Főkép

Első fejezet:

Alkonyodott és Lanovar nekidőlt a kőnek. A napfény halódó, aranyló sugarában fürösztötte, nem sok hőt adott ugyan, de kellemesen simogatta lehunyt pilláit. Lanovar felsóhajtott és kinyitotta a szemét. A hatalmas termetű Jaim Grymauch mellette állt, és őt figyelte.
– Hadd vigyelek el a Nornához, Lan – szólalt meg. – Majd sző valami ősi varázslatot és meggyógyít.
– Várj még egy kicsit, barátom! Pihenek itt egy keveset, és összeszedem az erőm.
Grymauch káromkodott egyet és elfordult. Meglazítva a vállán keresztülfutó kardszíját, leemelte hátáról óriási pallosát. A fekete markolat közel egy láb hosszú volt, gombja vasból öntött gömb. Az ívelt markolatvédő mestermunka volt, és úgy kovácsolták, hogy a vadászó sólyom széttárt szárnyát formázza. Grymauch kivonta az ötvenkét hüvelyk hosszú pengét tokjából, és a gyérülő fényben szemügyre vette a fegyvert. Még mindig vérfoltok borították, melyeket most fekete köpönyege szegélyével törölt le. Mellette Lanovar levette a vérrel átitatott szövetdarabot, melyet eddig az oldalán tátongó sebhez szorított.
A vérzés csillapodott, és a kín szinte teljesen elenyészett. A férfi Grymauch-ra nézett.
– Annak a szörnyűségnek a Druagh múzeumban lenne a helye. Élő anakronizmus.
– Nem tudom, hogy ez mit jelent – dörmögte Grymauch.
– Azt jelenti, hogy idejét múlta, barátom. Azt a pengét arra kovácsolták, hogy átvágja a lemezvértet. De ma már senki nem hord lemezpáncélt.
Grymauch felsóhajtott. Visszacsúsztatta a pengét a hüvelybe, és leült barátja mellé.
– Idejét múlta, mi? Olyan ez, mint mi, Lan. Az igazi felföldi királyok idején kellett volna születnünk.
A vér lassan átszivárgott a Lanovar derekán ütött sebre szorított kelmén, és sötét folt terjengett a riganték tiltott kék-zöld köpenyén.
– Megint be kell tömnöm azt a sebet – jegyezte meg Grymauch.
Lanovar nem panaszkodott, ahogy klánbelije közelebb vonta magához, és nem érzett semmit, mikor az egy másik szövetdarabot nyomott a sebébe. Gondolatai kis időre elkószáltak, és ismét maga előtt látta az Állókövet, meg az ott várakozó, feketébe öltözött, sudár férfit. Most már értelmetlen volt sajnálkozni, de hallgatnia kellett volna az ösztöneire. A szíve mélyén tudta, hogy a moidartban nem lehet megbízni. Ahogy tekintetük találkozott, látta a másik sötét szemében a lobogó gyűlöletet. De a jutalom túl nagy volt, és Lanovar hagyta, hogy ígéretének csábítása vakká tegye a valóságra.
A moidart azt ígérte, hogy véget vet a zűrzavaros éveknek. Nem lesz több felesleges vérontás, nem lesznek legyilkolt katonák és klántagok. Ezen az estén az ősi kőnél, ő és a moidart kezet fog és véget vet a kegyetlenkedésnek. A moidart a maga részéről abba is beleegyezett, hogy kérvényezi a királynál, a rigante klán ismét vétessen fel a dicsőséglistára.
Lanovar fekete harci kutyája, Holló, felmordult, mikor kiléptek a tisztásra.
– Hallgass, fiú! – suttogta oda a rigante. – Ez a harc vége… és nem a kezdete. – Odasétált a moidarthoz és kezet nyújtott. – Remek dolog, hogy így tudunk véget vetni neki. Ez a viszály már túl sokáig véreztette ki a felföldet.
– Egen, és ma éjjel véget ér – bólintott a moidart, aztán hátralépett, vissza a kő árnyékába.
Lanovar a másodperc tört részéig mozdulatlanul állt, még mindig kinyújtva a kezét. Aztán balról és jobbról a bokrok közül mozgást hallott, és látta, hogy fegyveresek emelkednek fel rejtekhelyükről. Hat muskétás katona tűnt elő és vette körül a riganték vezérét. Mások is feltűntek, szablyával a kezükben. Holló izmai megfeszültek, készen a rohamra, de Lanovar egyetlen parancsszava megfékezte. A rigante vezér dermedten állt. Ahogy megegyeztek, nem hozott magával fegyvert a találkozóra.
A moidartra nézett. A nemes most már mosolygott, bár a sötét, árnyékba vesző szempárban nem csillant meg jókedv. Csak gyűlölet, mélységes és minden elemésztő gyűlölet ült ott.
– Tehát a szavad nem ér semmit – jegyezte meg Lanovar higgadtan. – Sértetlenséget ígértél.
– Megkapod a sértetlenséget, rigante mocsok – felelte a moidart. – Sértetlenül mész a váramba. Sértetlenül kerülsz annak legmélyebb tömlöcébe. És sértetlenül hághatsz a bitófához vezető lépcső minden egyes fokára.
Ekkor eget rengető csatakiáltás hasított a csendbe. Egy tagbaszakadt alak bukkant elő, kezében magasra emelt, irdatlan pallossal. Szája elé fekete kendőt kötött, sötét ruháját egyetlen klán jele sem díszítette. Lanovar hangulata egy csapásra megjavult.
Megjött Grymauch!
A meglepett katonák a rohamozó harcos felé fordultak. Több lövés dördült, de egyik sem találta el. A masszív pallos lesújtott, az egyik katonát vállától a gyomráig kettéhasítva, hogy aztán vérpermetet szórva törjön elő. A klántag rohama nyomán kitört pánikban Lanovar balra ugrott, az egyik muskétát a csövénél fogva megragadta, és kitépte a riadt katona kezéből. Ahogy a férfi előreszökkent, hogy visszaszerezze, Lanovar a tusával az arcába vágott, ledöntve a lábáról. Egy másik muskétás vetette rá magát. Holló, a harci kutya, ádázul felmordult, majd nekiugrott, állkapcsa összezárult az ember torkán. Lanovar a vállához emelte a muskétát, és a moidartot kereste. A nemes lebukott a bokrok közé. Újabb lövések dördültek. A puskákból felszálló füst ködként lengte be a tisztást, és a levegő kéntől szaglott. Grymauch, jobbra-balra vagdalkozva a hatalmas pengével, a muskétásokra rontott. Hátulról egy kardos férfi rohanta meg. Lanovar ismét a vállához kapta a megszerzett muskétát és gyorsan tüzelt. A lövés a kardforgató magasba emelt fegyverének markolatát találta, és arról lepattanva a szerencsétlen jobb szemébe fúródott. A tisztás túloldalán három másik muskétás bukkant fel. Holló, vérben úszó pofával, rájuk vetette magát. Egyikük sikoltozva zuhant a földre. A másik rálőtt a vicsorgó kutyára. Holló a földre rogyott.
Lanovar eldobta a muskétáját, és Grymauch felé kezdett rohanni. A muskétások töltetlen fegyverükkel hátrálni kezdtek a dühöngő klántag elől. A kardforgatók vagy meghaltak, vagy bemenekültek az erdőbe. Lanovar odaszökkent a vérmocskos harcos mellé.
– Indulás! Most rögtön! – kiáltott rá.
Ahogy megfordultak, a moidart lépett elő az egyik fa mögül. Grymauch észrevette – és a kezében tartott hosszú csövű pisztolyt is. Hiába próbált meg Lanovar elé ugrani, testével védeni őt. A golyó átütötte Grymauch fekete köpenyét, feltépte a törvényen kívüliek vezérének oldalát, és a hátán jött ki.
– Ezt Rayenáért! – ordította a moidart.
Lanovar lába azonnal megbicsaklott. Grymauch felrántotta, és a mozgásképtelen embert a vállára vette, majd futni kezdett az ösvényen túli sűrű felé. A kín elviselhetetlennek tűnt, de aztán Lanovar elájult. Mikor magához tért, itt, a hegyoldalban találta magát, és mostanra a fájdalom szinte teljesen elenyészett.
– Hogy érzed magad? – tudakolta Grymauch.
– Nem éppen fényesen – vallotta be Lanovar. Grymauch ismét eltömte a sebet, és nekitámasztotta barátját a sziklafalnak. A férfi csúszni kezdett oldalra. Próbálta felemelni a jobb karját, hogy megállítása a csúszást: a végtag megmoccant, de nem engedelmeskedett. Grymauch elkapta és egy pillanatra magához ölelte a másikat. – Csak támassz neki erősen a sziklának! – suttogta Lanovar. Grymauch úgy tett, ahogy kérte.
– Nem fázol? Úgy festesz, mint aki majd’ megfagy, Lan. Gyújtok tüzet.
– Hogy idecsald őket? Inkább ne! – Bal tenyerét rátette a bal combjára. – Nem érzem a lábam.
– Megmondtam neked, ember. Nem megmondtam? – fortyogott Grymauch. – Az a fattyú egy kígyó. Nem ismeri a be-
csületet.
– Egen, megmondtad. – Lanovar reszketni kezdett. Grymauch odalépett, levette fekete köpenyét, és barátja válla köré kanyarította. Majd belenézett Lanovar furcsa szemébe: az egyik zöld volt, a másik arany.
– Itt megpihenünk egy időre – mondta az óriás. – Aztán megkeresem a nornát.

* * * * *

Jaim Grymauch kilépett a párkányra és végigpillantott a
hegyoldalon. Nyoma sem volt üldözőknek. De majd lesz. Hátranézett sebesült barátjára. Újra és újra végigpörgette a történteket gondolatban. Hamarabb kellett volna odaérnie. Ehelyett, nehogy Lan meglássa, a fenti ösvényen vágott át, amivel útja percekkel hosszabbodott meg. Ahogy átért a gerincen, meglátta a rejtőzködő, bujkáló katonákat, és látta, hogy legnagyszerűbb barátja besétál a kelepcébe. Jaim kendővel takarta el arcát, kardot rántott és lerohant, hogy rájuk vesse magát. Szívesen feláldozta volna saját életét, hogy megmentse Lanovart a vésztől.
A nap lenyugodni készült, és a hőmérséklet gyorsan esett. Jaim megborzongott. Ilyen magasan kevés akad az értékes tűzifának valóból. Itt nem nőttek fák. Visszatért Lanovarhoz. A rigante vezér arca kísértetiesen sápadt volt, arca és szeme besüppedt. Jaim fekete köpenye sötét szemfedélként borult a
férfi vállára. Az óriás végigsimított Lanovar homlokán. A sebesült kinyitotta a szemét.
Jaim látta, hogy barátja a vérvörösre váltó eget nézi, ahogy a nap lenyugodott. Gyönyörű alkonyat volt, és Lanovar elmosolyodott.
– Szeretem ezt a földet – mondta immár erősebb hangon. – Teljes szívemmel szeretem, Jaim. Ez a hősök földje. Tudtad, hogy a nagy Connavar alig két mérföldre innen született? És a Csaták Királya, Átok is. Akkor még település állt a három pataknál.
Jaim vállat vont.
– Connavarról én csak azt tudom, hogy kilenc láb magas volt és villámból kovácsolt varázskardot hordott. Két órával ezelőtt hasznát vettem volna annak a kardnak. Akkor egyetlen gazembert sem hagytam volna életben.
Csend borult rájuk. Jaim egyre inkább elvesztette lába alól a talajt. Mintha csak álmodott volna. Az idő elvesztette jelentőségét, és még a szél is elült. A nemrég leszállt éj csendes volt és végtelenül békés.
És Lanovar haldoklik.
A gondolat kéretlenül pattant elő, mire a harag végigvágott rajta.
– Butaság! – szólt hangosan. – Erős és fiatal még. Mindig is erős volt. Elviszem őt a Nornához. Az égre, elviszem!
Jaim feltérdelt, és Lanovart a karjába vette, majd talpra kászálódott. Lanovar feje barátja vállára hanyatlott. Mindkettejüket holdfény fürösztötte.
– Indulunk, Lan.
Lanovar felnyögött, arca eltorzult a fájdalomtól.
– Tegyél… le…!
– Meg kell találnunk a nornát. Ő konyít a mágiához. A Kí-
vánságfa erdejében varázslat honol. – Lelki szeme előtt megjelent az erdő, maga elé idézte az utat, melyen odajut. Innen legalább négy mérföld, részben nyílt terepen. Kétórányi kemény gyalogút.
Két óra.
Jaim érezte, ahogy Lanovar életadó vére végigcsorog a kezén. Ebben a pillanatban Jaim megértette, hogy nincs két órájuk. Térdre roskadt, és lefektette a földre barátját. Szemébe könnyek gyűltek. Hatalmas teste remegni kezdett. Harcolt azért, hogy leküzdje a bánatát, de az szétzúzta védelmét. Életének húsz leélt éve során egyetlen dolog bizonyult állandónak: a tudat, hogy Lanovar a barátja, és az abba vetett hit, hogy együtt megváltoztatják a világot.
– Gondoskodj Gianról és a kisbabáról! – suttogta Lanovar.
Jaim vett egy nagy levegőt, és letörölte könnyeit.
– Megteszem, ami tőlem telik – felelte remegő hangon. Gondolatai, visszahőkölve a jelen szörnyűségétől, visszaröppentek a múltba: a gyerekkor és a kamaszkor, a csínytevések és a kalandok napjaiba. Lanovar mindig is vakmerő volt, de azért eszes. Gyakran bajba keveredett, de elég okos volt ahhoz, hogy elkerülje a következményeket.
Ezúttal azonban nem – gondolta magában Grymauch. Érezte, hogy ismét hullni kezd a könnye, csak most csendben ontotta őket. Aztán lelki szemei előtt megjelent Gian arca. Magasságos egek, hogy fogja elmondani neki?
Az asszony állapotossága előrehaladott volt, alig pár nap volt hátra a szülésig. Lanovar a gyerekére gondolt, mikor hitelt adott a moidart szavának. Éppen az előző éjjel mondta azt Grymauch-nak, hogy nem akarja a gyereket olyan erőszakos világban felnevelni, mint amilyenben ő nőtt fel. Ahogy leültek vacsorázni Lanovar kicsi, gyeptetejű kunyhójába, a rigante vezér szenvedélyes szavakkal szólt a közelgő békéről.
– Azt akarom, hogy a fiam büszkén viselhesse a riganték színeit, és ne törvényen kívüliként vadásszanak rá. Nem túl nagy kérés, igaz?
Gian hallgatott, de Lanovar húga, a vörös hajú Maev, megszólalt.
– Azt kérsz, amit csak akarsz. De a moidartban nem lehet megbízni. A lelkem mélyén érzem!
– Maevre kellene hallgatnod – győzködte a férfit a hollófekete hajú Gian, aki a nagyszobába ment, ahol beleereszkedett a vénséges karosszékbe. Az egyik karfa hiányzott, és a bőr egy helyen felszakadt, ahonnan kilógott a lószőr tömés.
– A moidart gyűlöl. Véresküvel fogadta, karóra tűzi a fejedet.
– Ez az egész csak politika, asszony. A felföldi rigantékkal kötött béke több adóbevételt jelent majd a moidartnak és a királynak. Azt jelenti, hogy a több kereskedő kelhet át karavánjával a hegyi hágókon, ami lenyomja az árakat. A királyt az arany érdekli, és nem a karóra tűzött fejek. És a moidart, mint a király egyik bárója, azt fogja tenni, ami a királynak jó.
– Magaddal viszed Grymauch-ot – makacskodott Gian.
– Nem viszem. Csak mi ketten leszünk ott, fegyvertelenül. Hollót viszont elviszem.
Maev később felkereste a tagbaszakadt harcost, mikor az saját kunyhójának ajtajában üldögélt.
Szokványos esetben a férfi szíve gyorsabban dobogott volna, ahogy a lány közeledett felé, és torkán akadtak volna a szavak. Maev volt a legszebb nő, akit Grymauch valaha is látott. Remélte, lel magában elég bátorságot ahhoz, hogy ezt el is mondja neki, de inkább félreállt, mikor az ifjú harcos, Calofair udvarolni kezdett neki. Calofair most északon járt, a fekete rigantékkal kereskedett. Mikor visszatér, ő és Maev körüljárják a fát.
Jaim felpillantott, mikor a lány odaért.
– Mindenképpen menni fogsz – szólalt meg a nő.
– Hát persze, hogy megyek.
– Ne engedd, hogy meglásson!
Jaim felnevetett.
– Ügyes kardforgató és remek harcos, de mint erdőjáró, reménytelen. Nem fog meglátni, Maev.
Gian sétált oda hozzájuk. Maev átkarolta a várandós asszonyt, és arcon csókolta. Jaim Grymauch futólag eltöprengett, milyen érzés lenne, ha Maev ezt tenné vele. Elvörösödött a gondolatra. Gian nyújtózott egyet és mindkét tenyerét hátul a derekának nyomta. A mozdulattól domborodó hasa óriásinak rémlett. Jaim felnevetett.
– Egyes nőknek jól áll a terhesség. A bőrük fénylik, a hajuk ragyog. És ettől az ember elmereng a természet csodáin. De tőled aztán nem.
– Egen, hát most elég rút – bólintott Maev. – De mikor megszüli a kis csibészt, ismét karcsú lesz és szép. Míg te, te nagy böhöm, mindig rút maradsz. – Maev arcáról leolvadt a mosoly. – Miért gyűlöli a moidart ennyire Lanovart?
Jaim vállat vont. Az igazság belécsimpaszkodott, égette a szívét, de nem tudta kimondani. Lanovar remek ember volt, bátor és pompás férfi, sok erénnyel és kevés gyarlósággal. Sajnos az egyik gyarlósága az volt, hogy nem tudott ellenállni a nőknek. Mielőtt múlt tavasszal feleségül vette volna Giant, többször járt már Óhold városában. Kevesen tudtak az asszonyról, akivel találkozott, de Jaim Grymauch ezek egyike volt. És gyanította, hogy a moidart a másik. Rayena Tremain gyönyörű nő volt, efelől semmi kétség. Sudár volt és karcsú, és olyan vadállatias kecsességgel mozgott, hogy az a férfiak szívét vad dobogásra késztette. Lanovarral folytatott viszonya rövid ideig tartott, az elválás a jelek szerint harapósra sikeredett.
Rayena négy hónappal később hozzáment a moidarthoz, és a szertartásra az óholdi katedrálisban került sor. Egy éven belül aztán híre ment, hogy a házasság zátonyra futott.
Lanovar furcsán kezdett viselkedni, egy időben napokra el-eltűnt. Jaim, aki aggódott vezéréért és barátjáért, az egyik reggel titokban követte őt. Lanovar felment a dombok közé, ott is egy kicsi, elhagyatott vadászkunyhóhoz. Egy óra múlva magányos nő érkezett lovon. Jaim döbbenten látta, hogy Rayena az.
Mellette felnyögött Lanovar, és a hang visszalódította az óriást a fájdalmas jelenbe. Lanovar arca izzadtságban fürdött, kapkodva és nehezen szedte a levegőt.
– Soha nem… rémített… meg a… halál, Grymauch.
– Tudom.
– De most igen. A fiam hamarosan… megszületik és én… nem adtam még neki léleknevet.
A távolban felvonyított egy farkas.

A kiadó engedélyével.