az abszolút pontos fogalmazást.
– Pontosan kit? – kérdeztem, hogy kivezessem filológiai tompultságából.
– Lev Vjacseszlavovics Abalkint. Egy Progresszort. Tegnapelőtt elindult a Földre a Szaraks sarki bázisáról. A Földön nem jelentkezett. Meg kell találni.
Ismét elhallgatott, és ekkor először pillantott fel rám kerek, természetellenesen zöld szemével. Nyilvánvalóan nehéz helyzetben volt, és én megértettem, hogy a dolog komoly.
Egy Progresszor, aki a Földre visszatérve nem tartja szükségesnek jelentkezni, bár szigorúan véve szabálysértést követ el, de személye Bizottságunknak, sőt magának Excellence-nak a figyelmét semmiképpen sem vonhatta magára. Excellence pedig olyan nyilvánvalóan nehéz helyzetben volt, hogy az az érzésem támadt, már-már hátradobja magát a fotelban, szinte megkönnyebbülten felsóhajt, és azt dörmögi: „Jól van. Bocsáss meg! Magam veszem át az ügyet.” Már voltak ilyen esetek. Ritkán ugyan, de előfordultak.
– Okunk van feltételezni – mondta Excellence –, hogy Abalkin elrejtőzött.
Tizenöt évvel ezelőtt mohón megkérdeztem volna: „Ki elől?” Azóta azonban eltelt tizenöt év, és a mohó kérdések kora régen lejárt.
– Megtalálod, és tájékoztatsz engem – folytatta Excellence. – Semmiféle erőszakos kontaktus. Egyáltalán semmiféle kontaktus. Megtalálni, megszervezni a megfigyelést, és közölni velem. Nem többet és nem kevesebbet.
Megpróbáltam egy szolid „mindent megértettem” bólintással szabadulni, de olyan áthatóan nézett rám, hogy szükségesnek tartottam szándékosan lassan és elgondolkozva megismételni a parancsot.
– Meg kell találnom, megszerveznem a megfigyelését, és tájékoztatnom önt. Semmilyen körülmények között sem szabad megkísérelni feltartóztatni, a szeme elé kerülni, és még kevésbé beszélgetésbe elegyedni vele.
– Jól van – mondta Excellence. – Most pedig még valamit.
Beletúrt az asztal oldalsó fiókjába, ahol minden normális munkatárs a tájékoztató kristálytárát tartja, és kihúzott onnan valami nehézkes tárgyat, aminek a neve először csak hontiul jutott eszembe: „zakkurapia”, ami pontos fordításban annyit tesz: „dokumentumtartó”. Amikor ezt a tartót maga elé emelte az asztalra, és rátette hosszú, szögletes ujjait, csak akkor robbant ki belőlem:
– Papírtartó dosszié!
– Ne térjünk el a tárgytól! – mondta szigorúan Excellence. – Hallgass figyelmesen! A Bizottságban senki sem tudja, hogy ez az ember érdekel engem. És semmilyen körülmények között nem is szabad megtudniuk. Következésképpen egyedül fogsz dolgozni. Segítőtársak nélkül. Az egész csoportodat átadod Claudiusnak, és beszámolni nekem fogsz, csakis nekem. Semmi kivétel!
Be kell vallanom, hogy ez megdöbbentett. Ilyesmi eddig még sohasem történt. A Földön a titkosság ilyen szintjével még nem találkoztam. És őszintén szólva elképzelni sem tudtam, hogy lehetséges. Ezért engedtem meg magamnak egy elég buta kérdést:
– Mit jelent az, hogy semmi kivétel?
– A semmi jelen esetben egyszerűen azt jelenti: „semmi”. Vannak még néhányan, akik ismerik az ügyet, de mivel te velük sohasem találkozol, gyakorlatilag csak mi ketten tudunk róla. Magától értetődik, hogy a keresés során sok emberrel kell beszélned. Minden alkalommal valamilyen legendát fogsz felhasználni. Ezekről kegyeskedj magad gondoskodni! Legendák nélkül csak velem fogsz beszélgetni.
– Igen, Excellence – mondtam szelíden.
– Továbbá – folytatta – úgy tűnik, a kapcsolataival kell kezdened. Minden, amit tudunk róluk, itt van. – Ujjával megkopogtatta a dossziét.
Átvettem. Ilyennel a Földön sem találkoztam még. A fénytelen műanyag borítókat fémkapcsok fogták össze, a felső lapra pedig vörössel ezt írták: LEV VJACSESZLAVOVICS ABALKIN. Lejjebb pedig, ki tudja, miért: „07”.
– Figyeljen ide, Excellence! – mondtam. – Miért ilyen formában van ez?
– Mert más formában ezek az anyagok nincsenek meg – felelte hidegen. – Apropó, kristálymásolatot nem engedélyezek. Más kérdésed nincs?
Világos, hogy ez nem engedély volt a kérdezésre. Egyszerűen egy kis adag méreg. Ebben a szakaszban tömegével voltak kérdések, de a dosszié előzetes megismerése nélkül nem lett volna értelme feltenni őket. Ennek ellenére engedélyeztem magamnak kettőt.
– Határidő?
– Öt nap. Nem több.
Semmiképpen sem teljesíthető, gondoltam.
– Biztos lehetek benne, hogy a Földön van?
– Biztos.
Felálltam, hogy elmenjek, de még nem engedett el. Átható, zöld szemével alulról nézett fel rám, a pupillája úgy szűkült és tágult, mint a macskáké. Természetesen világosan látta, hogy elégedetlen vagyok a feladattal, hogy azt nemcsak különösnek, hanem enyhén szólva ostobának is találom. Azonban bizonyos okokból nem többet elárulni, mint amit már közölt velem. Mégsem akart elengedni anélkül, hogy valamit ne mondana.
– Emlékszel – kezdte –, a Szaraks nevű bolygón egy bizonyos Sikorszki, akinek Vándor volt az álneve, egy Mak névre hallgató izgága tejfölösszájút kergetett…
Emlékeztem.
– Nahát – mondta Excellence. –Sikorszki akkor elkésett. Nekünk viszont utol kell érnünk. Mivel most nem a Szaraks, hanem a Föld nevű bolygóról van szó. Lev Abalkin pedig nem tejfölösszájú.
– Talányokban méltóztatik beszélni, főnök? – kérdeztem, hogy leplezzem a lényemet elárasztó nyugtalanságot.
– Menj dolgozni! – mondta.

© 2010, Metropolis Media Group Kft.