FőképI. fejezet

– Ott van! Látod? A világítótorony!
Bethesda megfogta a karomat, és egy szikrázó fénypontra mutatott a sötét láthatáron. Már csak egy óra volt hátra virradatig. A hajó fedélzete lágyan ringatózott a lábunk alatt. Hunyorogva követtem a feleségem pillantását.
Bethesda egész éjjel ébren volt, mert azt várta, hogy végre feltűnjenek az alexandriai világítótorony fényei.
– Most már bármelyik percben megláthatjuk – mondta a kapitány az előző nap, alkonytájt, és Bethesda nyomban lefoglalt magának egy helyet a hajó orrában.
Le sem vette a szemét a déli horizontról, ahol a kékes-zöld tenger összetalálkozott az azúr éggel. A kék árnyalatok lassan haragos bíborrá, majd feketévé sötétültek, és az égbolt vásznán szegecsekként ütöttek át a csillagok. A csillagfény megvilágította a mélység arcát, a Hold ezüstszalagot húzott végig az égen, a világítótorony azonban még mindig nem akart feltűnni. A jelek szerint mégsem voltunk annyira közel Alexandriához, ahogy a kapitány gondolta, én mégis bíztam tengerész ösztöneiben. A Rómában kezdődött utazás gyorsan és eseménytelenül zajlott le, és még én is meg tudtam állapítani a csillagok elrendeződéséből, hogy délnek tartunk. A hátunk mögül egyenletesen fújt a szél, és megbízhatóan sodort minket Egyiptom felé a nyugodt tengeren.
Egész éjjel Bethesda mellett álltam, és vele együtt virrasztottam. Meleg volt az éjszaka, néha mégis megborzongott, és ilyenkor szorosan átkaroltam. Sok-sok évvel korábban hajóval hagytuk el Alexandriát, és ugyanígy figyeltük, amint a torony fénye lomha órák alatt semmivé enyészik. Most visszatérünk Alexandriába, és megint itt állunk egymás mellett egy hajón, amelynek orrából ugyanazt a halhatatlan lángot reméljük megpillantani.
– Ott van! – ismételte Bethesda, ezúttal suttogva.
Kételkedve szűkítettem össze a szemem: lehet, hogy az imbolygó fény csak egy csillagtól ered, amely túl közel van a vízhez? De nem, a fény túl rendületlennek látszott ahhoz, hogy mindössze egy csillag legyen, és miközben figyeltük, egyre ragyogóbbá vált.
– Pharosz – suttogtam, mivel így hívták a tornyot és a szigetet, amire épült.
Ez volt a legrégebbi és messze a legnagyobb világítótorony a világon. Az ember által valaha létrehozott legerősebb láng, a valaha épített legmagasabb torony tetején évszázadok óta hívogatta a hajókat Alexandria felé.
– Alexandria! – suttogta Bethesda.
Ott született, és én is ott találkoztam vele világjáró fiatalemberként. Miután hazavittem magammal Rómába, egyikünk sem tért vissza többé. Csakhogy Alexandriát nem lehet elfelejteni. Az eltelt évek során rengetegszer álmodtam a város széles útjairól és csodálatos templomairól. Az elmúlt néhány napban, ahogy a hajó egyre közelebb vitt minket megismerkedésünk színteréhez, letaglózó erővel rohantak meg az emlékek – nemcsak látványok és hangok, hanem ízek, illatok és a tapintások emlékei is. Már-már elájultam, amikor eszembe jutott, milyen forróság sugárzott a Kanopuszba vezető út köveiről egy nyári napon, és milyen tikkasztó csókot lehelt az ember arcára a sivatag felől érkező szél a pálmafákon keresztül. Aztán rögvest felfrissültem, amikor felidéződött bennem a hűs Mareotisz-tóban való úszkálás emléke, a város panorámájával a háttérben.
A hosszú út alatt emlékek felelevenítésével szórakoztattuk egymást, csipkelődve, mint a fogócskázó gyerekek. Csak egy szót kellett mondanunk, és a másiknak azonnal tucatnyi emlék jutott eszébe, amelyek újabbakat és újabbakat szültek. Most, hogy Pharosz fénye ott pislákolt a távolban, Bethesda megszorította a kezem, és ennyit mondott:
– Szkarabeusz.
Sóhajtottam.
– Az ékszerész, akinek a boltja annak a hegynek a lábánál volt, amelyikre Szerápisz temploma épült.
Bethesda bólintott.
– Igen, a ferde orrú.
– Nem, az csak a segédje volt. Maga az ékszerész…
– …kopasz volt és lebernyeges nyakú. Igen, most már emlékszem.
– Hogy felejthetted el, Bethesda? Azzal vádolt, hogy elloptad azt a szkarabeusz-medált, pont a segédje ferde orra elől.
– Annak a segédnek nemcsak az orra volt ferde! Ő emelte el azt a szkarabeusz-medált.
– Ahogy azt végül kiderítettem. Szegény, talán mostanában tölti le a büntetését valamelyik sóbányában.
– Szegény? Hagyta, hogy egy ártatlan lányt gyanúsítsanak helyette!
Bethesda szeme felvillant, és egy pillanatra ismét láttam benne azt a csintalanságot, amely még mindig ott viháncolt benne, a testét gyötrő borzalmas betegség ellenére. Megszorítottam a kezét. Ő is megpróbálta megszorítani az enyémet, de olyan gyenge volt, hogy fájdalom hasított a szívembe.
Bethesda betegsége miatt jöttünk Egyiptomba. Hónapok óta gyötörte a kór, amely az erőn kívül az életörömöt is kiszívta belőle, és kifogott minden gyógyítón, akikhez Rómában fordultunk. Végül maga Bethesda javasolt egy gyógymódot: vissza kell térnie Egyiptomba. Meg kell mártóznia a Nílus vizében. Csak akkor érzi majd magát újra teljes embernek.
Hogy jutott eszébe éppen ez a megoldás? Elképzelésem sem volt. Egyik reggel egyszerűen kijelentette, hogy Alexandriába kell mennünk. Mivel akkortájt éppen hozzájutottam egy kis pénzhez, nem lehetett épkézláb ellenvetésem. Testőrként házunk legújabb lakóját, Rupát vittük magunkkal, elsősorban azért, mert ő is Alexandriában született. A néma óriáson kívül a két rabszolga testvért, Mopsust és Androclest vettük magunk mellé, és csak reménykedni tudtam abban, hogy fürgeségük és ravaszságuk túlszárnyalja majd azt a hajlamukat, hogy bármikor egy szempillantás alatt bajba sodorják magukat. Csak mi öten utaztunk a hajón. Ezekben a zűrös időkben csak az szállt tengerre, akinek halaszthatatlan dolga volt.
Rupa és a fiúk aludtak, akárcsak a hajó legénységének java. A hajnal előtti utolsó óra mozdulatlan csöndjében úgy tűnt, hogy csak mi ketten vagyunk élő emberek Bethesdával, és a Pharosz fokozatosan növekvő, egyre ragyogóbb jelzőfénye kizárólag nekünk világít.
Az égbolt apránként felderült. A tenger mázas-fekete színe palaszürkébe fordult át. Fakó, vöröses derengés árasztotta el a keleti horizontot. A pharoszi torony lángja elhalványult, amint a vörösen izzó felhők fénye bejelentette Héliosz érkezését tüzes harci szekerén.
Valami változást vettem észre a hajón. Megfordultam, és egy nagy csapat tengerészt láttam, akik a kötelekkel és a hálókkal küszködtek. Mikor termettek mögöttünk? Lehet, hogy elaludtam, miközben a hajnalhasadást figyeltem, de megesküdtem volna rá, hogy le sem hunytam a szemem. Elbódíthatott a Pharosz fénye. Szaporán pislogtam néhányat, és megráztam a fejem. Ezután közelebbről is megszemléltem a tengerészeket. Kivétel nélkül komor arcot vágtak, egyiken sem volt nyoma derűnek. A kapitányt is felfedeztem közöttük: az ő arca volt a legzordabb. Egyébiránt megnyerő férfi volt, egy velem egykorú, körülbelül hatvan éves, szakállas görög, akivel az utazás során elég jól összebarátkoztunk. Látta, hogy nézem, ezért odajött hozzám, és útközben parancsot osztott az embereinek.
– Vörös az ég. Ez nagyon nem tetszik – morogta a bajsza alatt.
Bethesdához fordultam. Összeszűkítette a szemét, ajkai szétnyíltak. Továbbra is a pharoszi irányfényt nézte, és látszólag semmit sem észlelt a körülöttünk támadt kavarodásból. Ekkor tudtam először kivenni valamit magából a toronyból is, amely nem volt több egy vékony, szürke kőszalagnál a vakító fénypont alatt.
– Milyen közel vagyunk!
Csak tartanunk kellett a helyes irányt és az egyenletes sebességet, és a pharoszi torony egyre nagyobbra nőtt, mindinkább kiválva a környezetéből. Először akkora volt, mint egy köröm, majd mint egy ujj, és végül kéz nagyságúra nőtt. Lassan kivehetővé vált a kőtestét díszítő hornyolt véset, az alapját ékesítő istenek és királyok szoborsora, valamint a magasabban lévő szintek gyűrűje. Később a Pharosz mögött megpillanthattuk a hajókkal zsúfolt, hatalmas kikötőt is, valamint a szorosan egymáshoz bújó házak tetejét, amelyek lassan elénk varázsolták Alexandria körvonalait.
Hirtelen valaki megrángatta a tunikám ujját. Lenéztem, és láttam, hogy Androcles néz vissza rám. A háta mögött kicsivel magasabb bátyja, Mopsus állt, kettejük fölé pedig Rupa magasodott, aki igyekezett kidörgölni az álmot a szeméből.
– Mi baj van, gazdám? – kérdezte Androcles.
A kapitány rám nézett a hajó közepéről, majd hangosan rám förmedt:
– Vidd el azt a két fiút az útból! – Ezután a tengerészeihez fordult. – Le a vitorlával! Evezőket felemelni!
Váratlanul szél kerekedett nyugatról, és kitépte a vitorla egy darabját a tengerészek kezéből, akik éppen összehajtani igyekeztek azt. A fedélzet hirtelen megdőlt és megremegett alattunk. Az orr alatti hajótest nekicsapódott a hullámoknak, mire sós pára borított be mindnyájunkat. Bethesda behunyta a szemét, és végre elszakadt a világítótorony látványától. Kissé tompa tekintettel kérdőre vont.
– Uram, mi történik itt?
– Nem tudom pontosan – feleltem. – Lehet, hogy el kellene bújnunk a hajó hátsó részében.
Megragadtam a karját, hogy őt is és a nyakunkon lévő koloncokat is levigyem a hajófarban található apró kabinba. De már túl késő volt. A semmiből támadt vihar lecsapott ránk, és a kapitány veszettül integetett nekünk, hogy maradjunk a helyünkön, ne lábatlankodjunk a tengerészek között.
– Kapaszkodjatok meg, amiben lehet! – kiáltotta, bár hangját alig lehetett hallani a szél tébolyult sikolyai között.
Esőcseppek fúródtak az arcomba, és homokot szórtak a fogaim közé. A csikorgást érezve szitkozódni és köpködni kezdtem. Hallottam ilyen viharokról, amikor Alexandriában éltem, de még soha nem kerültem bele egybe sem; soha nem láttam a tengeren átsöprő, örvénylő homokot, amely a dühödt esővel együtt vizet és földet egyaránt zúdít a hánykolódó hajókra. Egyszer láttam csak egy szerencsétlenül járt hajót egy ilyen vihar után besiklani az alexandriai kikötőbe. Fedélzetét homok borította, amelyből a nap kiszippantotta az összes vizet, így a hajón egymást érték a kisebb-nagyobb homokdűnék.
Immár a felkelő napot kísérő vörös izzás is csak emlék volt, mert mindent magába nyelt a süvöltő sötétség. Bethesda szorosan belém kapaszkodott. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de csak annyit láttam, hogy Rupa is ott van mellettünk, és noha két karjával a fiúkat szorongatja, valahogy mégis sikerül a hajókorlátba kapaszkodnia közben. Mopsus és Androcles a rabszolga robosztus mellkasába fúrták a fejüket.
Amilyen gyorsan lecsapott, olyan gyorsan alább is hagyott az ostorozó szél. A süvöltés is halkult, de nem múlt el teljesen. Mintha csak minden irányba visszavonult volna, és csak körül akart volna venni minket, anélkül, hogy hozzánk érne. Egy rés nyílt a fejünk fölött az égbolton, és egy oda nem illő kék foltot fedett fel a körös-körül kavargó sötétségben.
– Látod a világítótornyot? – suttogta Bethesda.
A hajóorr felett belenéztem a mélybíbor ködbe, amit opálos fényű szürke villámok hasítottak szét. Nyomát sem láttam a láthatárnak, még kevésbé a pharoszi jelzőfénynek. Az a furcsa érzésem támadt, hogy Alexandria már nem is a hajóorr irányában fekszik; a hajó annyit forgott összevissza, hogy fogalmam sem volt, merre van dél. Ismét ránéztem a kapitányra, aki a hajó közepén állt, és mélyeket lélegzett. Egyébként teljesen mozdulatlanul állt, és olyan erővel kapaszkodott egy megfeszült hálódarabba, hogy kifehéredtek az ujjcsontjai.
– Átéltél már ilyen vihart? – kérdeztem, de nem emeltem fel a hangom, inkább lehalkítottam, ugyanis a hajót éppen túlvilági, idegőrlő csend vette körül.
A kapitány nem válaszolt, ám a hallgatásából azt szűrtem le, hogy ő is éppúgy megdöbbent, mint én.
– Furcsa időket élünk – mondta végül. – Úgy a földön, mint az égen.
Ezt a megjegyzést nem kellett magyaráznia. Ebben az időszakban mindenki baljós jeleket vélt felfedezni mindenhol. Azóta, hogy Caesar átkelt a Rubicon folyón, és lerohanta Rómát a hadseregével, pusztító polgárháborúba taszítva az egész világot, egyetlen nap sem volt, amit szokványosnak lehetett nevezni. Jómagam is több tengeri és szárazföldi csatának voltam szemtanúja, ostrom alatt álló városokban rekedtem, majdnem maguk alá temettek a római Forumon zendülő, éhező, elkeseredett polgárok. Láttam embereket élve elégni a tengeren és vízbe fulladni egy földalatti alagútban. Olyan dolgokat tettem, amire korábban nem tartottam magam képesnek – hidegvérrel megöltem valakit, kitagadtam szeretett fiamat, és beleszerettem egy idegenbe, aki a karjaim között halt meg. Szándékosan hátat fordítottam az őrült ambícióktól fűtött Caesarnak, jóllehet Caesar továbbra is a barátjának nevezett. Caesar riválisával, Pompeiusszal már sikeresebb volt az összeveszésem, mi több, ő kis híján meg is fojtott. Káosz uralkodott a földön, és az ember megpillanthatta annak tükörképét a mennyekben is. Sokan láttak madarakat visszafelé repülni, templomokba csapott a villám, és vérvörös felhőkből álló seregek rohantak egymásnak az égen. Mielőtt elindultunk Alexandriába, jelentőségteljes fordulat híre érkezett Rómába: Caesar és Pompeius összecsaptak a görög földi Pharszalosznál, és ha hinni lehetett a hírhozóknak, Pompeius hada teljes vereséget szenvedett. A világ visszatartotta a lélegzetét, és a nagy játszma következő lépésére várt. Nem meglepő hát, hogy egy olyanforma ember, mint a mi kapitányunk, önkéntelenül is a káosz egy újabb megjelenési formáját látta ebben a földöntúli viharban, mintha ezt is a háború kutyái eresztették volna szabadjára.
Mintha megerősíteni akarta volna ezt a babonás félelmet, eltűnt a kék folt a fejünk fölül az égről, és az eső ismét ostorozni kezdte a hajót. Ez az eső azonban már nem hozott homokot. Valami sokkalta szilárdabb dolog csapott arcul és riasztott meg. Bethesda kicsúszott a karjaim közül, és letérdelt a fedélzetre. Felvett valamit, ami a deszkákon ficánkolt. Kisiklott a markából, ám Bethesda sietve ismét elkapta. Ijedten rezzentem össze, és azt vártam volna, hogy Bethesda visítva löki el magától a vonagló teremtményt. Ő azonban a karjai közt dajkálta, és örömittasan búgott neki.
– Látod, mi ez, uram? Egy parányi nílusi béka! Az égből pottyant ide, több napi útra a deltától! Lehetetlen, mégis itt van! Ez a jel az istenektől érkezett!
– De miféle jel? – suttogtam, és undorodva felmordultam, amikor egy újabb nyálkás állat esett le az égből, és nekicsattant az arcomnak.
Körülnéztem, és láttam, hogy az egész fedélzet tele van szökdécselő lényekkel. A tengerészek egy része nevetett, mások émelyegve fintorogtak, és akadtak olyanok is, akik ide-oda ugrándoztak, nehogy hozzájuk érjen valamelyik rémülten brekegő állat.
Villám hasította ketté az eget, és olyan mennydörgés követte, hogy a fogam is vacogott tőle. Bethesda kezéből kiugrott a béka, és a mellvéden átszökkenve eltűnt a semmiben. A fedélzet szédítően pörgött-forgott alattunk. Olyan különös érzés fogott el, mintha a szél felkapta volna a hajót, és mi a hullámok fölött szántottuk volna a levegőt.
Minden időérzékemet elvesztettem, de valószínűleg órákig ölelgettük egymást, a roppant erejű viharral dacolva. Aztán a tenger egyszer csak elcsitult. A fekete felhők minden irányban visszavonultak, mintha hátrafelé bukfenceztek volna. Hegyoldalakhoz hasonlóan tornyosultak fel a távoli horizonton, meredeken, fényesen, szaggatott szélükön lángszínű izzással. Olykor szétnyíltak, és kibírhatatlan ragyogásnak adtak utat, míg alsó részüket tekercsként irkálta tele a sok apró villám. A nap apró korongja vérvörösen izzott a fejünk fölött, és csupán egy vékony, fekete párafelhő fátyolozta el. Soha, egyetlen hajóutam során nem láttam ahhoz fogható túlvilági fényt, mint akkor ott. Nem lehetett megállapítani, melyik irányból érkezik a lángszínű derengés. Legközelebb elöl, a láthatárhoz közel keletkezett lyuk a felhők között. A kék égből sárgás fény sütött le a csillámló, smaragdzöld tengerre. A kapitány látta a törést a homályban, és megparancsolta az embereinek, hogy arra vitorlázzanak.
Kibontották a vásznakat. Az evezőszolgák visszatértek a helyükre. A fényes, kék foltot annyira tisztán ki lehetett venni az égen, hogy már-már azt vártam, egykettőre kibukkanunk a borongós homályból, mint egy hosszú barlangból. Ezzel szemben, mialatt az evezőszolgák egyszerre és egyenletesen hajtották előre a hajót, a sötétség világából fokozatosan átkerültünk a fény világba. Odafönt egyre jobban felhígult és szétszóródott a köd, és a nap lassan vérvörösről aranyszínűre váltott. Jobb kéz felől sík, barna földnyúlvány tűnt fel a horizonton. Kelet felé siklottunk, és a nyugatra bandukoló nap felmelegítette esőtől átitatott vállunkat és hátunkat. A napfény irányából ítélve már jó pár órával elmúlt dél. Átnéztem a hajókorlát fölött, és láttam, hogy a vízben zöld és barna árnyalatok kavarognak. A barna a Nílus iszapjából érkezett. A heves vihar elsodort minket Alexandria mellett, valahova a széles, legyező formájú Nílus-deltán túlra.
A kapitányt annyira lefoglalta a hajó nyugodtabb vizekre kormányzása, hogy észre sem vette, mennyi hajó lebeg előttünk a tengeren, a napfényben elefántcsontként ragyogó vitorlákkal. Egyik-másik hadihajónak látszott. Ha valahol Alexandria közelében találkoztunk volna velük, nem riadunk meg tőlük, hiszen amott a kikötő és annak őrflottája minket is megóvott volna a tengeren bóklászóktól és a kalózoktól. Ám ez idő tájt nem volt a közelünkben semmiféle jelentős kikötő, ezért ugyanolyan helyzetbe kerültünk, mintha a nyílt vízen hajóztunk volna. Fájdalmasan kiszolgáltatottá váltunk a tolvajoknak és a támadóknak. Még ezen töprengtem, amikor a kapitány végre észrevette az előttünk állomásozó hajókat. Arra utasította a tengerészeket, hogy forduljanak délre, a szárazföld felé, habár a kopár, jelentéktelen partszakasz nem túl sok segítséggel vagy búvóhellyel kecsegtetett.
Csakhogy az előttünk lévő hajókon már észrevettek minket, és bármi is volt a szándékuk, nem akartak szóváltás nélkül továbbengedni bennünket. Két kisebb hajó indult meg felénk.
A kapitány arca higgadt maradt, csak egy enyhe hunyorítás árulta el idegességét, amikor a nyomunkba szegült csónakokat észrevette. Amikor azonban rárivallt az evezőszolgákra, hogy gyorsítsák az iramot, olyan élesen hallatszott hangjában a félelem, akár a harsonaszó. Hirtelen megkétszereződött a sebességünk, és jókorát rándult alattunk a hajótest.
– Rupa! – szólítottam meg a rabszolgát, ám testőrünk már kitalálta, mit akarok kérni tőle, és belenyúlt a tunikájába, hogy megmutassa: szükség esetén kéznél van a tőre.
A kis Mopsus a penge villanását látva nagyot nyelt. Öccse megragadta az alkalmat, hogy gúnyolódva oldalba bökje. Irigyeltem Androcles naiv bátorságát. Kevés félelmetesebb sors van az utazók számára annál, mint hogy ellenséges tengerészek másszanak fel a hajójukra, olyan helyen, ahol semmi esélyük a menekülésre. Még az istenek is csak elvétve osztogatják kegyelmüket a tengeren; lehet, hogy a vízfelszínről visszaverődő csillogás vakítja el őket, amikor lenéznek. Benyúltam a tunikám alá, hogy saját tőröm érintésével nyugtassam meg magam. Ha a legrosszabb következne be, legalább lesz esélyem megvédeni Bethesdát a legszörnyűbb megaláztatásoktól. Lehet, hogy a fekete hajába vegyülő ezüstös tincsek miatt már idős asszonynak látnák, de legyengült állapotában is vonzó volt – legalábbis számomra.
Jó iramban haladtunk, ám üldözőink gyorsabbnak bizonyultak. Miközben a part csak nagyon lassan közeledett, az idegenek széltől duzzadó vitorláikkal utolértek minket. Fegyveresek özönlötték el a fedélzetet. Hadihajók voltak, nem kereskedőhajók.
Nem kísérelhettünk meg semmiféle menekvést, de a kapitány pánikba esett. A vihar közepette mindvégig hideg fejjel gondolkodott, pedig az égi csapás egy szempillantás alatt felboríthatta volna a hajót. Az emberi fenyegetés hatására viszont elvesztette a fejét. Haragudott saját magára a meggondolatlansága miatt; ha már úgyis elkerülhetetlen volt a találkozás, nem lett volna szabad eliramodni előlük, mert az üldözés csak még jobban felhergeli őket, és így a legártalmatlanabb szándékú emberek is veszélyessé válnak. Bölcsebb lett volna bevonni a vitorlát, és szembefordulni velük, a lehető legméltóságteljesebb és leghősiesebb modorban. Ehelyett a kapitány rekedten ráordított az evezőszolgákra, hogy adjanak bele mindent.
A part egyre közeledett, de még mindig nem látszott rajta semmi: alig volt több egy a láthatáron lévő szürkésbarna maszatnál, amelyen még egy pálmafa sem árulkodik az életről. A reménytelen partvidék a bennem ébredt reménytelenséget tükrözte. Bethesda azonban megfogta a kezemet, és a fülembe suttogott.
– Lehet, hogy ezek Caesar hajói, uram. Nem magad mondtad, hogy Caesar talán Egyiptomba indul legközelebb, ha igazak a pharszaloszi győzelméről szóló hírek?
– De igen.
– Caesar pedig mindig a barátod volt, nem igaz, uram? Annak ellenére is, hogy te a közelmúltban nem voltál túl szívélyes vele.
Majdnem elmosolyodtam a csipkelődő megjegyzés hallatán. Bethesda még mindig tudott játszadozni velem, a kegyetlen betegséggel együtt járó rosszullétek ellenére is. Bármi, ami régi kedélyét idézte, reménykedésre adott okot.
– Igazad van – feleltem. – Bár az üldözőink levanteieknek néznek ki, lehet, hogy Caesar emberei, vagy Pompeiustól elhódított katonák, már amennyiben Pompeius tényleg vereséget szenvedett vagy meghalt. Ha az a flotta valóban Caesaré, és Alexandriába menet vele találkozunk, az azt jelenti, hogy…
Nem fejeztem be a gondolatot, mert Bethesda tudta, mit akarok mondani, és azt is tudta, hogy túl fájdalmas lenne hangosan kimondani a nevet. Ha fogadott fiam, Meto túlélte az ütközetek megpróbáltatásait, ismét Caesar mellett van. Utoljára Massiliában láttam, gall földön, ahol alaposan leteremtettem, és ki is tagadtam a tömérdek intrika és csalás miatt, amelyeket Caesar nevében elkövetett. Senki nem értette a családomban, legkevésbé Bethesda, hogy miért fordítottam hátat örökbe fogadott fiamnak, aki mindig olyan közel állt a szívemhez, sőt, én magam sem értettem saját indulatos viselkedésemet. Ha ezek tényleg Caesar hajói, talán Caesar is ott van valamelyik fedélzeten, mi több, Meto is a kíséretét szaporítja. Micsoda kegyetlen tréfát űznének velem az istenek, ha kiragadnának az Alexandriába való békés megérkezésből, és belepottyantanának Caesar flottájának kellős közepébe, ahol egy korábban elképzelhetetlennek tartott újraegyesülésben kell részt vennem!
Ezek a gondolatok, bármilyen kellemetlenek is voltak, legalább elterelték a figyelmemet a még rémségesebb lehetőségről – arról, hogy üldözőinknek talán semmi közük Caesarhoz. Lehet, hogy kalózok, lázadó katonák, vagy még annál is rosszabbak…
Akárkik is voltak, már számottevő tapasztalatra és ügyességre tettek szert az üldözés és az elfoglalás terén. Lenyűgöző pontossággal irányították a hadműveleteket: szétváltak, hogy aztán mindkét oldalról körülvegyék a hajót, majd lelassítottak, és a miénkhez igazították a sebességüket. Immár olyan közel voltak, hogy láttam a fedélzetükön lévő, felfegyverzett katonák vigyorgó arcát. Vajon a vicsorgás a remélt vérfürdőnek szólt, vagy egyszerűen csak felhevítette őket a fogócska? A hajónk jobb oldalánál felkiáltott egy idegen tiszt.
– Add fel, kapitány! Tisztességes versenyben értünk utol titeket! Az embereid emeljék fel az evezőket, vagy a vízben kötnek ki!
A fenyegetést szó szerint értette: a saját szememmel is láttam már példát arra, hogy kisebb hadihajók ilyen lépéshez folyamodnak, vagyis felzárkóznak egy másik hajó mellé, egészen közel húzódnak hozzá, és saját evezőikkel ütik ki az ellenség evezőit. Két hajóval egyszerre lehetett volna véghezvinni ezt a műveletet mindkét oldalon. Már meggyőződhettem róla, milyen avatott tengerészekkel van dolgunk, ezért nem kételkedtem benne, hogy alulmaradunk.
A kapitány még mindig kétségbe volt esve. Megnémult, és szinte sóbálvánnyá dermedt. Az emberei parancsot várva néztek rá, de nem kapták meg. Teljes sebességgel haladtunk tovább, és követőink könnyedén tartották velünk a lépést. Eszük ágában nem volt tágítani.
– Herculesre! – kiáltottam, és kiszakítottam magam Bethesda öleléséből, hogy a kapitányhoz szaladjak. Megragadtam a karját. – Parancsold meg, hogy emeljék fel az evezőket!
A kapitány semmitmondóan nézett rám, mire arcul vágtam. Már emelte a kezét, hogy visszavágjon, amikor a felismerés fénye hirtelen felcsillant a szemében. Nagy levegőt vett, és fellendítette a karját.
– Evezőket felemelni! – kiáltotta. – Vitorlát bevonni!
A kimerüléstől ziháló tengerészek készségesen teljesítették a parancsot. Üldözőink hibátlan tengerészösztöntől vezérelve azonmód ugyanezt tették, így a három hajó változatlanul egymás mellett maradt, még akkor is, amikor a hullámok megpróbálták visszavetni haladásunkat.
A jobb oldalon lévő csónak még közelebb húzódott. Ismét az a katona szólalt meg, aki megállásra utasított bennünket, de most már olyan közel volt, hogy fel sem kellett emelnie a hangját. Láttam, hogy a római centuriók jelvényeit viseli.
– Azonosítsátok magatokat!
A kapitány megköszörülte a torkát.
– Ez az Androméda, athéni hajó görög legénységgel.
– Hát te?
– Krétheusz, tulajdonos és kapitány.
– Miért menekültetek a közeledtünkre?
– Csak a bolond nem menekült volna!
A centúrió elnevette magát. Legalább jókedvében találtuk.
– Honnan jöttetek?
– Ostiából, Róma kikötőjéből.
– Úti célotok?
– Alexandria. Már ott lennénk, ha…
– Csak felelj a kérdésekre! Szállítmány?
– Olívaolaj és bor. Alexandriában nyersvásznat és…
– Utasok?
– Csak egy csoport, egy férfi és a felesége…
Ekkor én is megszólaltam.
– A nevem Gordianus. Római polgár vagyok.
– Valóban? – fordult felém a centúrió. – Hányan utaznak veled?
– A feleségem, a testőröm és két rabszolgafiú.
– Továbbhajózhatunk? – kérdezte a kapitány.
– Még nem. Kivétel nélkül minden hajóra fel kell mennünk, és át kell kutatnunk. Az utasok nevét magának a Pompeiusnak kell továbbítanunk. De ne ijedjetek meg, ez csak a szokásos eljárás. Most pedig forduljatok meg, visszakísérünk titeket a flottához!
Vágyakozva néztem a sivár, egyre jobban elvékonyodó partra. Nem kerültünk Caesar karmai közé, és sem kalózok, sem lázadó katonák martalékaivá nem váltunk. Ennél sokkal rosszabb történt. Csak egyvalaki merészelte magát Magnusnak, azaz Nagynak nevezni: Pompeius. A sors istennői egyenesen ahhoz a férfihoz sodortak, aki megesküdött rá, hogy hamarosan holtan fog viszontlátni.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írás:Interjú Steven Saylorral

A szerző életrajza